Új Szó, 1961. június (14. évfolyam, 151-180.szám)

1961-06-29 / 179. szám, csütörtök

Basií Davidson: H

a N Ia az utas a Guineai-öböl délnyugati részén át a tenger felöl közelíti meg, Angola, a kavargó hullámverés fölött, mint ezüstszürke domblánc bukkan fel. Helyenként halványsárga árnyékképekként magasodnak az óceáni kék hullámok fölé hódító rabszolgatartók erődítményei. Tövükben pálmaligetekkel szegélyezett álmos kisvárosok fekszenek. Úgy tűnik, az örökös nyomorúság, homály és mozdulatlanság tanyázik bennük. Ez volt az első benyomása Angoláról 1904-ben Nevinson angol újságírónak. Néhány hónap múlva rabszolgákkal telezsúfolt hajón utazott vissza. így emlékezik meg róla: „Luanda után, — ahol további negyvenkét rabszolgát vett fel a hajó — már körülbelül háromszázan voltak a férfiak és nők, meg rengeteg gyermek. Befutottunk Ambrizba, ahol borzalmas esemény történt. Kora reggel az egyik rabszolga, amikor meglátta szülőföldje partjait, észrevétlenül lesiklott a fedélzetről és megpróbált kiúszni. A tengerben nyüzsögtek ď cápák, és én szívből kívántam, bár esnék áldozatul nekik, mert a hajóról nyomban csónakot bocsátottak le és tíz perc múlva utóiérték a szökevényt. Két matróz és egy tiszt a csónakból kihajolva addig ütötték evezőkkel meg botokkal, míg be nem sziintette az ellenállást, aztán beemelték a szerencsétlent a csónakba, vitorlavászon darabbal betakarták, hogy meztelensége ne botránkoztassa meg a hajón utazó hölgyeket. Az egész testében reszkető embert amúgy csuromvizesen kikötötték a hajón. — Verjék meg! — ordították az első osztály utasai. — Verjék meg!" A Harper s Magazin küldte ki Nevinsont 1904-ben angolai utazásra, s több mint félévszázaddal később ugyanezzel bízott meg engem. 'S bár az ország belső részeiben nem sokáig utazgattam, elég súlyos bizonyítékot gyűjtöttem arra, hogy a Nevinson által leírt rabszolgarendszer •— a „toborzott munkás" formájában — még mindig fennáll. jem a „főbejáraton" mentem be, mert attól féltém, hogy nem engednek be Angolába. Kongóból utaztam vonaton a partvidékre. A portugáloknak őszintén elmondtam, mi érdekel, s ők ugyanolyan nyíltan tudtomra adták, hogy az, aki Angola területén tartózkodik, jobban teszi, ha nem bírálja a rabszolgarendszert. De meg kell jegyeznem, Angolában sok az olyan portugál, aki gyűlöli ezt a rendszert, ellenfele a Salazar-diktatúrának és éppen a szabadabb élet reményében költözött el Portugáliából Afrikába. A liberális gondolkodású portugáloktól sok adatot kaptam kiegészítésképpen saját megfigyeléseimhez. Ha az ember kelet-nyugati irányban utazza át az országot azt hiheti, hogy Angola sok száz mérföld hoszszúságban elterülő sivár tufadombokkal tűzdelt pusztaság. Ennek a széles sávnak jófélét földművelésre kevéssé alkalmas fennsík foglalja el. Másik felét a szörnyű Éhség Földje, ahol annak idején a rabszolgák végtelen karavánjai pusztultak el. Nyugat felé Oj Lisszabon irányában hegyek emelkednek Kihegyezettnek tűnő éles csúcsaik az áttetsző égboltba fúródnak, a zöldellő völgyek fölé tornyosulnak, ahol folyók hömpölyögnek és vízesések csobognak. Ez az ország termékeny része. Délebbre kiterjedt legelők nyúlnak el. Régebben idetelepedtek apránként az angol erőszak elől menekülő búrok. Kis, zárt közösségekben még mindig élnek itt. Vannak Angolában virágzó német települések is. A náci kormányzat annak idején bőkezűen pénzelte őket, arra számítva, hogy a második világháború „győzelmes befejezése" után Angolát annektálja majd Németország. Már ki is jelölték a Gauleitereket és más hivatalos személyeket az erre „legméltóbb" németekből. Az egész országot átszeli a Bengala Railways angol társaság vasútvonala Vonatjai Kongóig közlekedve, rézércet és más ásványokat szállítanak a kikötőkbe és iparcikkekkel megrakódva térnek vissza. A vasúttársaság vezérigazgatója ses nor Escudaro szentül megvan győződve arról, hogy Angolában nem létezik semmiféle munkásprobléma. Szívesen válaszol a toborzott munkásokra vonatkozó kérdéseimre. Ezeket akárcsak Nevinson idején, még mindig contratadusnak nevezik. A rabszolga szó már nem használatos. Előttem azonban világossá vált, hogy a contratadus valójában nem egyéb, mint rabszolga. I z afrikaiakkal látszólag most némileg enyhéhben bánnak, mint Nevinson idején, de lényegében semmi sem változott, és adatgyűjtésem alapján állítom, hogy Angolában ma sokkal több a rabszolga, mintkoholizmus valóságos társadalmi csaötven évvel ezelőtt. Akkor gyalog pássá vált a városok benszülött hajtották át őket egész Éhség Föld- negyedeiben. Senor Escudero munkájén Silva Portóig, majd tovább a he- sait azonban megóvják ettől, a mungyek között a régi kalózösvényeken, kaszerzödés lejártáig bérüknek csak Addig ment ez így, amíg hivatalosan egynegyedét adják ki. — Azért, — be nem szüntették a rabszolgakeres- világosított fel Senor Escudero, — kedelmet ... — „Az egész út — írta hogy ne pazarolják el a pénzüket... Nevinson — csontoktól, a rabszolgák Vagyis azért, hogy ne szökjenek meg csontvázaitól fehérlik." Ezeken az idő előtt. ösvényeken mind a mai napig ott A munkabér háromnegyed részét a fehérlenek a csontmaradványok, szerződés lejártakor kellene kifizetni. .4 Bengala Railways részvényeseit bi- Valójában ezek az összegek a felzonyára megnyugtatja az, hogy most ügyelő zsebébe vándorolnak, s végül teherautókon és vasúton szállítják a a munkás többnyire a semmivel matoborzott munkásokat úgy, hogy rad. Ez az általános gyakorlat, s „majdnem mind túlélik a szállítást", egyik módja annak, hogy a tisztviSőt ezeknek a toborzottaknak fizet- selók fizetését „kiegészítsék". nek is valamicskét, mert „most divat Egy másik portugál, aki ugyancsak az afrikaiaknak egy kissé kedvesked- elragadtatással beszélt az angolai álni". lapotokról, seňor Monteiro, a partSenor Escudero és társai úgy vé- vidéki cukornád-ültetvények föintélik, hogy Angolában minden a leg- zője. Megkérdeztem tőle, hogyan járnagyobb rendben van. Angola nagy- nak el, ha a toborzottak megtagadják szerű gyarmat. Semmi szégyenlete- a munkát. Senor Monteiro csodálset nem látnak a tömeges kényszer- kozva nézett rám: munkában, létezéséi nemhogy titkolMár hogy tagadnák meg. Dőltük volna előttem, de hangosan, nyíl- goznak azok. tan dicsérték is. Seňor Escudero — De mégis. Tegyük fel, hogy meggyönyörű trópusi kertjében egy este tagadják. — Akkor a rendőrségre kerülnek. — S mit csinálnak ott velük? — Börtönbe zárják őket, természetesen. Igen. Börtönbe zárják ' és megverik elábrándozva közölte velem: „Mindig mondtam, Angola igazi kis paradicsom Afrikában". Sajátoságos fogalmak a paradicsomról! Angolában háromféleképpen alkalmazzák a kényszermunkát. Elsősorban állami utak építésénél. Az egyes útszakaszokat a környékbeli lakosok kötelesek megépíteni, néha saját szerszámaikkal, teljesen ingyen, sőt élelmezésükről is maguknak kell gondoskodniuk. Mivel a férfiakat gyakran más helyekre toborozzák, az útszakaszért felelős helyi törzsfőnökök, bírák, nőket és gyerekeket űznek ki a munkára. Ezért látni olyan \

