Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)

1961-06-15 / 165. szám, csütörtök

A KÉK BLÚZO A VENDÉG SZEMÉVEL Újarcű parasztok között A magyar „Ünnepi Könyvhét" első napján Egerbe vittek ki íróbarátaim. Dobozv Imrét, a nálunk is bemuta­Ezúttal nem a Csehszlovák líjúsági Szövetség tagjairól lesz szó, amint azt valaki joggal feltételezhetné, hanem azokról a Szovjetunióban, a húszas években Kék blúz néven alakult színjátszó csoportokról, melyeknek 1926-ban hazánkban František Némec lett a szülőapjuk. A kék blúz a munkás jelképe, azé a munkásé, aki keze munkájával teremti elő a t élethez szükséges értékeket. A kék blúz a proletariátus legöntudatosabb, legszervezettebb és legforradalmibb részének jelké­p®' ™ e Iy » z z?'' hogy magához ragadta a hatalmat és meg is tudta azt tartani, g zélviha r' Kossuth-díjas szerző minden idok legnagyobb hőstettet hajtotta vegre. <5.., .«„„„„- f„ Ai, f k A színjátszó csoportok a legkülönbözőbb helyeken és alkalmakkor, egyszerű kékjét a Magyar írok Szövetségének fő­blúzaikban váratlanul, előkészület nélkül léptek fel az utcán, gyűléseken, össze-X titkárát és Simon Istvánt, a kitűnő jöveteleken, a gyárudvarokon. Politikai mondanivalójukkal, forradalmi szavalataik- ý fiatal Kossuth-díjas költőt kísérhet ­kal, dalaikkal, előadásaikkal, rögtönzött jeleneteikkel válaszoltak az időszerű kér-Ytem az egri Dobó István, a hevesi désekre és a forradalmi munkásmozgalom égető problémáira reagálva azonnal ;­é s boconádi Petőfi termelőszövetke­kapcsolatot találtak a hallgatósággal. A rendőrség szinte tehetetlen volt a kék X z et e] <b e JŐ] esett látni miiven ele­blúzosokkal nemben oly nagy volt az érdeklődés irántuk azok részéről, akikkel A §s bensősége s mindkettőjük egy husbol-verbol valók vo.tak . t kapcsolata a néppel, a paraszti vi­liággal. Szeretik és becsülik őket, Xmert már az ismerkedés első per­A prágai Nem­zeti Múzeumban pártunk megalakí­tásának negyven éves évfordulója tiszteletére rende­zett kiállítás most bemutatja a párt harcának egyik ér­dekes és hatékony formáját: a forra­dalmi munkás­színházat. A hivatásos szín­házak az első köz­társaság idején a burzsoázia érdekét szolgálták. Ezért csak szórványosan kerültek műsorra forradalmi jellegű, harcos darabok. Ha Famira elvtárs autogramot ad. (A. Bláha felvételei) Tcében megérzik, hogy közéjük valók, ŕ a faluból fakadtak és erős szállal S fűzi őket gyermekkoruk és ifjúságuk, laz élmények kifogyhatatlan sora a T paraszti világ gondjához és örömé­lhez. Az első látogatás valósággal meg­1 rendített. Mindent vártam, csak nem ji; ezt a robbanásig felhevített légkört, j> az indulatoknak ezt a heves, csak­is nem drámai összecsapását, melynek Y hangzavarában olykor elveszett a •f „díszasztalnál" ülők szava, Cseh X István szövetkezeti elnök csendesí­tő figyelmeztetése. Szinte sistergett ŕ a levegő, hol ízes, hol meg goromba X mondások röppentek, percekig a hall­J[gatók vitatkoztak egymással és ne­' kem — megszokva az otthoni szö­vetkezeti gyűlések higgadt hangját —, úgy tetszett, mintha egy izgalmasan pergő dráma konfliktusainak kellős közepébe cseppentem volna. Emellett, be kell vallanom, mitha