Új Szó, 1961. április (14. évfolyam, 91-119.szám)

1961-04-06 / 95. szám, csütörtök

UMQ L — idény e

lőtt E

gyre több helyen létesül helytörténeti gyűjtemény, egyre szélesedik a múzeumügy. Altalános jelenség, hogy népművelésünk lelkes hívei a kevésbé ismert kisvárosi és falusi műemlékeket is felkutatják, gondjaikba veszik, megőrzik a pusztulástól. Hivatalos szerveink anyagi támogatásán kívül nagy része van ebben annak is, hogy napjainkban egyre többen ismerik fel a műemlékek, az irodalmi és történelmi vonatkozású emlékhelyek ízlést és műveltséget formáló jelentőségét. Múzeumainknak a népművelésben betöltött jelentős szerepéhez nem fér kétség. Hiszen ez magyarázza népszerűségüket, ennek tulajdonítható, hogy egyre jobban szaporodnak. A múzeumok népművelő jelentőségéről tanúskodik a múzeumok ugrásszerűen emelkedő látogatási statisztikája is. Számos olyan múzeumról tudunk, melyet például tavaly kétszer anynyian kerestek fel, mint az elmúlt években, s ez idén a látogatók további gyarapodását várják. A látogatottság tekintetében elsősorban a járási múzeumok vezetnek, de egyre nő az érdeklődés a helyi jellegű emlékszobák, az úgynevezett falumúzeumok iránt is. Sajnos, a múzeumi statisztikák nem tartalmazzák a látogatók pontos összetételét. Ennek ellenére — több múzeumban szerzett tapasztalat nyomán — nyugodtan elmondhatjuk: a látogatók zömét fiatalok képezik. Utána a felnőttek csoportos látogatásai (szocialista brigádok, üdülők, kirándulók) következnek. A látogatók között egyre többször találkozunk falusi emberekkel, egyszerű szövetkezeti tagokkal, akik nagy érdeklődéssel és élvezettel, sokszor órákig nézegetik a múzeum anyagát. A múzeumoknak tehát egyre nagyobb a népművelő jelentőségük, egyre nő irántuk az érdeklődés. Nem lesz ezért felesleges, — tekintve, hogy közeledik a kirándulások időszaka — rávilágítani néhány problémára, amelyre múzeum-látogatásainkkor bukkantunk. Először a régi és új bemutatásáról... Ennek nagyszerű példájával a poprádi múzeumban találkoztunk. A rendkívül gazdag kor- és helytörténeti anyagot tartalmazó múzeum helyiségének egyik oldalán nagyon ötletes elrendezésben népviselet, régi használati tárgyak. A másik oldalon a sviti Chemosvit termékei: műanyagterítők, műanyagzacskók, műanyagszálak s más nylon és szilon tárgyak. A tátraijai műanyagipar legújabb termékeit állították ki... Lehet, sokan érdektelenül mennek el e jelenség előtt. Természetesnek veszik, hogy a régi mellett az újat is bemutatják. A megoldást mi is helyesnek és természetesenek találtuk. A régi és új e beszédes találkozásánál mégis hosszan megálltunk, és arra gondoltunk: ilyen megoldások kellenének minden múzeumban. M

ilyen jó, ha a régi mellett ott látni az újat, a fejlődést mennyire szemléltető, ha a kiállított tárgyak nemcsak a múltra, hanem a jelenre is emlékeztetnek ... Sajnos, a legtöbb múzeumban éppen erről feledkeznek meg... Bemutatják a múltat, nagyszerűen érzékeltetik a letűnt korokat, a máról azonban megfeledkeznek. Mintha az idő valahol megállt volna ... Természetes, a múzeum azért múzeum, mert muzeális tárgyakat, régi értékeket őriz. Ez azonban nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a régi mellett az újat is bemutassák, érzékeltetve a fejlődés mai stádiumát, nagyobb nyomatékot adva a réginek ... Kár, hogy e lehetőséget nem