Új Szó, 1961. október (14. évfolyam, 273-302.szám)

1961-10-30 / 301. szám, hétfő

A Sztívjelunio lioiniiiiiiiisía XXII, Kongresszusa Nálunk űj, nagyszerű ember született, él és cselekszik, s a kommunizmust építi Amikor a beszámolókat a küldöttek felszólalásait hallgattuk, lelki szemeink előtt szinte elvonult szocialista hazánk egész története, a kommunista párt és a szovjet nép hősi harcának története. Nemrég szovjet újságíróknak, köztük nekem ls alkalmunk nyílt, hogy Kennedy elnökkel beszélgessünk. Gondolják csak el, elvtársak, az Egyesült Államoknak, e gazdag, s mondhatnám, egyelőre még gőgös nagyhatalomnak az elnöke, kezében ceruzával számolgatta, mikor szárnyaljuk túl őket. Ha a húszas évek amerikai elnökeinek valaki A. Adzsuhej elvtárs felszólalása azt mondotta volna, hogy utódaik a hatvanas években azt fogják számítgatni, hogyan alakul a Szovjetunióval vívott gazdasági verseny mérlege, s aggódni fognak amiatt, hogy ugyanaz az Oroszország, amelyett valamikor a világpolitikában még csak számításba sem vettek, utol fogja érni és túl fogja szárnyalni az Egyesült Államokat, akkor ez} az embert legalábbis balga fantasztának nevezték volna. Kennedy számára pedig ez már nem fantazmagória, ez már gond, mégpedig mekkora gondl A frakciósok megragadtak antileninista álláspontjukon Elvtársak! Nekünk kommunistáknak a kongresszus napjai nem csupán nagy, komoly és mélyreható munkát jelentenek, hanem boldog ünnepet is, olyan ünnepet, amelyet egyikünk sem fog elfelejteni soha. Ámde akadnak még pártunkban olyanok, akik nem örülnek sem kongresszusunknak, sem sikereinknek. Ogy van, nem a nyelvem botlott, ezek valóban nem örülnek 1 A megvetett renegátokra, frakciósokra gondolok. Zsebükben ott van a tagsági könyv, de lelkükben nincs a pártszerűség szikrája sem. Elképzelem magamban, hogy meghúzódnak most zugaikban: egyikük amúgy félvállról dolgozik, a másik nyugdíjban van, s nyáluk fröccsen, ha XXII. kongresszusunkról beszélnek. Erről az emelvényről újólag és teljesen leleplezték őket, és most látjuk : nem fogadták el a XX. kongresszust s ma már tudjuk Molotov teveléből — nem fogadják el pártunk XXII. kongresszusát sem. A frakciósok nem csupán elvtelen nyárspolgárok, ezek megragadtak antileninista álláspontjukon. Valamennyiük közül a legdühödtebb Molotov. Támadja a pártot tevékenységének minden vonalán, támadja a párt külpolitikáját ls. Anasztasz Ivanovics Mikojan már beszélt róla, hogy Molotov ellenzi állami és pártvezetőinknek külföldi politikusokkal való kapcsolatait, a külföldi utazásokat. „Ortodox" fenségének magaslatáról Molotov e figyelmeztetést intézi hozzánk: vigyázzatok, óvakodjatok a kapcsolatoktól, ezek veszélyesek, ne tegyetek engedményt a kapitalizmus világának. Mit válaszolhatunk erre? A kapitalista világ politikusaival a kapcsolatok fenntartása elég nehéz, olykor kellemetlen, egyes esetekben pedig egyszerűen ellenszenves dolog. Sokkal könnyebb az elszigetelődést választani. Az elszigetelődés: könnyű, a kapcsolatok: nehezek, de éppen a kapcsolatokra van szüksége népünknek. Ami pedig az „engedményekről" hangoztatott rágalmazó fecsegéseket illeti, ezekre a legjobb választ barátainknak és ellenségeinknek sok-sok tanúságtétele adja meg : a párt és az államférfiak külföldi utazásainak eredményeképpen a Szovjetunió