Új Szó, 1962. február (15. évfolyam, 31-58.szám)

1962-02-17 / 47. szám, szombat

S

ok-sok apának a sorsában osztozott Pavel Gavrilovics, a háború őt is megfosztotta attól az édes és tiszta örömtől, hogy láthassa, az egész lényével átérezhesse, amint serdülő gyermekei észrevétlenül átlendülnek az ifjúkorba, s az ország lüktető, nagy élete az ő életükké is válik. Amikor odahagyta őket, még kicsik voltak, s mire visszatért, valósággal kész felnőttekké cseperedtek A fronton meghatottan emlékezett vissza a közben Jelepává serdült csöppnyi Lyályára, aki kis ingecskéjében minden reggel odatipegett az ő ágyához, és izgatott hangon ébresztgette : — Papa! Nem késel el? Az óra már nagyon sokat mutat! — Odabújt mellé a takaró alá, s összekuporodva eltűnődött: — Álmokat szoktam látni. Honnan vetítik ezeket? — Egyszer majdnem sírva jött hozzám, tenyerében egy szárazra aszalódott döglött léggyel: — Nézd csak, meghalt a légy! Most ml lesz? Édesapját szinte mindenhatónak látta. Meg is kérdezte tőle egy alkalommal : — És Moszkvát is te építetted? — És tanácsolta! — Az egyszerű házak és gyárak helyett palotákat kell építeni. Hadd éljen bennük tündérek és hercegek módjára minden ember. Koka — így ejtette ki saját nevét a kis Kosztya — önállóságra törekedett. Egy ízben mindkét lábát betemette a földbe, és mozdulatlanul állt az udvaron a szakadó esőben. — Mit csinálsz? Meg akarsz fázni? — Termesztem magamat — mondotta a fiú. Egyszer diktálás közben Bálujevnek valahogy kicsúszott a száján: — No, készen vagy már? — Hát mi vagyok én neked? Gyorsírónő? — válaszolt Kosztya, és nyomban előadta: — Papa, én kitaláltam, hogy az élet vizét miből csinálják. Ki kell főzni a szalmavirágot, és ezt a folyadékot kell inni és akkor soha nem hal meg senki. — Majd szemrehányást tett az apjának: — Te miért nem építesz az embereknek barlankogat? A barlangban jobb élni. Érdekesebb. Ott tüzet lehet rakni a földön, a házakban meg nem. A metró is egy barlang, csak hosszú, és ott nem engedik meg, hogy tüzet rakjunk. Miért nem engedik? Hazatérve a frontról Bálujev kénytelen volt újrakezdeni a gyermekeivel való ismerkedést. A

hogy ez általában lenni szokott az olyan emberekkel, akik az alsó néprétegből származnak, és már kora ifjúságukban megízlelik az éhség, a nyomorúság és a megerőltető munka kínját — Bálujev mintha csak kárpótolni akarta volna gyermekeit az egykor általa ls átélt sok nélkülözésért, szenvedésért. Bőkezű volt, drága holmikat vásárolgatott nekik egyre-másra, semmit sem tagadott meg tőlük, az ország legszebb üdülőhelyeire küldte nyaralni őket, vagy ismeretsége révén elintézte, hogy főiskolai termelési gyakorlatalkat a legkedvezőbb körülmények között végezhessék, örült, hogy az ö gyermekei már szabadon élvezhetik az élet javalt, bár titokban sértve érezte magát; nemegyszer felingerelte őt az a gondtalan-, könnyed fesztelenség, amellyel ők mindezt csak úgy egyszerűen tudomásul vet-ték. Egy alkalommal nem tudott uralkodni magán, szemrehányást tett nekik. — Lényegében Igazad van, papa — válaszolt egy vállrándítással Kosztya, a fia. — De hát mit csináljak? Szándékosan nehezítsem meg az életemet? Ezt nem tehetem. A te jóvoltodból én most tanulhatok, és semmi másra nincs gondom, csak a tanulásra. Ha nem tartanám célszerűnek, hogy minden erőmet erre összpontosítsam, valószínűleg már régen dolgoznék valahol. Persze, ha jól meggondoljuk, bizonyos fokig