használják ki mindenütt. Szorosan ezzel a problémával függ össze a népművelés egyik leghatásosabb formájának, a kiállításoknak a kérdése. Múzeumainkban gyakran rendeznek kiállításokat, a rendezők azonban nem mindig törődnek azzal, hogy a kiállítás megfelel-e a követelményeknek, van-e iránta érdeklődés, kihasználja-e a népművelés lehetőségeit? S mindez nem utolsó sorban annak tulajdonítható, hogy a kiállítást rendező egyes muzeológusok néha talán fel sem vetik a kiállítás művelődési kívánalmait. Megelégednek a látszat-eredménnyel, azzal a puszta ténnyel, hogy „kiállítást rendeznek." Hogy milyen az a kiállítás, mennyiben tett eleget a követelményeknek, azt másodrendű kérdésnek tekintik. Pedig a múzeumi kiállításoknak nagyon fontos szerepük van s az az elsőrendű hivatásuk, hogy tudományos materialista világnézetre neveljenek, a marxista ideológia érvényrejutását segítsék elő. Igen ám, de azok, akik eltemetkeznek a régi értékek lajstromozásában és nem ismerik a népművelés célkitűzéseit, hogyan rendezhetnek az emberek tudatformálását szolgáló, korszerű mondanivalót sugárzó kiállítást? IV em általános jelenség, de saj•L™ nos még ma is találni muzeológusokat, akik csak a múzeumügyet veszik figyelembe, megfeledkezve a többi, szintén fontos, a múzeumüggyel tulajdonképpen szorosan összefüggő társadalmi teendőről, többek között kiállítások rendezéséről. A múzeumokban ünnepnek kell lennie annak a napnak, amelyen egyegy kiállítást megnyitnak. Hiszen a kiállítással számolhatnak be legjobban a múzeumok vezetői arról, hogy múzeumuk hogyan tud lépést tartani a mával, hogyan tudja a nép művelődési igényeit szolgálni. így van ez például a Košicei Műszaki Múzeumban, ahol mindig ünnepszámba megy egy-egy kiállítás megnyitása. Pedig itt igazán gyakran rendeznek különféle, mindig célszerű, nagy népszerűségnek örvendő kiállításokat... Noha múzeumainkra nem az említett fogyatékosságok jellemzők, néhol mégis megmutatkozik a múzeumi munka leszűkített, szakmai prakticizmusba rekedő értelmezése. S ahol ez így van, sürgősen meg kell találni a módját annak, hogy a múzeumban ne csak gyűjtő, konzerváló, feltáró, kutató, megóvó és számontartó munka folyjék, hanem ez szorosan kapcsolódjék a népművelés mai igényeihez, nem utolsó sorban kiállítások révén. Ha a múzeumokban dolgozók nemcsak egy-egy tudományág fejlesztésének igényeit ismerik, hanem tisztában vannak a dolgozó nép művelődési igényeivel is, megtalálják azokat a helyes módszereket, amelyekkel kielégíthetik az igényeket: kiállításaik nem szakadnak el a mától. Csak az elzárkózás, a megmerevedés, a csupán szakmai problémák szem előtt tartása eredményezhet olyan kiállításokat, amelyek nem kellenek senkinek, amelyeknek semmi gyakorlati értékük nincsen. összefoglalva tehát: múzeumainkban nemcsak a múlt, hanem a jelen is keljen életre, a múzeumok dolgozói ne csak a szoros értelemben vett szakmai kérdéseket: a kutatást, a gyűjtést és a számontartást tekintsék feladatuknak, hanem figyelemmel kísérve a ma legfontosabb problémáit, a múzeum eszközeivel segítsenek azokat megoldani. A különféle rendezvényekkel a múzeumok rengeteget segíthetnek a történelem- és társadalom-tudományok megismertetésében, nagyszerűen nevelhetnek a tudományos világnézetre. TV/Tiért ne