mindig nyer, s nemzetközi tekintélye eddig soha el nem ért magasságba emelkedett. A párt és kormány vezetőinek külföldi útjai hozzátartoznak a szovjet külpolitikához Az SZKP Központi Bizottságának beszámolója megállapította, hogy a párt és a szovjet kormány e hajlékony, s mégis szilárd külpolitikájának eredményeképpen sikerült elhárítani a háborút, a szovjet, emberek s a többi ország népei élvezhették a békés élet áldásait. Kongresszusunk küldöttei és az egész szovjet nép ezért, éppen ezért: a békéért mond pártanknak mélységesen hálás köszönetet! Erről az emelvényről már sokan beszéltek a pártnak a beszámoló által átfogott időszakban követett nemzetközi politikájáról. Nem óhajtok foglalkozni azokkal az általánosan ismert, s túlzás nélkül mondhatjuk: nemcsák - népünk, hanem az egész világ sorsa szempontjából nagyon fontos külpolitikai akciókkal, amelyeket pártunknak sikerült megvalósítania, a szó szoros értelmében kiharcolnia. Én mint újságíró, a kongresszus küldötteinek a titáni munka egy részéről szeretnék beszélni. Szovjet újságíróknak többször volt alkalmuk elkísérni külföldi útjaikra a szovjet állam, pártunk vezetőit: Brezsnyev, Kozlov, Mikojan, Szuszlov, Koszigin, Poljanszktj, Furceva elvtársakat és más elvtársakat is. Ojságíró-kollégáimmal együtt én is ott voltam az Amerikai Egyesült Államokban, amikor Nyikita Szergejevics Hruscsov ott járt. Ezek az utazások a szilárdság és a hajlékonyság lenini harmóniájának mintaképei voltak a külpolitika megvalósításában. Nyikita Szergejevics az egyszerű amerikaiakkal, az elnökkel, az üzleti körök képviselőivel ugyanazon a nyelven: a kommunista nyelvén beszélt. Éppen ez az őszinteség, egyenesség és nyíltság, annak a törekvésnek teljes hiánya, hogy úgyszólván ráhangolódjék a hallgatóságra, vívta ki millió meg millió amerikai, sőt, nemcsak amerikai rokonszenvét I A New York-i Waldorf-Astoria Szálló — a iegfényűzőbb szálloda — aranytermében a szovjet kormányfő fogadására kétezer amerikai üzletember gyűlt össze, s vívott valóságos közelharcot a jegyért, hogy ott lehessen ezen a fogadáson. Az efféle emberekkel való kapcsolatok az ortodox finnyásság szempontjából lázadó dolgok. Ezek az emberek azonban a világ legnagyobb tőkésállamának élén állnak, velük beszélni kell, velük kapcsolatban kell lennünk. Ezek közül az urak közül egyeseknek szeméből hidegség, másokéból düh sugárzott, ismét másokébői figyelem látszott, mert hiszen ott ls vannak emberek, akik belátják, hogy valamennyien egy bolygón élünk Fehérkesztyűs lakájok nesztelenül sürögtek-forogtak, gyertyák égtek. Általában a légkör — őszintén megmondjuk — nem a mi Ízlésünknek való volt. Hirtelen valaki felszisszent, másvalaki fütyült Hruscsov elvtárs beszéde alatt. Hogyan felel erre egy kommunista? „Uraim — mondotta nyugodtan Nyikita Szergejevics Hruscsov —, ha már meghívtak, hallgassanak meg figyelemmel. Ha erre nem tartanak igényt, akár abba is hagyhatom Nem kérelmezőként jöttem az Egyesült Államokba. A nagy szovjet államot képviselem, azt a nagy népet, amely végrehajtotta a Nagy Októberi Forradalmat És semmiféle közbekiáltásokkal nem sikerült elhomályosítaniuk azt, amit a ml nagy népünk elért, tett és tenni akar." íme, ez szemtől szembe való, egyenes beszéd. Ez az a harc, amely a ml nagy ügyünkért folyik. Ebben kapcsolódik