talán jobb is lenne nekem, ha átköltöznék a diákszállóba, és az ösztöndíjból élnék. De hát minek legyek az állam terhére, ha egyszer te is el tudsz tartani engem? Ha jól értem, ez kötelességed is az állammal szemben. jeleňa is Kosztya védelmére kelt. — Értsd meg, papa, mi egyszerűen kénytelenek vagyunk elfogadni azt, amit tőled kapunk! A háború alatt, amikor nehéz volt az élet. Kosztya is, én is szovhozba jártunk dolgozni és a mamának mindig átadtuk a pénzt. De most minek dolgozzunk? Nem elég a tanulás? Hisz megélünk így is! — No és, ha ingyenélőkké, afféle kényes úri csemetékké váltok? Ha történne valami, és úgy adódna, mire lesztek jók, ha nem edz meg benneteket az élet? Én például... és Bálujev, mint már annyiszor, most újra Izgalomba jött, arról beszélt, milyen sivár és keserves volt az ő gyermekkora. De hiszen mindez már rég a múlté! — szólt a lány. — Miért félsz a jövőtől, miért képzeled, hogy az, ami veled történt, velünk is megtörténhet? Tudtommal nem fenyeget benVagyim Kozsevnyikov: Ismerkedés nünket ilyen veszély. Egészen más gondjaink vannak nekünk. — Éspedig? — A mi feladatunk az, hogy az emberiség magas rendű szellemi kultúráját birtokunkba vegyük. — Hű I De szépen mondtad I — dúlt-fúľt Bálujev. — Csakhogy az élet nem a könyvekre épül. Most Kosztya szólalt meg. Önérzetesen, magabiztosan: — Az ókori Görögország delphoi templomának márványfalába egykor e következő szavakat vésték: „A dolgok mértéke — az ember". Érted? Az Ember i — Ahá I — örült meg Bálujev — azt mondod... — az épület falába volt ez vésve. No, akkor helyben vagyunk! — Majd diadalittasan folytatta: — Ezt a te embered először fölépítette azt a palotát, és csak azután lett mértékévé a dolgoknak, melyeket a létrehozott. Ez okos gondolat, ebben a te görögjeiddel egyetértek. Tevékenység és alkotás nélkül sem az ember, sem az általa teremtett kultúra nem jött volna létre. Az alkotással kezdődött minden. B

álujev a fiú asztalán most egy divatos nyugati szerző regényét pillantotta meg. Arckifejezése enyhén gunyoros és megvető lett: — Nem szeretem én ezeket. Az alantasat keresik, s ha megtalálták, azt bizonyítgatják, hogy az ember gonosz és aljas: Szennygyűjtők ezek és nem írók I — De hát nem szüli a kapitalizmus napról napra az aljasságot? — A kapitalizmus megszüli a maga sírásóit, és ez a lényeg. — A szerző nem marxista, sőt, ellenkezőleg, de azért tehetséges és a maga módján becsületes is — védekezett a fiú. — Szóval, afféle vak muzsikus ez a te szerződ. Akármilyen nótát játszik, húrján mindig a bánat rezeg. Valaki közülük azt mondta egyszer, hogy a művészet — legmagasabb rendű formája az ipari tevékenységnek. Ipar... Én szerintem meg a művészet a legmagasabb rendű formája annak, hogyan eszmél föl önmagára az ember. Ha pedig ez így van, akkor mindaz, ami alantas még van az emberben — idegen a művészettől. — Tehát szerinted idilleket kellene írniuk nekik? Nem. A művészet nem hazudhat. Amint hazudni kezd, máris megszűnt művészet lenni. De amikor kijelentik, hogy abszolút magányra egyedüliségre vannak „kárhoztatva", én ebben nem hiszek nekik. Az individualizmus gonosz, agresszív és egyáltalán nem passzív természetű valami. Az Individualizmus világa mohó, kegyetlen, s oly hihetetlenül szívós, mint a gyom. Gyűlölettel kell írni róla és nem sajnálkozással. Valahogy úgy, ahogy a mi párton kívüli klasszikusaink mindig is írtak erről. Azok sem voltak