m segít minden mú1"I-zeum az eddiginél is többet, miért nem rendeznek mindenütt az eddiginél is többször többféle — a művelődési igényeknek minden tekintetben megfelelő — kiállításokat? Az első lépést, a múzeumok alapítását már sok helyen megtették. Most arra lenne szüksék, hogy a múzeumok hivatásukat mindenütt a lehető legjobban teljesítsék. BALÁZS BÉLA Tanuló tanító MÉSZÁROS LÁSZLÓ mindössze 24 esztendős. Králov Brodban született egy földhözragadt szegény napszámos családjában. Utána sorrendben még hét gyerek következett. Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a háború alatt apját a fasiszták többször a frontra hurcolták, el tudjuk képzelni, milyen mostoha, nyomorúságos körülmények közt nevelkedett. — De apámnak — mondta Mészáros elvtárs elgondolkozva — rejtélyes módon mégis sikerült hazajönnie. Volt már olyan helyzetben, hogy a nyilasok a falhoz állították, az utolsó pillanatban mégis megmenekült. Gyökeres változást az életünkben a felszabadulás hozott... Igaz 1946—47-ben még kuláknál szolgáltam, de az 1948-as februári győzelem után, amikor a szövetkezetesítés megkezdődött, a mi szegényes otthonunkba is besütött a napfény. Apám az elsők között lépett be a szövetkezetbe, én meg nyomban a külákportából az iskola padjaiba ültem ... A döntő esztendő 1953 volt. Akkor került a Bratislavai Magyar Pedagógiai Iskolába, hogy tanuljon, s aztán ö is taníthasson. Az ott töltött négy év volt az az idő, mely alatt kialakult jelleme, világnézete. Megtanulta szeretni hazáját, népét. Egy évre rá tagja lett a Csehszlovákiai Ifjúsági Szövetségnek. Tanulmányait jó eredménnyel végezte s 1957-ben Sokolcéra helyezték, ahol aztán addig tanította az írás és olvasás művészetére a szövetkezeti parasztok gyermekeit, míg be nem vonult katonának. Már a pedagógiai iskolán kitűnt szervezőképességével és szívesen vett részt kulturális rendezvényeken. Az iskola és a CSISZ-szervezet erre nevelte. Mikor jobban szétnézett a faluban, észrevette, hogy az ifjúság nem tevékeny, nem úgy él, mint kellene, nem fejt ki kulturális tevékenységet. Minden erejének latba-vetésére szükség volt, hogy e téren változás álljon be a faluban. Ez némileg sikerült is, azonban a bíztató kezdet után, a további fejlődésnek véget vetett az, hogy behívták katonának. Ö att is a régi. Jó katona. A leszerelés előtt 1959 szeptemberében éri élete egyik legnagyobb kitüntetése ... — Felvettük a pártba — mondta büszkén. HUSZONKÉT ÉVES volt ekkor, teli életerővel, tervvel és vággyal. A leszerelés után újra visszamegy oda, hova a szíve húzta, az iskolába. Régi helyére akart menni, de Topol'níkyra helyezik. — Ha ott van rám szükség, oda megyek — mondta. És ment szó nélkül, mert szereti hivatását, mert a párt nevelte, kommunista. És megint megkezdődik ugyanaz, ami Sokolcén: harc a falu kulturális életének a fellendítéséért. Ojra a fiatalok között keres segítőtársakat. A szövetkezet legjobb fiataljainak és az iskola kiváló diákjainak a segítségére támaszkodik. Erről a nevelő és szervezőmunkájáról így beszél: — Láttam, hogy az ifjúsággal senki sem foglalkozik a faluban érdemlegesen. A CSISZ csak papíron létezett. Ugyanakkor a szövetkezetben vagy százötven fiatal dolgozott. Megismerkedtem néhány fiatallal és kezdtem velük foglalkozni. Majd harmincan kültúrcsoportot alakítottunk. Csakhamar egész estét betöltő műsorral léptünk fel. Főleg népi táncokat mutattunk be. Mondanom