Új Szó, 1962. január (15. évfolyam, 1-30.szám)

1962-01-06 / 5. szám, szombat

B

odrogköz Vis mezfôvSrcre'Sba riporter érkezett. December elején. Senki sem fogadta, senki nem "várta. Hajadon fővel, nyakát a télikabát gallérja közé húzva, hóna alatt diplomata táskával bandukol a járdán. Majd hirtelen megáll, végig néz az utcán. Tekintete megakad egy táblán:'ÉTTEREM. Megnézi óráját, tizenkettő elmúlt. „Van időm bőven, megebédelhetek" — gondolja magában s átsiet az úttesten. Az étterem nem nagy. de takaros. Fehér abroszokkal terített asztalok, mindegyiken művirág Az asztalok nagyobbrészt foglaltak, de a sarokban levő mellett csak egy vendég ül. — Szabad ez a hely? — kérdi az egyik székre mutatva. — Kérem, tessék ... A riporter leveti kabátját s leül szemben. Az étlapot kezdi böngészni. A szemben ülő, deresedő férfi megszólal : — Ha adhatnék tanácsot, disznótorosat kérjen ... — Hát. . . — Jó falat az..., még városi embernek is — heccelődik a napbarnított, kérges tenyerű férfi. —> Látom, hogy nem idevalósi. Mi járatban mifelénk? — Itt voltam a szomszéd faluban. — Rokonoknál? — Nem . Riportúton A pincé' közben megjött az ebéddel De ez nem zavarja a beszélgetést, — Miről ír? — A . szövetkezetről..., emberekről. — Én ls tudnék mesélni... — Hallgatom, szívesen. A válasz tetszik a vattás kabátos férfinek s kérdés nélkül szövi a történeteket. * — Ogy mondom el, ahogy történt. Gépesítő vagyok az állami gazdaságban s annak idején a cukorrépát takarítottuk be. Kora reggel mentem a műhelybe, aztán a határt jártam. Mire haza kerültem, beesteledett. Hűsre fordult már az idő. átfújta az embert s ilyenkor jólesik, ha otthon meleg étellel várják. Tudja ezt az asszony is Nem is fordult még elő, hogy ne várt volna párolgó vacsorával. Hanem most az egyszer elmaradt a meleg étel. De még a kancsó bor sem állt az asztalon . . . No, mondok, itt valami nem lesz rendjén, valaminek történnie kellett, ha az asszony elmulasztotta a főzést. Meg is kérdeztem tüstént: — Te Annus, tán nem haragszol? — Má mé haragudnék... — Akkor mi ütött beléd? — Ej, ne is kérdezd, János. Alig bírom a lábam. Egész nap súroltam ... takarítottam... — megoszt ékőtöttem háromszáz koronát a botba ... Bámultam az asszonyra, mint borjú az új kapura. Nem értettem a szavából semmit. — No, ne nézz olyan bambán ... Készítek valami harapnivalót. Sütök tojást.... jó lesz? — így az asszony. — Jó, jó — mondok —, de mire való ez a felfordulás? Erre az asszony elnevette magát, aztán a kredenc fiókjából elővett egy cifra borítékot. — Ehun van e, olvasd el... A levelet a bátyám küldte Amerikából. Az állt benne, hogy ekkor és ekkor jön látogatóba, várjam a repülőtéren. Hogy, hogy nem történt, a látogatás napja másnapra esett. Hét azért bomlott meg az asszony. De engem is valami nyugtalan érzés fogott el. Magam se tudom miért, de a rántottát gyorsan bekaptam, aztán kimentem a garázsba — hozzáfogtam az autó mosásához Pedig ráértem volna vele másnap reggel is, de hát. . . Tudja, nem láttam a bátyámat már harminc éve. Amikor kiment, kilenc éves lehettem. Tizenegyen voltunk testvérek, ő volt köztünk a legöregebb — még nem volt egészen húsz. Szegény apánk — nyugodjék békében — világ életében komencióért dolgozott, urasági cseléd volt. Akkor már négy bátyáin és Ilon, a nővérem is dolgozott, de higgye el, nem volt egy jó nadrágom se, mindig a bátyáimról maradt rám. Olyan gúnyám volt mindig, amire igazán ráillett az a mondás, hogy „folt hátán folt". Szóval még a templom egereinél is mostohábö volt a sorsunk, amikor Mihály gondolt egyet és otthagyta a kocsisságot. Ment szerencsét próbálni. Ogy mondta valahogy: majd ő hoz aranyat, ezüstöt és lesz cipőnk, ruhánk, meg kenyerünk