marxisták, ám tisztelték az emberben az embert. De hiszen a mi országunkban is vannak rossz emberek! — Hát persze, hogy vannak. És lesznek is. De hát mi szükség arra, hogy részvétet keltsünk irántuk? — Semmisítsük meg őket mint osztályt? — Igen, mint osztályt, csakhogy nem az embereket, hanem az okokat, amelyek bennük a rosszat szülik. Egy ilyen ok az is, ha valaki például a munkát nem becsüli vagy nem szeret dolgozni. Sok rossznak a forrása ez: az Ilyen rendszerint nem tiszteli a másik embert, elhatalmasodik benne a harácsolás ösztöne, a nyereszkedési vágy, s ahelyett, hogy gondolkozna — ravaszkodni kezd. — Szóval, te úgy gondolod, papa, hogy az embert csak aszerint ítélhetjük meg, hogy hogyan dolgozik? — Hát lehet másképpen megítélni? A mi társadalmunkban a munka a legbiztosabb fokmérője erkölcsnek, emberségnek és ehhez hasonlóknak. Egyszerű ez, te ls megértheted. Mindnyájan szeretnénk jobban élni, szeretnénk, ha anyagi helyzetünk és szükségleteink között összhang lenne. De hiábavaló Itt minden „ügyeskedés" és ravaszkodás: hacsak nem szélhámos vagy és tolvaj, egyedül, állami támogatás nélkül az életedet nem fogod tudni jobbá tenni. Mindnyájan kölcsönösen függünk egymástól, összetart minket az érdekek közössége. Örökös oda-vissza Irányú mozgás megy végbe az egyes ember és a közösség, a rész és az egész között. Mi például azzal, hogy lefektetjük a gázvezetéket, és így lehetőség nyílik a gáz széleskörű fslhasznállására, 120 milliárd rubel értékű tüzelőt és más nyersanyagot takaríK tunk meg az országnak. Pontosan akkora összeg ez, amely fedezné a hétéves terv lakásépítkezéseinek öszszes költségeit. Ez azt jelenti, hogy tőlem, Bálujevtől függ a többi között, kapnak-e lakást terven felül emberek ezrei, akiket én egyáltalán nem is Ismerek. Mint látod, egy gyorsan forgó, fáradhatatlan ríngispil ez, És ezt mindenkinek meg kell értenie : féltenünk, óvnunk kell minden embert a magunk számára, óvnunk, mert minden egyes ember nekem dolgozik, én meg neki, mlndeklnek érdeke fűződik mindenkihez. Mi a tanulság ebből? Az összes többi ember erkölcsi felfogásától függ az, hogy én mire megyek, boldogulok-e. Ha pedig ez így van, akkor minden egyes emberért verekednem kell, mert az ő kezébe van letéve az én személyes boldogságom I Látod, erről kellene írni. Mi, gazdasági szakemberek hálából talán még kezet is csókolnánk az írónak az ilyen könyvekért. De ezek?. ... rossz ember, rossz ember — ezt hajtogatják állandóan. Pedig hát... az, hogy valaki rossz, önmagában véve még nem olyan nagy baj. A baj az, hogy mások életét keseríti meg. Erről kellene írni, de szenvedélyesen, könyörület és irgalom nélkül! isztya megkérdezte: Papa! A huszadik kongreszszus után te ís átgondoltad az életedet? — Hát hogyne! Aki kommunista volt, az mind a saját lelkébe nézett akkor. Nem mondom... mint később kiderült, akadtak olyanok is, akik kijelentették: „Nem értem az új eszméket, és azt sem értem, hogy miért kellene őket megérteni." No,, de ezek abból a fajtából valók, amely „ütközetben nem volt, ám a díszszemléken a kelleténél is jobban megedződött". — Bálujev most a fia vállára tette a kezét. — Ne haragudjatok rám, fiam, hogy Időnként így megcsipkedlek benneteket. Nagyon szeretném, ha kommunista emberekké válnátok. Te ls, jeleňa ls. Nem akarom, hogy könnyű életetek legyen, mert akkor elpuhultok, szívetekre rátelepszik a közöny. Tudom, | néha vaklármát