Új Szó, 1961. október (14. évfolyam, 273-302.szám)

1961-10-18 / 290. szám, szerda

Jelentés az SZKP Központi Bizottságának tevékenységéről (Folytatás a 3. oldalról) törekszik, hogy kívülről mérjen csapást a szocialista országokra, háború révén újítsa fel a tőkés rendszer uralmát az egész világon, vagy legalábbis fékezze a szocalista országok fejlődését. A legádázabb imperialisták vezérelve: „utánunk a vízözön", s nyíltan hangoztatják, hogy új háborús kalandok terveit kovácsolják. Az Imperializmus ideológusai azzal riogatják a népeket, hogy igyekeznek beléjük oltani a reménytelenség és a kétségbeesés sajátos filozófiáját. Hisztérikus módon abajgatják: „Jobb meghalni a kapitalizmusban, mint élni a kommunizmusban." Látnivaló, nincs ínyükre, hogy a szabad népek felvirágzanak. Elvakítja őket az osztálygyűlölet. Ellenségeink készek az egész emberiséget háborús katasztrófába dönteni. Ám az imperialistáknak egyre kevesebb a lehetőségük arra, hogy valóra is váltsák támadó szándékaikat Ügy viselkednek, mint valami roskatag, fösvény aggastyán, aki már elvesztette minden erejét, csak teng-leng a világon, de legszívesebben megzabálna mindent, amit csak lát. Az imperialisták persze veszélyes kalandokba is bocsátkozhatnak, de sikerre már nincs kilátásuk. Készek más utakkal is próbálkozni. Hogy meggyengítsék a szocialista tábort, az imperialisták megkísérlik egymás ellen uszítani a testvérországok népeit, vagy félreértéseket szítani köztük, feleleveníteni a régi nemzetiségi viszályok csökevényeit és a nacionalista előítéleteket. A szocialista országok marxista-leninista pártjai és népei nagy történelmi felelősséget viselnek: szüntelenül szilárdítaniuk kell a szocialista országok internacionalista testvériségét, a népek barátságát. Amíg vannak imperialista agresszorok, ébereknek kell lennünk, résen kell állnunk, tökéletesítenünk kell a szocialista országok honvédelmét, fegyveres erőit és állambiztonsági szerveit. Amennyiben az imperialisták az egészséges ész parancsa ellenére kezet mernek emelni a szocialista államokra és pusztító világháború örvényébe taszítják az emberiséget, úgy ez az őrült lépésük utolsó bűntettüket, az egész tőkés rendszer végét jelentené. Pártunk világosan látja feladatait és felelősségét, megtesz minden tőle telhetőt, hogy a szocializmus világrendszere továbbra is egyre szilárduljon, erőt gyűjtsön és fejlődjék. Hiszszük, hogy a tőkés rendszerrel megindult versengésben a szocializmus győz. Hisszük, hogy ez a győzelem békés versengés és nem háborús mérkőzés eredménye lesz. Vallottuk és továbbra is hirdetni fogjuk a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélésének elvét, megteszünk mindent, hogy szilárdítsuk a világbékét. A íőkés országok ellentiéieinek kiéleződése, a forradalmi erősödése, a nemzeíi felszafeaclí tó mozgalom fellendülése harc Elvtársak 1 A párt XX. kongresszusa a tőkés országok helyzetét elemezve arra a következtetésre jutott, hogy ezek az országok elkerülhetetlenül új gazdasági és társadalmi megrázkódtatások felé haladnak. Beigazolódott ez a megállapítás? Igen, beigazolódott. Az elmúlt években tovább éleződtek az ellentétek mind a tőkés államokban, mind ez államok között, összeomlottak a gyarmati birodalmak, s óriási méreteket öltött a munkásosztály harca és a népek nemzeti ' felszabadító mozgalma. A kapitalizmus további rothadásának általános irányzata könyörtelenül továbbhatott. A tőkés országok gazdasága, annak ellenére, hogy bizonyos termelés-gyarapodást mutat fel, még ingatagabb lett, s lázas beteg emberre emlékeztet; a rövid fellendülés szakaszai gyakran váltakoznak vissszaesésekkel és válságokkal. A legfőbb tőkés hatalom — az USA — öt esztendő alatt kétszer ment keresztül termelési válságon, s a háború utáni időszakban összesen négy ilyen válság tanúi lehettünk az Amerikai Egyesült Államokban. 