is bőven. De nem lett úgy, mint a mesében — nem jött vissza gazdagon. Sokáig nem is hallottunk róla. Csak nagy sokára, lehetett talán tizenöt éve is, kaptunk tőle levelet, hogy hát nincs pénze, nem jöhet haza... és, hogy megnősült. Minderre visszaemlékeztem az autó mosása közben. Hanem kicicomáztam ám a Spartakomat, mint egy menyasszonyt...! Másnap délfelé beültem az autóba s irány Kassa, a repülőtér. Útközben egyre azon töprengtem, vajon megismerem-e a bátyámat? —• Megismertem. Ott álltam a repülő szárnya alatt. Figyeltem a kiszálló utasokat. Nemsokára ő is kilépett a lépcsőre. Mondom megismertem mindjárt, mégis egy kicsit vonakodva léptem a jól öltözött, szikár, őszhajú, komor ember elé. — Bátyám, maga az? Ö meg csak nézett rám Ogy állt előttem, mint egy feszület. Még a szempillája sem rebbent meg. Már majd megsokallottam a dolgot, amikor megkérdezte: — Cseres János? — Én hát! Végigmért s láttam, hogy nem hisz a szemének. — öcsém, te vagy az? — kérdezte még egyszer. — Én vagyok, Mihály bátyám, persze, hogy én... Harminc év után öielkeztönk öszsze. Közben beértünk a váróterembe. A büfé előtt azt mondja a bátyám t — Igyunk meg valamit öcsém... a találkozásra. — Nem iszok bátyám, nem lehet. Majd otthon ... — Hát jó..., akkor hogy megyünk haza? — A-Ütóval, bátyám! Drága lesz az a sajátom— Taxival? öcsém ... — Dehogy is bátyám mai! Láttam, hogy kételkedik, hát karon fogtam. — Gyerünk az autóhoz — kérleltem — már ott lesznek a bőröndök. Ott is voltak. (Mert még a bátyám érkezése előtt elintéztem, hogy a nevére szóló bőröndöket az autómhoz vigyék.) A bőröndöket beraktam a hátsó ülésre, aztán mondom a bátyámnak : — No, üljön be. Beült. Szótlanul helyezkedett el mellettem. Én is hallgattam, láttam, hogy mélyen gondolkodik. Hanem aztán jóval túl a városon megszólalt: — Öcsém, tied ez az autó? — Enyém. — válaszoltam, de mert arckifejezése elárulta, hogy nem hisz nekem, kitörtem. — Ejnye, bátyám, az Istenfáját! Ha mondom, hogy az enyém, akkor az enyém! Folytattam volna még, hogy hát tavaly vettem, saját keresetemből — meg miegymás, de meggondoltam. Mondok, szóval már nem győzöm meg... Elővettem a hajtási engedélyt és odaadtam neki. Megnézte, de csak csóválgatta a fejét. — Mondja, bátyám, miért olyan hihetetlen, hogy autótulajdonos vagyok? — kérdeztem, miután visszaadta a kis könyvecskét Erre nem válaszolt, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Sejtettem én, miért hallgat — régi emlékeket forgatott a fejében. Csak amikor már félúton jártunk Helmec felé, kezdte el: — Emlékszel rá? — kérdezte merengve, mintha nem is hozzám beszélne. Tekintete valahova a távolba kalandozott. — Nyolc éves voltál akkor — folytatta most már élénkebben. — Karácsonykor vacsorához ültünk. Szegény anyánk — az isten nyugosztalja — káposztát főzött... Töltött káposztát. Ez lett volna az ünnepi vacsora ... — De nem lett belőle semmi — szóltam közbe, mert bizony jól emlékszem arra a karácsonyra én is, már hogyne emlékeznék. — ... amikor anyánk asztalt terített — folytatta — apánk nem volt otthon. Anya nem engedett bennünket a tálhoz, sohse felejtem el, azt mondta: „Megvárjuk apátokat". De a nyolc óra, aztán a kilenc is elmúlt, és apánk csak nem jött haza. Mi gyerekek körülültük az apa eszkabálta hosszú asztalt s a nagy tál káposztával szemeztünk ... Ej . . , még most is az orromban van anyánk főzte ! Apa nagy sokára hazajött, de csak úgy dőlt belőle a pálinkagőz... Ha nem volt részeg, jő ember volt, de ha felöntött a garatra, nem ismert se istent, se bennünket. Ilyenkor azt se tudtuk, merre fussunk. Féltünk tőle... Pedig egy csonttá aszott emberke volt, még a röpke szellő is elvitte volna. Szegény anyánk elrejtegette