Új Szó, 1961. július (14. évfolyam, 181-211.szám)

1961-07-01 / 181. szám, szombat

Reggel, délután, este, mindig boldog volt, amikor anyuka felkeltette. Minthogy még alig volt ötéves, öröm volt neki az ébredés. Csak a harmadik szóra nyitotta fel a szemét, bár tnár az elsőt is hallotta, amely mindig úgy olvadt bele álmaiba s úgy vert ott tanyát, mintha csak hazatért volna. Az elsb szó Katika volt, a második: Kati, s a harmadik, amire már fel kellet kelni: Katalin! Ezúttal mind a három szó eggyéolvadt s ez már nem is szó volt: először a kutyák kezdtek ceahotni, összeolvadtak azzal, amit álmodott, s álmában ugattak tovább. Aztán mintha malac farkát húznák, sziréna sivított fel, valaki ordított egyet, valaki elsírta magát, és amikor Kata kinyitotta szemét, csillag futott le a sötétbe, és többé már soha nem jutott vissza az égre. „Anyu — mondta Kata —, miért vagyok becsavarva ebbe a pokrócba?" Meggyőződött róla, hogy nemcsák pokrócba van csavarva, de anyu viszi a karján, s hogy a Cisárék háza mellett ég egy szénakazal, és a téren fekete embertömeg szorong — és ott a Tarka is, a Kese is meg a Virág. „Anyu — mondta —, etetni mégy?" Aztán eszébe jutót[ a lehullt csillag: az anyját békén hagyta; tudta, ha nem lehet vele beszélni, akkor nem lehet, és hogy néha jobb, ha az ember hallgat, s nem jártatja a száját. Felnézett az égre s azt gondolta: ha egy csillag leesett, leeshet egy másik is, és ókkor lehet kívánni valamit, ami biztosan teljesül. Azt fogom kívánni, gondolta, hogy legyen egy babaszobám, s benne kredenc. A szét tüzes szikraesőt sodort a hátán, az anya felkiáltott, Katika elsírta magát s néhány ház egyszerre lángolt fel. Világos fénnyel, zúgva, sisteregve, szinte jókedvűen égtek. A lángok zsindelyről zsindelyre ugráltak, mintha fogócskáznának. Katika most azt gondolta, hogy a nagy tűznek biztos vannbk gyerekei, akik még csak tanulnak égni. S tetszett neki, hogy az egész tér olyan vörös, mint a kovácsműhely kemencéje. „Anyu, miért kiabálnak úgy ezek a bácsik?" Aztán egyszerre iszonyú rémület fogta el, mert egy szörnyű álma jutott eszébe, amikor égett az egész égbolt és az összes hegyek, Sírásra görbülő szájjal csipogta: „Anyuci, hisz te vagy az én anyukám, miért nem sajnálsz?" És csak most érezte, hogy hideg arcát, fülecskéjét, nyakát, megérinti anyuka meleg szája. Olyan megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, mintha kő esett volna le a szívéről. „Katika — mondta anyuka — légy jó kislány, én nem adlak oda senkinek." „Kinek nem adsz oda? — kérdezte Katinka. — És hol van apu?'" Aztán már csak arra figyelt, hogyan omlanak össze a gerendák. Olyan ez — gondolta —, mintha egy óriás befűtött volna egy hatalmas kemencébe, egész házakkal fizetne, és gerendákat hajigálna összevissza. Már a téren álltak. Sok gyermek sírt. „Anyu, minden gyerek sír, csak én nem sírok." Akart még valamit mondani, de már nem volt ideje rá, mert egy csizmás és katonasapkás nagy bácsi odajött hozzájuk, karjába vette Katinkát, és azt mondta anyukának németül: „Biztosíthatom, hogy rendesen fognak gondoskodni a gyerekéről. Nem kell aggódnia. Nincs ok az izgalomra. Kérem, ne mondjon olyasmit, amit holnap megbánhatna." És amint átmentek a rőt fénnyel megvilágított téren, az anya Kati után kiáltott: „Katika, ne sírj'. Mindjárt jön anyuka! Katika, légy jó kislány!" „Mami — sikoltott fel Katka, s egy csapásra annyi könny tört fel