1957—1958-ban a válság érintette országok a tőkés világ ipari termelésének közel kétharmadát adták. Jóllehet a monopóliumok jövedelme mesésen megnőtt, a reálbérek csupán jelentéktelenül emelkedtek, sokkal lassabban, mint a munka termelékenysége. A társadalmi vívmányokat, amelyeket a munkásosztály a múltban harcolt ki, fokozatosan felszámolják. Egészben véve a dolgozók helyzete, főleg a gazdaságilag kevésbé fejlett államokban, állandóan rosszabbodik. Az elmúlt 5—6 évben az emberiség jelentős győzelmeket ért el a tudomány és a technika fejlesztésében, főleg az atomerő kihasználása, az elektronika, a reaktív- és rakétatechnika területén. Ám a tőkés termelés hibái, amelyekre V. I. Lenin rámutatott, meggátolják ezeknek az eredményeknek a kihasználását. V. I. Lenin 1913-ban ezeket írta: „Bármerre néz az ember — mindenütt feladatokat lát, amelyeket az emberiség tüstént és kényelmesen megoldhatna. A megoldás útjában azonban a kapitalizmus áll. Hegyekbe halmozta a kincseket — s az embereket e kincsek rabszolgáivá teszi. Megoldotta a technika szerfölött bonyolult problémáit — s a lakosság millióinak nyomorával és elmaradottságával, a maroknyi milliomos ostoba kincsimádatával útját állta e műszaki javítások megvalósításának. A civilizáció, a szabadság és a gazdagság a tőkés rendszerben megcsömörlött gazdag emberre' emlékeztetnek, aki elevenen elrothad, s nem hagyja élni azt, ami fiatal és életképes." (V. I. Lenin Művei, 19. kötet.) Milyen időszerűek ma is Lenin e szavai I Az új tudományos felfedezések gyakorlati bevezetése és a műszaki haladás nemhogy megszüntetnék, hanem ellenkezőleg, még inkább elmélyítik a tőkés rendszer megoldhatatlen ellentmondásait. A kapitalizmusban az automatizálás alighogy megkezdődött, máris a munkások millióit rekesztették ki a termelési folyamatból. Az imperialisták arra számítottak, hogy a gazdaság háborús átállításával megtalálják a most létrejött nehézségekből kivezető utat. Ám csalódtak számításaikban. A militarizálás azonban felvirágoztatta azokat az iparágakat, amelyek szoros kapcsolatban állnak a fegyvergyártással. Hisz csupán az USA közvetlen katonai kiadásai öt esztendő alatt meghaladták a kétszázhúsz-milliárd dollárt, s a NATO tagállamai az utóbbi tíz esztendő alatt több mint 500 milliárd dollárt adtak ki a lázas fegyverkezésre. Ám a militarizálás újabb aránytalanságokra vezetett, súlyosan sújtotta a gazdaság többi ágát, és további millió és millió dolgozót fosztott meg munkájától. Az utóbbi öt esztendőben az USÁ-ban a teljes munkanélküliek száma csak ritkán süllyed hárommillió alá. Olaszországban, Japánban és számos más országban a tömeges munkanél küliség állandó Jellegűvé vált. Minél több pénzt fordítanak a haditermelésre, annál ingatagabb a tőkés rendszer gazdasága, annál inkább kiéleződnek ellentmondásai. A jelenlegi kapitalizmus egyik legfontpsabb ellentmondása abban nyilvánul meg, hogy az emberi munkát mindinkább arra fordítják, hogy a pusztítás eszközeit hozzák létre. Az a társadalmi rendszer, amely ilyen ellentmondásokat szül önmagát fosztja meg hitelétől és létjogosultságától. Nem véletlen, hogy Harriman amerikai milliomos valamikor azt javasolta, szüntessék meg a „kapitalizmus" szó használatát. Azt mondta: „Ha ki akarják kölcsönözni Hruscsov terminológiáját, úgy el kell temetniök a kapitalizmus szót, mivel az Amerikán kívül élő emberek számára a kapitalizmus fogalma azonos az imperializmusnak, a szegények gazdagok általi kizsákmányolásának, a