Új Szó, 1961. december (14. évfolyam, 333-362.szám)
1961-12-23 / 355. szám, szombat
ZALKA MJKŰSS: L eszegtem a fejem, s úgy álltam konokul, mint aki megkukult. Zavart csend volt. — Mondd már .. t— súgta hadarva anyám — ... beszélj ... — és ideges-gyors mozdudulattal oldalba bökött —: hangosan ... A lány sértődött mozdulattal nyújtotta újra meg újra az orrom elé a kezét. Majdnem sírt dühében. — Köszönd megl — toppantott. A család vacsora utáni kényelemben terpeszkedett az asztal körül. Feketekávé illatozott. Szivarfüst úszkált a fejek fölött. — Besze'j... türelmetlenkedett anyám a hátam mögött. Csak azért se nyitottam ki a szám. Forrt bennem a méreg s arra gondoltam, hogyha ez a kis dög sokáig tartogatja elém a pracliját, hát leköpöm. Nyolcan toporogtunk egymás mellett. Nyolc gyerek, vadonatúj cipőben, új ruhában, télikabátban, mindenegyik a mamájával, a karácsonyfa alatt. Mi voltunk az ajándék. Pontosan úgy Jutottunk a fal alá, mint a távolban kormányozható, villanyárammal működő Játékautó. A különbség csupán annyi volt, hogy mivel az autó nem rendelkezett hálatelt szívvel, köszönetet sem kellett mondania. Nekünk igen. Azaz autó volt az oka mindennek. Pirosra fényezve, égő lámpákkal, indulásra készen parkírozott a szürke garázs előtt, amelynek nyitott ajtajához névjegyet támasztottak: „Vitéz lófő Jakó Róbert, főmérnök" — írták rá nyomtatott betűkkel és kézzel a következőket: „Nemeslelkű Adriennenknak, forró szeretettel a magam, és a hálás munkásság nevében". Az autót a nővérem festette piros-) ra, garázsát pedig szürkére. Néhány százat naponta — óránként nyolc fillérért. Az ó révén lettem ajándék. Mert az sem lehetett akárki. A főmérnök először ls végig kérdeztette mind a száz munkását, hogy kinek van jőhangú, ifjú családtagja. Vagy harmincan jelentkeztek. A következő vasárnap délutánra összetrombitálták a gyerkőcöket s maga a főmérnök tartott énekmustrát, öt apróságot megsem hallgatott, mtvel kibökkentették, hogy nem szoktak templomba járni. A maradékból rostált ki nyolcunkat. Egy hét múlva a játékgyár tulajdonosától Schorer Alajostól, levelet kaptunk, amelyben értesítette családunkat, hogy azon szerencsés szegénysorsúak között vagyok, akiket nemes szívű Adrienne leánya — egész évben szorgalmasan gyűjtött pénzéből — szent karácsony napján tetőtől talpig felruház. A kenetteljes írás rendkívüli érdeklődést váltott ki hozzátartozóimból. Bátyám szűkszavúan közölte, hogy a Schorer, a nemes- lelkű leányával egyetemben, melyik ősébe vándoroljon vissza. Ha ő — már mint a' bátyám — fizetne nyolc filléres órabért a munkásainak, akkor lenne olyan gavallér, hogy legalább húsz kölyköt öltöztetne fel. — Különben ls mit „jókodik" a Schorer 1 Fizessen annyit, hogy meg lehessen belőle tisztességesen élni... — és öklével tett pontot az asztalon, a bölcselkedés végére. — A guta üsse meg — tódította nővérem — legalább egy koszos munkaruhát adhatna az embereknek, hogy ne a sajátunkat maszatolná az a töménytelen festék, úgyis majd megfúlunk tőle... A béremelést ís csak ígérte... A nehéz gazdasági helyzet... A két fülért sajnálja óránként, de Ilyenekkel kiszúrni a szemünket, az igen ... — Szamarak vagytok — Intette le őket anyám. — Nagy szerencse, hogy felöltöztetik a gyereket. A ruhája folton-folt Mit adok rá télen? Van pénzetek télikabátra? Csak jár a szátok a vakvilágba. Te nem vagy Schorer, és nem fizethetsz se nyolcat, se tizet, mert nincs egy vasad sem... Igazán ostobák vagytok... — mondta szelíden, aztán rám nézett és megmérgesedett —: mit bámészkodsz itt? Nem tartozik rád! Indulj feküdni... — ez nekem