z angolai partizánok, akik az észak-angolai Karmona gyakran az uta- városát közelítik meg. kon nőket hátukra kötött csecsemőkkel, terhes asszo- őket. Erről sokan beszéltek nekem, nyokat, kislányokat, amint lapátokkal Egyesei: közömbösen, mint magától kaparják az utat, vagy hordják a értetődő dolgokról, mások keserű unföldet. A törzsfőnök, vagy felügyelő dórral, megint mások nagyon szopedig a közelben guggolva mogorva morúan. ábrázattal figyeli őket. Kisfiúkat nem A veréshez többnyire szíjostort látni, mert azokat alkalmasnak tart- használnak, néha az úgynevezett palják arra, hogy lakhelyüktől• távolabb, matoriát. Megmagyarázták nekem, mint toborzottak dolgozzanak. micsoda „elmés" szerszám ez a palM ásodsorban elterjedt a kény- niatoria, amellyel tenyereseket oszszermunka a külföldiek cukornád-, kávé- és más ültetvényein. A munkakörülmények általában rettenetesek. A toborzott, vagyis kényszerítő eszközökkel felfogadott munkások napi bére körülbelül négy estogatnak. A legerősebb idegzetű ember is legfeljebb 4—5 csapást bír ki szó nélkül, aztán borzalmas üvöltésbe tör ki. — Előfordulnak szökések? Nem — válaszolta kategorikucudo, az „önkéntes" munkásoké még san seno