gyarmati rendszernek a fogalmával, meggyalázott szó ez, amely Iszonyatot ébreszt." Hát ami igaz, az igaz! Ezt a fekete szót a legjobb vegytisztító sem szabadíthatja meg a rátapadt vértől és szennytől. Csak üdvözölhetjük Harriman úr igyekezetét, aki abban látja a segítséget, hogy megássa a „kapitalizmus" szó sírját. Ám a tőkés országok dolgozói a maguk részéről helyesebben vonják le a tanulságot és nem a „kapitalizmus" kifejezést, hanem magát a gyökeréig rothadt kapitalista rendszert teszik sírba minden hibájával együtt. Az utóbbi években jelentős változások tanúi vagyunk a tőkés világ erőviszonyait tekintve. Először: az Amerikai Egyesült Államok elvesztette abszolút fölényét a világ kapitalista termelésében és kereskedelmében. A tőkés világ ipari termelésében az USA része az 1948. évi 56,6 százalékról 1960-ban 47 százalékra csökkent, a kivitel terén 23,4 százalékról 18,1 százalékra, az aranykészleteket tekintve 74,5 százalékról 43,9 százalékra esett vissza. Az Amerikai Egyesült Államok így a többi tőkés hatalom sorában ma nagyjából ugyanazt a helyet foglalja el, mint a háború előtt. Másodszor: jelentősen meggyöngült NagyBritannia és Franciaország helyzete. Ezek a z államok, Belgiumhoz és Hollandiához hasonlón visszavonhatatlanul elvesztik gyarmataikat. A világ ipari termelésében nem voltak képesek visszaszerezni egykori pozícióikat. Harmadszor: jelentősen előretörtek a háborúban legyőzött országok, főleg Nyugat-Németország és Japán. Ma a tőkés világ ipari termelésének mintegy 17 százaléka jut NyugatNémetországra, Japánra és Olaszországra, ami több, mint 1937-ben, közvetlenül a világháború kitörése előtt volt. Nyugat-Németország az ipari termelés menynyiségét tekintve utolérte Nagy-Britanniát, s a kivitel terén a második helyet foglalja el az USA mögött. A háború utáni években az USA monopóliumai óriási tőkét fektettek be NyugatNémetország és Japán gazdaságába. Ez a két ország gyakorlatilag hosszú évekre megszabadult saját katonai kiadásainak terhétől, mivel az USA az amerikai adófizetők számlájára látta el őket fegyverekkel. Nyugat-Németország és Japán óriási összegeket fektetett be gazdaságának kulcsiparágaiba, hogy felújítsa állótőkéjét, korszerű alapokon szervezze újjá termelését. így történt, hogy ma már a világpiacon Nyugat-Németország és Japán, Nagy-Britannia és Franciaország, sőt az Amerikai Egyesült Államok komoly versenytársaként lép fel. Az imperialista hatalmak háború előtti ellentétei újból felbukkantak, s mellettük új ellentétek jöttek létre. Egyre erősödik a brit és nyugatnémet imperialisták harca a Nyugat-Európában elfoglalt döntő pozíciókért. A francia imperializmus a brit imperializmus elleni harcában tegnapi ellenségére, a nyugatnémet monopóliumokra próbál támaszkodni. Ez a természetellenes szövetség azonban érdekházassághoz hasonlatosan mind gyakrabban üt ki magának Franciaországnak a rovására. Jelentős ellentétek dúlnak az Amerikai Egyesült Államok és Anglia, valamint a többi imperialista állam között. Ezek az ellentétek a NATÖ-ban és a többi támadó katonai tömbben is megnyilvánulnak. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az imperialista hatalmak és vezetőik félnek a nemzetközi feszültség enyhülésétől, mivel éppen a feszült légkörben könnyebben tákolhatják össze a katonai tömböket, riogathatják a népeket a szocialista országok részéről állítólag fenyegető veszéllyel. Az imperialisták igyekeznek minden országot bevonni a fegyverkezési versenybe, saját gazdaságukhoz bilincselni és háborús termelésre átállítani más országok gazdaságát. ^Ez az irányvonal külünösen szembetűnő az "Amerikai Egyesült Államoknak Nyugat-Németországgal és