sem kell, hogy sikerült megnyernünk a fiatalok zömét. CSISZ-szervezetünk most jól működik. S az eredmények? — tette fel önmagának a kérdést. — Felsorolhatok néhányat belőlük — folytatta. Több műsoros estét rendeztünk. Jelenleg a cigányok életével foglalkozó drámát tanulunk „M i is emberek vagyunk" címmel. Az ifjúsági alkotóversenyre a „Vetélkedő tánc" című néptánccal készülünk, amely gerencséri népmotívumokból meríti tárgyát. — És mik a tervei? — kérdeztem beszélgetésünk végén. — Elsősorban is tovább akarok tanítani. Egy tánctanfolyamon szerzett táncismereteket érvényesíteni akarom tánccsoportunkban. Tervem, hogy elvégzem a főiskolát. Szeretnék biológiát és vegytant tanulni, és emellett pedagógiával is foglalkozni... SZÉP CÉLOK. Őszintén örültem, hisz egy fiatalember mondta ezt, akit felszabadult életünk avatott tanítóvá. KEZES JÓZSEF Gyarapodtak a moszkvai színházak • A Moszkvai Állami Egyetem | mellett nemzetközi színház léte• sült. Húsz ország fiaiból és leáJ nyaiból toborzódnak a műkedveu lők, akik már serényen készülnek j első fellépésükre. Olaszok, nepá[ liak, vietnamiak, arabok készül• nek bemutatni nemzetük sajátos J művészetét esztrád-, tánc-, pan• tomim és egyéb számok kereté; ben. (i) A japán filmipar, amely a világ legnagyobb filmiparai közé tartozik, súlyos válságba került. A filmtársaságok veszteséggel dolgoznak, a termelés túlméretezett. Tavaly 547 játékfilmet készítettek Japánban, a belföldi piac viszont nem képes ennyi filmet felvenni. szín csalhat, az arany is gyakran csak talmi máznak bizonyul. Gondoltam, megkapargatom ezt a kemény külső réteget, lehámozom róla, mint a gyerekek szokták a kérget lehántani a friss fűzfavesszőről, de hiába erőlködtem. Vonakodva, egy szótagos válaszokat adott csak, láttam, kellemetlen neki a kérdezősködés, hát abbahagytam. Csak a házuk előtt fordultam megint hozzá: — Látom, két televíziós antennája is van, milyen a kép? — Jó, mi más lenne, — vágta rá Szalay kissé élénkebben. Elsőnek ugrott le a bakról, a gyeplőt a sövénykaróra akasztotta. Felpillantott a háztetőre, s mintha a kert kiskapujával együtt a szíve is kitárulna előttem: — Nem kívánkozunk el a városba mint másbk. S hogy semmi se vonzzon, színház, -szórakozás, idehoztuk magunknak a várost a majorba ... Csodálatos dolog a televízió, az ember eljut mindenhová, városba, idegen országokba, a természetbj ... Nem is képzelik, milyen szép Ellető puszta tavasszal és nyáron, — pillantott rám. — Ha virágzik az akác, úgy érzi itt magát az ember mint a paradicsomban... De ne fagyoskodjunk, jöjjön be már hozzánk! 2. Hozzánk! Ezt már büszkébben mondta, magabiztosabban. A munkájáról, az eredményeiről nem akart beszélni. Számára ez egyszerűen mindennapi kötelesség - felerészt mulatság, felerészt munka. Dicsekedni meg nem szokott. A karcsú, barnahajú, ügyeskezű Szalayné éppen mosott. A lakályos kis konyhában vidáman duruzsolt a mosógép. Amikor férje benyitott, az asszony meglepetten felkapta fejét. — Már dél volna? Nézd csak, mit... Ekkor vette csak észre, hogy az ember nem jött egyedül. Egy pillanat alatt leállította mosógépet, az üres és hideg tűzhelyre pillantott, elpirult. Aztán félig korholva, félig mentegetőzve megjegyezte: — Látja, milyen ember az én uram! Sohasem akkor jön, amikor kell. Örahosszat várunk rá az ebéddel, a vacsorával... Ha meg vendéget hoz, kikeresi, mikor van a legnagyobb felfordulás a házban... — kétségbeesetten mutatott a mosógépre és a halomba rakott szenyesre. — Kész istencsapása ez az ember... Szalay arcán zavart, mentegetőző mosoly futott keresztül. — Nem érted te azt, Gabi, - majd hozzámfordult: - Nem hagyhatom ott a malacozót, amíg nem etetem meg az állatokat, nem teszem rendbe őket. Idehaza legfeljebb kihűl az ebéd, vagy a vacsora, de a kocának nem mondhatom tartsd még magadban a malacokat, amíg hazafutok vacsorázni! Ezt olyan komolyan mondta, hogy akarva-akaratlan elnevettük magunkat. A fenyegető házi perpatvar felhője egyszeriben a semmibe foszlott, az asszony még mutatóujjával megfenyegette az urát s komolykodva felsőhajtott: — Az apám is jó állatgondozó volt, no de ez a Jani... Ha a kocára rájön az órája, a világ összedőlhet körülötte, azt se bánja ... Magam sem értem, honnan szállt belé ez a mérhetetlen türelem... Kapok a szón, újabb vonás - Szalay János jellemrajzához — a türelem! Állatgondozónál szerfölött szükséges tulajdonság, de az ő korában ez egészséges férfiember inkább türelmetlen, izgága, hirtelen szokott lenni. Elnézem ezt az embert, ahogy velem szemközt ül az asztalnál, az jár az eszemben, ki lehetett a példaképe, a tanítója? A beszélgetés kátyúba akadt, hogy valamit mondjak, arról kezdtek beszélni, hogyan laktak, hogyan éltek valamikor errefelé a béresek. Szó szót követ, lassan-lassan felenged Szalay János. — Tizenkét éves lehettem, talán egy-két hónappal több, amikor a bajcsi igazgatóság csősznek szegődtette el az apámat. Mint kisfiú kerültem el Ellető pusztára... és ittmaradtam. Szép és jó itt az élet... Olyan ez az Ellető puszta, mint valami akácfa berek, mindenfelé gabonatermő, zsíros alföld veszi körül.. Jól lehet itt élni és szeretni — szeretni és dolgozni. Szalay János otthonra talált. Ahogy az életét meséli, inkább a hangjából, mint a szavaiból megértem, hogy a tanítója, példaképe nem az apja volt, inkább az apósa, — az öreg Kocskovics, a majori csordás. Sokáig dolgoztak egymás mellett, Kocskovics fiaként nevelte Szalay Jánost, s amikor a fiú legénynyé nőtt, egy életre társául választotta az öreg csordás lányát, Gabriellát. Aztán jöttek a gyerekek, ahogy máskép nem is lehet, a tizennégy éves Jankó a perbetei iskolai kilencedik osztályába jár, a kilencéves Pista meg ide a szomszédba, Harasztra. Életrevaló, eleven gyerekek, csak éppen ... egy kislány hiányzik melléjük. Az egykori béresházat alapjától újjáépítették. A konyhában az agyagos padló helyébe műkő került, a szobába deszkából rakott padló. Nem volt kicsi a szoba, de az öttagú család szűknek találta. Az öreg Kocskovicsot nyugdíjazták, ma már nem jár munkába, csak szóval, tanáccsal segíti a vejét. Vén korára már nem alszik szalmazsákon, — a fiatalok rekamiét vettek neki, hogy puha derékalja legyen. Televízió is került a lakásba — az ágy előtt álló kis asztalkára állították, a -konyhából nézik a műsort, igaz, ott sem sok a hely, mert az egyik falnál hosszú, modern konyhakredenc nyújtózkodik végig, odébb van a tűzhely, a másik fal mellett meg rádió, gramofön, mosógép. Szalayné el is panaszolja: — Nagyobb lakás kellene... — aztán legyint, s hozzáteszi: — No de így is jó. A városokban sok embernek még ekkora lakás sem jut. Az a fő, hogy egészségesek legyünk, együttmaradjunk és ne legyen háború... Bárcsak megfogadná a szavát mindenki, aki csörteti a fegyvereket. — Ne legyen háború! 3. — Hogyan is kezdtük? — ismétli a kérdést Szalay, pár pillanatig tanácstalanul néz maga elé, aztán tétován ragasztja egymáshoz a szavakat: — Kezdetben négyünkre bízták a malacozót. A munkát nem osztották fel, nem is volt sok látszatja. Mindenki a másikban bizakodott, csak azt nézte, hogyan bújhatna ki a munka alól. Ürügy mindig került. A fizetést együtt kaptuk négyen, az egész malacozóért. Akár igyekezett az ember, akár lopta a napot, mindegy volt, egy fillérrel sem kapott többet a másik háromnál. Igaz, a fizetés sem volt nagy, olyan, amilyen a munka... Ma is négyen dolgozunk a malacozóban, de mindegyiknek megvannak a maga rekeszei, a maga emséi. Rám például huszonnégy kocát meg egy kant bíztak. Magam készítem elő a takarmányt, magam etetek, almozok, gondozom az állatokat. — Mit tart a legfontosabbnak a munkájában, Szalay elvtárs? — Minden fontos! — De valami mégis csak fontosabb a többinél, nincs igazam? — Talán a bebúgatás! Kezdetben, amikor a kocák malacozni kezdtek, nem tudtam, mihez fogjak előbb. Mintha összebeszéltek volna, ugyanazon a napon, ugyanabban a hónapban szaporítottak. Persze nem tudtam vigyázni mindre, hullottak a kismalacok, az anyjuk összenyomta őket, olyan koca is akadt, amelyik felfalta a kicsinyeit. Aztán két-három hónapig semmi munkám se volt. Persze bérem sem ... Most a kocákat úgy búgatom be, hogy minden hónapban néhány malacozzon, és ne forduljon elő, hogy egy napon kettő is szaporít. A legtöbb malac májusban lesz, azért osztom be így, hogy júniusban -minél .több választási malacot adhassak át a hizlaldának. A májusi malacok januárig, februárig megnőnek, meghíznak, a hizlalda év elején teljesítheti a tervet: elegendő húst adhat a piacra. Júniusban, júliusban, augusztusban kisebb a szaporulat, hogy segíthessek az aratásnál, a takarmány betakarításánál. — Jól beosztotta, Szalay elvtárs, de mondja csak, magától jött rá, vagy szakkönyveket is olvas? Alig mondtam ki a kérdést, Szalay félrecsapja a szemét, lopva a feleségére pillant, aztán vonakodva beszélni kezd: — Én bizony nem sokat olvasok, nincs rá időm ... De a rádióban vannak olyan szakelőadások, rendszerint meghallgatom. A televízióban is adnak valamiféle iskolázást... Tudja, a mi tanítónk a rádió meg a televízió. El sem képzeli, mennyi mindent tanultunk. A városi emberek más szórakozást is találnak, de nekünk majoriaknak csak a rádió van, vagy a televízió. Aki feltalálta, megérdemelné, hogy szobrot emeljünk neki színaranyból. Egyszerűen mondja, pátosz nélkül, szívből és őszintén. Majd hozzáteszi: — Tudja, igyekszünk, de meg mindig kevesebbet adunk, mint amenynyit kapunk. Márpedig azért a szabadságért, amelyben élhetünk, érdemes volna többet is áldozni. Akik itt lakunk a majorban, mind egytől egyig azon vagyunk, hogy minél többet termeljünk. Az egyik munkatársam, Almási erősen a nyomomban van — már ma is kocánként átlag 18,76 malacot választ el és nevel fel. — Vigyázzon, hamarosan utolérik! — A csordások is igyekeznek. Szép súlygyarapodást érnek el... csakhogy ez még mind kevés. — Vagyis még mindig kevesebbet adnak, mint amennyit kapnak? Elmosolyodik. — Ma még igen... De jöjjön el egy-két év múlva, majd meglátja, előbbre jutunk-e! ÜJ SZÖ 7 * 1P61. április 6.