r Monteiro. kevesebb. Nyomoruk fokát meghatározni lehetetlen — abszolút nyomor ez, a puszta földön élnek az éhezés lamelyik toborzott a partvidéken, — C'inek oka az, hogyha nagy ^ ritkán mégis megszökik vaés a halál között. amelyet az ország belső részétől koHarmadszor toborozzák a munká- pár hegylánc választ el, — nincs hol sokat a Luanda tartományi gyémánt- elrejtőznie. Azokat, akik a városok bányákba, amelyekben érdekeltek a munkásnegyedeiben próbálnak bújDe Beer, a Formignera vállalatok és kálni, a rendőrség múlhatatlanul kézamerikai társaságok, a portugálok pe- rekeríti és kényszermunkára küldi, dig csak kis részben. Az angolai ha csak az illető nem tudja bizoDiamant-társaság állam az államban, nyítani, hogy dolgozik valahol. „ÖnKorlátlanűl uralkodik a gyarmat te- kéntesen" azonban nem vállalhat rületének öthatod részén, monopol- munkát, ha iratai nincsenek rendhelyzetet élvez a munkaerő toborzó- ben, s hogy rendben legyenek, ahhoz sóban Anglia felével egyenlő terii- bizonyítania kell, hogy honnan és leten. Salazarék azt állítják, hogy az miért jött a városba, miért tartózafrikai munkás szabadon választhat- kodik ott... Vagyis aki megszökik, ja . meg munkaadóját. Nos, a gyé- csöbörből-vödörbe kerül s közben mántbánya munkáltatási monopóliu- megjárja a rendőrséget is. ma halomra dönti ezt az állítást. A luandai városi tanács első nagy A helyi lakosságra pénzadót vetnek építkezése börtönépület volt. ki, viszont Luanda tartomány leg- Épült itt egy kis klinika is. Aminagyobb részében pénzhez csak ak- kor ott jártam, láttam egy feketekor juthat valaki, ha a Diamant- bőrű ápolónőt, aki egy feketebörű társaságnak dolaozik. kisfiút gondozott. Sajnos, az ilyesmi — A munkabér bizony nem vaía- ritka jelenség Angolában. A lakosság mi magas — ismerte be előttem Ma- egészségi állapota igen rossz. Orvosi rio Costa kapitány, a Diamant tár- ellátás nem létezik a falvakban, a sasáa Luanda városi ügynöke, megelőzés himlő és álomkór elleni Továbbá meaiegyezte, hogy az „önkéntes" munkásoknak kevesebbet fizetnek. mint a toborzottaknák. szórványos oltásokból áll. Az éhezés általános, következménye rendszerint TBC, mely a nemi és más betegségek— Miért? — Hot71/ miért? — pil- kel együtt, kihalásra ítéli a lakoslantott rám csodálkozva Chsta ka- ságot. Ogy tudom, az egész afrikai pitány. — Természetesen azért, mert kontinensen itt a legalacsonyabb az ezeket senki sem kényszeríti mun- átlagos életkor, kára... Más szavakkal: ezek helyi lakosok, akik, ha élni akarnak, dol— Látta a luandai bennszülött kórház szülészeti osztályát? — kérgozniuk kell, viszont a gyémántba- dezte tőlem egy orvos. — Egy kocát nyákon kívül számukra nincs más sem fektetnék be oda, nemhogy egy A

