Új Szó, 1961. december (14. évfolyam, 333-362.szám)
1961-12-23 / 355. szám, szombat
A fénysugár évezredekig repül a csillagoktól hozzánk,' az ember élete azonban rövid: játékos gyermekkor, szerelem és munka, betegség és halál. Vannak óriáserejű messzelátók. tabellák, van eszünk és szemünk, de hogy tudnánk mindezzel olyan mérleget szerkeszteni. amelyen lemérhetnénk ezt a rövid életet? Egyik serpenyőben a vékony fénysugár, végtelen számsorok, tér, világok — másikban az emberi mag születése és elmúlása, ahogy egyesül, kalászba szökken és elszárad. Ki tudja? Talán negyven kurta •mberi esztendő súlyosabb. Háború volt. Valamikor majd a „nagy" vagy „kis" jelzőt teszik hozzá, hogy megkülönböztessék más, előbbi vagy későbbi háborúktól. Azok számára, akik akkor éltek, egyszerűen „a -háború". Mint „a pestis" vagy „a halál". Háború volt, és abban a kis térségben is a kőhalmaz közelében, amelynek azelőtt Ypern volt a neve, idegen, messziről jött emberek gubbasztottak, ettek és haltak meg ott, úgy nevezték őket: a francia hadsereg 118. gyalogezrede. A délvidéken, a Provence-ban sorozott ezred parasztokból állt, vincellérekből és pásztorokból Hat hónapja ettek és aludtak már ezek a göndör hajú, sötétbőrű emberek agyagos árkokban, lövöldöztek és meghaltak karjukat magasra vet.ve, és a hadtestparancsnokság térképén ezt úgy jelölték meg: a 118. gyalogezred védelmezi az állásokat a „Fekete átjárónál" Velük szemben, ötszáz lépés távolságra, másféle emberek ültek és azok Is lövöldöztek Köztük kevés göndör hajú és sötét bőrű akadt, nagy részük szőke volt és világos PETRIK JÓZSEF A békéről Üres a szó, ha elcsépelik, kongó rossz fazék, zománctalan; Ezerszer súgom, zengem: Béke! E szónak mindig új színe van! Kikeletkor a feslö rügyek sóhajtják halkan: béke, béke, induló vetésekben zöldéi, bíztat az új kenyér reménye. Arany kalásszal zsongja nyáron e szót a szárba szökkent élet, róla dalol az ember izma, a gépek is róla zenélnek. Számokkal, betűkkel a béke i küzd meg az iskolás-padokban, kosarat, puttonyt tölt gyümölccsel, mikor a lomb arannyá lobban. S most fenyűillat a béke, hópehely-szárnyon hulló halk dal, de ujjongó is: együtt száguld a dombról sikló gyermekhaddal. [ — Akinek a háborgás kedves, ajkán üresen hangzik: béke. nekünk életet, jövőt jelent és tűzzel, szívvel küzdünk érte. | BAKÓ JÓZSEF: EMLÉK Akkor is karácsony-est volt. Sose nézett a Hold szebben. ' A csillagok nevettek rám, s én vívódtam húsz évesen, verten. Cellám fehér, mint künn a hó. Falának csak egy árnya volt: szánalmasabb emberárnyat karácsonykor még nem rajzolt a hold. Valahol épp csenge ttyűztek. 1 Vágyón néztem át a rácson, sóhajtottam: váró anyám! azért van hát a karácsony: fájjon? Szabadítót-kérőbb hittel nem dőltek még ablakrácsra. Hiába sírt, leső szemem, gyötrődések éjszakája várta. Addig néztem hazafelé: kereszt tüzelt homlokomon, ; börtönrácstól nyomott kereszt. Azóta belül hordozom: Sorsom. Nem látható, de én érzem, i s vele mintha bátrabb lennék; feljajdulok: hiába lett \ múlté a börtön, az emlék i seb mégl Hja Erenburg: m\ i szemű, erősebb alkatú és nyersebb, mint a vincellérek, és más nyelven beszéltek. Pomerániai gabonatermelő parasztok voltak, és egy másik parancsnokságon a porosz hadsereg 87. tartalékzászlóaljának nevezték őket. Ellenségek voltak és a két ellenség között egy darab föld terült el, amelyről a vincellérek és a gabonatermelő parasztok azt mondották : „a sénki földje". Nem volt sem a német császárságé, sem a francia köztársaságé, sem a belga köztársaságé. Lövedékek felszaggatták, lövészárkok keresztül-kasul vágták, telis-tele volt tűzdelve embercsoporttal és rozsdás fémmel, úgy feküdt ott holtan, bitangul. Egyetlen fűcsomó sem maradt ép rühes felszínén és a júliusi nap déli forróságában ürülék és vér szaga szállt fel róla. De még soha, a legdúsabb gyümölccsel, melegházban nevelt csodálatos virágokkal megáldott kertért se viaskodtak úgy az emberek, mint ezért a rothadó sivatag földdarabért. Mindennap előre kúszott a német vagy a francia árkokból valaki erre a senki földjére, és alvadó barna vérét belekeverte a sárga agyagba. Egyfelől azt mondták, hogy Franciaország a szabadságért harcol, másfelől, hogy szenet és vasat akar kaparintani. De Pierre Dubois, a 118. gyalogezred katonája csak azért harcolt, mert háború volt. A háborúig a venyigéi között élt. Ha nagyon is sok volt az eső, vagy filoxéra lepte el a szőlőt, Pierre elkomorodott és elverte a kutyáját, hogy ne zabáljon annyit. Jó esztendőkben viszont, mikor eladta a bő termést, fölvette keményített ing! mellét és bekocsizott a közeli városba. Ott, a „Fejedelmi találkozóiról" elnevezett kocsmában nekieresztefte kedvét, a keményhátú pincérlánynak széles hátára vert, és miután két sout dobott az , automatába, tátott szájjal hallgatta a zenét, í Egyszer beteg volt Pierre, valami 1 tályog támadt a fülében és nagyon í fájt. Gyermekkorában szeretett kecsi kén lovagolni és elcsenni édesanyja J éléskamrájából a szárított fügét. Fei lesége is volt, Jeanne-nak hívták és [ő gyakran szorította magához sze, relmesen az asszony barna keblét, amely kemény volt, mint a szőlő jó napos esztendőben. Így élt Pierre Duibois, de azután Franciaország hadba vonult a szabadságért vagy a ! szénért, és Pierre Dubois-t behívták |a 118. gyalogezredhez. Ötszáz lépésnyire Pierre Dubois-tól - gubbasztott Peter Debau. Élete más volt, mint Pierre Dubois élete, amenynyire más a krumpli, mint a szőlő, és észak, mint dél, de mégis végtelenül hasonló, mint a föld minden ' terméke, minden ország és minden ' élet. Peter sohasem evett szőlőt, legi feljebb néhanapján látott a kirakat1 ban. A zenét nem szerette és ünnep|kor tekézett. Elkedvtelenítette, ha ja nap nagyonis forrón tűzött és nem ,volt eső, mert akkor megsárgult a 1 fű és a tehenei rossz tejet adtak. |Füle nem fájt soha, de egyszer megfázott és vagy egy hétig feküdt magas lázban. Gyermekkorában az apja tacskójával játszott és sapkájával 1 próbálta elfogni a napfoltokat. Felesége, Johanna, fehér volt, mint a tej és omlós, mint a főtt burgonya 'és Peternek tetszett. így élt Peter, (azután — némelyek azt mondták 1 „Németország a szabadságért harcol", mások azt, hogy vasért és szénért — Peter Debau a 87. tartalék| zászlóaljban lett közlegény. A senki földjén nem volt se sza\ badság, se szén, csak csont és rozsi dás drót, de az emberek mindenáron 'el akarták foglalni íezt a senki földijét. Erről tanácskoztak a parancsnokságokon és Írtak az újságokban. J1916. április 24-én egy hadnagy maga i elé hívta Pierre Dubois-t, és paranjcsot adott, hogy két órakor éjjel jegy elhagyatott lövészárkon, az úgy1 nevezett Macska járáson át kússzon ! el a német állásig, és kémlelje ki, hol állnak a német őrszemek. Pierre J Dubois huszonnyolc éves volt. Ez , persze kevés, a fénysugár évezredekig repül, de mikor Pierre a parancsot hallotta, arra gondolt, hogy a 'szőlőt a filoxéra pusztítja, az embert ) pedig a betegség és a háború, és t most az ember életét nein évekkel, [hanem órákkal mérik. Éjjeli két óráig még három órája és tizenöt perce 'volt, elég arra, hogy felvarrjon egy igombot, levelet írjon Jeanne-nak — 'hogy ne felejtse el kénnel meglocsolni a fiatal szőlőt — és hangoisen felszürcsölje a fanyar ízű fe| ketét. Két órakor éjjel Pierre D«bois elő|rekúszott a nyirkos agyagföldön, !hogy meghódítsa a senki földjét. Sok időbe telt, amíg átvergődött a MacsŽkajáráson. Csontokba és tüskés dróí tokba ütközött útjában. Aztán véjget ért a Macskajárás, és jobbrólI balról ugyanolyan elhagyatott árkok >indultak, árvák, mint a lakatlan háJzak. Fontolgatva, hogy melyiket vá'lassza, a jobb- vagy baloldalit — mind a kettő az ellenséghez, tehát a halálba vezetett. — Pierre elhatározta, hogy pihen egy kicsit és rágyújtott pipájára. Szegényes, kis, agyaggal összemaszatolt katonapípa volt. Nagy csend vette körül. Nappal hangosan lövöldöznek az emberek, de éjszaka zaj nélkül ölték egymást úgy, hogy egyes felderítőket küldtek előre, mint ma Pierre-t is, vagy aknákat ástak. Pierre szívta a pipáját és felpillantott a mélységből, a sűrű, csillagos égre. Nem méregette az égitestek egymástól való távolságát, nem olvasott belőlük és nem hasonlította össze azokat a világokat odafent a maga kis provencel falujával. Csak azt gondolta: ha most odalenn délen is ilyen szép nyári éjszaka van, az jő a szőlőnek és jó Jeanne-nak, mert Jeanne szereti a meleg éjszakát. Ott feküdt, pipált és állati testének melegében örült, hogy még él itt, a halott senki földjén, lélegzik és pipál, ő, Pierre Dubois még mozgathatja kezét, lábát. De alig gyújtott rá alaposan a pipára, mikor egy zúgből emberi ábrázat bukkant elő. Valaki ott mászott vele szemben. Pierre most már jól látta. Világosbőrű, széles arc volt, egészen más," mint a provence-i vicelléreké és pásztoroké. Nézte az idegen vonásokat, az idegen sisakot és gombokat. Persze Debau volt az, Pierre számára egyszerűen „az ellenség". Éppen olyan egyszerűen, mint „a háború" vagy „a halál". Pierre nem tudta, hogy előtte való este egy német hadnagy maga elé rendelte Petert és parancsot adott neki. Peter pedig ugyancsak rendbehozta a köpenyét, levelet írt Johannának, hogy ne hanyagolja el a vemhes teheneket, és csámcsogva megette levesét. Pierre nem tudott erről és ha tudott volna, se értette volna meg, mert hiszen háború volt abban az esztendőben. Pierre számára Peter egyszerűen az ellenség volt, és amikor így hirtelen meglátta, hogy feléje kúszik, úgy tett, mint valamikor az őse az erdőben, vagy mint a farkas, összehúzódott, készen, hogy a prédára vesse magát. És Peter is, olyan közel az ellenséghez, hogy szinte a szíve dobogását hallotta, úgy tett, mint őse az erdőben, vagy mint a farkas, kinyújtotta karját, felhúzta a lábát, hogy jobban megmérhesse az ugrást. Ott feküdtek szemben egymással. Mindegyik várt, egyik se akarta elkezdeni. Látták egymás kezét és nem az arcot nézték, csak az ellenséges kezet figyelték. Pierre pipája égett. A két ellenség ott feküdt szoros közelségben. Nem volt kívánságuk ölni, és bár tudták, hogy ölni kell, még ott feküdtek békén, hangosan egymás armm cába leheltek és szimatolták egymás bőrét, mint az állatok. A szag jól ismert, otthonos szag volt, nyirkos köpeny, izzadtság, rossz leves és agyag parázata. Messziről, Provence és Pomeráma felől került össze a két ember itt, a senki földjén, és jól tudta: az ellenséget meg kell ölni. Nem próbáltak beszélni egymással — annyi idegen ország van és annyi idegen nyelv. De még mindig békésen feküdtek, Pierre pipájából szállt a füst, és Péter, aki nem gyújthatott rá a magáéra, mert tudta, hogy kezének legkisebb mozdulata is harcot és halált jelent, m&hón, kitátott szájjal szívta be a füstöt. Ebben a szájmozdulatban kérés volt. Pierre megértette, még közelebb dugta a fejét, és Peter fogával kivette a pipát az ellenség szájából. De akkor sem vétették szem elől egymás előrenyújtott mozdulatlan kezét. Peter szippantott egyet és visszanyújtotta a pipát, és Pierre most már. meg se várta a kérést, egy szippantás után újra odakínálta az ellenségnek. Többször is tettek így, kéjjel szívták a katonapipát... két ellenség a senki földjén, amit mindenáron el kell foglalni. Vigyázva szippantottak, lassan, igen lassan. A fénysugár évezredekig repül, de ők csak azt tudták, hogy ez a pipa az utolsó egyikük számára. Akkor szerencsétlenség történt: a pipa kialudt, mielőtt végig szívták volna. Egyikük nyilván eltűnődött és egy lenyelt sóhajtás miatt a pipa ném folytathatta kurta életét. Vajon Pierre volt-e, aki barna Jeanne-jára gondolt, vagy Peter, aki tejfehér Johannájától búcsúzott? Egyik a kettő közül. Tudták, hogy a tűzszerszámot nem vehetik ki, mert kezüknek minden mozdulata harcot és halált jelent. De valamelyikük előbb jutott elhatározásra. Pierre-e, aki a Francia Köztársaságot védelmezte és zsebében- egy kis tűzkövet és falusias gyújtózsinórt hordott, vagy Peter, akinek gyufája volt, és a német birodalmat védte, egyik a kettő közül. Megragadták és fojtogatni kezdték egymást. A pipa leesett és az agyagba ragadt. Sokáig birkóztak némán, és az agyag, ami rájuk tapadt, hempergés közben, egyre nőtt, dagadt a ruhájukon. Aztán, hogy egyik se tudott felülkerekedni, harapni kezdték egymást, sertés, kemény arcukat, inas nyakukat, amelyből ismerős szag áradt és belevegyítették tapadós, barna vérüket a sárga agyagföldbe. Majd elcsöndesedtek, és újra békésen feküdtek együtt, most már pipa nélkül, holtan, a halott senki földjén. A szelíd fénysugarak, amelyek messze csillagokból jönnek a földre, hamarosan elhalványultak, reggeledett, és az emberek, akik éjszaka Sangtalanul öltek, az agyagban kúszva, vagy aknát ásva, mihelyt a nap felragyogott, megint lármásan, puskával és ágyúval pusztították egymást. Két csapattörzsnél bevezették a két katona annyira különböző és mégis annyira hasonló nevét, a nyomtalanul eltűntek listájára, és mikor ismét éjszaka lett, mások kúsztak előre helyettük a senki földjére, hogy végbevigyék azt, amit sem Pierre, sem Peter nem tudott elérni. Mert háború volt abban az esztendőben. Egy kis provence-i faluban, a barna Jeanne, miközben kénnel locsolta a szőlőt, megsiratta Pierre-t, és mikor már eleget siratta, más férfit fogadott házába, Paul nevűt, mert hát kellett valaki, aki megvágja a venyigét, és magához szorítsa barna keblét, amely kemény volt, mint a szőlő jó esztendőben. És nagyon messze tőle, bár sokkal közelebb, mint egyik csillag a másikhoz, egy pomerániai falucskában sírt a fehérbőrű Johanna, mialatt takarnjányt szórt a vemhes teheneknek. Petert siratta. Mivel azonban a jószág §t>k munkát ad, és tejfehér testének szüksége volt az ölelésre, egy másik Paul nevű férfi jelent meg az udvaron. Arra a hírre, hogy férjeik elszívták az utolsó pipát, a két asszony elszomorodott, de lassacskán megvidultak, új uruk karjáu, mert abban az esztendőben, mint más években is, az élet uralkodott. 1917. áprilisában a senki földje, amelyről ürülék és vér szaga szállt fel, megszűnt senki földje lenni. Egy meleg, ragyogó napon számtalan ember halt meg ott, mindenféle országból való, és a sárga, alvadt vérrel kevert föld tulajdon lett ismét, valakinek a törvényes földje. A Macskajárás nevű lövészárokban előbb nyugodtan mentek az emberek, és ahol nemrég hason csúsztak, most még csak le se hajtották a fejüket. De egy árok keresztezésnél, ahol a Macskaj^rás véget ért, és jobbra-balra más, névtelen árkok ágaztak ki belőle, két csontvázat találtak. Egymást átkarolva tartották, akár a boldog szerelmesek, mintha ölelkezés közben hirtelen, orvul támadt volna rájuk a halál. Nem messze tőlük egy kis pipa feküdt. Most itt van előttem, szegényes kis katonapipa, agyaggal, vérrel mocskos, egy pipa, amely a háború idején „békepipa" lett! Még látszik benne egy szemernyi hamu. — két életnek a nyoma, két életé, amelyek gyorsabban kiégtek, mint egy szippantásra való dohány, két szép és jelentéktelen élet. De hogy lehetne megszerkeszteni azt a mérleget, amely leméri az emberi mag kifejlésének értékét, úgy, hogy egyik serpenyőben ezer meg ezer esztendő fekszik, a másikban pedig egy arasznyi lét, amennyi ahhoz kell, hogy ezt a kis katonapipát végigszívhassa valaki. (A Kommünár "pipája című kötetből.) HEMINGWAY: Öregember a hídnál Drótkeretes, pápaszemű öregember ült az út szélén, a ruhája csupa por. A jolyón pontonhíd, vezetett át, szekerek, teherautók, asszonyok, gyerekek vonultak rajta. Az öszvérvontatta szekerek j ölnyikorogtak a hídról a meredek partra, katonák segítették tólni őket a küllőknél jogva. A teherautók nekilódultak, és siettek el, s a parasztok bokáig topogtak a porban. De az öregember mozdulatlanul ült. Nagyon fáradt volt, nem bírt tovább menni. Nekem az volt a feladatom, hogy átkeljek a hídon, vizsgáljam meg a hídfőt, és kémleljem ki, meddig jutott előre az ellenség. Megtettem, aztán visszatértem a hídon. Most már nem ment rajta olyan sok szekér, s nagyon kevés volt a gyalogos, de az öregember még mindig ott ült. — Honnan jön? — kérdeztem. — San Carlosból — felelte és mosolygott. Ez volt a szülővárosa, öröme telt benne, ha megemlíthette, azért mosolygott. — Allatokat gondoztam — magyarázta. — Ó, — mondtam, mert nem értettem egészen. — Igen — felelte — tudja, ott maradtam és állatokat gondoztam. Bn hagytam el utolsónak San Carlos városát. Nem olyan volt, mint egy juhász vagy pásztor, s én megnéztem, poros fekete ruháját, poros szürke arcát, drótkeretes szemüvegét és megkérdeztem: — Milyen állatokat? — Különféléket — mondta és megrázta a fejét. — Ott kellett hagynom őket. Néztem a hidat és az Ebrodelta afrikai jellegű vidékét, s azon tűnődtem, mennyi idő múlva látjuk meg az ellenséget, s egész idő alatt füleltem az első neszeket, amelyek az érintkezésnek nevezett, mindig titokzatos eseményt jelzik, s az öreg ember még mindig ott ült. — Milyen állatok voltak? — kérdeztem. — Összesen háromféle — magyarázta — két kecske, egy macska, aztán meg négy galambpár. — És ott kellett hagynia őket? — kérdeztem. — Igen. A tüzérség miatt. A kapitány azt mondta, jöjjek el a tüzérség miatt. — Családja nincs? — kérdeztem s a híd túlsó végét figyeltem, ahol az utolsó néhány szekér siklott le a párt lejtőjén. — Nincs —- mondta. — Csak az állatok, amiket elsoroltam. A macskával persze nem lesz hiba. A macska tud gondoskodni magáról, de nem tudom elgondolni, mi lesz majd a többivel. — Mi a politikai meggyőződése? — kérdeztem. — Nem politizálok— mondta. — Hetvenhat éves vagyok. Tizenkét kilométert jöttem s azt hiszem, nem bírok továbbmenni. — Nem jó helyen állt meg — mondtam. — Ha eljut odáig, ahol az út elágazik, Tortosa felé, ott találhat teherautót. — Várok egy darabig — felelte — aztán elindulok. Hová mennek a teherautók. — Barcelona felé — mondtam neki. — Arrafelé senkit sem ismerek — mondta —, de nagyon szépen köszönöm. Még egyszer nagyon szépen köszönöm. Nagyon kifejezéstelenül és fáradtan nézett rám. — A macskával nem lesz hiba, abban biztos vagyok — mondta azután, mert meg kellett velem osztania aggodalmát. — A macska miatt nem kell nyugtalankodni. De a többiek. Mit gondol, mi lesz a többiekkel? — Valószínűleg rendben átvészelik. — Miért ne — mondtam, s a túlsó partot figyeltem, ahol most már nem mozgott szekér. — De mit csinálnak az ágyútűzben, ha egyszer nekem azt mondták, hogy tjienjek el az ágyútűz miatt? — Nyitva hagyta a galambdúcot? — kérdeztem. — Természetesen. — Akkor elrepülnek. A többire jobb nem gondolni. — Ha kipihente magát, mehetnénk — sürgettem. — Álljon fel és próbáljon elindulni. — Köszönöm — mondta, és talpra állt, jobbról balra imbolygott, azután leült a porba. — Állatokat gondoztam — mondta tompán, de már nem nekem. — Mindig csak állatokat gondoztam. Semmit sem lehetett vele kezdeni. Húsvét vasárnapja volt és a fasiszták előrenyomultak az Ebro felé. Szürke, borús nap volt, alacsonyan úsztak a felhők. így a repülőik nem szálltak fel. Ennyiből állt az öregember szerencséje, meg abból talán, hogy a macskák tudnak gondoskodni magukról. (Szász Imre fordítása] 1 Ü] SZO 6 * 1961. december 18.