belőle, hogy az ember ki se nézte volna egy ilyen apró leányból — Mami, miért állsz ott? Én mindig oda mentem veled, ahová csak akartad, te mért nem jössz most velem?" Ludvík Aškenázy: Csibécske Steyeren, nyolcasával egy-egy fapadra ültetve elvitték az asszonyokat is ismeretlen irányba, amint mondták. Egy szál ruha volt mindegyikükön, csak az igazgatótanító feleségén s a vendéglősnén, az öreg Boicován volt kalap. Az anyák kiabáltak a leghangosabban. Mindegyik a saját porontyát hívta, de hogyan hallhatták volna meg szegények, mikor egyik túlkiabálta a másikat s mindnyájan egyszerre ordítottak. Ha Marikát nem szólongatták volna, Katika talán meghallhatta volna a saját nevét, de hány Marika volt itt, így aztán senki sem ismerte ki magát, még az Obersturmbannführer és a két Unterschurführerje sem. A gyerekek ott maradtak egy csomóban a téren. Egy csontos nővér egy-egy pohár tejet hozott nekik. Huszonheten voltak, ebből hat Marika, öt Jancsi, négy Zdenka, három Jóska, a többiekből kettő-kettő. w És csak egyetlen Kata. — 'Marika — mondta Kató a legjobb barátnőjének, akit a sírásáról megismert, — ne bőgj már Marika Anyukáért, csak beugrottak a városba. Ebédre már vissza iš jönnek." „Tudom, te buta — válaszolt Marika, és már csak halkan szipogott. — Katika, ti is leégtetek?" f „Méghozzá mindjárt a bíró után" — válaszolt Kata büszkén, bár a tűzvész elejét átaludta. „Miért mentek el anyukáék egyszerre?" — kérdezte Marika. „Biztosan összebeszéltek — felelte Kata. — Lehet, hogy hoznak nekünk valamit és egyszerre adják majd oda. Mit szeretnél, Marika?" „Mézeskalácsszívet és piros cipót". „Én egy babaszobát akarok kredenccel — mondta Kati. — Megyek picilni. Elszaladok a nyírfák közé, mindjárt jövök." Alighogy Kata eltűnt a sűrűben, két páncélablakos Mercedes érkezett a térre. Egy nagy úr fogadta a jelentéseket, egy másik • korbácsával paskolta a szenes gerendákat, s a harmadik, talán a legnagyobb úr, türelmetlenül mondta: „Was machen denn noch die Kinder hier? Die sollten zuerst weggeschafft werden." A nagy uraknak egyetlen mondata is elég. Rögtön előállt egy Steyer, leeresztették a kis főlépcsőket és a huszonhat gyerek sietve beszállt. Már csak az idősebbek sírták. A kisebbeknek tetszett, hogy autózhatnak, méghozzá akkora autón, hogy lépcsőn kell felmászni rá. Csöndben örvendeztek és azt is elfelejtették, hogy korog a gyomruk. Nagy zöld ponyva alatt ültek s a szikár nővér zseblámpával villogtatott rájuk. — Hol lehet ez a buta Siata? — gondolta Marika, de nem szólt egy szót sem, hisz nem tudta, kihez forduljon. Kata ott ült a nyírfásban és amikor elunta az ülést, lefeküdt a puha fűre; hamarosan elaludt. Csodálatos álma volt. Azt álmodta, hogy nagy teherautó áll meg előtte, s egy pici sárga csibe száll ki belőle. „Mehetek én is, Csibe? — kérdezte Katinka. — Vagy ebben az autóban csak csibék foglalhatnak helyet ?" „Tojásokat hoztunk — mondta Csibe — mindegyik más színűre van festve. Húsvéti, karácsonyi és pünkösdi tojásaink vannak. A húsvétiák zöldek, a karácsonyiak fehérek és (t pünkösdiek feketék. Válasszon belőlük, kisasszoriy!" * „A zöldeket akarom, a húsvétiakat" — mondta Kata. De az autóról fekete, pünkösdi tojások gurultak le: s kis piros szikrák, apró tüzecskék pattantak ki belőlük. „Tudom már, ti vagytok a tűz gyerekei" — mondta Kata. Hirtelen felébredt. Nyújtózkodott egy jó ízűt, ásított, majd megmosta az orra