Japánnal szemben követett politikájával. Az USA imperialistái tudatosan arra ösztökélik Nyugat-Németországot, hogy a lázas fegyverkezés útján haladjon. Háború kirobbanásának esetére azt találják a legmegfelelőbbnek, hogy új háborús kalandjukért elsősorban a német nép vérével fizessenek. Egyben arra is számítanak, hogy e politika kimeríti NyugatNémetország gazdasági erejét s ezzel meggyöngül versenyképessége a világpiacokon. Nagyjából ugyanezt a politikát követik Japánnal szemben is. Maguk a nyugati hatalmak vezetői megnyilatkozásaikban nem titkolják, hogy politikájuk célja Nyugat-Németország felfegyverzése. Körülbelül így gondolkoznak: ha Nyugat-Németország nem fegyverkeznék fel, ha nem adna ki pénzt fegyverkezésre, úgy még erősebbé és veszedelmes versenytársunkká válhatnék. Egyszóval az imperialisták táborában dúló éles ellentétek a napnál is világosabbak. Az imperialisták félnek a jövőtől, ezért megpróbálják egyesíteni erőiket, megszilárdítani katonai, politikai, kereskedelmi, vámgazdasági és egyéb kötelékeiket. A reakció abban spekulál, hogy a kiutat a szocialista országok elleni támadásban találja meg. A háború előtt főleg a hitlerista Németországban reménykedtek. Ma az agresszió magvának szerepében az Amerikai Egyesült Államok lép fel, amely a világreakció központja lett. Az USA imperialistái szövetkeznek a nyugat-németországi militaristákkal és revansistákkal, s velük együtt veszélyeztetik a nemzetek békéjét és biztonságát. Napjainkban azonban az imperializmus számára már nagyon is veszélyes dolog olyképpen kibújni saját ellentmondásainak hálójából, hogy háborút robbantana ki. Egyre inkább megrendülnek az imperializmus pozícičft Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában, ahol a gyarmatosítók még nemrég, az emberek százmillióit nyomták el. E világrészek népeinek forradalmi harca egyre viharosabb méreteket ölt. Az elmúlt hat év alatt 28 állam harcolta ki politikai függetlenségét. Évszázadunk hatvanas évei a világtörténelemben az imperializmus gyarmati rendszere összeomlásának korszakát jelentik majd. Nem felejthetjük el azonban, hogy bár a gyarmati rendszer összeomlott, csökevényeit még nem számolták fel. Ázsiában és Afrikában még mindig sok millió ember sínylődik gyarmati igában és harcol felszabadulásáért. Már hetedik esztendeje ontják vérüket a szabadságért harcolva az algériai hazafiak. A francia monopóliumok nem akarnak véget vetni az algériai háborúnak, jóllehet ez a békeszerető nép ellen viselt „szennyes háború" az emberéletek ezreit követeli áldozatul és fojtogató teherként nehezedik a francia és az algériai népre. Portugália nem nagy állam. Területe fele akkora, mint nálunk a vologdai terület. Mégis a portugálok saját országuknál huszonötször te nagyobb gyarmatokat tartanak rabigában. A holland gyarmatosítók konokul vonakodnak visszaadni Indonéziának a történelmileg hozzátartozó Nyugat-Iriánt. Az Egyesült Államok megszállva tartja az erőszakkal megkaparintott Tajvan kínai és Okinava japán szigeteket. A kubai nép j akaratával ellentétben tovább basáskodnak a kubai földön létesített guantanamói támaszponton. Az imperializmus erői szembeszegülnek minden olyan törekvéssel, amelynek célja a szabadság és a függetlenség, a demokrácia és a haladás. A legkülönfélébb kötelezettségek ürügyén el akarják fojtani a nemzeti felszabadító mozgalmat, durván beavatkoznak a fiatal államok belügyeibe és paktálnak az ottani reakciós erőkkel. így jártak el Iránban, Pakisztánban, Kongóban, ezt a módszert követik most is Laoszban és Kuwaltban. Az elmúlt években a Szovjetunió, tántoríthatatlanul teljesítve internacionalista kötelességét, támogatta az imperializmus