az egész vi­tának nem is lett volna körvonalaz­elvétve mégis elő adtak egy-egy merészebb, baloldali hetett tudni, nem fizetnek-e majd alkotást, annak az árát a haladó érte életükkel, szabadságukkal a szellemű színészek fizették meg. így rendezők, a műkedvelő színészek, azután a munkásosztály és a párt Csak a várva-várt felszabadulás a műkedvelőkre támaszkodott. ^ta meg a kék blúzosok és, a. többi konkrétuma" csak éppľn'Tita A műkedvelő színjátszó csoportok műkedvelő csoport szólásszabadsagát I , 8 éW és h sü rü indu! a. egy része hazánkban már 1911 ota a városokban és falvakon. A párt^ szolgálatában, a szocializmus építé­sével együttjáró problémákat és egyéb időszerű kérdéseket visznek színre a színjátszás legváltozatosabb formáiban. A kiállítás a forradalmi munkás­színház viharos múltjáról és szabad a burzsoá színházaktól függetlenül nevelték a népet, a forradalmi mun­kásságot. Példáképük a Nagy Októ­beri Szocialista Fotradalom után a szovjet színház volt, aminek ered­ménye a kék blúzosokon kívül még az El-Car brigádnak a megalakulása volt. Az El-Car főleg politikai jele- jelenéről számol be élethűen. Az netekkel harcolt sikeresen a har- egyes jelenetek a fényképekről, fel­mincas évek egyre erősödő fasiz- iratokról, rajzokról, mintha csak musa ellen Karel Jiráček, sok for- megelevenednének előttünk. De a radalmi költemény és szatirikus je- valóságban is megelevenednek előt­lenet szerzője, valamint Emanuel tünk František Némec, a műkedvelő­Famira vezetésével. Vít Nejedlý Proletszcénája a munkások lakta Vy­sočanyban többnyire egész estét be­töltő drámai riportokat játszott, ön­zetlenül, szeretettel, félelmet nem ismerve küzdöttek a párt oldalán ezek az elvtársak és más műkedve­lők, egyetlen célt — a megvalósí­tandó szocializmust tartván szem előtt. A nép pedig Prágában és az egész köztársaságban megértéssel, csoportok csehszlovákiai atyja jóvol­tából, aki a Múzeum kistermében néhány CSISZ-tag-gal ügyes kis elő­adás keretében Ízelítőt ad a mű­kedvelők múltbeli harcos programjá­ból. És ami a múltban sikerült, miért toknak nyitott szelepet, csapongva és zavarosan ömlött a panasz nyugdíj­ról és másfajta igényekről, rende­zetlen természetű anyagi dolgokról. Magyarázat kellett, hogy megért­ésem az indulatok, az összecsapások "hevét: ezek az egymással vitázó egri cívisek alig féléve léptek a kö­zös gazdálkodás útjára és még sok köztük a nézeteltérés, még nem forr­tak össze, olyanok, mint a fiatal házasok. A vita legforróbb pillanatában, a | humort nem nélkülöző kérdések ke­reszttüzében Dobozy megőrizte nyu­galmát, jóízű mesélő készségét és pontosan azt felelte, ami a felkavart vihar lecsöndesítéséhez kellett: — A mi munkánkban is nemegy­szer állunk nagy feladatok előtt és keserves, ha nem megý vagy nem nem sikerülne a jelenben, sőt a jö­vőben is? Miért ne tűzhetnék a mai.fakar menni és mégis csináljuk, műkedvelőcsoportok a kék blúzo- ýApám, az egyszérű parasztember, sok példájára, műsorukra a ma égető Xmindig azt szokta mondani: az ugyanolyan szeretettel méltányolta a problémáit dalok, versek, jelenetek gember ne csak akkor üljön fel a gyakran (csak rejtett-sejtett