Új Szó, 1961. augusztus (14. évfolyam, 212-242.szám)

1961-08-17 / 227. szám, csütörtök

Milos Krno: A RÉGI SZERETŐ V

irágzott a krumpli,- s a mogyoróbokor száraz ágain felfalé kúszott a bab. A szomorúfűz varkocsát áztatta a vízben, s a Vág úgy simított, végig a kiskert szélén, mint a szivárvány, a begyek ormán Ha táncol a víz színén a hold réztányérja, a legények meg az öreg emberek is fenékzsinóron horgokat süllyesztenek a vízbe. A zsinór végéi fűzfagyökeréhez, vagy parti sziklához kötik, s pirkadatkor gázolják a harmatos füvet,- hogy megnézzék, került-e zsákmány. Ha vidra vetődnék a part szomszédságába, telezabálhatná magát az éjszaka horogra alradi halakkal, csak éppen Szlotáék kertje mellett maradna üres a bendője. Szlota Misó párttag, s ezért ügyel a rendre, ahol csak teheti. Nem tűri, hogy szeme léttára bármi ' törvénysértés történjék. A halak világában is rendnek kell lenni. Valamikor, amikor pálvamunkás volt a vasútnál és gyakran még sóra sem telt, jómaga is elővette a fenékzsinőrt, felállította az erdőben, 5 rét szélén a hurkokat. De ma más idők járnak, a vidék sorsát már rég nem az éhség igazgatja. Éppen ott ballag az ösvényen Szlota Misó. magas, tagbaszakadt ember. Nagy . lapétkezével megsimogatja a zöíd paradicsom gömbölyded testét, meglocsolja a bokor tövét, tépdesi a gazt a diónyi apró karalábék közül. Aztán fölegyenesedik, a késő délutáni nap végigönti sugaraival, ahogy az órájára néz. Mintha valamit súgott volna az óra, Misó sarkon fordul, siet vissza a házba, amelynek déli oldalán van az „irodája". Fogja a telefont, sokáig kurblizik, végre megszólalnak a túlsó végén. Halló, halló... lói van, megyek már. Nemsokára ott terem a sorompónál, feszül rajta a vasutaszubbony, fején egyensapka. Átereszt még egy autót — a szomszédos szövetkezeté —, azután leereszkedik a sorompó. Kis idő múlva Misó megint otthon van. Teli vázával rózsát szed. Az asszonynak. Ma van a nevenapja, Petronella napja Nemsokára bezárja a boltot és hazajön. Fura egy nép, mondja magában Szlota Misó, de jő asszony. Két gyerekük van. A lányuk 15 éves. a fiú meg. Miska 5 esztendős múlt, hatalmas kislegény, erős. akár a vasgyúró. Ahogy a gyerekre gondol, aki az anyja mellett űzi az időt a boltban, Szlota Misó pillantása megakad a csonka farkú hintalovon. Megy az enyvért, megragasztja a beteg játékszert. Tarka az én hintalovam, farka helyén szólósíp van, rémlik fel benne a régi gyereknőta ... Nem igaz, vitázik önmagával, ennek a lovacskának már igazi a farka; mosolyogva készül el a munkával, azután megy a konyhába krumplit hámozni. Az asszony a szövetkezeti bolt vezetője, többet gürcöl az uránál is, bár a sorompót őrizni férfimunka, fontosabb, felelősségteljesebb. Miső 15 esztendeje ügyel már az országutat kettészelő sorompóra, s a szakaszán még sohasem történt baleset. L

épéseket hall: az asszony jön, Petronella, meg a kis Miska. Szlota Misó hosszúkás arca csupa mosoly, ahogy megöleli az aszszonyt, homlokon csókolja a fiát. — Ez meg mi legyen, Misó? — pirul el a felesége, s le nem veszi tekintetéi a metszett üvegvázában pirosló rózsákról. — Csak annyi, hogy névnapod van, mosolyog Szlota. az asszony meg egy palack bolgár vörös bort vesz elő a táskájából. — Ha tudtam volna, hogy nem feledkezel meg róla, kettőt hoztam volna. Szlota Miső kirántja a dugót a palack szájából, s tölt a poharakba. Az asszopy észreveszi a horntokán borongó felhőt, s szapora szóval hozzáteszi : — Ugyan már. csak tréfából mondtam Tudom, nem feledkezel meg róla soha. Koccintanak, és arra gondolnak, bogv már 18 esztendeje élnek együtt. Valóban együtt élnek, szinte összeforrtak ez alatt a 18 év