a késeket, mert részeg fejjel mindig gyilM1KLÖSSY GÁBOR: EMLÉKEZÉS kölni akart. Ám akkor az egyszer, mintha barátságosabb lett volna. Bedülöngélt az ajtón, szótlanul megállt, talán még mosolygott ls... Aztán az asztalhoz tántorgott, szeme a tálra meredt, s mintha csak meríteni akarna a káposztából, a szedőkanállal belekavart. Mi gyerekek remegve és türelmetlenül néztük, én már az asztalhoz ls merészkedtem, amikor ... — Leseperte a tál káposztát az asztalról — vágtam bátyám szavába. Bátyám arcán keserű mosoly röppent át, rámnézett és bólintott: — Le. A tál káposzta szétfolyt a frissen mázolt szoba földjén — a tányérszilánkok szerterepültek. Emlékszel rá, hogy ordított...? — Hol van a hús...! — törtek ki belőlem apám egykori szavai. — Igen... — ismételte bátyám. — Hol van a hús a káposztából...!? Még karácsonykor se ehetek húst? — így kiabált. — Anyánk a priccs sarkán ült, a kezét tördelve zokogott... Mit is tehetett volna egyebet... Magam előtt látom most is, a köténye sarkával szárítdtta fel könnyeit s repedezett, bütykös újjai remegtek ... Ti, kisebbek mögéje bújtatok és pityeregtünk mindnyájan — én is. Féltettük anyánkat, hisz ő nem tehetett semmiről. Sajnáltuk a káposztát is ... Igaz, hogy korgott a gyomrunk, de talán a legjobban azért, mert anya, főzés közben egyre csak azt hajtogatta : „Gyerekek, ma fejedelmi vacsora lesz". S mosolygott hozzá ... Nem gondoltunk mi gyerekek húsra, hisz jóformán nem is ismertük. Bezzeg annak is örültünk, hogy a káposztában gersli volt. Anyánk mozsárban hámozta árpából. Rizst?... — akkoriban nem is láttam. Apánkat is magam előtt látom, mintha csak tegnap történt volna. A fogát csikorgatta s habzott a szája. De aztán lecsillapodott, leroskadt a székbe és sírt... Ugy sírt, mint egy csecsemő... Nem tudom, miért éppen ez a történet jutott bátyám eszébe, de amikor hazaértünk és kikapcsoltam a motort, még egyszer megkérdezte: — Öcsém, igazán tied ez az autó? Otthon az asszony bőséges vacsorával fogadott bennünket. Sült kacsa, rántott csirke'' — édességekkel tele az asztal... Bátyám körülnézett a házban s nem győzött csodálkozni. A zongora előtt megállt, megveregette a billentyűt és persze újra kérdezett: — Ez kié? — A lányomé — mondom én, aztán elmagyarázom neki, hogy orvosnak tanul, két év múlva végez, hazajön ő is a fővárosból már küldtem neki sürgönyt. Mormolt valamit orra alatt, aztán kíváncsian rámnézett: — Mondd öcsém ..., a Pistának, Ilonnak, Mártonnak és a többieknek is így megy sora? — Hát..., ha nem jobban. Majd meglátja 1 Vacsorához ültünk. Közben észrevettem, hogy igen gyakran tekinget a b'röndökre s valahogy feszesen fészkelődik a székben. Nem szoktam ünneprontó lenni, hát hallgattam. Arra gondoltam, eljön mindennek az ideje. Vacsora után a jő toronyai bort kóstolgattuk, beszéd ide — beszéd oda, bátyám fogta a bőröndöt és kinyitotta. Először az egyiket, aztán a másikat. Szilon harisnyát, szilonkendőt, csokoládét és hasonló dolgokat rakott az asztalra. Közben folyton csak azt hajtogatta, hogy hát „csekélység az egész, a többieknek is csak ilyen apróságokat viszek." Mondtuk neki az

1 asszonnyal, hogy hisz nem is vártunk mi semmit, de ha hozott — örülünk az ajándékoknak. így a harmadik bőrönd tartalmát nem láttuk. A látogatás ideje hamar letelt. Tudja, hogy van az... Itt is három nap, ott is négy — a család meg nagy. Még most is kilencen vagyunk testvérek. Két bátyám meghalt a háborúban ... Mondom észre se vettiik, elmúlt az egy hónap. Pedig még nem voltunk Sándor öcsémnél Karlovy Varyban. S ez bántotta a bátyámat. — Mit szól majd Sándor, hogy feléje se néztem? — Semmit — mondom én. — Megharagszik ... — Dehogy .. Megnézzük őt is! — Letelt az idő, holnap