csapok, fölöslege- i sen izgatom magam. Mert mi az, i hogy könnyű élet? Nincs ilyen! És nem ls szabad, hogy legyen I Én azt tartom: az idő konkrét, megfogható, anyagi természetű valami. És az emberi kéz alkotásai mindinkább mérhetőbbé ls teszik. Nézz csak körül! Már most milyen szép az élet! A kommunizmus fényei kigyúltak, minden becsületes ember lelkében ott vibrálnak már ezek a fények, hacsak szikrányiak Is. A feladat csupán az, hogy mindenkiben naggyá, sugárzóvá növeljük ezt a fényt. Fordította: Varga Mihály Hlozník műveinek sikere Kairóban a napokban fejeződött be Vincent Hložník kiállítása. A kairói csehszlovák kulturális központ rendezvényei között ez a kiállítás volt a leglátogatottabb, s az egyiptomi sajtó hasábjain ez érte el a legnagyobb publicitást. Érdemes megemlíteni, hogy a kiállítás két küldetést teljesített: ízelítőt nyújtott a csehszlovák képzőművészeti alkotásból, megismertetve a külföldet szocialista kultúránkkal; s megcáfolta azt a külföldön elterjedt alaptalan rágalmat, hogy nálunk nincs alkotószabadság ... A szocialista kultúráról kialakult vita keretében elhangzott kérdések a szocialista kultúra küldetését, a szocialista művész hazánkban betöltött szerepét, művészetünk jövőjét érintették. Meglepte a kairói közönséget az Ezeregy éjszaka meséihez készült Hložník illusztráció. Sőt amikor megtudták, hogy hány kiadást ért már meg ez a mű hazánkban, s milyen közkedveltségnek örvendenek az arab mesék, a kairói arabok nem győztek eleget csodálkozni. -pcFilmszínházaink a közelmúltban mu-' tatták be a Szerelem nélkül című jugoszláv filmet. A képen a film két női szereplője: Ljubtca Jovics és ] Tatjana Beljakova ANTIGONÉ ÉS A TÖBBIEK A prágai Nemzeti Színház idei első bemutatójaként a közelmúltbeli hozta színre Peter Karvaš új darabját. Az Antigoné és a többiek című modern tragédia alapgondolata: nem létezik nagyobb erő, mint az em-: ber, a közösség ereje. A szerző a Szophoklész és Euripidész által meg-' énekelt ismert görög monda motívumát ülteti át a jelenbe. Az alábbiakban két képet mutatunk be a darabból. Marié Tomášová és Dana Medíická A tanárt Bohuš Záhorský alakította Tonka és Ismena szerepében. (Foto: Dr. Jaroslav Svoboda) Részlet a szerző .Ismerkedjenek meg Bálujevvel" címft regényéből. A darab bratislavai bemutatójára február 18-án kerül sor. Ismertetésére még visszatérünk. Válasz egy levébe Hol az orvosság, hol a A levelet, amelyről a következőkben szó lesz, a lucenecl járás egyik falujából, lapunk egyik olvasójától kaptuk. Nem nevezzük meg sem a falut, sem a levél íróját, mivel még csak a látszatát ís el szeretnénk kerülni annak, hogy bárkit ls megszégyeníisünk, még inkább azt, hogy megbántsunk. Azonkívül pedig — mint látni fogjuk — olyan kérdésről van szó, amelyben csakis a meggyőző szó és az ennek nyomán támadt megértés segíthet. Miről ls ír, miben kér segítséget és tanácsot olvasónk? Azt kérdezi, abban kéri tanácsunkat, hogyan, ml módon szerezhetne özvegy édesanyjának nyugdíjat. Ugyanis édesanyjának, aki két éve özvegy, ráadásul még állandóan beteges és már a 63-ik évében van, semmiféle megélhetési forrása nincs. Olvasónk ez ügyben járt már a helyi nemzeti bizottságon, ahol azt a felvilágosítást kapta, mivel édesanyja soha biztosítva nem volt, beíeg- és nyugdíjbiztosítást nem fizetett, ezért csak a 65-ik életévének betöltése után válik- jogosulttá az aggkori szociális segélyre. Tegyük ehhez