szólt, majd Ismét a testvéreimneK —: mindent előtte tárgyaltok ... aztán majd ott kezdi mesélni, ahol nem kéne ... Ilyen előzmények után állítottunk be anyámmal a szentestén Schorerékhoz Libériás lakáj vezetett bennünket a rózsaszín-tapétás leányszobába. Rettenetesen imponált a lakáj is meg a leányszoba is. A rengeteg játék láttán annyira elálmélkodtam, hogy anyám háromszor is rám szólt, hagyjam a nézelődést, kezdjek vetkőzni, és öltsem fel a ruhát, amit jóelőre odakészítettek mind a nyolcunknak. Egyforma, kék, bocskai-szabású, vitézköféses, hosszúnadrágos öltönyök, szürke, végigbélelt szintúgy vitézkötéses lengyelkék, hozzá fekete magasszárú cipő, fekete harisnyával. És annyira új minden darab, hogy senki sem viselte előttem. Ha ebben végigkorzózom a Murányi utcán, százszor is megkérdik majd anyámtól, hová törtünk be, és ahány ismerős, annyi tapogatja meg a szövetét. Egyszóval, föltűnő jelenség leszek. Csakhogy az örömbe jócskán vegyült üröm. Hátra volt az alázatosan hálatelt szívvei való megköszönés, amitől úgy írtóztam, akár ördög a töményfüsttől. A halmaznyi játékcsodák láttán azonban még ezt is elfeledtem. Bámulva cihelődtem, anyám segített, még így is elmaradtam a többitől. Öltözés közben halkan a fülembe súgta: — Mit csinálnál, ha ennyi játékod lenne? Felnőttes őszinteséggel rebegtem: — Annyit játszanék, hogy megunnám ... — Látod, ezért jó, hogy nincs eny-: nyi játékod — vígasztalt anyám, és mielőtt válaszolhattam volna, belémf ojtotta a tiltakozást —: Gyorsan, gyorsan ... húzd fel a cipőt... Ideje volt, mert megjelent a főmér-: nök úr és fejcsóválva nógatott sietésre. Aztán elmagyarázta, miszerint Adrienne kisáísszony most éppen a karácsonyfa körül foglalatoskodik. Ugyanis a családnál az a szokás, hogy először a gyerek viszi a felnőtteknek szánt ajándékait a fa alá, majd utána szülők, természetesen mindegyik a másik tudta nélkül. Majd ismételten megróva lusta mozgásunkat, elbeszélte, hogy Adrienne kisasszonynak olyan arany szíve van, amit mi, „kérgeslelkűek" — így mondta — el sem tudunk képzelni. Kerek száz pengő hiányzott a pénzéből, ahhoz, hogy kiruházhasson minket, és addig könyörgött az édesapjának, amíg az át nem nyújtotta a kért összeget. Nagyot sóhajtva közölte, hogy mi, gyerekek nem is gondoljuk, milyen nagy pénz az a száz pengő a mai világban, majd hozzátette —: „szerencsés fickók vagytok . .Azzal végezte a beszélgetést, hogy a mi örömünk, lesz a legszebb meglepetés Adrienne számára. Mert ez a leány a jótétemények gyakorlásában talán csak Boldog Margithoz hasonlítható. Elfordul a földi világ gyarló hiúságaitól, imával kél, Imával fekszik és arra fordítja serjm dülő gyermekfejét, hogy leszái jtesio l rítsa szenvedő embertársai areáról a könnyeket. Szózata megelégedéssel töltött el — a nemesszívű leány sem csinált mást, mint én tettem volna a helyében, megunta A főmérnök elment, bennünket pedig a konyhába tereltek Haboskávét kaptunk, beiglit és más efféle nyalánkságot, miközben a csatád és szűk baráti köre az ebédlőben vacsorált. Sötét ruhás, fekete csokornyakkendős pincérek hordták fel az ételt, ezüst tálcákon, akárcsak a korabeli filmeken, a jobb úri házaknál. A szemem káprázott a csillogó kevélykedés eme morzsáitól is, de nem sokáig. A konyhaajtóban megjelent Jakó úr, hóna alatt a már említett játék-autó dobozát szorongatta. Halk pisszel szépen libasorba rendezte a gyerekhadat, mindenikünk mögé a mamáját, és lábujjhegyen elindultunk Az ebédlőben kötöttünk ki, helyesebben az ebédlő felső részében, amelyet égszínkék függönnyel választottak el a helyiség nagyobbik felétől, ahonnan