Új Szó, 1961. október (14. évfolyam, 273-302.szám)

1961-10-18 / 290. szám, szerda

> éleifttés az SZKP Központi Bizottságának tevéki ÍIiySGIJC fői (Folytatás a 4. oldalról) Iňket s őszinte meggyőződésünk szerint előbb utóbb valamennyi nemzet megérti, hogy szá­mukra nincs más út, amely a boldogsághoz és jóléthez vezetne Elvtársak! Az imperializmus ellentéteinek kiéleződése a kapitalista országok munkásosz­tályát komoly próba elé állítja: vagy kénytelen lesz kiszolgáltatni magát a monopóliumok ké­nye-kedvére és tengődni fog, vagy pedig harcol jogaiért, jövőjéért.. A munkások a harcot vá­lasztják s kitartóan, szívósan küzdenek. A burzsoá jósok az „osztálybéke" korszaká­nak beköszöntét hirdették. Azt állították, hogy az osztályharcok ideje a múlté, és az egész marxista elmélet szerintük ma már elavult. A gyakorlat azonban megmutatta, milyen nevet­ségesek az ilyen jóslatok. A dolgozók sztrájk­harca szüntelenül növekszik E harcokban csu­pán 1960-ban több mint 53 millió ember vett részt. A francia és olasz dolgozók tömegakciói, a belga munkások sztrájkja, az amerikai kohá­szok hosszú sztrájkja, amelyben több mint 500 000 ember vett részt, és a brit gépipari munkások sztrájkja egyszer s mindenkorra be­íródott a munkásmozgalom történetébe. A ja­pán proletariátus nemegyszer bebizonyította harci erejét. Az utóbbi években a munkásosztály újabb osztagai léptek a világporondra. Az ázsiai, la­tin-amerikai és afrikai országokban több mint 100 millió a munkás és alkalmazott, itt él a nem szocialista világ bérdolgozói egész hadseregé­nek mintegy 40 százaléka. A fiatal munkás osztály egyre nagyobb forradalmi erőként lép fel. A kapitalista országok dolgozóinak a gazda­sági és szociális jogokért vívott harca mind élesebbé válik Hisz most rendszerint nem egy vállalkozó áll velük szemben, hanem hatalmas monopóliumok s ezen felül a monopóliumok oldalán az egész államhatalom. A dolgozók akciói egyre gyakrabban politikai jelleget ölte­nek 1960 ban a politikai sztráikokban több mint 40 millió ember vett részt, vagyis az összes sztrájkolók mintegy 73 százaléka. A munkás­osztály és a néptömegek hatalmas akciói 1960­ba Japán, Olaszország és Belgium kormányai­nak bukását idézték elő. A francia dolgozók a munkásosztály körül egyesültek s ezáltal meg­hiúsították a militaristáknak és a szélsőséges reakciósoknak fasiszta rendszer bevezetésére irányuló kísérletét. A nagytőkés államokban az elmúlt öt év alatt kialakult szociális helyzetre a paraszt­mozgalom növekedése is jellemző. Franciaor­szágban, Olaszországban, Nyugat-Németország ban és más országokban a monopóliumok ural­ma a parasztság elszegényedésére vezet s a parasztság egyre tevékenyebben kapcsolódik be a monopóliumok elleni harcba. Az utóbbi évek tapasztalatai újból megerő­sítették, hogy a dolgozók által elért minden sikert közös akciók eredményezték. Ennek ellenére a munkásosztály sorai még mindig szétforgácsolódnak, a joboldali szociáldemokra­te vezérek aknamunkát folytatnak s egymást túllicitálva igyekeznek pártjukat, a munkás­osztályt eltéríteni a kapitalizmus elleni harc­tól. A jobboldali szocialista vezérek és számos szakszervezeti vezető már régen elárulta a munkásosztály érdekeit és hűségesen szolgálja a monopóltőkét. De az egyszerű szoctáldemok-. ráták között, a funkcionáriusok körében, sőt a vezetőség egy részében is sok a becsületes ember, akik őszintén részt akarnak venni a munkásosztály érdekeiért vívott közös harcban s az utóbbi időben egyre tevékenyebben száll­nak szembe a jobboldali vezetők politikájával. Ezért a kommunistáknak nemcsak az a fel­adatuk, hogy továbbra is leleplezzék a jobbol­dali szociáldemokrata , vezetők ideológiájának tarthatatlanságát és egységbontó tevékenysé­gét, hanem ugyanakkor együtt akarnak működ­ni összetartó családja további 12 párttal bővült a szocialisták körében fellelhető valamennyi egészséges erővel és velük együtt harcol­ni a békéért, a demokráciáért és a szocializ­musért. Ez nem ideiglenes taktikai jelszó, na­nem a kommunista mozgalom fő irányvonala, amelyet a munkásosztály létérdekei tesznek szükségessé. A munkásmozgalom fejlődésének siKerei el­választhatatlanok a kommunista pártok tevé­kenységétől. A kommunista mozgalom széles­körű alkotó tevékenységet bontakoztatott ki. Ma már nincs olyan többé-kevésbé fejlett mun­kásmozgalommal rendelkező ország, amelyben nem nyilvánulna meg a kommunisták politikai befolyása. Az utóbbi években a kommunisták és a kommunisták száma 7 millió taggal gya rapodott. A kommunista pártok világszerte erősödnek annak ellenére, hogy a reakció erőteljesen uszít s antikommunizmust szít. A kommunistá­kat „fekete listákra" teszik, elbocsátják a mun­kából, „külföldi ügynököknek" nyilvánítják és bebörtönzik őket. 36 kapitalista országban a kommunista pártok mélységes illegalitásban kénytelenek dolgozni. A népeket azonban saját tapasztalataik győzik meg arról, hogy érdekeik legmegbízhatóbb és legfontosabb védelmezői a kommunisták A kommunista eszmék nem is­mernek akadályt, nem lehet őket kivégezni vagy börtönbe zárni. Megnyerik az emberek elméjét, szívét s ezáltal legyőzhetetlen erővé v/Mnak. .gaz, hogy egyes nagy kapitalista országok­ban a kommunista pártok számbelileg még kevéssé népesek De vajon ez csökkentheti-e történelmi szerepüket? A kommunistákat erős­sé teszi ügyük igazságosságának tudata, és ezért minden körülmények között ők a munkásosz­tály élcsapata Ismeretes például, hogy az USÁ-ban nem nagy a kommunisták száma. Ez a legerősebb kapitalista hatalom azonban egész óriási katonai és rendőrségi apparátusá­val fél a kommunista párttól s mindenképpen igyekszik megakadályozni tevékenységét. Lát­ni lehet, hogy az USA kommunistáinak nem nagy osztaga úgy dolgozik, ahogy az marxis­tákhoz-leninlstákhoz illik! Rájuk valóban illik a közmondás: „Kicsi a brors, de erős". A szocialista országok kommunistái sohasem felejtik el azokat a nehézségeket és megpró­báltatásokat, melyek közepette a munkásosz tály győzelméért, a kapitalista országok vala­mennyi dolgozójának ügyéért harcoló testvé­reink élnek. Ma a XXII. kongresszus küldöttei nevében, valamennyi szovjet kommunista ne­vében legőszintébb testvéri üdvözleteinket küldlük elvtársainknak, a kapitalista országok kommunistáinak, akik fennen lobogtatják a marxizmus-leninizmus győzelmes zászlaját, mindazoknak, akik a reakció kínzókamráiban nem hajtottak fejet az ellenség előtt, hanem hősiesen harcolnak nemzeteik érdekeiérti A XX. kongresszusnak a testvérpártok által támogatott határozatai megsokszorozták a kommunista mozgalom hatalmas alkotó erőit, hozzájárultak a lenini szellem és stílus felújí­tásához a testvérpártok életében, e pártok köl­csönös kapcsolataiban. A kommunista világ­mozgalom fejlődésében az utóbbi évek során fontos határkövet képeztek a kommunista és munkáspártok képviselőinek tanácskozásai. A kommunisták nemzetközi tanácskozása azon formák egyike, amelyet a testvérpártok harcos együttműködésük biztosítására választottak. A marxisták-leninisták számára vitán felül áll, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom létérdekei következetes és rendíthetetleh akció­egységet követelnek meg s ehhez a kommu­nista és munkáspártok hűek maradnak Csupán a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének — nyilvánvalóan nacionális korlátoltságban szen­vedő — vezető tényezői tértek le az egyenes, marxi-lenini útról görbe mellékútra, amely a revizionizmus posványába vezette őket. A test­vérpártok 1957 évi Deklarációjára, amely a kommunisták egységének és szolidaritásának alapokmányaként szólott az egész világhoz, a jugoszláv vezető tényezők revizionista lenlnel­lenes programmal válaszoltak. E programot nyomatékosan és jogosan bírálta valamennyi marxista-leninista párt. A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége vezető­ségének nemcsak elméleti tevékenységét, ha­nem gyakorlatát is a revizionista eszmék hat­ják át. A szocialista világtársadalomtól elsza­kított, elszigetelt fejlődésre irányuló vonalve­zetéstik veszélyes és ártalmas. Az imperialista reakció kezére játszik, nacionalista irányzatokat táplál és végeredményben arra vezethet, hogy az új világ építőinek baráti és egységes család­jától elszakadt ország elveszíti szocialista vív­mányait.. Pártunk bírálta és bírálni fogja a jugoszláv vezetők revizionista koncepcióját. Mint inter­nacionalistáknak természetesen aggódnunk kell Jugoszlávia testvérnépeinek sorsa miatt, ame­lyek áldozatkészen harcoltak a fasizmus ellen és a győzelem után a szocialista építés útját választották. Az 1960. novemberében lezajlott történelmi tanácskozás újból meggyőzően kifejezte a kom­munista pártok akaratát és elszántságát a mar­xizmus-leninizmus tisztaságának megvédelme­zésére, sorai egységének megszilárdítására, a döntő harc folytatására két fronton: a fő ve­szély — a revizionizmus ellen, valamint a dog­matizmus és a szekrásság ellen. Az a jelentős megállapítás, hogy minden egyes pártnak tisz­teletben kell tartania a kollektíven elfogadott közös határozatokat, és hogy megengedhetetlen bármilyen akció, amely alááshatná a kommu­nisták sorainak egységét, óriási fontossággal bír a munkásosztály pártjai szilárd egységének további erősítése szempontjából. A Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban a szocializmus építésében elért sikerek a marxizmus-leninizmus óriási erejéről és életképességéről tanúskodnak. Az egész vi­lágnak megmutatják, milyen eredményeket ér­hetnek el a munkások és a parasztok, akik sorsuk irányítását a maguk kezébe vették és akik a leghaladóbb forradalmi elmélettel van­nak felvértezve. A szocializmus a marxizmus-leninizmus zász­laja alatt haladó széles tömegek alkotó tevé­kenységének az eredménye A kommunisták ellenzik bármilyen társadalmi rendszernek erőszakos, mesterséges bevezetését más orszá­gokban. Meggyőződésünk, hogy a szocialista rendszer végül mindenütt győzelmet arat. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy e győ­zelmet más országok belügyeibe való beavat­kozással igyekszünk elérni. Minket kommunistákat akarnak felelőssé tenni minden olyan akcióért, amellyel a néptö­megek szembeszállnak elnyomójukkal. Ha va­lamelyik kapitalista vagy gyarmati ország dol­gozói harcot kezdenek, az imperialisták lár­mát csapnak: „Ez a kommunisták műve". „Ez Moszkva műve" Mi persze örülünk annak, hogy a nemzetek minden jó tettét a kommunistáknak tulajdonítják. Ezáltal az imperialisták akaratlanul segítik a tömegeket a kommunista eszmék jobb megér­tésében. Ezek*az eszmék gyorsan terjednek az egész világon, ámde nem azért, mintha a Szovjetunió és a többi szocialista ország rá­kényszerítené őket a nemzetekre. Az eszméket nem lehet szuronyokkal diadalra segíteni, amint ezt valaha állították. Most találóbb volna rakétákat mondani. Az egymással harcban álló osztályok termé­szetesen mindig arra törekedtek, hogy orszá­gaik határain túl megnyerjék a rokonszenvező erők támogatását. Hosszú ideig e téren a bur­zsoázia volt fölényben. A világburzsoázia egy csapásra elnyomta a forradalom tűzfészkeit mindenütt, mégpedig minden eszközzel, beleért­ve a fegyveres Intervenciót is. A nemzetközi proletariátus természetesen akkor sem nézte közömbösen osztálytestvéreinek harcát, de szolidaritását inkább csak erkölcsi támogatás­sal fejezhette ki. Most azonban a helyzet meg­változott. A harcra kelt ország népe nem fog egyedül állani a világimperializmussal szemben. Hatal­mas nemzetközi erők állnak mellette, amelyek­nek minden eszközük megvan ahhoz, hogy ha tásos erkölcsi és anyagi támogatásban része­sítsék. A forradalmi harc fejlődése miatt nyugtalan­kodó Imperialisták szüntelenül beavatkozást kísérelnek meg a nemzetek és az államok bel­ügyeibe. Éppen ezért tartották fenn maguknak a katonai szövetségekben és szerződésekben a fegyveres beavatkozás „jogát" úgynevezett „belső zavargások" esetén. Ez annyit jelent, hogy jogot formálnak a forradalom elnyomásá­ra, a néptömegeknek a reakciós rendszerek el­leni akciói elfojtására. Az imperialisták állan­dóan azt kürtölik világgá, hogy a kommunisták a forradalmat exportálják. E rágalomra az im­perialista uraknak azért van szükségük, hogy legalább egy kissé leplezzék az ellenforradalom kivitelére irányuló vágyaikat. Elvtársak! E beszámolóban tárgyalt idő­szakban jelentős változások álltak be a világ erőviszonyaiban. A szocialista világrendszer megbízható bástya lett, amely az imperializ­mus háborús kalandjaival szemben nemcsak a baráti országok nemzeteit, hanem az egész emberiséget megvédelmezi. És az a tény, hogy az erők túlsúlya a nemzetek szocialista tár­sadalmának oldalán van, mérhetetlen szerencse az egész világ emberisége számára. Ugyan­akkor világszerte tovább fejlődtek a béke­szerető erők. Néhány évvel ezelőtt a nemzetközi kapcso­latokban csak két tábor állott egymással szem­ben — a szocialista és az imperialista tábor. Ma már a nemzetközi ügyekben aktív szerepet kezdtek játszani az ázsiai, afrikai és a latin­amerikai országok is, amelyek felszabadultak vagy most vannak felszabadulóban az idegen járom alól. Ezek az országok nemegyszer sem­legeseknek nevezik magukat, jóllehet csak abban az értelemben tarthatjuk őket semle­geseknek, hogy nem vesznek részt semmilyen katonai-politikai szövetségben. Ezek az orszá­gok azonban többségükben távolról sem sem­legesek, ha napjaink fő kérdéséről van szó. Ezek az országok rendszerint a béke mellett és a háború ellen szállnak síkra. A gyarmati rendszerből felszabadult országok a béke je­lentős tényezőivé, a gyarmati rendszer és az imperializmus ellen vívott harc tényezőivé válnak. A világpolitika egyetlen fontos kér­dése sem oldható meg anélkül, hogy ne ven­nők tekintetbe ezen országok érdekeit. A néptömegek magukban a kapitalista or­szágokban is egyre tevékenyebben lépnek fel a háború ellen. A munkásosztály és vala­mennyi dolgozó harcol a lázas fegyverkezés ellen, a háborús úszítók káros politikája ellen. Az imperialista nagyhatalmak támadó irány­vonalúval szemben tehát ma sokkal hatalma­sabb erők állnak, mint azelőtt. A szocialista országoknak és az összes békeszerető erőknek az újabb agresszió és háború előkészítése ellen vívott harca alkotja a mai világpolitika fő tartalmát. Az elmúlt években a háború és az agresszió erői nemegyszer veszélyeztették a világbékét. 1956 ban az imperialisták a magyarországi ellenforradalmi puccsal egyidejűleg támadást szerveztek Egyiptom ellen. 1957 második fe­lében az imperialisták betörést készítették elő Szíriába és így nagy háborús tűzvész veszélye jött létre. 1958 nyarán az iraki forradalommal kapcsolatban intervenciót követtek el Libanon és Jordánia ellen s ugyanakkor kiélezték a feszültséget a Kínai Népköztársaság részét képező Tajvan-sziget körzetében. Az amerikai imperialisták 1960. áprilisában és májusában katonai repülőgépeket küldtek a Szovjetunió légiterébe és meghiúsították a párizsi csúcs­értekezletet. 1961 tavaszán megszervezték a zsoldos bandák fegyveres betörését Kubára és megkísérelték Laosz leigázását s a SEATO támadó katonai tömbbe való bevonását. De az imperialisták mindezen tettei csődbe ful­ladtak. Mérhetetlen tévedés volna azonban azt hin­ni, hogy az imperialistákat támadó terveik csődje észre térítette. A tények ugyanis ennek ellenkezőjét mondják. Az imperialisták szünet nélkül folytatják a világhelyzet további ki­élezésére irányuló és a világot a háború sza­kadékának szélére sodró kísérleteiket. Az utóbbi hónapokban az imperialisták szándé­kosan veszélyes helyzetet kezdtek kialakítani Európa középpontjában és azzal fenyegetőz­tek, fegyverrel válaszolnak arra a javaslatunk­ra, hogy véget kell vetni a második világ­háború maradványainak, meg kell kötni a békeszerződést Németországgal s normalizálni kell Nyugat-Berlin helyzetét. A nemzetközi helyzet kiéleződése következ­tében kénytelenek voltunk elkerülhetetlen in­tézkedéseket tenni, hogy biztosítsuk orszá­gunkat a támadók merényleteivel szemben és megóvjuk az emberiséget egy újabb világhá­ború veszélyétől. A szovjet kormány kénytelen volt a fegyveres erők az 1961-re tervezett lét­számcsökkentését beszüntetni, növelni védel­mi kiadásait, elhalasztani a katonák és ten­gerészek tartalékolását és felújítani kísérleteit új, hatékonyabb fegyverekkel. Ezeket az in­tézkedéseket kénytelenek voltunk megtenni, népünk azokat egyértelműleg támogatta s a többi ország nemzetei, amelyek tudják, hogy a Szovjetunió sohasem kezd elsőnek háborút, ezeket az Intézkedéseket helyesen értelmez­ték. A szovjet emberek jól ismerik a támadók szokásait. Nem felejtettük el a Nagy Honvédő Ezeknek az uraknak igen furcsa a logikája. Mindeddig nyilvánvalóan azoknak az időknek az elképzelésében élnek, amikor sikerült elfoj­taniok a nemzetek szabadságmozgalmát. De ezek az idők mindörökre elmúltak. A kommu­nisták ellenzik a forradalom kivitelét és ezt Nyugaton jól tudják. De senkinek sem ismerjük el azt a jogát, hogy az ellenforradalmat kivi­gye más országba, nem ismerjük el azt a jogot, hogy a nemzetközi csendőr szerepét játssza. S ezt is jól kell tudniok. Az Imperialisták beavatkozási kísérletei a forradalmi harcra kelt nemzetek ügyeibe nem volna más, mint agresszió és a világbéke ve­szélyeztetése. Nyíltan ki kell jelentenünk, hogy az ellenforadalom imperialista kivitelé­nek esetén a kommunisták felhívják vala­mennyi ország nemzetéit, hogy egyesüljenek, mozgósítsák erőiket, támaszkodjanak a szocia­lista világrendszer erejére és erélyesen szállja­nak szembe a szabadság és a b£ke ellenségei­vel. Röviden: amilyen az adjisten, olyan a fo­gadjisten. Háború éveit, nem felejtettük el azt, amikor a hitleri Németország hitszegően, orvul meg­támadta a Szovjetuniót. Szemtől-szemben a háború veszélyével, amelyet az imperialisták idéztek elő, nincs és nem lehet helye nálunk a közömbösségnek és a gondtalanságnak. Nyugaton egyesek ma azt állítják, hogy a szovjet kormánynak a haza védelme megszi­lárdítása érdekében foganatosított intézkedé­sei állítólag a békés együttélés politikájának elvetését jelentik. Ez természetesen szemen­szedett értelmetlenség. A békés együttélés politikája rendszerünk lényegéből fakad. Szeretnék emlékeztetni egy tényre; abban az időben, amikor országunk a fehér gárdis­ták és az idegen Intervenciósok dühödt táma­dásait verte vissza, a szovjet kormány az álla-; mi címer