hegyét harmattal, mert nem szerette a túl sok vizet. A hold még látható — gondolta —, de már a Nap is fenn van. Szép idő lesz. Aztán eszébe jutott, hogy mi történt vele és elkezdet rohanni a tér falé. Nem volt ott senki. Sem bácsik, sem anyukák, sem apukák, sem gyerekek. És nem voltak ott házak Körülbelül éjfél után vitték titokban a liget alatti szakadékba az agyonlőtt férfiakat. Porhanyós, jól lapátolható fenyögalyakkál kevert földdel dobálták be őket. Aztán meszet öntöttek a tetejére, s a szakadék úgy festett, mintha hó borítaná — nyáron. Aztán egy órával később hat nagy teher 'ARATÁS Andrásy Tibor rajza sem. Csak elszenesedett köveket, izzó üszköt látott: áttetsző vöröses füst kanyargott a tüz felett és csendes finom susogás hallatszott valahonnan a gerendák közül, mintha nagy kártyavár dűlne össze. Igen ám, — mondta magában —, de ha leégnek a házak, hol fogunk lakni, amikor megjön anyuka? Nem sokáig törte ezen a fejét, apró lábaival a Steyerek hagyta óriásnyomokban kezdett battyogni. Ütközően tálált egy fél kalácsot, de az poros volt. Sokáig tisztogatta ruhája ujjával, aztán még rá is köpött-, hogy egészen tiszta legyen, és jó étvággyal megette. Katika házról-házra körüljárta a teret. Először a tűzoltóraktárnál volt, aztán a templomnál. a kocsmánál és az öreg Kalvodáéknál. Kalvodáéknál Brok kutya redőnylemezből készült óla épségben megmaradt, s ez jócskán megvigasztalta Katikát. Végső esetben Broknál fogok lakni — gondolta — ha megengedi. Mihelyt anya meghozza a babaszobát, a kre • 'dencet a falhoz állítom, az asztalt pedig középre. Megtalálta a lánc egy darabját, de Brok már nem volt sehol. így engedélyt sem kellett kérnie. Kalvodáék mellett Marika lakott, Marika mellett Strnad Jóska elsőosztályos és a hegyoldalban, a kőkerítés mögött már Katika. Lassan mászott fel a házhoz. Kinyitotta a fekete: sodronykaput, sőt a csengő barnára füstölődött gombját is megnyomta. A csengő nem szólt. Katika továbbment az udvarra. Itt csak az artézi kút maradt épen. . Zöldre volt festve, oly vidám színűre, akár az első 'tavaszi fű, de a nagy forróságban a lakk lepattogott róla. Katika pumpálni kezdett és a víz folyt. A régi, tiszta, hideg víz, abból a forrásból, amit nem látotf soha senki. Katika egy kis vizet engedett a tenyerébe s f el szürcsölt e. Másodszor nem fogok mosdáni, hisz egyszer már lemostam magam harmattal — gondolta, s ettől mindjárt jobb kedvre derült. A csűr romjai közt egy nyél nélküli ásó, meg egy lap nélküli fűrész hevert, és ott, ahol azelőtt a szobák voltak, csak az a vaságy maradt meg, amelyen nagyapó szokott aludni. Lefekszem az ágyra — gondolta Katika — ä megvárom anyukát. Erre az agyra minden-honnan odalátni, és aki jön, azt fogja mondani: nézzétek csak, ez itt Katika, 'hogy eltűnt a kis bestia, pedig <az autóban mennyit kerestük. A gondolatot tett követte. Katika lefeküdt a vaságyra, mely megperzselt, rozzant lábain mintha éppen a falu kellős közepén állt volna. Elszenderedett, és félig álmában, félig ébren félni kezdett. Fojtott, majdnem felnőttes sírással elsírta magát: szüntelen úgy érezte, hogy alattomban akár egy nagy macska vastag gyapjúharisnyában járkál körülötte valaki. Sokáig csak félig merte kinyitni a szemét. Sűrű, hosszú szempillái voltak, úgyhogy csak egy kis szivárványt látott és az olyan szép volt, hogy végül úgy döntött, kinyitja egészen a szemét. Meggyőződött róla, hogy a