össze a hajlékonyság a szllártlsággal I Eszembe jut egy nap, röviddei az ENSZközgyűlés 15. ülésszakának megkezdése előtt. A szovjet képviselet épülete a New York-i Park Avenue-n van. A ház olyan benyomást kelt, mintha legalábbis egy hadosztály ostromolná. Ežt azzal a jól hangzó ürüggyel tették, hogy óvják a szovjet küldöttséget. S ezen a napon a- vörös szovjet lobogós autók megindultak a néger negyed felé, Harlembe, ahol az amerikai „jó" társaság nézete szerint, a világ számkivetettjei élnek. Mint ismeretes, a forradalmi Kuba ellen feldühödött amerikai hatóságok megtagadták Fidel Castrótól és küldöttségétől a vendéglátást. Fidel Castro Harlem egyik szállodájában szállt meg. Éppen Ide ment el N. Sz. Hruscsov elvtárs. Amikor a szovjet kormányfő megölelte Fidel Castrót, mi, újságírók tisztán láttuk, hogy ennek a Szakállas acélembernek, aki nem rettent meg sem golyótól, sem bombától, aki éveken át harcolt hegyekben és mocsarakban, könny tolult a szemébe. Castro ezt mondta: „Nagyon nagy dolog ez, hogy a Szovjetunió megöleli Kubát, Itt az Egyesült Államokban. Ha ön ezt tudná, milyen nagy dolog, nagyobb, mint a diplomáciai elismerés. Köszönöm ezt a Szovjetuniónak 1" De hát ezért elvtársak, át kell szelni az óceánt I E világon tengődnek éhezők, tombolnak háborúk, francia ifjak és algériai hazafiak pusztulnak, anyák sírnak. Ahhoz, hogy meglegyen a lehetőségünk, s melegen támogassuk a kubai népet; ahhoz, hogy kimondjuk az igazságot a békéről, a népek aggodalmairól és reménységeiről — kapcsolatokra, utazásokra van szükségünk. Ez azonban szemlátomást érthetetlen egyesek számára, akik nagy tapasztalatú politikusoknak vélik magukat. Hát kérdezzék csak meg ezek a politikusok, helyesebben bukott politikusok, kérdezzék csak meg kubai barátainkat: szükségesek-e ezek a kapcsolatok vagy sem? Az Amerikai Egyesült Államok uralkodó körei megszokták, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetét a maguk hitbizományának tekintsék. E szervezetben éveken át a díszelgés és az úgynevezett klasszikus parlamentarizmus émelyítő légköre uralkodott. A szovjet küldöttség szétfoszlatta ezt a halálos unalmat, s erélyesen tudtára adta a nyugati politikusoknak, hogy nem parancsolgathatnak örökké. Ahhoz, hogy kifejezzük megvetésünket ezekkel az urakkal szemben, akik becsapják a népeket, hogy megtörjük az álszent csendet — a szovjet küldöttség, a szocialista országok valamennyi küldöttsége obstrukciót kezdett, amikor az Égyesült Nemzetek Szervezetének szónoki emelvényéről hazug, provokációs, a szocialista tábor népeinek, a gyarmatok és a felszabadult államok népeinek méltóságát sértő beszédek hangzottak el. A szocialista tábor küldöttei tiltakozásuk jeléül öklükkel verték az asztalt, s amikor elfáradt az öklük, találtak rá más módot is, hogy torkára forrasszák a szót a hazug farizeusoknak. Meglehet, hogy a nyugati világ diplomata hölgyeit megbotránkoztatta, pedig egyszerűen derék dolog volt amikor N. Sz. Hruscsov elvtárs egy provokációs beszéd alkalmával, amelyet éppen egy nyugati diplomata mondott el, levetette cipőjét, s az asztalt verte vele. Mindenki egyszerre tisztában volt vele: a iegerélyesebben ellenezzük, nem akarjuk meghallgatni az efféle beszédeket 1 Ráadásul Nyikita Szergejevics Hruscsov úgy fordította a cipőjét (előttünk a fasiszta Spanyolország küldöttsége ültj, hogy a cipő orra félig, de nem teljesen belenyomódott a francóista külügyminiszter nyakába. Ebben az esetben is diplomáciai hajlékonyság nyilvánult meg. A közgyűlés szónoki emelvényéről nem csupán a nyugati világ elefántja, szólalnak meg, olykor oda bocsátják a mop-;zliKat is Egy alkalommal a Fülöp-szigetek képviselője kapaszkodott fel oda, s arról kezdett fecsegni, hogy valahol Európában — úgymond — vannak leigázott országok s nyilvánvalóan a szocialista országok közösségére célzott. Azonnal szót kértünk, hogy válaszoljunk, s visszautasítsuk ezt a beszédet. A Fülöp-szlgetl képviselő megkapta, amit megérdemelt: az „imperialista lakáj" nevet. A következő nap vége felé ez a küldött sápadtan felment az emelvényre és bocsánatkéréssel kezdte (a hatás tehát megvolt), majd kijelentette, hogy megnézett több orosz—angol szótárt is, kereste-bennük, mit jelent az orosz „holuj" szó. Az egyik szótár szerint talpnyaló, hízelgő, a másik angol szótár szerint hitvány, alávaló, csúszómászó embert. „Kérem Hruscsov urat — mondotta — töröltesse a lakáj szót a közgyűlési jegyzőkönyvből." Rögtön megkapta a választ: Ez megtörténik, ha a szó benne marad a közgyűlési jegyzőkönyvben, a Fülöp-szigeti küldött beszédében. A küldött nyilván nem értette meg, miről is van szó, kijelentette: „Egyetértek, az én beszédemben maradjon benne a »holuj« szó." Talán máig ls csuklik Lequerica fasiszta miniszter, a kék hadosztály agyon nem vert harcosa, aki a szovjet kormányfő egy beszéde alatt megkísérelte, hogy helyéről valamit közbesziszegjen. Amikor N. Sz. Hruscsov lejött, az emelvényről s elhaladt a fasiszta élősdi mellett, mindenki füle hallatára ezt mondta mint kflmmunlsta: „Elérkezik az óra, s a munkás Spanyolország kimondja majd szigorú ítéletét ön felett." Ez szintén kapcsolat volt és szintén hasznos volt, ez szintén harc, mégpedig nagyon éles harc voitl Nincs kétségem aziránt, hogy a spanyol hazafiak s kedves elvtársnőnk, Dolores Ibarruri csak helyeslik az ilyen kapcsolatokat és az ilyen harcot! Ha összeadnánk azoknak a kilométereknek számát, amelyeket Nyikita Szergejevics, valamint pártunk és államunk más vezetői utazásaik során megtettek, akkor e távolság sokszorosan felülmúlná a földgolyó átmérőjét. De nem a kilométerek a fontosak. Mi, újságírók, szemtanúi, hogy úgy mondjam, krónikásai vagyunk az eseményeknek. Láttuk, hogy milliók, (túlzás nélkül: milliók) jöttek kis falvakból, ereszkedtek le a hegyekből, jöttek ökrök hátán és tevéken, jöttek gyalog, olykor éhesen és mezítláb, hogy találkozzanak a szovjet küldöttséggel, s megtudják az igazságot a szovjetek országának életéről. Ha pedig valaki elégedetlenkedik, sőt, dühöng a szovjet vezetők külföldi utazásainak diadala láttán, akkor ez: ellenségünk. A bennünket legjobban gyűlölő nyugati politikusok boldogak lennének, szerencsét kívánnának egymásnak, ha nálunk diadalt aratna az elszigetelődés irányvonala. Márpedig régóta köztudomású: ha az ellenség dühöng, akkor helyesen cselekedtél. Amikor a Baltika Amerika felé tartott, valahol az Atlanti-óceánon, a hajó közelében „Ismeretlen" tengeralattjárók kószáltak. Amikor A. I. Mikojan elvtárs hazajött az Egyesült Államokból, „ismeretlen okból" a repülőgépnek két motorja kigyulladt. Amikor L. I. Brezsnyev elvtárs