alatt, s a házasságuk mentes volt megrázkódtatásoktól és viharoktól, ami bizony kevés családról mondható. Az „irodában" a kis asztalon, a telefonkészülék mellett piros zászlócska áll Szlota Misó szívét büszkeség melengeti, valahányszor ráesik a pillantása. Nem feledkeznek meg' becsületes munkájáról, gondolnak rá. A nagy ingaórára pillant. "Most 5 óráig szabadja van. az a$zszony megengedte, hogy elnézzen a kocsmába. Ballag az utcán fölfelé. Az embe rek* kedvesen ráköszönlenek Misó itt is. ott is meséli, beszélget, aztán tovább ballag A hegyek mögül föl gurul a magas égre a hold ezíis' labdája. A felvégen felvonít egy ku tya. siránkozva szűköl fel az égre, a friss habarcstól szagos házak között vitorlázva suhan el egy denevér. — Rég nem jártál nálunk — fogadja Misót a kocsmáros. A sör keserű, nyirkos szaga arcul legyinti Szlotát. A kocsmáros szalmacsutakkal törli le a söntés pultját. Alig ül le Miső a szövetkezetesek közé. máris töltik féldecis poharaikba a rumot. Az emberek isznak, a kocsmáros odahajol Szlotához: — Utoljára vagy fél esztendeje jártál itt — súgja a fülébe —, akkor, amikor összeverekedtetek... S

zlota Misó úgy legyint, mintha tolakodó darazsat hessentene el. Nem szívesen emlékszik vissza arra, ami akkor történt. Aztán előveszi a bugyeliárisát, megszámlálja a pénzét és rendel még egy pohárkával mindenkinek. Az emberek isznak, a kedvük megsűrűsödik. Előbb a sertésetető, aztán a mezei brigád vezetője int a kocsmárosnak, utána újfent Szlota tölteti tele a poharakat. Isznak, nevetnek, öklükkel döngetik az asztal bükkfalapját. Nyílik az ajtó. A két lámpa megvilágította ivóba besurran az éjszaka és nyomában egy cingár, beteges képű, sapkás ember. — Ni csak — dörzsöli meg az orrát kezefejével a sertések generálisa —, megjött a szövetkezet új tagja. — Isten hozta, Balco úr! — kedveskedik az új vendégnek a kocsmáros. Balco körülnéz a helyiségben, nem veszi észre Szlotát, s pontosan -mellette huppan le az egyetlen szabad székre. — Ejnye már, Janó, ne haragudj rám — veregeti a vállát Szlota. — Igyunk egyet 1 Isznak. Egyszer, még egyszer. Meg harmadszor is, mert az az igazság. Szlota nem veszi le szemét Balcóról, könyökével oldalba böki, a fejét csóválja: — Te is csak akkor lépsz be a szövetkezetbe, amikor már tele a magtár ... — Ne kötekedj, Misó, — berzenkedik Balcó, félrefordul és cigarettára gyújt. — Ott nem lehet ám lovakkal kupeckedni — Szlota csak nem nyugszik —, most már csak egy segít rajtad, cimbora: a becsületes munka. — Mi az, tán tolvaj vagyok? — Mi az, azt mondod, hogy én vagyok tolvaj? — fortyan fel Szlota, s már ott tornyosodik a cingár emberke fölött, karja ütésre lendül, és csak úgy záporoznak a pofonok. Balco elterül a földön, aztán feltápászkodik, lábánál fogva a székét, de Szlota újból lecsap rá és üti, véri, rúgja, ahol éri. Az állomásfőnök szobájában vágni lehetne a füstöt. A vasutasok komoran merednek maguk elé. Szlota Misó is ott ül társai között, görnyedt háttal, lógó fejjel. Látni rajta, könynyeivel küszködik, két kezével gyúrja. gyömöszöli a sipkáját, mintha a boldogság függne tőle. — Ha először történt volna, Szlota elvtárs! — mondja a pártszervezet elnöke —, még úgy ahogy megbocsátanák. Hisz máskülönben a legjobbak közé számítasz. De már másodszor verekedtél össze vele. E