vaságy körül nem járkál senki, se harisnyás ember, se macska, és hogy felette magasan a kék égi legelőkön nyiratlan, bozontos bárányfelhők nyája vonul. Lenézek a pincébe — gondolta Katika — ott mindig vólt ennivaló. A pince hátul, a szakadék mögött lejtőn volt. Kis köhídon keresztül vezetett oda az út. Aztán egy nagy kulcsot kellett megforgatni a zárban. Most kulcs nélkül is be lehetett lépni. Az ajtó elégett, mert ide is jutott néhány csepp a gyújtókeverékból. A hagymafűzérek összezsugorodtak, a fokhagymák kékes fejecskéi lekókadtak, a kasban tárult korai nyári almák viszont még csak meg sem barnultak. Egészen hátul voltak, oda már nem jutott el a tűz. Katika megragadott egy fej fokhagymát, és két almát, s örült, hogy saját pincéje van; amikor csak kedve szotytyan, visszajön ide. A pince mögött egy kupac komposzt maradt. S ebből a komposztból mintha valaki Katikára pislogott volna; egy szem, amelyet mintha hályog borítana. „Talán ezt is itt felejtették, és most fél előbújni — gondolta aggódva Katika. — Ne félj, te buta, én is egyedül vagyok itt!" Közelebb ment és látta, hogy egy fehér tojás fekszik ott. Nem túl nagy, nem is túl kicsi, de ép. Ezt szeretem, még nyersen is — gondolta Katika, — de nem eszem meg rögtön, mert csak egy van belőle. Magammal viszem. Ez most már az enyém. S végső esetben fúrok bele két lyukat fölül, egyet alul és kiszivogatom. Közben a nap a nyirfaliget fölé ért, s ha már olyan magasan volt, nem akarózott neki viszszafordulni; tüzesen sütött. Katinka levette a fehér angóraszvettert s belecsavarta a tojást. Aztán játszani kezdett: a mamáját utánozta. „Katalin" — mondta — megjöttem a városból s látom, hogy még mindig nincs kitakarítva. Miért hever a földön ez a szvetter?" „Anyuka — válaszolta —, ebben a szvetterben egy fehér tojás van," „Elég a szóból — mondta ez az elképzelt anyuka —, menj a seprűért. Milyen a kezed? Életemben nem láttam ilyen kislányt!" Mikor már délre járt, Kata úgy döntött, hogy mégiscsak megeszi a tojást. Először a fokhagymát hámozta meg, bekapta az egyik torkot maró gerezdet, aztán kicsomagolta a tojást a szvetterből s már éppen lyukat akart fúrni bele, amikor hirtelen mintha olyan zajt hallott volna, mint amikor látogatóba megy az ember, s megkopogtatja az ajtót. Fogta a tojást, füléhez szorította s ott tartotta egy pillanatig, de nem hallott kopogást, csupán olyan neszt, mint mikor valaki nyújtózkodik, mocorog. És egyszerre- csak a tojás tompa végén feltört a héj, S egy édes kicsi csőr bújt elő. Amint kibújt, kinyílt és a levegőt kezdte szedni. Lélekzett, lélekzett, s amikor teleszívta magát, csipogott egyel vékonyan és bátortalanul, mintha maga se hinné, hogy ezen a világon engedélyezik a csipogást. Nini, kis csibe — gondolta Katika és nagyon megörült. — Szerencséje, hogy akkor jön a világra, amikor én itt vagyok. És még hozzáfűzte: „Segíthetnék neki kibújni, de minek? Ha eléggé megerősödik, kimászik egyedül is." Csakhogy nem bírta ki a várakozást, újja hegyével gyengéden megkopogtatta a héjat. A csibe rettenetesen kíváncsi volt, hogy ki kopog neki, s hevesebben kezdett forgolódni. Nyújtózkodott, hajladozott, lábbal a tojás hegyes végéhez, fejecskéjével a tompa végéhez szorulva. Ezek a részek azonban még kitartottak, de középen szétpukkadt a tojás. Lehullt .a héj, a csibécske megérkezett a világra. „Üdvözöllek a falunkban, Csibécske — mondta Kati —, a tyúkok nincsenek itt, de hogy megtudd hogyan kotkodácsolnák, én majd kotkodácsolok neked. Én kukorékolok is, azt is nagyon szépen tudok". Valóban, szépen kotkodácsolt és kukorékolt. Csibécske talpra állt, s ettől még jobban öszszeborzolódott. „Majd játszom veled, Csibécske — mondta Katalin —. Mindent elmondok neked, te is mindent elmondasz nekem. Nincs itt senki, csak mi ketten, Anyu csak délre jön meg, Nem tudod, Marika, mikor lesz dél ?" „Nemsokára, — válaszolt magának Kati vékony hangon,- mert feltételezte, hogy a csibéknek ilyen vékony a hangja. — Igazán örülök Katika, hogy kikászálódtam abból a tojásból. Már rettenetesen untam magam." „Itt hagyom neked ezt a szvettert — mondta Kati —, de nehogy elcsavarogj! Nem vagy éhes? Sajnos, nincs más ennivalóm, csak ez « fokhagyma." „Az égeti a számat — csipegte Marika —, de nem is vagyok éhes, csak innék, mert nagyon megszomjaztam a sok kopogtatástól." Katika tehát elvitte Marikát az artézi kúthoz és inni adott neki a tenyeréből. De a csibe nem ivott. Járni tanult. Vékony lábacskái voltak, gyakran elesett. Amikor kicsit már tudott járni, sétálni indultak. Csibécske hamar elfáradt. Katika így szólt hozzá: „Most felveszlek, Marika, járni már tudsz és ezt nem felejted el soha többé. Ha kell valami, csak szólj nekem." Körbejárták a teret, aztán Katalin így szólt: „Nézd csak a napot, Marika. Dél van. Megyünk anyuka elé. Nagyon fog örülni nekünk." Először az országúton haladták, aztán lefordultak egy dűlőre és eltűntek a sarjú között. Kttika megette az egyik almát s Marikának adta a magokat, Csibécske csipegette, de nem nagyon izlett neki. „Mindent meg kell enned, kisfiam, — mondta Kató — nem megy olyan jól a sorunk, hogy válogathass!" Simogatta a szél, csókolgatta a napocska őket. Leültek a patak partján a hatalmas vén fűzfa alá, s nézték a vizet. Fákéregböl készült bugylibicskával durván kifaragott csónak úszott rajta. Még fehér vitorlája is volt papírból. A viharos szél elkapta, megforgatta, aztán megint elengedte. Zöld volt a víz és áttetsző, egy kicsivel odább meg kék, mint a felhőtlen égbolt. Nem messze Katika és Marika mögött megfeketedett kövek, izzó romok meredeztek, áttetsző, vöröses füst szálldogált a fűz fölött; a gerendák közül susogás hallatszott, mint amikor nagy kártyavár omlik össze. uiiiimiiimiimmmuimiiiiiiimHimiiiiiiiiiiiiim Veress Zoltán: | Megnőtt a Föld | E Cipős fiú: még nem kapáltam E sohasem azelőtt. E E A város szűk lett, mert felcseperedtem E E sa földrajzórák golyóbisa után = apróként élt tudatomban a Föld. E De akkor egyszer kinn a mezőkön E kezembe vettem a kapát, E E a sorokon hajlott derékkal mentem, E sajgó hátamra a Nap könyökölt = s egy óra múlva roggyant a lábam, E a szívem úgy kalapált... E És nőni kezdett alattam a föld E s hogy felnéztem, ajkamra sósán pergett E E az izzadságom, E r de fölszakadt az ég, a völgy a dombra, E Esa domb a hegyre rohant a láthatáron! E = A földrajzórák golyóbisa után E becsapott szemeim ámulva lesték ~ E mi minden van az ég hajlatán túl = s a hegyek mögött a tenger moraját, E mint fülzúgást hallottam. E A végtelenség E E lenyűgözött, kitárulva, úgy rámhajolva, E = mint a kapa nyelére hajlottam én ... = Lábamat húzta a rög, botladoztam, = E sajgó hátamra a Nap könyökölt, E s s én éreztem, hogy élek, és ott vagyok E E a mindenség közepén. E nnmuiimiiiiiHmiimimiiiiiiiiiiiiiimmiiiiiiiiiii ÜJ SZÖ 6 * 1061. július L