Új Szó, 1961. december (14. évfolyam, 333-362.szám)
1961-12-27 / 358. szám, szerda
t A 15-ÖS KOROSZTÁLYBELI Ion, Pave) Titica íia, megsebesült a Budapest körüli harcokban. Egy hónapig kórházban maradt, most éppen hazatért. Egészen fiatalon nősült, s volt egy fia, akinek most kellett betöltenie az ötödik évét. Ha a kórházban szenvedett, ez nem a sebesülés miatt volt: a vágy gyötörte Marioarája s kisfia, Nicolae után. Késő este, éjjel táján érkezett haza. Szendergett a falu s aludt a felesége is; sötét volt az ablak. Amint belépett az udvarba, a kutya vonítani kezdett, de hirtelen abbahagyta, hozzárohant és boldogan ugrált a hátára, köpenyére, nyalta a kezét, ahol érte ... Mi lelt, Vidrighin? — dörmögte Ion és tétován megkocogtatta az ablakot. Ki az? — hallatszott Marioara Ismerős hangja: néha a fronton is fülében csengett, álmában is hallotta. Én vagyok, te gyermek... válaszolta Ion az örömtől rekedtes hangon. így hívta az asszonyát: te gyermek. Az asszony félrehúzta a reteszt és belépett a pitvarba. Megállt a sötétben, amíg Marioara térült-fordult, megtalálta a gyufát, és lámpát gyújtott. Aztán boldogan és a hosszú várakozás minden fájdalmával a tekintetében reánézett és csodálkozó hangon suttogta, mintha nem akarna hinni a szemének: — Ion ... Nem szaladt hozzá, így éltek ők, az élet kegyetlen és kérlelhetetlen volt hozzájuk, félve becézgették, csókolták egymást Ion azonban már nem volt a régi; nagyon megváltozott ... Nyugodt, lassú mozdulaťtal levette sapkáját, köpenyét s aztán széles mosollyal végtelen gyöngédséggel, elnyújtottan, majdnem suttogva szólalt meg: w Marioara, te... Te gyermek... Hogy vagy? Az öröm hullámain ringatózó hang egészen elbódította az asszonyt. Két tenyerével eltakarta arcát és — előrebukott volna, ha Ion ki nem fogja. A férfi melléhez simulva egész teste rázkódott a zokogástól. Arcát a zubbony gombjai közé fúrta, könynyeitől nedves lett a durva szövet... Ajkait, szemét a zubbonyhoz tapasztva szüntelenül zokogott. fon megsimogatta az arcát, aztán gyöngéden felemelte az állánál fogva és a szemébe nézett. Mosolygott. •r- Ejnye-ejnye ... né, hogy sír... né, hogy könnyezik ... csodálkozott. Az asszony felnyögött, átölelte kíl karjával nyakát és olyan erősen odaszorította arcát az uráéhoz, hogy ez megindultságban lefejtette az asszony két karját. Ezután Ion átlépett a küszöbön s kinyitotta a szoba ajtaját. Kezét még rf kilincsen tartva elnyújtott, suttogó hangon szólalt meg, mintha nagyon messziről kiáltana: Te Niculae, hééél... Kelj fel és gyerünk aratni! Csend. Egyszerre azonban az ágy jnegmoccant, a pokróc félrerepült és egy ötéves fiúcska ugrott ki belőle. — Édesapám — kiáltotta. Hangja mintha riadt lett volna. Almában hallotta az apja hangját és amint talpra ugrott — nos, igen! Ö volt: az édesapja! Akárcsak anyja, ő is egyenesen a Ion karjaiba ugrott! Milyen hnncút ember is az o apja, éppen úgy kiáltotta, mint a mezőn szokta... S mit is mondott? Nem azt, hogy né, megjöttem a háborúból, hanem azt, hogy ő, már mint Niculae — menjen aratni. No, de elég már! Túl sokat csókolgatja! Niculae egy szempillantás alatt kutatni kezdett apja zubbonyzsebében. Diadallal húzott ki belőle egy ceruzavéget, majd ujjongva akadt egy revolvergolyóra, anyjához ugrott, hogy megmutassa neki ezeket a kincseket, majd megpillantotta a letett köpenyt és derékszíjat s azokhoz szaladt. Niculae, menj, feküdj le szépen mondta édesanyja a tűzhely mellől, ahol éppen begyújtott, hogy főzzön valamit. No de ilyent 1 Ez aztán szép: megjött az édesapja és — tessék! Niculae feküdjön le. Várjunk csak: hol is volt az édesapja? Aha, megvan: a háborúban. És mit csinált ott? A puskával lövöldözött... jó! De vajon miért nem hozta haza a puskáját? S a töltény, amit a zubbonyban talált, honnan van? Hát a derékszíj vajon az övé? És vajon mi a szándéka a derékszíjjal? Vajon nem akarja nek! ajándékozni? Ion beszélgetni szeretett volna már a feleségével ls, ám lehetetlen volt szót érteni Niculae miatt. — Eredj, Niculae, feküdj le, elég volt a hancúrozásból —, szólt rá az édesanyja bosszúsan. Niculae szomorúan kullogott az ágy felé, de amikor lefeküdt, odalett a szomorúsága. Hiszen az ágyból is lehet hallani! A pitvarban Ion az asztalhoz telepedett. Marioara egy párnát hozott ki a szobából, letette az ura mellé és ráült. Eleinte azt hitte, hogy a hazatérés miatti örömében változott meg az ura, de lám az idő múlik és a férfi homloka továbbra is derült marad és tekintetének az a meleg fénye nem apad. Szó se róla. Milyen különös 1 Valahányszor Ionra nézett, az a fény egyre csak nőtt és Marioara körül forogni kezdett a világ örömében. Mi történhetett a férfivel, hogy ennyire megváltozott? Nem, az aszszony nem csalódhatott, valóban nagyon megváltozott a férfi; szíve és lelke már nem volt a régi. Uram isten, mintha szelídebb volna. És sokkal erősebb! Nézte a^ urát, amint eszik. Milyen nyugodtnak, megbékéltnek látszott! Vajon merre járt? Mit látott? Az imént, miközben az ételt készítette, Ion megkérdezte tőle, mi újság a faluban és néhány szóban — hiszen Niculaetől alig jutott hozzá — mondott egyet-mást. Valójában mindent elmondott, s most arra várt, hogy a férfi kérdezze bizonyos dolgokról, amelyek őt fájón érintették. Elmondotta, hogy Predescu még mindig nem adta meg neki azt a búzát, és hogy egész nyáron szinte bagóért dolgozott kertjében. Nem esett, zöldség nem termett, s Predescu azt mondta: honnan fizessen, ha így áll a dolog? Az Úristen a hibás, mert nem adott esőt. Csak ennyit mondott Marioara a férjének, nem ís 'akart többet, várta, látni akarta, akar-e többet ís megtudni a férje? Jon azonban akkor sem szólt egy sfcót sem, s most is hallgat. Vajon miért? — Sokat dolgoztál a kertben? — kédezte mégis Ion, némi hallgatás után. Marioara úgy érezte, hogy összeszorul a szíve. Ha meghallja, ki tudja mi történik. Tán az a fény is kihuny a szemében ... — Mondd csak te gyermek ... — Hát dolgoztam én is, egész nyáron ... gondoltam, legyen, amivel egy malacot vehessek és ... Gyorsan beszélt, riadtan, de nem, a fény nem hunyt ki férje szeméből. Egész nyáron? — csodálkozott Ion. — Hát... dolgoztam tavasszal is. Gondoltam... Egész tavasszal és egész nyáron ... — suttogta elámultan és közben jóízűen szopogatott egy olajba pörkölt savanyúpaprikát. — De hiszen akkor sokat dolgoztál neki! — mondta, mintha az aszszony legalábbis azt állította volna, hogy nem dolgozott eleget. — Jó sokat dolgoztál! — ismételte meg. — Magammal vittem Niculaet is, mert Predescu azt mondta, a gyermekeknek is ad száz lejt napjára. — Hm! — csodálkozott el Ion. De mit csinálhat ott Niculae az ő erejével. — Ö, szegényke! Mennyit jajgatott, hogy fáj a háta! Ott gyomlálgatott ő is! Dolgozott vagy harmincnegyven napot. Niculae, alszol? — Há? — szólalt meg a kisfiú az ágyban. — Hány napot dolgoztál a kertben? — Harmincnyolcat! — dicsekedett Niculae és le akart szállni az ágyróL — Maradj ott, maradj — állította meg az anyja és az urára mosolyogva gyöngédségtől fátyolos hangon mondta: — Nagyon rakoncátlan lett. Ma is kikapottl Vagyis nemrég verte meg, de hiába, úgy látszik nem használ. — Ugyan már — kiáltott fel Ion, s csodálkozva nézett a feleségére. De ha nem bírok velel — mentegetőzött az asszony. — Tudod, mit csinált ma? (Az embert a kacagás is elfogja.) Ogy déltájt jó meleg "volt s mondtam, vesse le a lábravalóját, mossam meg. Alit a küszöbön kezében a gatyával, s amikor kérem, hogy adja Ide, odanézek, hát látom, a kutyán van a gatya. — Hogyhogy a kutyán? — Feladta a kutyára. A szobából a pokróc alól kuncogás hallatszott. Hát te ilyeneket csinálsz, te Babszem Jankó? — mondta ion, s nehezen fojtotta vissza a kacagást. Hallgattak. Kis idő múlva Ion megkérdezte tőle: — A búza jó-e? Az asszony bólintott. A férfi megkérdezte, ki segített neki. Az aszszony azt válaszolta, hogy hol ez, hol az, de leginkább Matei Gheorgheja. Matei Gheorghéját is behívták volt katonának, de nyárára hazajöhetett. — Szóval a búza jó ... és Predescu úr mit mondott? Hogy az isten a hibás! ... Hm! Semmit sem adott? Valamicske burgonyát s néhány paprikát, abból, ami nem kelt el a piacon! Néhány apróságot! Számolj csak utána te is... Predescu úr most az egyszer alaposan megjárja! — mondotta Ion elgondolkozva és abbahagyta az evést. — Igen, igen! Hadd csak te "gyermek, mert fizet ő nemcsak ezért a te nyári munkádért. Fizetni fog egy egész emberéletért, mindazért, amit neki dolgoztunk... Még ő sem sejti, mi vár reá. Az asszony nem csodálkozott. Maga sem tudja miért, de mintha éppen ezeket a szavakat várta volna a férjétől. Csak ezek a szavak találtak a férfi szemében lobogó fényhez — egyebet nem is mondhatott volna. — Még mindig ő a bíró? — kérdezte Ion. # — Nem, most a Sógora. De azt beszélik, hogy ismét ő lesz. — Hm! — dörmögte Ion. — Majd meglátjuk! Majd meglátjuk! Marioara egyszerre megértette, mit jelentett az a fény az ura szemében. Tudott ő valamit, ami arra késztette, hogy senkitől se féljen. Az a fény a szemében elszántságot jelentett. Elszántságot és erőt. A boldogságtól és reménytől szinte aléltan nézte Iont, felsóhajtott, és a párnát lassan közelebb húzva, fejét az ura térdére hajtotta. Fodor Sándor fordítása az ÚI SZO P0STÄIÁB0L MEGTALÁLTAK LISZT FERENC ZONGORÁJÁT A Hradec u Opavy-i kulturális központ dolgozói a Nemzeti Múzeum munkatársaival együttműködve megtalálták Liszt Ferenc zongoráját, amelyen 1846-ban a nagy művész az opavi színházban koncertezett. A zongorához Liszt Ferenc levelezése segítette hozzá a múzeum dolgozót, mert egy helyen Liszt említést tesz arról ís,.hagy zongoráját saját tervezése szerint készíttette. Példás alakulat Drbal László szerény, munkaszerető ember. A bevonuláskor magával hozott kádervélemény a példás kőműves szakembert méltatja. A hadseregben is kötelességtudóan végzi feladatait odaadó munkájával társait is magával ragadja, munkára serkenti. Vass Ferdinánd alakulatában az ő vezetése alatt álló osztag volt az első, amely megszerezte a „Példás raj" címét. Belányi János, közkatona. Napernyők külföldre A bratislavai Datex-szövetkezet napernyőket szállít a világ majd minden országába. A legtöbb ernyőt eddig a Szovjetunió vásárolta, 43 000 darabot vett 'át. A szocialista tábor országain kívül a Datex legjobb vásárlói az USA, Nagy-Britannia, ÜjZéland és Hollandia. A Datex-szövetkezet idei exportter; vét 100,7 százalékra teljesítette. Michal Frýd, Bratislava Szeretik a falut A CSISZ vinicai szervezete a múlt és az idei évben is szép eredményeket ért el. A falu fiatalságának többsége nem vágyakozik a városba. Szereti a falut, mert itt született, mert itt is szórakozhat úgy, mint akiket a kötelessége a városba szólított. Vinicén például a CSISZ helyi szervezetének vezetősége tanulókört alakított, és szlovák nyelvtanfolyamot szervezett. A körökben minden fiatal saját érdeklődésének megfelelően művelheti magát. A szervezet vezetősége „Illemszabály-esteket" ls rendez, ahol a fiatalok megismerkedhetnek a viselkedés helyes szabályaival. Vasárnaponként vidám műsoros délutánokat rendez mulatsággal egybekötve. Jakab E., Vinica. A fával díszített fenyő Az ember örül, ha megajándékozzák, de sokkal nagyobb az öröme, ha maga adhat ajándékot. Napok óta egyebet sem Csinálok, mint csomagolom az ajándékokat, kinek mit, Az egyik az unokámé, a másik a fiamé, a harmadik menyemé . .. Örülök, hogy vehettem és küldhetek. A karácsony, a béke ünnepe. A gyerekek körültáncolják majd örömükben a feldíszített fenyőfát. A múltban biz' sokszor előfordult, — unokám már el sem hinné — hogy szaloncukor helyett kis fadarabkákat tettünk színes papírba és azzal díszítettük a fenyőt. Volt idő, amikor ajándékra sem tellett. Most, amikor szaloncukrot vásároltam, a régi szaloncukorka jutott az eszembe, s könnyeim mellett mosoly ült az arcomon... Ne féljetek kicsikéim, most már tud nektek ajándékot vásárolni a nagymama. KOTOCS IRÉN, Nová Dobnica Petróleumlámpától az olajvezetékig T érképet teregettem magam elé és próbáltam nyomon követni a j:sővezeték útját. Hegyeket, völgyeket, folyómedreket, hajmeresztő kárpáti hágókat képzeltem magam elé. Először azt hittem, hogy a csővezeték árkában messzi földekre szánthat a kutató gondolat. Tévedtem. Rájöttem, hogy a képzeletet is elfárasztja a messzeség. A kilométerek ezrei ködbevesztek, sehogy sem tudtam az olajvezeték másik végéhez érni. Próbáltam vigasztalódni: keveset tudok az olajról, — gondoltam és rögtön keresni, rendezni kezdtem az olajjal kapcsolatos élményeimet és ismereteimet. De akármilyen hevesen kotortam is a tarisznya alját, folyton csak egy szó ragadt a nyelvemre: petróleum. Nem is olyan régen még a petróleum jelentette a paraszti éjszakák világosságát. A falusi esték hunyorogva világító ablakszemeit. A petróleum nagybecsű, nagyértékű holmi volt. Fénye nélkül mélységes sötétségbe borult az első ház, a konyha, a pitvar és a hátsó szoba. Petróleumlámpák lobbangató fénye egybefogta az alkonyt a reggeli kakaskukorékolással. Volt olyan ház, ahol reggelig pislákolt kicsinyre húzva a kanóc, így nyugtatóbb volt az alvás, mert kéznél volt a világosság. A szertartásos lámpagyújtás úgy hozzátartozott a paraszti estékhez, mint a nyugalmasan elköltött vacsora. A gazdaasszony ezzel kezdte az estét: előbb kitörölte az előző nap kormát a lámpaüvegről, utána leheletével melengetve aranytisztára fényesítette. Vigyázó mozdulattal lecsípte a kanóc elhamvadt végét, petróleumot öntött és klgyútt a világosság. Volt idő, amikor elfogyott a.petI röleum. Nem volt, sem otthon, sem a boltban, sehol. Az olajat szükségeltette, itta a háború. Értéke ilyenkor felért a kenyér értékével. És adtak is érte az emberek mindent, mert az élethez, a kenyérhez világosság kell. A sötétség ellensége az embernek, lyen gondolatok rajzottak bennem, miközben robogott velem a vonat. A lámpabélre gondoltam és az olajvezetékre. A mi nemzedékünk még a kanóc világánál forgatta az ábécéskönyvet. Ezért nehéz szabadulni a lámpafüstös esték emlékétől. Ezért nehéz elképzelni az olajvezeték másik végét, a mérhetetlen távolságokat. Igazán csak most kezdünk nagy messzeségekben gondolkodni. A távolság érzékelése, a távolság leküzdése életünkké válik. A lámpabél emlékét elhomályosítja az ezerkilométereken kígyózó olajvezeték. A petróleumot, a petróleumosüveget, a nyolcas meg tizes lámpaüveget a neoncső helyettesíti. Fény kell az embernek, hogy messzire lásson. Sokáig a Tátra alatt kanyarog a vonat. Zsongó villanymozdonyok húzzák a végtelenül kanyargó kocsisort. Vonat, vonatot ér. A figyelő szem sem pihenhet: őrházak, zsibongó állomások és dübörgő vonatszerelvények tűnnek fel, egymás után. Itt nincs se éjszaka, se nappal, csak örök mozgás. Indulás és érkezés. Mozdonycsere, tolatást irányító sípjelzések, ütközők acélos összecsengése, váltók csattanása és az utat nyitó zöld szemafor. Valahányszor átrohanunk egy állomás váltóin, tisztelgésre emelt vasutaskezek intenek búcsút. Tíz éve járom ezt az utat, és mindig más és mindig új. Nincs idő emléket idézni. A következő perc látványai kiszorítják az előzőét. Gépek, járművek, traktorok, magasra púpozott vasérchalmazok húznak dombnak fel a himbálódzó vagonokban. Itt is változik a kép: a vasas vonatokat az olajosok váltják. Majd minden második vagy harmadik szerelvény olajat visz. Kerekeken guruló olajtartályokat: kicsinyeket és nagyokat, olajtól fényeseket és szénportól lepetteket. sikorogva fékez a vonat. A ket* tes sínpár, vágányok, vagonok tengerébe torkollik. Itt vagyok az ország hatalmas szárazföldi kikötőjében. Kisérőt kapok és elindulunk ismerkedni az olajjal. Babarcik Ján, a szivattyúállomás kémikusa halk szavú, lassan, szakszerűen magyarázó fiatalember. Eleinte bizalmatlanul méreget és pislogva várja a kérdéseket. — Mi érdekli? — fordul felém. — Minden. — Ahhoz sok idő szükséges,. — Elmosolyodik. . — Hát akkor magára bízom. Elindulunk. Amerre lépünk, mindenütt olajtői síkos a föld, olajtól nehéz a levegő. Hosszú szárú kulccsal a kezében olajos ruhájú munkás kapaszkodik a tartálykocsi tetejére. Felnyitja a légmentesen záró fedelet, majd óvatos léptekkel lemegy, vastag tömlőt erősít a hatvantonnás szovjet kocsi aljára, megnyitja az elzáró csapot és lassan folyni kezd a nyersolaj — egy hatalmas „kútba". Innen aztán szivattyúk segítségével kerül a mi kocsijainkba. — Ez csak egy formája a nyersolaj „átpakolásának" —, magyarázza kísérőm. A másik az, amikor egyenesen kocsiból kocsiba kerül, illetve az átszivattyúzásnak nincs közbülső állomása. — Melyik az előnyösebb? — A tapasztalat azt mutatja, hogy az első, tehát amikor a nyersolaj önsúlyánál fogvá lefolyik a gyűjtőmedencébe. ' — Nem értem — vetem közbe. — Miért van szükség arra a közbülső állomásra? Nem egyszerűbb kocsiból kocsiba szivattyúzni az olajat. — Első látásra úgy tűnik, hogy valóban egyszerűbb lenne, de van itt egy igen nagy gondunk: a kocsik mosása. Ha leengedjük az olajat, a kocsik belsejét tisztára kell mosni. Márpedig ha egyik kocsiból szivatytyúzzuk a másikba, a szovjet ciszterna alján mindig marad valamennyi, és nincs az a pumpa, amivel ki tudnánk onnan szedni a maradékot. — És ha leeresztik, nem marad a kocsik alján semmi? — De valami akkor is marad, mert az olajnak is van alja, viszont ezzel már könnyebben boldogulunk, mert gőzt eresztünk rá és az kimossa. — Hát télen? — A tél mindig próbára tesz bennünket. Az olaj megfagy, összesűrűsödik. A nagy hidegekben előbb melegíteni kell a tartályokat. De hát azért vagyunk itt, hogy elvégezzük, amit kell — teszi hozzá csendesen. \7"ágányokon lépkedünk keresztül. » Két kocsisor közé érünk, amelyeket tömlők hosszú sora köt össze. Benézünk a szivattyúházba: csendesen, alig hallhatóan zúgnak a villanymotorok. Néhány tömlő hajlatából kitartóan csepeg a benzin. Megütközve kérdem: — A tömlő szárát nem lehet rendesen ráhúzni a vasvezetékre? — De lehet, csakhogy ez a fajta benzin hamar kimarja a gumit és kezdhetjük élőiről az egészet. Nem elégít kl a válasz. — Nem számították még ki, hogy naponta hány liter csepeg így el a semmibe^? — kérdem. — Sok. Eszembe jut a nagyanyám reszkető keze, amikor esténként megtöltötte a lámpát petróleummal. Még egy cseppre is vigyázott. És ha mégis kicseppent, nagyapám még az ágyban is perelt érte. Felmegyünk a gépházba. Itt szivattyúzzák át a vegyszereket. Nagyra szabott halálfejek figyelmeztetnek mindenütt: méreg. Nem a legjobb érzés ilyen sok halálfejjel találkozni egy épületben. Nagy veszélyt jelent, ami fokozott elővigyázatosságot követel. Ha szükség esetén sósavat vesz az ember, háromszorosan is becsomagolja, nehogy... Itt meg tonnaszámra áramlik a gyengén remegő csövekben. — Mi történik, ha elszakad a micső? — kérdem. — Már jártunk így. — És? — Megcsináltuk. Kellemetlen érdeklődni a részletek felől. Inkább továbbmegyünk. A gépház túlsó végében étolajat szivattyúznak. Többek között halolajat is. Ha rágondolok, hogy ebből még egy kanállal is sok némely vékonyka gyermeknek, elmegy a kedvem a kéi;dezősködéstöl. érdekes és épületes fényképtéma lenne: egy hízásra ítélt gyereket odaállítani egy negyventonnás halolajas tartály elé és lefényképezni. A képnek persze címet ís adnánk. Például: Ha megiszod, megnősz. Hiába, ennyi minden láttán sokféle gondolata támad az embernek. Kellemes- és kellemetlen is. I smét kint vagyunk a szabadban. Ritkulnak a vágányok, lassan ínagunk mögött hagyjuk ezt a sok veszélyt rejtő munkahelyet. Füves kis térségen munkások csapata üldögél. Én is leülök. Néhány ismerkedő mondat után mindjárt az olajra és munkájukra terelődik a szó. — Pihengetnek? — kérdem. — Várunk. Nincs üres kocsi, állításra várunk. Kényszerpihenő — mondják egyszerre ketten is. Szép, melengető őszi nap aranyoz be mindent. Megcsillan az olajtól átitatott (J| SZO 4 * 198 1- december 27.