kkor feláll egy magas, sovány vasutas, meglóbálja a kezét Szlota felé: — Dehogy is másodszor, elvtársak, négyszer verte már meg. Nincs igazam, Misó? Szlota bűntudatosan jártatja végig tekintetét a társain, aztán lehajtja feiét, úgy mormogja: — Ötször ... Néhányan nevetnek, de az elnök markában tartja a gyűlést. Egy pillantásra komoly ráncokba gyúrják képüket a vigyorgok ís, s az elnök hangja diadalmasan harsan: — Miért támadsz rá mindig? Miért vered? Nem értem... Az ám, én sem értem, gondolja magában Szlota, s csak a fejét rázza. amikor az elnök megkérdi, megbántotta-e valamivel Balco. — Mindnyájan tudjuk, miféle ember volt Balco, — áll fel egy másik vasutas. — Lókupec, zsírog paraszt, de ez nem ok rá, hogy párttag létedre így bánj vele... — Nem is volt zsírosparaszt, — veszi védelmébe Balcot a sovány vasutas. — Beszélj már, Szlota elvtárs. Beszélj, beszélj, hangzik jobbról is. balról is. A jegyző úgy tartja a ceruzáját, mint a katona sortűz előtt, a puskát. Alig várja, hogy írhasson papirosra vethesse a határozatot. Szlota meg csak viaskodik önma gával. Meredten ül, csak a szemr rebben, a pillantása ugrik erre, arra de nem pihen meg senkin. Rendezeti családi életet él, hallja,a társai szavát, vörös zászlót kapott, ivásban is mértékletes, csak éppen ez a ... Beszélj már, Szlota elvtárs! Mondd meg, miért? Szlota ajkába harap. így harapdálja belülről a lelkiismeret is. Szégyelli magát az elvtársak előtt, restell! magát a felesége meg a lánya előtt is. Miért? Miért? Ismétli magában önkínzőn a kérdést, s legszívesebben a föld alatt látná magát. Mondjam meg nekik? Hisz még Petronella sem tudja. Rajzanak agyában a gondolatok, fullánkosan sértik minden rebbenésükkel. De hirtelen elcsendesednek, s az emlékek mint az égen ébredő csillagok jelennek meg Szlota Misó előtt. Önmagát látja délcegen, fiatalon, ahogy csákánnyal babrál a sínek között, amikor odajön hozzá a fekete szemű Ágnes. — Miska, Miskám — súgja, hogy a többiek meg ne hallják —, éjszaka várlak ... a kis kamrában ... Még ma is, harminc esztendő múltán érzi a nyaka körű! a lány izmos, napbarnította kezét, orrát csiklandozza hajának illata, arcát perzseli a lehelete. Ágnes rimánkodik, fogadkozik, hogy inkább elemészti magát és szava zokogásba fúl: — Verj meg, Miska, Miskám, amúgy férfi módra .., Misó csak simogatja a lány puha, meleg vállát, szeme a kis ablakba réved, amelyen túl hidegen és közömbösen ontja fényét a hold. — Miska, Miskám — zokog Ágnes —, úgysem adnak hozzád. Nem is járhatsz ide. jaj de kár, Miska, hogy oiyan szegény vagy. E

gy héttel később először kéredzkedett be Ágnes kamrájába a vőlegénye, Balco Janó. Ágnes ajkáról új csók mosta le Szlota Misó csókjait, s szívéből emléke is eltűnt a sok ígéretnek, fogadkozásnak. Szlota Miső is elfelejtette régi szeretőjét. Megismerkedett Petronellával, boldogan él vele. De szive legmélyén maradt egy szikra az első szerelem máglyájából, s valahányszor rummal öntözi, lángra lobbantja egész belsejét. — Miért vered, Szlota elvtárs? Miért? Ügy lóg a kérdés a sűrű levegőben, mint az élesre fent kasza a vékony gallyon. Himbálódzik, bármelyik pillanatban leeshet és sebezhet. Szlota Misó rihegve kapkod levegő után, végigdörzsöli szögletes homlokát, aztán tágra nyílt szemmel mered a társaira. Feláll, megigazítja zubbonyát, aztán leereszti két karját, lapátnyi keze tehetetlenül lóg az oldala mellett. Igyekszik összeszedni a gondolatait, szavak után keresgél, de azután még mélyebbre hovgad le a feje és a melle mélyéből mintha tövestől szakadnának ki a szavak: — Meg kellett vernem., elvtársak, tu ajdonképpen magam sem tudom, miért. Értsétek meg — teszi hozzá élénkebben —. udvaroltam Ágnesnek, de ó volt a gazdagabb, a pénzesebb, hozzá ment feleségül. reccsen alatta a szék, ahogy darabosan leül. Nagyot fúj. Már nem süti le szemét. Elmúlt a szégyen, elmúlt a félelem is. Könnyebben szedi a levegőt, s a szíve legmélyén az az eleven szikra sem perzseli már. Talán kialudt, s a rum sem lobbantja többé