repülőgépen Afrikába utazott, egy „ismeretlen" francia katonai repülőgép „tévedésből" rálőtt a repülőgépre. Tévedés a javából! Nem. ezek nem turistaséták! Ezek az utazások a nép nevében és a nép érdekében történnek! Persze, könnyebb otthon, a dolgozószobában ülni, forgatni magunk előtt a földgömböt, s meghatározni rajta a világfejlődés képét, s könnyű dolog a heves, szemtől szembe való politikai vitákat iratokkal pótolni. Nem, a párt nem járt és nem jár ezután sem ezen az úton. Fel fogunk használni minden lehetőséget, hogy védelmezzük a Szovjetunió állami érdekeit, hogy védelmezzük az egyetemes békét, amelyre valamennyi nép vágyik. Társadalmunk humanizmusa nem türi a bürokratizmust, az embertelenséget Engedjék meg, elvtársak, hogy — röviden bár — foglaíozzam egy — a mi belső életünkkel összefüggő — kérdéssel. A párt így tanít bennünket:• ne csak azt lássuk meg, amit elértünk, ne csak örüljünk a sikereknek, hanem éles szemmel vegvük észre a hiányosságokat is, söpörjük ki a hibát az életünkből, s ne féljünk attól, hogy ezt megtegyük. Ezzel kapcsolatban szeretnék beszélni az emberek egymás közti kapcsolatairól, az ember Iránti figyelmességről. Hány könnyekig megható példát sorolhatnánk fel, hogy a szovjet emberek hivatali kötelességből is, meg egyszerűen emberi kötelességből is törődnek társukkal, gondoskodnak róla. Engedjék meg, hogy egy szerény példát említsek a szovjet ember, azt mondhatnám, a mi egész társadalmunk lelki szépségéről. Hallgassák meg, mit ír az Izvesztyijához intézett levelében Alekszandrov elvtárs, egy sofőr. 1942-ben önként jelentkezett a frontra. Feleségét a fasiszták kivégezték, kisfia eltűnt. Eltűnt egy katonának a fia, az egyetlen fia. Véget ért a háború, a katona keresni kezdte a fiát. Mennyi fajta érzés élhetett ennek az embernek lelkében. Csupán évekig tartó keresés után, a közelmúltban, néhány hónappal ezelőtt találkozhatott apa a fiával. Számukra csak most ért véget a háború 1 Alekszandrov elvtárs ezt írja: „Boldogságunk kimondhatatlan, de nemcsak mi vagyunk boldogak. Velünk együtt örülnek barátaink, a fiam barátai, mindazok, akik megtudták, hogy megtaláltuk egymást. Fiam munkahelyén, Goragorszk faluban száz meg száz ismerős gratulált nekünk olyan boldogan, mintha ők találták volna meg fiúkat vagy apjukat. S még valamit szeretnék elmondani — folytatja a levélíró. — Amikor fiamat kerestem, s megpróbáltam elképzelni, milyen a fiam most, riasztó gondolatok fordultak meg fejemben. Láttam olyan fiatalokat, akik nem tanultak meg dolgozni, nem tanulták meg, hogy becsüljék a munkát fe a munka embereit, s gyakran gyötört a ^mdolat: hátha az én árva fiam is naplopónak nőtt fel apja nélkül. Nem, kedves elvtársak! A fiam nagyszerű gyerek. Jó! dolgozik, szakképzett lakatos, nagyon dicsérik és szeretik a geológiai munkacsoportban. Letöltötte tényleges szolgálatát, és most elsőéves technikumi tanuló, levelező tanfolyamon. Nős, nemsokára apa lesz, én pedig nagyapa. Magamban elgondolom, hányszor tíz meg száz jólelkű, gyöngéd és szigorú, kedves és határozott ember adta át szívének, eszének, lelki szépségének egy-egy' darabkáját fiamnak! Mélységes hálám az óvodák és az iskolák minden dolgozójának, ahol fiam élt és tanult, az intézeteknek és szervezeteknek, ahol dolgozott, katonaköszönetem a