rögtön hozzá azt is, hogy a helyi nemzeti bizottság titkárának, aki ezt a felvilágosítást adta, teljes mértékben igaza volt, a törvényes rendelkezéseknek megfelelően járt el. Igen ám, de levélírónk édesanyjának addig is élni kell valamiből —, ebben viszont neki van igaza. De hogyan és miből éljen addig? Ez a levél lényege, hogy úgymondjuk, ez a kérdések kérdése. Ám éppen itt. a lényegnél, mutatkozik szüksége annak, hogy olvasónk leveléből néhány sort idézzünk, annál is inkább, mivel — szerintünk — a lényeg, a fölvetett kérdés megoldása ebben a néhány sorban van, és ez a néhány sor az, ami a levelet közüggyé, és e cikk megírását szükségessé tette. Idézzük hát a levelet: „A megélhetése (levélírónk édesanyjáé) egyáltalán nincsen neki biztosítva. A lánya és az egyik fia harmadmagukkal, én pedig hatodmagammal vagyok, e mellett pedig mind a hárman építkezünk, tehát elég gondunk-bajunk van. (Azért emeltük ki ezt a néhány sort, mivel azokat levélírónk is aláhúzta). Azt hiszem, hogy szocialista rendszerünk nem fogja megengedni, hogy valaha is egyetlen állampolgára éhen pusztuljon. A helybeli MNV (nemzeti bizottság) titkára azt a kijelentést tette, hogyha majd eléri a 65-ik évét, akkor fog kapni valamit. Hát addig nem kell élni? Hol az orvosság, hol a segítség? Tisztelt elvtársak, szíveskedjetek erre nekem valamilyen magyarázatot adni, hogy milyen lépéseket tegyek az ügyből kifolyólag." í gy és eddig a levél. Most már viszont felelnünk kell olvasónknak. arra a kérdésre, hogy „hol az orvosság, hol a segítség?" Lássuk elsősorban is társadalmunk, szocialista rendszerünk felelősségét és segítségét, melyet levélírónk oly élesen kér számon. És ebben a feleletadásban szükségszerűen adódik a kérdés: mit és milyen alapon kér számon olvasónk szocialista társadalmunktól? Édesanyja azon emberek közé tartozik, akik soha alkalmazási viszonyban nem voltak, ennélfogva nyugdíjbiztosításra soha egyetlen fll'H iért sem fizetettek. Miért hangsú-: lyozzuk ezt oly nyomatékosan? Azért, hogy olvasónk megértse: itt és eb-: ben az esetben szemrehányásnak, követelni valónak semmi helye nincs. S éppen azért, mert édesanyja nyugdíjbiztosítást soha nem fizetett, a régi világban, a kapitalizmus idején soha semmiféle, egy korona nem sok, de annyi nyugdíjat vagy öregségi segélyt nem kapott volna. Nem kapott volna sem 63, sem 65, de még csak 80 éves koréban sem. Ám szocialista rendszerünk mint oly sok más dologban, ebben is merőben különbözik a régi világtól. Szocialista társadalmunk nem hagyja magára a munkából kiöregedett embereket, azokat a százezreket sem — elsősorban falusi emberekről, földművesekről van szó —, akik az állam pénztárába soha egy fillér nyugdíjbiztosítást sem fizettek be. Olvasónk levele kapcsán kérdeztük meg az illetékes prágai szervektől, hogy azoknak az embereknek, akik nyugdíjbiztosítást soha nem fizettek, például az 1961-es év-: ben milyen összeget fizetett ki az állam öregségi segélyként. Megdöbbentő az összeg nagysága: több, mint félmilliárd, koronát, egészen pontosan: 247 308 embernek 604 millió 244 ezer koronát. Ám annak ellenére, hogy megdöbbentően nagy összegről van szó, az állam, a szocialista társadalom segítsége és támogatása ezzel nem merült ki. A rendszeresen kapott öregségi segélyhez — különösen az idősebb embereknél — hozzá kell még számítani az esetenként ti, a rendkívüli segélyeket, amelynek ÜJ SZÖ 6 * 1962. február 13.