buzdí- formájában? tást, bátorítást, melyről sohasem le­Ý szekérre, amikor sima az út, hanem KARDOS MÁRTA 'amikor ráz is. És mi tudjuk, hogy a rázós út után mindig sima üt kö­vetkezik. Találó, csendesítő szavak voltak, elnyugtatták a vihart és békítették a tüzes kedélyeket. Később ugyan­ezekkel az egymásnak fenekedőkkel pompás vörösborukat kóstolgattuk és akor kiviláglott, hogy korántsem oly nagy a baj, mert hiszen a leg­fontosabban, ami mindennek az alap­ja, az alfája és ómegája, a mun­kában már kitűnően megvannak egy­mással, itt nincs széthúzás és villon­gás. A legbiztosabb jele és ígérete annak, hogy a felvetődő problémá­kat sorra közösen megoldják majd, ahogy a város két másik, milliomos­nak mondott szövetkezetében évek­kel ezelőtt má? megtörtént. Értik és tudják, hogy minden kez­det nehéz, hogy nem könnyű dolog összeszokni, s egy gazdagabb, több örömet adó jövő kedvéért lemondani kétes értékű anyagi előnyökről. A szocialista morál meghonosodásáról van szó, amelyről egyébként a hevesi és boconádi szövetkezetekben igen bőven folyt a vita. A boldogságról, az élet értel­méről és céljáról... Ez talán a meglepőbb. Azt hiszed, hogy szűkre határolt a paraszti vi­lág, érzelmi élete szegényes, és me­gint tanúja vagy annak, hogy téve­désbe estél, mert ha szemérmesebb, rejtettebb is, de valójában igen gaz­dag, sokrétűen színes és elbűvölően varázsos is tud lenni. A hevesi termelőszövetkezetben valaki köpülünk feldobta egyszerű szavakkal, hogy a szocializmus az embert — minden embert boldoggá akar tenni, és e percben minden •más probléma eltörlődött. Nagyon hamar kiderült, hogy a föld embere ebben, a boldogság keresése és meg­találása kérdésében nagyon egyetért velünk; írókkal, hogy, igen érzékeny füllel reagál a szép szóra, ha annak nem csupán szikrázó tüze van, de hitele és életessége is. Boldognak a ma problémáit meg­értő gazdag szellemi és érzelmi vi­lágú embernek lenni — ez az ő célja is, amint túljutott a magányos útkeresés, az egyéni gazdálkodás nyomasztó, embert bilincsbe verő gondjain és átérzi a közös út, az összefogás szükségét és szépségét. Jő volt itt Hevesen, majd később Boconádon a könyv ünnepe kap­csán erről szövetkezeti dolgozókkal, tanítókkal, a járás vezető embereivel elbeszélgetni. /Megkopott szólamok színt és jelentőséget kaptak, a figye­lő szemek tüzében a szinte áhítatos­nak mondható csendben egy cseppet sem hangzott frázisnak, hogy épülő Erika Paschke - Fasterding: Másfél évtized múltán Harmincéves vagyok, a nevem Pierre Arnaud. Éppen most keltem fel. Legszívesebben a fülemre húztam volna a paplant, amit a feleségem tegnap frissen húzott át, de valami meggátolt ebbeli szán­dékomban. Tegnap este még „Madeleine"-parfüm­től szaglott az ágy. Annette-nek ugyanis az a szo­kása, hogy az üres parfümös üveget a fehérnemüs szekrénybe teszi. Mikor éppen a fülemre akartam húzni a takarót, nem „Madeleine", hanem inkább Charles Schmitt Goldschmied sajátos szaga ütötte meg az orrom. Felvillant előttem az emléke, itt volt a közvetlen közelemben. A műhelye mindig almaszagú volt. Valahányszor az utcán, a műhely ajtaja előtt beszélgettünk, mindig almát rágcsált. Régen