parancsnokoknak, akiknek alakulatában szolgálatát töltötte, nagy-nagy köszönetem a szovjethatalomnak fiam neveléséért. Az én fiam nem volt árva, mert mindenütt a mi dicső, nagyszerű embereink vették körül gondoskodásukkal." Ugyan, kit ne hatna meg az ilyen levél, s főként kit ne hatna meg az a vitathatatlan tény hogy a mi életünk, a mi társadalmunk humanizmusa a nemes lelkek seregét teremti meg. Bátran állíthatjuk: igen, nálunk űj, nagyszerű ember született, él és cselekszik, s a kommunizmust építil De szerkesztőségünk meg Moszkva — sőt, nemcsak Moszkva — sok más intézménye is hány levelet kap, amelynek olvastán fájdalom fogja el szívünket. Féllábú rokkant szeretné elcserélni negyedik emeleti lakását második emeletivel. S hónapokon át kínlődtatják, holott ugyanannak a háznak második emeletén lakik valaki, aki szeretne felköltözni a negyedikre. Valakinek igazolásra van szüksége. Elég volna nyugodtan és figyelmesen meghallgatni őt, s ki lehetne adni az igazolást. De senki nem hallgatja, nem érti meg, formaságokba kapaszkodnak bele, küldözgetik egyik intézményből a másikba, egyik városból a másikba. Olykor hónapok, évek múlnak el, az igazolványt kérő teljesen elkeseredett emberré válik, úgy érzi, nem bizonyíthatja be igazát. Fjodorov vasutasnak például, aki Leninrendet kapott kiváló munkájáért, néhány hónapja volt még hátra nyugdíjazásáig. De nem engedték meg, hogy idejét kitöltse, mert • nem tetszett valakinek, „harapós" ember, s menesztették. 0 pedig vitte a panaszát ide-oda, a volgai vasútigazgatósághoz, a közlekedésügyi minisztériumba. (A levélhalmaz óriási.) végre Moszkvában valaki figyelmesen elolvasta, s elküldte levelét az SZKP sztálingrádi városi bizottságához. Külön megtudakoltuk, mennyi idő kellett az ügy kivizsgálásához: három perc, s a vasutast visszahelyezték munkahelyére! Miért nem lehetett megtenni ezt rögtön, miért kellett gyötörni ennek az embernek az idegeit? Szeretném már most megjegyezni, hogy nem azokról a „hivatásos" siránkozókról van szó, akik olvasmit szeretnének, ami nem jár nekik, s ezt becstelen úton szeretnék elérni, s meg akarják mérgezni mások életét. Az ilyeneket vissza kell utasítani. De nem ilyenekről van szó, Az emberek iránti lélektelen, lelketlen magatartásról beszélek. Ismétleíi szeretném hangsúlyozni, hogy tűrhetetlen a lelketlen magatartás az olyan ember lelki fellángolása iránt, aki szeretne jót, haszn- at tenni. A közöny, az emberek iránti nemtörődömség nem bírósági ügy. De a mi kommunista bíróságunk elé tartozik. A szovjet lelkiismeret, a kommunista lelkiismeret bírósága ítélkezhetik felettük. Araikor a mi csodaszép kommunista palotánkat építjük, amikor programunk erkölcsi kódexének alapelveit megállapítjuk, mindnyájunknak mennél többet kell tennünk azért, hogy életünkből eltűnjenek a régi világ e maradványai. Elvtársak! A szovjet újságírók megígérik a pártnak, hogy méltóképpen ábrázolják mindazt a szépet, ami megvan hazánkban, beszélnek az ipar és a mezőgazdaság legkiválóbbjainak tapasztalatáról. Megígérjük, hogy ostorozni fogjuk mindazt a fölöslegest, elavultat, mindazt a károsat, amelyet a régi világ örökül hagyott reánk. Megígérjük, hogy méltók leszünk a szovjet népet a kommunizmusba vezető dicső lenini pártunkat segítő kommunista munkások rangjára! ÚJ SZÖ 2 * 1961. október 30.