és a gyarmati rendszer ellen küzdő népeket. Vannak emberek, akiknek nem tetszik e magatartásunk. Mit tegyünk? Nekünk már ilyen a meggyőződésünk. Népünk a nagybirtokosok és kapitalisták elnyomó uralma, a nemzetközi imperializmus intervenciója ellen folytatott elkeseredett hosszú küzdelemben harcolta ki szabadságát. Élénken él még emlékezetünkben, mekkora árat fizettünk e harcban, emlékezünk az áldozatokra, amelyekkel megváltottuk győzelmünket. Őszinte szívből sikert kívánunk mindenkinek, aki ma szabadságáért és boldogságáért harcol az imperializmus ellen. A nemzetek vitathatatlan jogának tartjuk, hogy véget vessenek az idegen elnyomásnak s támogatni fogjuk igazságos harcukat. A gyarmatosítás rendszere fölött meghozták az ítéletet, s hamarosan az utolsó szöget is beverik koporsójába. így parancsolja a népek akarata, a történelmi fejlődés vastörvénye. A gyarmati igától megszabadult országok bizonyos sikereket értek el nemzeti és kulturális megújhodásuk területén. A legtöbb felszabadult ázsiai és afrikai ország gazdasági fejlődése azonban még mindig lassú. A néptömegek súlyos anyagi helyzetben élnek, az ország gazdasága aranyfolyamként ömlik idegen bankok és társaságok páncélszekrényeibe. Az USA monopóliumai két-három dollárt keresnek minden egyes dolláron, amelyet a fejlődésükben elmaradt országokért adnak ki. Az USA monopóliumai nemrég bejelentették, hogy 500 millió dollárt „tesznek szabaddá" a latin-amerikai országok megsegítésére. De mit jelent 500 millió dollár öt évre és húsz ország számára? Hisz ez csupán nyomorult alamizsna, amelyet a gazdag ember vet oda annak, akit hosszú éveken keresztül az utolsó garasától is megrabolt, és akit még ma is tovább fosztogat. A kifosztott népeknek joguk van arra, hogy a gyarmatosítóktól ne segélyt, hanem a tőlük elrabolt javak visszatérítését követeljék. A gyarmatosítók ma érzik, hogy uralmuk végéhez közeledik, s ezért úgy tesznek, mintha kedvükre lenne a játék. Arról szónokolnak, hogy önként vonulnak ki a gyarmatok területéről. De ki hisz nekik? Ki ne látná, hogy mindezt csak azért teszik, mert tudják, hogy amúgy is gyalázatosan elűznék őket. A legelőrelátóbb gyarmatosítóknak sikerül, hogy úgy mondjam, öt perccel előbb kivonulniuk, mielőbb — népiesen szólva — „kirúgták" őket. A gyarmati hatalmak a már felszabadult országokra egyenlőtlen szerződéseket kényszerítenek, területükön katonai támaszpontokat létesítenek, igyekeznek bevonni őket különböző katonai tömbökbe, amelyek a leigázás egyik újabb formáját jelentik. A gyarmati rendszer felbomlásával létrejött államoknak közel a felét egyenlőtlen és terhes szerződésekkel verték bilincsbe. A feltámasztott, s a réginél nem kevésbé gyalázatos gyarmatosító rendszernek a központja az Amerikai Egyesült Államok. Legmeghitteb szövetségesének s egyben versenytársának szerepében a brit gyarmatosítók és a nyugatnémet imperializmus lépnek fel. Az utóbbi teketória nélkül kiszorítja a brit és a francia monopóliumokat Afrika, a Közel- és a Közép-Kelet országaiból. A gyarmati elnyomástól megszabadult országok fejlődésük új szakaszába léptek. A politikai függetlenségért folytatott harc összefogta a gyarmatosítók bűnéből igában sínylődő népek erőit, amelyeket azonos érdekek vezettek. Most azonban, amikor napirendre került az imperializmus gyökereinek felszámolása, a földreform és más sürgős társadalmi reformok végrehajtása, egyre világosabban megmutatkozik az osztályérdekek különbözősége. A dolgozó nép széles rétegei és a nemzeti burzsoázia jelentős része, amelyeknek érdeke az imperialistaellenes és hűbériségellenes forradalom fő feladatainak megoldása, tovább akarnak haladni a függetlenség