z mv"--nl\ely. munkabér tehát kevés, viszont a lakoisáa erkölcseire asszonyt Ua egy néppel így bánnak — előbb-utóbb felkel. Bár senor az összes munkáltatók „gondosan" Escudero biztosított arról, hogy Aniiciyelnek. A portugál civilizáció ideirányított exportjában a második helyen a szeszesital szerepel, s az algolában „nem fordulhatnak elő rendzavarások ..." Szántó Irén fordítása. Anya és kislánya a strandon \pDALWÖÍKari Marx—F. Engels: „A vallásról" Ez a gyűjtemény Marxnak és Engelsnek a vallás kérdésére vonatkozó műveiből vett szemelvényeket tartalmazza. Ezek az írások a dialektikus materializmus alapján, a tudomány eredményeire és a forradalmi osztályharcok tapasztalataira támaszkodva feltárják a vallás keletkezését és igazi lényegét, összefüggését az osztálytársadalommal. Marx és Engels P munkáikban kifejtették és elméletileg megindokolták a proletár ateizmust, amely fontos alkotó része materialista világnézetüknek. Rámutattak arra, hogy a tudomány és a vallásos hit összeegyeztethetetlen egymással, és bebizonyították, hogy a vallásos világnézet - mint minden egyéb idealista szemlélet - gátolja a haladást. Marx és Engels arra tanítanak, hogy a vallási ködösítés elleni harcot mindig alá kell rendelni a munkásosztály és pártja forradalmi harcának. Ez azonban semmiképpen sem csökkenti a materialista világnézet propagálásának, a dolgozók felvilágosításának és ateista nevelésének foltosságát, ellenkezőleg, ez biztosítja e propaganda következetességét. Ez a gyűjtemény igen hasznos fegyver az ateista propagandához, a természeti és társadalmi folyamatokra vonatkozó tudományos kutatások eredményeinek terjesztéséhez, a vallás tudományos kritikájához, minden olyan reakciós kísérlet visszaveréséhez, amely a vallásos hit kihasználásával a haladás akadályozására törekszik. (Megjelent a magyarországi Kossuth Könyvkiadó kiadásában.) India felszárítja könnyeit Harry Sichrovský. ismert nevű osztrák újságíró, az Oj Szó külföldi munkatársa, akinek eredeti riportját Laoszból a „Pagodák, Hercegek, Partizánok" cím alatt lapunkban közöltük, hosszú éveket töltött Indiában. Nemrégiben Bécsből ismét Indiába utazott, hogy a gyarmatból szabad állammá lett Indiát lássa. Régi barátai és az ország új urai szeretettel fogadták, s Sichrovský megérdemli ezt a szeretetet, mert megértéssel, elmélyülten, körültekintően figyeli ennek a hatalmas országnak az átalakulását és az igazságot kereső krónikás nyíltságával mondja el India felszárítja könnyeit című könyvében, mit látni ma a világ népességre második államában. A szerző nemcsak a gazdag turisták szokásos útjait járja, nemcsak a világhírű látványosságokat tekinti meg. Elzarándokol a híres t'emplo-mokba, de megtekinti az új építkezéseket is, megfordul csodálatos palotákban, de a bajadérok falujában és a rablók birodalmában is. Meglátogatja Nehrut és Keralát, megfordul az indiai mozikban, megfordul Goában és Nepalban, részt vesz a mulatságos holi-ünriepen, és veszélyes kígyőkalandot él át egy falusi kunyhóban. Sichrovský tehát a lehetőséghez képest átfogó képet ad egy nekünk még mindig titokzatos földrészről, ahol az épülő hatalmas duzzasztógátak és vasművek körül az Ezeregyéjszaka költői világa keveredik a szegénységgel, elnyomásai, szennyel, ármánnyal, babonával — és a jobb élet vágyával. Táncsics Könyvkiadó Rikkancs lettem Tény és való, hogy rikkancs lettem. Hiába mondják szöröslelkű barátaim, hogy végre már benőhetett volna a fejemlágya, én mégis nagyon boldog vagyok. Ez a betűszerelmem még gyerekkoromban kezdődött, amikor az első Ady-verseket olvastam titokban. Közben persze sok minden történt, hol közel kerültem a betűhöz, mint könyvtáros, hol eltávolodtam . tőle. Már vagy három éve dolgozom a trenčíni Merinában, a cséve-osztályon, de itt sem tudtam meglenni újság, könyv nélkül. Nősek barátom, az újságárus más beosztást kapott, csak a napilapokat terjeszti, s így a hetilapok terjesztését másra kellett bízni. Őszinte leszek, amint ezt megtudtam, aznap nem bírtam elaludni. Azon törtem a fejem, hogyan kéne ezt a kérdést úgy megoldani, hogy a kecske is jóllakjék és a káposzta is megmaradjon. Hát sikerült. Éspedig oly módon, hogy mesterem, Gorcsik elvtárs támogatott és egy hete rikkancs vagyok. Hol délelőtt, hol délután — amikor szabad vagyok — a hónom i alá kapom az újságokat, s járok velük osztályról osztályra. A munkások már várnak rám. Ha meglátnak, örülnek nekem, Felhívom a ] figyelmüket erre vagy arra a cikkre. Így viszem, terjesztem társaim ] között a kultúrát. Öröm számomra , látni, ahogy felderül az arcuk, akár a kivarróba, akár a szövődébe érkezem. Nemrég, amikor bementem az egyik osztályra, éppen uzsonnaszünet volt. Amint a nők megláttak, valamennyi hozzám szaladt. Arra ment az egyik idősebb szövőmunkás és elnevette magát: — Mi az, elvtársnő, te talán a, boldogságot árulod ? — Igen, — válaszoltam, — mert a kultúra a boldogság édes testvére. SCHOELLER ZSUZSA i ŰJ SZÖ 6 * 1S6

1- á

únius 2

9i