beszélgetés, tányér-: csörgés hallatszott, és poharak koccanása. A főmérnök a karácsonyfa alá helyezte az autót, majd minket helyezett el és ismételten a lelkünkre kötötte, amikor a köszöntője végén azt mondja: „Éljen sokáig, a mi kis angyalunk" — akkor kezdjük zümmögni a „Mennyből az angyal"-t, s mind erősebben, hogy amikor széthúzzák a függönyt, teli torokból száljon az ének. Magunkra hagyott bennünket. Odaát vidám csevegés folyt. Valaki nagyon mély hangon „egy kis hideg sültet" kért, aztán nevettek, koccintottak. A hátamon csordogálni kezdett a verejték, amúgy ls meleg volt és ml télikabátban szorongtunk, mert hát az ls szerepelt a kapott ruhadarabok között. Nyitott szájjal, vörös képpel lihegtünk. Egyik lábamról a másikra álltam és alig vártam, hogy végre kimehessek innen. Ahogy mocorogtam. tib-láboltam, a karácsony-, fa egyik ága megbökte a kezem. Addig nem törődtem a fával, de hogy hozzám ért, suttyomban bontogatni kezdtem a kezem ügyébe akadt szaloncukor papírjait. Ekkor a mennyezetig érő fa úgy sem érzi meg — villant át a fejemen és különben is visszacsomagolom az üres papirt, senki sem fogja észrevenni. Hagyd abba, te disznó ... Hatrasandítottam. Anyám szeme villámokat szórt. Sóhajtva engedtem az erőszaknak. — Hölgyeim és uraim! — hallottuk végre a főmérnök úr hangját. Sorra vette a Schorer család minden tagját, s az összes jelenlevőket, felsorolta valamennyiük jótulajdonságait, dicsérte őket nyakra főre, hogy a végén azt hittem az ország legjobb emberei gyűltek itt össze karácsonyt ünnepelni. Félóráig beszélt. Fulladoztunk a hőségtől. Végre Adrienne magasztalásához fogott, s elhangzott a megváltó mon-. dat. A karácsonyfa villanygyertyái kigyúltak, zümmögni keztünk. A függöny méltóságteljes lassúsággal félrehúzódott. Ogy álltunk a színes fényben, mint akik a mennyből csöppentek oda. Adrienne az asztalnál állt, háttal a családnak és tapsolt. A főmérnök úr szavai jutottak eszembe, hogy olyan, mint Boldog Margit, és lestem a glóriát a feje körül, de csalódtam, — semmi sem lebegett felette. A karácsonyfához jött, de a játékok nem érdekelték, csak egy futó pillantást vetett rájuk, s hozzánk lépett. — Hogy hívnak? — fordult az elsőhöz, s amikor a gyerek válaszolt, Adrienne összevonta a szemöldökét: Tudod-e, hogy ma van a szeretet ünnepe? Kérlek, mondd meg apukádnak, ne igyon, mert az alkohol megöli a lelkét, és nem tud felnevelni téged ... Sorstársam anyja zokogott a meghatottságtól, Andrienne csókra nyújtotta kezét a fiúnak. A mamája odaborult jótevőnk lába elé és a ruhája szegélyét csókolgatta. Izzadtam, s füleltem, hogy mit fog mondani. Mátyás József.-AZ Oj MUNKA RITMUSA MIRZO TURSZUN-ZADE Csúcsok Enyém lesz maid a virradat egészen: Hegyek csúcsára rakom én a fészkem. Lábam a zergék otthonába indul, A szirtisassaí társalgók ezentúl. Felkaptatok az íves sziklafalra, S egész világ lesz lépteim jutalma: Szurdékok, völgyek, fák egész világa, A legvidámabb színek óceánja. A csúcsok itt kihalt, Ősrégi bástyák, De otthonosságuk ma ts vigyázzák. A nap a roppan hegy fölött parázsló Nagy napkorong — akár egy régi zászló. Szeretnék itt szikrázva, tündökölve, Sebes patakként zúdulni a völgybe. Megjárni mind a völgyet és a bércet, Kibontani haját a vízesésnek, S dalolni, hogy a strójakdzben tompa Visszhang jeleljen szárnyaló dalomra. Dúdolni, míg a felriasztott sziklák Patak-morajjal, zengve válaszolják: „Fiam, hogy színt és fényt kapjon a versed, Rólam kell írnod, rólam énekelned. Az égbolt nyugszik vállamon szilárdan, Es földalatti víz locsolja lábam. Vén üstököm a szürke fémek ritka Fényével Izzó hósisak borítja. Ha morgó szélvész száll rajtam keresztül, Tán meg se hallom, hajszálam se rezdül. Fejem körül a nagy cstllag-rafoknak Már csaknem elO foltjai ragyognak, Jeges fennségd koronám fölött meg Ember alkotta holdak tündökölnek. Ha mélybe ^hajlok: lombon és virágon A természet örök csodáit látom, Es hallgatom a munka zümmögését: ÜJ városok növését, ütközését." Megértettem• a hegy szavát, és úfra Elindultam, hogy f öl jussak a csúcsra. De amögül, rögtön, mihelyt felértem, 0], még nagyobb csúcs nőtt ki, állt elébem. Hatalmas, új csúcs, váratlan magasság, juttasd eszembe életünk parancsát. Mi is, a biztos cél felé vonulva, Mély hegyszorosból kaptattunk a csúcsra, Legyőztük mind a szirtet, szakadékot, Szebb lett a földünk, jénylöbb mint az égbolt, Es mától fogva mást nem is kívánunk, Mint csúcsról csúcsra, új magasba hágnunk. ... Tekints körül, a mély szorosbői nézz fctí Jöoönket látod hajnalfényben égni! Indulj velem elvtárs, gyerünk sereggel, Birkózzunk meg a hallgatag hegyekkel. Váratlan, új csúcs áll mindig elébünk: Ha egütt járunk, könnyebben felérünk. SZÉKELY JÁNOS fordítása etriUto UM» ntw a játékait. Jaroslav Balík csehszlovák filmrendező Üzenet az élőknek című új filmjének témáját Július Fučík hasonló című könyvéből és a nagy cseh kommunista harcos életéből merítette. A forgatókönyvet Fučík nyomán Jan Otčenášek, a Romeo, Júlia és a sötétség című film írója és rendezője készítette el. A következő fiú azt az üzenetet kapta, útravalóul, hogy az apja ne fabrikáljon magának mindenfélét a műhelyben, mert Isten mindent lát, s ebül szerzettből nincs haszon. Minden gyereket kioktatott valamire. A halántékomon csurgott a veríték. Borzasztó melegem volt. Úristen, ha ez valami hasonlót vág a fejemhez!? Remegtem idegességemben. — ... dolgozzon szorgalmasabban a nővéred, mert a lusták nem jutnak a mennyországba. Apukám sem szereti a henyéket... — Fizessen többet az apukád — vágtam a szavába durcásan — mindjárt jobb kedvvel fog dolgozni a nővérem. — Nyolc fillérért!? — és vállat vontam. Az öreg Schorer felugrott az asztal mellől és lilára váltan üvöltötte: — Az én gyáramban nem dolgoznak nyolc fillérért! Mit jár a szád? Mire tanították ezt a gyereket? Visszanyomták a székére. A felesége csitította, hogy gyerekszáj, bizonyos benne, nem tudom mit beszélek, ne rontsa el a civódással Adrienne örömét, és a többi és a többi. Nahát, ez aztán sok volt. Még, hogy én hazudok? A fogam csikorgattam. Adrienne gőgös mosollyal nyújtotta elém a kezét. — Az apukém mindig igazat mond, csak az igazat... És köszönd meg a ruhát... Anyám halálra váltan suttogta: — Beszélj, az isten szerelmére... beszélj... Hiába. Álltam leszegzett fejjel, és csak azért se nyitottam ki a számat. Két perc múlva ballagtunk lefelé a cselédlépcsőn. Anyám egyre sóhajtozott: — Uramisten, mit csináltál... Egész hazáig meg sem szólaltam. Alig léptünk be a lakásba, kopogtattak. Az öreg gyáros állta a szavát, nála nyolc filléres órabérért nem dolgoztak. A komornyikja jött, a nővérem fölmondó levelét hozta, s egy üzenetet, hogy a járandóságát majd elküldik postán, mert idegeneknek tilos a gyár területére lépni. Anyámból felcsuklott a sírás, de csak egy pillanatra. Erőt vett magán. — Még jó, hogy a ruhát nem vették vissza — sóhajtotta keserűen, ée magához húzott, hosszan megölelt. — Drága igazság volt ez. hallo<j-e? ... Nem tudták szavát venni többé azon az estén. Egyszer-egyszer félrefordult, letörölte könnyét, s olykor megsimogatta e fejemet. Hallgatagon ágyazott meg. Én is szó nélkül feküdtem le. / ÜJ SZÖ 7 * 1961. december 14.