volt, mielőtt még a németek elhurcolták volna, mert zsidónak hitték. Charles Schmitt nem volt zsidó, de bizonyára úgy vélték, hogy Gold­schmied névvel csak zsidó lehet valaki. Akkoriban én tizenhét éves voltam, és északon laktam, Rouen­ben. Ha akkortájt nem történnek ilyen és ehhez ha­sonló dolgok, Alphonse Arnaud ma is élne. Alphon­se Arnaud az apám volt. Nem volt különösebben szorgalmas, estéit leginkább a kávéházban töltötte, s éppen annyira szerette az ágyát, mint én a ma­gamét. De egy napon otthagyta a kávéházat és az ágyát. Harc közben esett el\ a partizánoktól tud­tuk meg, mikor visszajöttek a hegyekből. Nos, ezen a reggelen Charles Schmitt Gold­schmied szagát éreztem az ágyneműn. Ezért nem voltam képes a paplant a fülemre• húzni. De ha meg is teszem, akkor is meghallom az ablakom alatt harsogó „Vigyázz!" és „Pihenj!" vezénysza­vakat. De hol lehetnek a galambok, amelyek más­kor itt búgnak a téren? Állok az ablak előtt, a függöny mögé rejtőzve és reszketek. Nem, nem a félelemtől. A szívemmel van baj. Hol nagyon csendesen, hol nagyon heve­sen dobog. Átellenben, a Vásártér másik oldalán, a vasalószobában áll Annette, aki első gyermekün­ket várja. Lábai bizonyára éppen úgy a földbe gyökereztek, mint az enyémek. Mindannyian így állnak majd a Vásártéren, az egész városban, az egész országban most, ma vagy holnap. A fiaim is. Nem édes gyermekeim. A tanteremre gondolok Én ugyanis tanító vagyok. Bizonyára felfogják azt. ami most itt, a Vásártéren történik, hisz a mi fiaink már tizenkét éves korukban jó franciák. Annak idején mi nemcsak „boche"-t festettünk az autókra és páncélkocsikra. Szelepeket csavartunk ki, behasogattuk az autógumikat és elrontottuk a fogaskereket. Ott lent a németek kíváncsian bámészkodnak, mintha csak mutatványos bódéban lennének. Fran­ciaországban vannak. A léha örömök és csábító bűnök Franciaországát keresik. De mit is tudnak a mi hazánkról? Semmit sem tudnak az igazi Fran­ciaországról, munkájáról, tudósairól és művészei­ről. Egyik közülük, egy hosszú, langaléta majdnem úgy fest, mind Bernd. De csak külsőleg. Bernd sohasem jött volna így Franciaországba. Apja emigrációban élő német kommunista volt. Harcolt a maquis-ban, és apám Alphonse Arnaud oldalán esett el. Bernd éppen olyan szőke, mint az ott lent. Apjára hasonlít. Anyjának pompás fekete haja volt. Zsidó nő volt. Fényes nappal hurcolták el az ut­cáról, a fia mellől. Egy hangot sem szólt, nem árulta el, hogy az a szőke fiú ott mellette a fia. Csak a szeme tüzelt kétségbeesetten. Égett, mint annyi sok ezer szem, mikor örökre búcsúzik. Bernd hónapokig gyűlölt engem, mert kezemet a szá­jára tapasztva elfojtottam anyja utáni sikoltozá­sát. Bernd ma mérnök, Drezdában él, és rendsze­resen ír nekem. Nem felejtette el francia nyelvün­ket. Hiszek neki, mikor azt írja, hogy az ő köztár­saságában élő emberek sohasem lépnének hódítókként hazám földjére. Az ott lent, szintén egy német köztársaságból jött. Köztársaság ...? Ki tudná jobban nálunk, franciáknál, hogy köztársaság és köztársaság, de­mokrácia és demokrácia között mi a különbség. Algériára, Franciaország szégyenfoltjára gondolok. Nem tudom, hogy a