kérdését tárgyalta. Az állam címe'r rének első tervezetében egy kard szerepelt. Vlagyimir Iljics élesen kikelt. Azt mondotta: „Minek a kard? Harcokra nincs szükségünk. A hódító politika teljesen idegen számunkra, ml nem támadunk, hanem visszaverjük a belső és külső ellenséget; a mi háborúnk védelmi háború és ezért a kard nem a mi jelvényünk." Hazánk felségjelvénye, mint ismeretes, a sarló és a kalapács lett, a békés építőmunka jelké­pei. A békés együttélés alapelvei, amelyeket Le­nin dolgozott ki, s pártunk okmányai fejlesz­tettek tovább, változatlanok maradnak, to­vábbra is a szovjet külpolitika fő irányvonalát képezik. A szovjet kormány egész külpoliti­kája meggyőzően beszél arról, hogy a párt és az egész szovjet nép hű marad a béke­szerető lenini irányvonalhoz. A háború veszélyét azonban egyoldalúan nehéz elhárítani, éppúgy, mint ahogy a tüzet nehéz eloltani, ha az egyik vizet önt rá, a másik meg olajat. A nyugati hatalmaknak, — amelyeknek legalábbis ugyanolyan érdekük kell hogy legyen a termonukleáris katasztrófa elkerülése, mint nekünk, — szintén készséget kell nyilvánítaniok a vitás kérdések kölcsö­nösen elfogadható alapon való rendezéséhez vezető utak keresésére. Egyes nyugati pacifista gondolkodású em­berek együgyűen úgy vélik, hogy ha a Szov­j ietunió a nyugati hatalmaknak több enged­[ ményt tenne, akkor a nemzetközi feszültség j nem éleződne ki. Ezek az emberek figyeľmen j kívül hagyják azt, hogy az imperialista hatal­j mak politikáját, tehát külpolitikáját isamono­j poltőke osztályérdekei határozzák meg, amely­I hez az agresszió és'a háború szervesen hoz­J zátartozik. Ha a tömegek nyomására túlsúlyba kerülnek a többé-kevésbé mérsékelt politika hívei, a nemzetközi feszültség enyhül és a háborús fellegek kissé oszladoznak. Ha azon­ban a tömegek nyomása gyengül és a bur­zsoáziának azok a csoportjai győznek, ame­lyek meggazdagodnak a lázas fegyverkezésen és a háborúban további nyereségek lehető­ségét látják, akkor a nemzetközi helyzet ki­éleződik. A különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélését tehát csak úgy lehet meg­őrizni és biztosítani, ha minden nemzet áldo­zatkészen harcol az imperialisták agresszív törekvései ellen. Minél hatalmasabb lesz a szocialista tábor és minél tevékenyebben bon­takozik ki a békeharc közvetlenül a kapi­talista országokban, annál nehezebb lesz az imperialisták számára agresszív terveik meg­valósítása. A béke és a békés együttélés nem egy és ugyanaz. A békés együttélés nemcsak azt az állapotot jelenti, amikor nincs háború, nem jelenti csupán az ideiglenes, ingatag fegyver­szünetet két háború között, — két ellentétes társadalmi rendszernek az együttélése ez azon az alapon, hogy kölcsönösen elutasítják a há­ború alkalmazását az államok közötti ellen­tétek megoldásának eszközeként. A történelmi tapasztalatok arra tanítanak, hogy az agresszor éhségét engedményekkel nem lehet lecsillapítani. Az imperialistáknak a létfontosságú kérdésekben tett engedmények már nem a békés együttélés politikáját je­lentik, hanem az agresszív erők előtti kapitu­lációt. Ebbe mi sohasem egyezünk bele. Az imperialistáknak végre meg kell érteniök, hogy már nem ők az emberiség sorsának az inté­zői, és hogy a szocializmus — akár akarják, akár nem — létezni fog, fejlődik és szilárdul. De egyelőre nem úgy fest a dolog, mintha az imperialista urak tudatosítanák e tényt. Kalandor akciók várhatók tőlük, amelyek ár­talmasan hatnának ki az emberek százmilliói­(Folytatás az 6. oldalon) A békés együttélés — a Szovjetunió külpolitikájának fő irányvonala. A nemzetek a békeharc döntő erői ' 5 * 1961 október 18.

Next

/
Oldalképek
Tartalom