megszilárdításának és a társadalmi, gazdasági változásoknak az útján, ám ez országok köreiben vannak olyan erők is, amelyek félnek a nemzet demokratikus, haladó rétegeivel való további együttműködéstől. Szeretnék elsajátítani a nép harcának gyümölcseit, fékezni a nemzeti forradalom további előrehaladását. Ezek az erők arra törekszenek, hogy megbéküljenek kifelé az imperializmussal és országukban a feudalizmussal s e cél elérésére diktátori módszerekhez folyamodnak. Pakisztán példáján látjuk, hová vezet az ilyen politika. Ez az ország költségvetésének kétharmadát katonai célokra fordítja, nemzeti ipara nem fejlődik, ugyanakkor a külföldi tőke ott a szó szoros értelmében otthon érzi magát. Pakisztán szomorú sorsa — az ország népének csak a legjobbakat kívánjuk — elgondolkoztatja néhány más ország közvéleményét, ahol a befolyásos erők megbontják a nemzeti egységét, leszámolnak a haladó tényezőkkel, elsősorban a kommunistákkal, akik a nemzeti függetlenség legkitartóbb védelmezőinek bizonyultak. Az antikommunizmus útjára lépni azt jelenti, hogy szétforgácsolják a nemzet erőit, meggyöngítik ellenállását az imperializmussal, a gyarmatosítókkal szemben. És ellenkezőleg — minél szilárdabb a demokratikus nemzeti erők egysége, minél következetesebben érvényesülnek a már megérett társadalmi és gazdasági átalakulások, annál szilárdabb a fiatal állam. Miért tömörült például a kubai nép oly szorosan kormánya köré? Azért, mert a kubai parasztok földet kaptak, és az állam nagyarányú anyagi támogatásban részesítette őket. Azért, mert a kubai munkások az ipar államosítása óta nem az amerikai monopolistákra, hanem a maguk számára dolgoznak. Azért, mert a kubai kis- és középtermelők védve vannak a monopóliumok önkényével szemben. Az egész kubai nép széleskörű, demokratikus szabadságjogokat nyer, nyitva áll előtte az életfeltételeinek megjavításához, a boldogsághoz és a felvirágzáshoz vezető út. Abban a súlyos pillanatban, amikor az amerikai imperialisták támadást szerveztek Kuba ellen, az egész nép egy emberként kelt a forradalom vívmányainak védelmére. A derék hazafi és forradalmár Fidél Castro vezetésével a kubaiak hamarosan megsemmisítették az amerikai zsoldosokat és visszavetették őket a Cochinos-öbölbe, amelynek neve magyarul a „disznók öblét" jelenti. Oda is valók! Az imperialisták ügynöksége egyre gyakrabban tanácsolja a felszabadult országok nemzeteinek, hogy ne siesenek az átalakításokkal. A kevéssé fejlett országok nemzeteibe igyekeznek azt a gondolatot beoltani, hogy ugyanolyan hosszú utat kell megtenniük, mint amilyet az európai és amerikai tőkés országok tettek meg jelenlegi gazdasági színvonaluk eléréséhez. Elhallgatják azonban, hogy a nemzetek számára milyen véres és fájdalmas volt ez az 'út. Inkább hallgatnak arról, hogy Anglia, Franciaország és Németország országutait és börtöneit a XVII. századtól a XIX. századig csavargók és hajléktalanok töltötték meg s hogy a munkások még a XIX. század közepén is napi 14—18 órát voltak kénytelenek dolgozni ezekben az országokban és hogy az angol paraszttól az utolsó darabka földjét is elvették a juhok számára legelőnek — amint akkor mondták, „a juhok felfalták az embereket". A fejlődés kapitalista útja még fájdalmasabb és hosszabb lenne a gyarmati nemzeteknél, akiknek számlájára a nyugati hatalmak jólétüket építették. Miért kényszerítenénk rá tehát most, a XX. század közepén e hosszadalmas és nehéz utat a nemzetekre? A kommunisták véleménye szerint a nemzetek évszázados elmaradottságát szocialista úton lehet kiküszöbölni. De senkire sem kényszerítjük rá eszmé(Folytatás az 5. oldalon) ©£ S

9"^ 1 * "

19B

1- október 18. \