mennem kell vissza. — Hát nem megy ...! És nem is ment. Másnap bementünk a rendőrségre, hogy kérjük bátyám itt-tartózkodásának meghosszabbítását. Egy grmesler fogadott. Piros bársonyos fotelbe ültett bennünket, aztán kérdi, mi járatban vagyunk. Elmondtuk. — És hány napot kér Cseres úr — kérdezte a szőke, derék őrmester, bátyámhoz fordulva. Bátyám nem hitte, hogy a rendőrségen oly barátságosan fogadják és, hogy oly gyorsan meghosszabbítják útlevelét. Egészen felvidult... és legnagyobb meglepetésemre így válaszolt az őrmeternek : — Szólíthat úgy is, hogy „elvtárs" ... így mondta. Cinkosként néztem az őrmesterre. Derűs tekintetünk találkozott. Bátyám meg folytatta: — Legalább három napig még itt szeretnék maradni. Az őrmester mosolyogva cigarettával kínált bennünket, aztán szippantott egyet és így szólt: — Nem lesz az kevés, Cseres elvtárs? Miért nem kér legalább egy heitet... vagy kettőt? Bátyám vállat vont: — Jó, nem bánom ... Amikor kijöttünk a rendőrségről, bátyám csak ennyit mondott: — Változtak nálatok az őrmesterek is. A

mezőváros étterme lassan kiürült, már csak ennél az asztalnál ül két ember. A gépesítő és a riporter. De már ők is készülődtek kifelé, A mesélő gépesítő koccintásra emeli poharát, s mindketten kiisszák maradék sörüket. Aztán a fiatalember kíváncsiságból felteszi a kérdést: — Még nem mondta, hol dolgozik a bátyja? — Egy óriás kőolajfinomítóban, Clevelandben ... — így mondta valahogy. — És még valamit. Mi volt a harmadik bőröndben? Cseres János elkomorodik. Látszik rajta, hogy a kérdés kellemetlenül érinti — vonakodik, halasztgatja a választ, töpreng, elmondja-e a lelke mélyén rejlő titkot. Végül is megadóan bólint. — Amit a feleségem előtt is titokban tartottam, magának megmondom. Tudja, amikor a bátyám visszament Amerikába, nagyon megkért, hogy ne szóljak senkinek se a bőröndről. Mert ő azt a harmadik bőröndöt nem nyitotta ki, míg nálunk volt. Ogy vitte vissza, ahogy hozta ... Azt mondta, amikor elbúcsúzott a repülőtéren, hogy: „Kedves öcsém, ne haragudj, de nekem nagyobb szükségem van az öreg holmira, mint neked az újra." Hát többet nem mondhatok. És az éttermet az utolsó két vendég ls elhagyta. MIHAIL BENIUC: Örökkévalóság Mit bánom én, ha sok egyébbel elvész A nyűtt daróc, vesszőből font kerítés, Náddal fedett kunyhó, dohos puliszka, S minden, ami a lelket szomorítja. Az ellenség csak puszta szó legyen, Emlék, hogy ez is volt e végeken, Mint szörnyeké, kik egyszer éltek, Ahogy a holdfényen járó lidércek. Nem siratom a girhes marha jármát, A kollektívet traktorok ha járják, A pipacsot, amelyet nélkülöznek A tisztabúzás, közös táblaföldek. Hazám, adj olajat, szenet a népnek, Bort, pálinkát, acélt, bő eleséget ... Kinek a jólét derűt nem szerez, A szép szabadságra sem érdemes. Szemem ha végigsimítja a tájat, A villanyfényt kiosztó sárga szálak Szikrázzanak, miként a macska prémje, A sötétséget vágják szerte végre I Ss lássam, hogy az éjszaka hiába Acsarog ránk, elmúlt már rút varázsa, Hadd lássam, hogy fényeinktől a menny Sok csillaga kihuny a semmiben, Hogy sugarában, mit a munka éltet, Egy karcsú lány egy fiúval beszélget, Műszak után, vígan, elégedetten, Virágos fáktól neszes esti csendben. De most is szóljon a pacsirta hangja! Arról dalolt, amíg el nem apadva Hullott vérünk, verejtékünk a rögre, Hogy csak panasszal nem 'jutunk mi többre. Es ne némuljon el az ösi dojna. Annyi keservünk hű vigasztalója. Viharzó erdőben szava ha szállott, Megértettük, hogy fennünk kell a bárdot. És- ne feledjük, mert m\énk, i a hórát, S . a kéklő ég alatt ha lábaink dobogják, Hazánkért, mely az ükökről maradt, A Kárpátok vígat kurjantsanak. Fordította: LÖRINCZ1 LÄSZLĎ Ox SZÖ B * 1982