lángra. Irodalmi kirándulás Az irodalom népszerűsítésének új formáját hadsereglink számos egységében kezdik érvényesíteni. Annál az alakulatnál. amelynek könyvtárosa Perglová elvtársnő a következő napokra irodalmi kirándulást terveznek MüaCko „A halál neve Engelchen" című műve eseményeinek színterére. Perglövá elvtársnő e napokban elutazott Ploätlna községbe és környékére, hogy elbeszélgessen az események közvetlen résztvevőivel és előkészítse a beszélgetést az események színhelyére érkező elvtársakkal. - Ez minden bizonnyal a kulturális munka olyan formája, amelynek alkalmazását számos CSlSZ-szervezet mérlegel heiné Nemcsak arról van itt. szó, hogy felkelti a fiatalok fokozott érdeklődését a mű iránt, hanem arról is, hogy még jobban tudatára ébrednek annak. miszerint mindenki munkájára szükség van ahhoz, hogy hasonló események soha többé ne ismétlődjenek. K. J. S. Wasse: Szegecselők az alagútban John Steinbeck: Volt egyszer egy háború Igor Sztravinszkij, az orosz származású Amerikában élő neves zeneszerző táviratot küldött Soszfckovícsnak, Hacsaturjánnak és más szovjet zeneszerzőknek A táviratban megismételte azt a tervét, hogy jö80 születésnapja alkalmából Moszkvába látogat. Születésnapiát honfitársai között szeretné ünnepelni. John Steinbeck, a jeles amerikai regényíró a második világháborúban néhány hónapig haditudósítóként működött. A hátországból és az arcvonalból küldött érdekes és nem [ -mindennapi jelentőségű tudósításai — annak idején, negyvenháromban a New York Herald Tribúne és más számottevő lapok hasábjain kerültek közlésre — Steinbeck tizenöt évvel később kötetbe gyűjtötte és ezek most a közös könyvkiadási egyezmény keretében nálunk is megjelentek. Hogy mi volt a szándéka a gyűjteménnyel, ari'ől Steinbeck Valt egyszer egy háború című könyve rendkívül érdekes előszavában így vall: „Talán jó és szükséges is, hegy elfelejtsük a baleseteket. A háború éppen olyan baleset, amelyre nemünk, úgy látszik, hajlamos. Ha tanulni tudnánk baleseteinkből, jó lenne ébren tartani az emlékezetet, de hát mi nem tanulunk. A régi görögök azt tartották, húsz évenként legalább egyszer szükség van a háborúra, hogy minden nemzedék férfiai megismerjék, milyen is az. Nekünk viszont, úgy látszik, felejtenünk kell, különben soha többé nem tűrnénk el ilyen gyilkos agyrémet." Steinbeck szerint ez a háború, amelyről haditudósításait írta, mégis megérdemli, hogy emlékezetes maradjon, mert az utolsó volt a maga nemében. Nyilvánvaló ezek után, hogy könyvét intésnek, figyelmeztetőnek szánta: a háborút ne felejtsék el azok sem, akik részt vettek benne, és akikben megvan a hajlandóság a felejtésre. Szokatlan hangúak Steinbeck haditudósításai, amelyek Angliában, a nyugati front inváziős szakaszán, Afrikában és Olaszországban szerzett élményeit tükrözik. A harcterek katonáit és hőseit mintha valahogy más szemmel látná, ahogy a szovjet haditudósítók látták az egyszerű harcosokat és partizánokat. A szovjet katona és partizán mind tudta, miért fogott fegyvert, mit véd és miért ontja a vérét. Solohov ezt így foglalta össze egyetlen mondatban, könyve címében: „A hazáért harcaltak." Steinbeck névtelen amerikai és angol katonái idegen földön küzdenek, sok ezer kilométerre otthonuktól távol és ez valahogy harc közben az agyban, a lélekben is nvomot hagy. Ök sem bátortalanok, ők sem futamodnak meg gyáván, de más lelki felkészültséggel, más idegállapotban mennek rohamra vagy szenvedik el a légibombázók támadásait. Az ő szemükben a háború nem a felperzselt, romokba döntött hazai föld védelmét és visszafoglalását, az otthonukba betört ellenség megsemmisítését, a