szocializmus jó-e, nem va­gyok kommunista. De szégyen marcangolja szíve­met itt, az ablak előtt, Rue de Bretagne-i lakásom­ban, ma, 1960 novemberében. Ogy rémlik, mintha nem másfél évtized telt volna el azóta, mióta az utolsó német betolakodót is kiűzték Franciaország földjéről. Hiszen ott lent, a Vásártéren fegyveres német katonák feszítenek. Ha a Német Demokra­tikus Köztársaságban élő németek a franciaországi negyedik német bevonulás ellen vannak, akkor az ö szocializmusuk jó kell hogy legyen. A németek hátizsákjaikon és a járda szélén ül­nek. Bizonyára fáradtak. De 1960-ban éppen olyan kevés ablak akad Franciaországban, ahonnan ká­vét vagy bort nyújtanának feléjük, mint 1940-ben. Ahányszor német egyenruhát pillantunk meg, úgy érezzük, hogy a viselőjét már láttuk, már va­dászott ránk. A gyermek nem felejt. A gyermek­kor élményei — különösen ha rosszak — örökre belénk vésődnek. Egy tiszt száll ki a jeepből. Lassú léptekkel át­megy a mi Vásárterünkön. A bezárt ajtókat és ablakokat figyeli. Ha tehetné, szétlövetné az ajtó­és ablakzárakat. De nem teheti. Közben eltelt más­fél évtized. Valamit kiált. A szőke langaléta, akit Berndnek is hívhatnának, lassan felfejlődik a sorba. Talán arra gondol, hogy voltaképpen mit is keres ó itt, ahol apja és nagyapja is elesett. így legyen ezután is? Talán erre gondol. Peckes hurrát röpítenek a francia égbolt felé, de üvöltésük nem kergeti szét a tenger felől köze­ledő fellegeket, és nem nyitja fel a bezárt ajtókat és ablakokat sem. A tiszt körülnéz. Tekintete vé­gigpásztázza az én ablakomat is. Talán észreveszi a függönyre vetődő árnyékomat. De én nem vagyok árnyék. Én, Pierre Arnaud itt állok, és neki szá­molnia kell velem. Balját övébe akasztja, jobbját a levegőbe lendíti. De nem markol egyebet, mint egy kevés francia levegőt. Kelletlenül megy a jeephez, s közben bőrkesztyűjével csizmanadrágját csap­kodja. Kesztyűjével csizmanadrágját csapkodja... ak­koriban egy ilyen alakot „lakkhóhérnak" csúfol­tunk. Csak lakkcsizmát viselt, amit egy francia leánynak kellett tisztítania. Neki is az volt a szo­kása, hogy járás közben kesztyűjével csizmanad­rágját csapkodta. Egy napon a „lakkhóhér" előtt vágtam át a téren. Egyenesen, nyugodtan lépkedtem. Nem sza­bad észrevennie, hogy félek. Éppen elhaladtam előtte, mikor megfordult és üstökön ragadott. Olyan szagos volt, mint egy nő. Gonosz, hideg sze­mei voltak. — Te is zsidó csavargó vagy ? Nem feleltem. Berndnek megfogadtam, hogy boche-okkal nem állok szóba. A lakkhóhér a téren át egy fényes, fekete autóhoz vonszolt. Leült a sárhányóra, egyik csizmáját az orrom elé dugta, s aztán belém rúgott. Innen a bal szemem alatti forradás. A katonák még mindig a mi Vásárterünk körül ácsorognak. Visszalépek az ablaktól. Reggelit vi­szek Annette-nek, bár mindig kinevet, mikor biz­tatom, hogy egyék, hisz most kettő helyett kell táplálkoznia. Machetnénál veszek egy újságot, „U Humanité"-t. Aztán elmegyek a fiaimhoz. Ügy hiszem, ma a múltról mesélek majd nekik. A múlt­ról, amelyből annyit tanulhatnak. Márton Mária fordítása új rendünknek sikerült itt is meg-< hosszabítania a dolgozó ember ifjú­ságát. Az öregek