hozzátartozókat, feleséget, szülőt és gyermeket legyilkoló horda elpusztítását jelenti, hanem inkább valami halálosan veszedelmes kalandot, amelybe akaratlanul és elháríthatatlan!!] belesodródtak. Steinbeck katonái érzik a háború lélekölő embertelenségét, éktelenül szitkozódva vagy magukban elítélik felidézőit, de a felismerésnél alig jutnak tovább. Fatális belenyugvással fogadják, és teljesitik a parancsokat, szerencsét hozó amulettekkel, érmékkel és csecsebecsékkel, fénykét>ekkel védekeznek babonásan a láthatatlan és sokszor elkerülhetetlen baiok ellen, és nem a meggyőződés, hanem a helvzet kényszere farag olykor hőst belőlük. Steinbeck éles szemű megfigyelő, őt elsősorban az ember érdekli, akitől a háború roppant testi erőpróbát követel, ugyanakkor lelkét, érzésvilágát is mérhetetlenül megterheli és megrendíti. „Akadnak időszakok a háborúban, amikor nem a félelem a leguralkodóbb érzés, hanem a magány és a gyengeség", írja a Bűvös tárgyak című riportjában, a Jelekben pedig olyan eredeti és megrázó elemzést ad a tűzben járó vagy légi bombázást elszenvedő ember felzaklatott testében, lázassá tett agyában viharzó változásokról, a lelkét megmérgező félelemről, az örült, gyilkos rémületről, amilyent semmiféle háborús könyvben nem olvastunk eddig. Így leírja, hogy a néhány napig húzódó szüntelen tűzben még az önfenntartás ösztöne is megsüketül és az ember olyan dolgokat művel, „amelyeket hőstetteknek kiáltanak ki, pedig tulajdonképpen reagálási gépezete állott tótágast. Valószerűtlenné válik az egész világ. Olyasmin nevet, ami egyébként cseppet sem mnlatságes, és feldühödik semmiségeken. Ebben az időszakban a jámbor ember borzalmas kegyetlenkedésre, a gyáva pedig nagy bátorságra hajlamos, és szinte miudenki no'rmálH képességeit felülmú'-á feszültséget visel el." Szerencse, hogy a szervezet védőpajzsot emel és lezárja az emlékezést. A rossz tehát gyorsan elhalványul •— és ez nagy, régi* igazság. „A hosszú csatában nem épeszüek az emberek. S ha utána Haligatagnak látszanak — talán nem tudnak viszszaemlékezni." A szomorú feljegyzések közt akadnak derűsek, hiszen a háborúnak voltak pihenőnapjai is és találunk feljegyzést arról, hogy éppen a legnagyobb megpróbáltatás válthatja ki a szenvedőből az ellenállás szellemét. Dovert hiába bombázza a b oche, lakóit nem tudja megtörni. -— Kutyául kegyetlen volt a német az éjszaka — jegyzi meg az egyik, amikor megpillant egy szétbombázott épületet, akárha szélviharról beszélne, a másik meg szomszédjával együtt egy kidöntött sárga rózsabokor elé térdel és azt vitatják, hogy néha nagy megrázkódtatás után a virág szebben fejlődhet, mint valaha. (Dover lakói.) Szenvedésre és igazságtalanságokra érzékenyen reagáló, haladó szellemű író vetette papírra ezeket a kevés hősi tettet megörökítő, de minden sorában emberi írásokat. Steinbeck a szélhámoskodő. mocskos szájú lógosok közt meglátta az igazi hősöket is, a csupa szív férfiakat, s értelmes embereket, „akik tudták vagy sejtették, miért harcolnak és magukkal ragadták a többieket." Steinbeck csak a háborúnak egy részéről írta tudósításait, és sok mindenről hallgatott, amiről érezte, hogy a hátországban zavart keltene. Önmagát cenzúrázta tehát, s különösen azt hallgatta el, aminek felfedése szerinte rossz gvümölcsöt érlelt volna. De a rész is sokban a teljesség érzését kelti; a tudósítások mind jeles tanúságot adnak arról, hogy hivatását magas erkölcsi felelősséggel végezte. A kötetnek ez ad az érdekességen túl jelentőséget, s ugyanakkor bizonyltja, hogy az igazán nagy író a pillanatnak szánt széljegyzeteiben és riportjaiban is jó és nagy marad. Egri Viktor ÜJ SZÖ 6 * 1361 augusztus 17.