arcán ugyan ott lát­hatod a gond redőit, de ezeket a* múlt, az Ínséges és gyérörömű múlt rótta rájuk, ez vette el szemük fé­nyét és törte meg idő előtt a válluk. Ma mintha ezek a barázdált, öreg ar­cok kisimultak és kipirosodtak volna, és ezt nem a jóízű hevesi szőlőnedű tette, hanem a megérő okos szó, a kicserélt nemes gondolat. Talán itt, ezekben a hevesmegyei termelőszövetkezetekben éreztem meg jobban, mint Budapesten, mi­lyen okos és célszerű évről évre megrendezni ezeket a könyvheteket, módot adni, mint nálunk, hogy az író találkozhasson az olvasójával, meghallgassa véleményét, kívánságait és kicserélhesse vele gondolatait. Az ízes fehér kenyér mellé ma már a legeldugottabb falunak is kell a könyv, a jő könyv, az író ébresztő, léleknemesítő szava, amely az éle­tet tartalmasabbá varázsolja. Az egyik könyvsátorban egy idő­sebb, feketeruhás asszony Várnai Zseni és Garai Gábor versesköteteit vette meg. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: — Magának viszi haza? — Magamnak, meg az unokámnak — liangzott a válasz. Adyja, József Attilája már van, természetesen Petőfii Arany és Vörös­marty mellett. Szerettem volna, ha Radnóti Eclogái után is nyúl, de nem tette. Ez talán jövőre marad, jövőre megértik az unokával együtt Rad­nótit is. A megyei könyvtárban Egy fél órára elnéztünk az egri megyei könyvtárba is, egy jellegze­tes öreg ház tágas szobáiba, ahol takaros glédában sorakoznak a köny­vek és az olvasó úgy válogathat a könyvek, folyóiratok közt, mint egy önkiszolgáló boltban. Ebergényi Ti­bor, a könyvtár igazgatója, aki utun­kon különös figyelemmel kalauzolt, itt a jó házigazda figyelmével vezet végig birodalmán. Meglepő szám­adatokat mond: négyezernél több ál­landó olvasója van a könyvtárnak és a megye valamennyi községi könyv­tárát állandóan friss kiadású mű­vekkel látják el. Itt jegyezhettem fel noteszembe, hogy a Magyar Népköztársaságban az elmúlt év folyamán 550 millióért ad­tak el könyveket, az ország egy la­kójára számítva tehát 55 forint ér­tékű könyv esett. Óriási szám ez, amelyből a falu népe is bőven osz­tozik. Az egyik polcon felfedezem az Irodalmi Szemlénk, másutt pedig . Fábry Zoltán, Szabó Béla könyveit és i néhány kötetemet. Jól esik ezt látni, J ahogy jól esett Boconádon értesülni I arról, hogy ismernek, a falu színját­| sző csoportja februárban játszotta i Virágzik a hárs című színjátékomat. | A szomszédos falvakba is eljártak | vele és mindenütt sikerük volt. A csoport „hősszerelmese" ott van a | megbeszélésen, komoly, megnyerő arcú csinos fiatalember, bizonyára nálunk is bálványoznák a lányok Örömmel regisztrálhatom: ismer­nek és szeretnek minket, a csehszlo­I vákiai magyar irodalomnak számos 1 híve van Heves megyében, a két­| ezernégyszáz lelket számláló Boco­i nádon is. EGRI VIKTOR iiiiiiiimiiiiimiiiiimmmimiiiiiiiimiii A Szlovák Filharmónia minapi hangversenyén előadta Ludvig van Beethoven IX. szimfóniáját. J. Herec felvételén Ľ. Reiter és J. M. Dobro­dinský társaságában a IV. tétel né­met magánénekesei: I. Wenglor, W. Krug, H. Schultz és G. Prenzlov. JJJ SZÖ 6 * 1961. június 15.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom