Új Szó, 1961. április (14. évfolyam, 91-119.szám)

1961-04-22 / 111. szám, szombat

• - * P " £ i , V. I. Lenin: Tolsztoj és a proletárharc Tolsztoj hatalmas erővel és őszinteséggel ostorozta az uralkodó osz• tályokat, rendkívül szemléletes módon leplezte le, milyen hazugok mindazok az intézmények, amelyek segítségével a mai társadalom fenntartja magát: az egyház, a bíróság, a katonaság, a „törvényes" házasság, a polgári tudomány. De tanítása szöges ellentétben áll a jelenlegi rend sírásójának, a proletariátusnak életével, munkájával és harcával. Kinek az álláspontja tükröződött hát Lev Tolsztoj tanításában? Az ö ajkával az orosz népnek az a sokmilliós tömege szólalt meg, amely már gyűlöli a mai élet urait, de m é g nem jutott el odáig, hogy tudatosan, következetesen, a végsőkig engeszteihetetlenül harcoljon ellenük. A nagy orosz forradalom története és kimenetele megmutatta, hogy éppen ilyen volt az a tömeg, amely a régi kormányzat elszánt védelmezői és az öntudatos, szocialista proletariátus között állott. Ez a tömeg - elsősorban a parasztság — a forradalomban megmutatta, mennyire gyűlöli a régit, r.iityen fájón érzi a mai rendszer minden terhét, mily nagy benne az ösztönös törekvés arra, hogy megszabaduljon ezektől a terhektől és jobb élethez jusson. De ez a tömeg azt is megmutatta a forradalomban, hogy gyűlöletében nem eléggé tudatos, hogy harcában nem következetes, hogy a jobb élet keresésében szűk korlátok közé van szorítva. A legmélyebb rétegekig háborgó hatalmas néptenger tükröződött Tolsztoj tanításában minden gyöngeségével és minden erős oldalával együtt. Lev Tolsztoj szépirodalmi művelnek tanulmányozásával az orosz munkásosztály jqbban megismeri ellenségeit, Tolsztoj tanításának megismerésévé! pedig 3? egész orosz nép szükségképpen megérti, miben állt saját gyengesége, ami miatt nem tudta kiküzdeni saját felszabadulását. Ezt liieg kell értenie ahhoz, hogy tovább mehessen. S éppen ezt a továbbhaladást akadályozzák mindazok, akik Tolsztojt „egyetemes lelkiismeretnek", „az élet tanítójának" nyilvánítják. Ez hazugság, amelyet tudatosan terjesztenek a liberálisok, akik szeretnék felhasználni Tolsztoj tanításának forradalomellenes oldalát. Amit Tolsztojról mint „az élet tanítójáról" hazudnak, azt a liberálisok nyomán egyes hajdani szociáldemokraták is szajkózzák. A

z orosz nép csak akkor vívhatja ki felszabadulását, ha megérti, hogy nem Tolsztojtól kell tanulnia egy jobb életért harcolni, hanem attól az osztálytól, amelynek jelentőségét Tolsztoj nem értette meg, s amely egyes-egyedül képes megdönteni a Tolsztojnak gyűlöletes régi világot, vagyis a proletariátustól. 1910. Makszim Gorkij : FELKERESTEM egyszer, s látom a „Háború és béke" egyik kötete fekszik asztalán. — Igen. Tolsztoj! Kedvem támadt, hogy elolvassam a vadászjelenetet, de hirtelen eszembe jutou, hogy írnom kell az egyik elvtársnak. így az olvasásra nem jutott idom. Csak ma éjjel olvastam el a maga könyvét, amely Tolsztojról szól. Mosolyogva, hunyorogva, élvezettel kinyújtózott karosszékében és halkabban, gyorsan így folytatta: — NKcoda sziklatömb, ügye? Micsoda emberpyi ember! Ez aztán a művész, barátom ... És tudja, hogy még mi a csodálatos? Hogy ez elritt a gróf előtt nem volt igazi paraszt az irodalomban. Majd rám hunyorítva megkérdezte: — Kit lehet Európában melléje állítani? Önmagának adta meg a feleletet: — Senkit. És kezeit dörzsölve elégedetten felkacagott. Gyakran fedeztem fel benne, hogy büszke Oroszországra, az oroszokra, az orosz művészekre. Ezt a tulajdonságot — Leninről lévén szó — néha különösen idegennek, valósággal naivnak éreztem, később azonban megtanultam, hogy ebben a munkásnép iránti, mélyen elrejtett, boldog szeretet cseng viszsza. Capriban, amint nézte, milyen óvatosan bogozzák szét a halászok a cápák által széttépett és összekuszált hálókat, megállapította: — A mieink fürgébben dolgoznak. Amikor pedig azt mondtam, hogy én kételkedem ebben, nem minden neheztelés nélkül mondta: — Hm, hm, nem felejti el maga Oroszországot, amíg itt él ezen a földkupacon? Gyesznyickij-Sztrojey mesélte nekem, hogy egyszer Svédországban egy vasúti kocsiban utazott Leninnel, s egy német monográfiát nézegetett, amely Dürerről szólt. A mellettük ülő németek megkérdezték, milyen könyv az. Majd kiderült, hogy sohasem hallottak nagy festő(Vlagyimir Majakovszkij) S tt v. KARPiNszKij: L

e

ni

n

? az újságíró művészükről. Lenin ettől szinte fellelkesült, és kétszer is büszkén mondta Gyesznyickijnek, hogy lám, az övék, és nem ismerik, mi pedig ismerjük. Egyszer este, Moszkvában, Peskova lakásán, Lenin, amikor Beethoven szonátáit hallgatta Iiszaj Dobrovej előadásában, így szólt: — Nem ismerek szebbet az „Appassionatá"-nál, minden nap szívesen végighallgatnám. Lenyűgöző, emberfeletti zene. Mindig büszkén, talán naiv büszkeséggel gondolom: milyen csodákat tudnak alkotni az emberek! ÉS HUNYORÍTVA elmosolyodott;" majd szomorúan tette hozzá: — De nem hallgathatok gyakran zenét, hat az idegeimre, ilyenkor szeretnék kedves butaságokat wondani, és megsimogatnám azoknak az embereknek a fejét, akik a szenynyes pokolban élve ilyen szépséget tudnak alkotni. Pedig ma senkinek a fejét nem lehet megcirógatni, mert leharapnák az ember kezét —, hanem ütni kell a fejeket, irgalmatlanul Ütni, holott ml elméletileg elleniünk minden emberellenes eröszakot. Hm—hm, pokolian nehéz a mi dolgunk! (1924). A KÖZPONTI sajtószerv korrektoraként, majd műszaki szerkesztőjeként alkalmam nyílott rá, hogy közelebbről megismerkedjem Leninnel, az újságíróval. Láttam, mennyire szereti ezt a munkát, mily nagy jelentőséget tulajdonít a sajtónak a párt célkitűzéseiért folytatott harcban. Ismeretes, hogy Vlagyimir Iljics a szovjet állam fejeként is a különféle kérdőívek foglalkozásáról érdeklődő rovatába ezt írta: „újságíró", „közíró". Vlagyimir Iljics mindig nagyrabecsülte a nyomtatott szót, s ezt másoktól is megkövetelte. Mondanom sem kell, hogy a szerzőktől megkívánta a feldolgozott probléma tüzetes marxista ismeretét. Ki nem állhatta az olyan embereket, akik mindentudóknak képzelték magukat. Második követelménye ez volt: a szerző saját szavaival fejezze ki gondolatait! A munkatársak cikkeiben írásaiban eleven, friss gondolatokat, eleven, eredeti mondatókat, érdekeá tényeket, a tehetségről tanúskodó szikrákat keresett. Ha megtalálta, időt és fáradságot nem kímélve megfelelő köntösbe öltöztette a cikket, csiszolta mondatait, levelezett és vitatkozott a szerzővel. Vlagyimir Iljics szigorú szerkesztő volt, de csöppet sem kicsinyes. Szerkesztői munkája során arra szorítkozott, hogy csak a legszükségesebb esetekben javítson az eredeti szövegen. E tekintetben nagyon érdekes egyik levele, amelyet Lunacsarszkij brosúrájával kapcsolatban írt. A brosúra megtetszett Vlagyimir Iljicsnek, bár számos elővigyázatlanul megfogalmazott kitételt talált benne, amelyekbe az ellenség belekapaszkodhatott Ennek ellenére nem „retusálta", nem „javítgatta át" a kéziratot. Nem akartam elkenni mondatainak színét, rontani elevenségükön" — írta Lunacsarszkijnak. HA AZONBAN szükségesnek mutatkozott, Vlagyimir Iljics megkövetelte a szerzőtől, hogy a cikket akár többször is átdolgozza. Ez történ'; például ugyancsak Lunacsarszkij egyik írásával. Megbízták, hogy írjon egy közleményt a „Vperjod" (Előre) című lap kiadásáról. A cikknek programszerű jellege volt, ilyen írásban megengedhetetlen a legkisebb pontatlanság is. A szerzőnek Vlagyimir Iljics megjegyzései alapján háromszor is át kellett dolgoznia. Vlagyimir Iljics mindig élénken érdeklődött az újságírói munka minden apró részlet-kérdése iránt. „A központi pártlap minden számát, — írja Nagvezsda Konsztantyinovna Krupszkaja, — a legkisebb részletekig, az utolsó betűig átgondolta." Világos, tömören és szabatosan kifejezett gondolatok, találó és hü címek, megfelelő betűtípus, gondos korrektúra, pontos megjelenés. — Vlagyimir Iljics mindennek óriási jelentőséget tulajdonított és személyesen ügyelt betartásukra. A legkisebb „csekélység" sem kerülte el figyelmét. Ceruzával a kezében maga számította ki, mennyi szöveg fér bele a lapba ilyen vagy olyan betűtípussal szedve, mérgelődött, hogy kevés a petit betű, igyekezett minél szűkebbre szabni a margót, azt követelte, hogy a címek minél kevesebb helyet foglaljanak el, s kihúzta a cikkekből a fölösleges, üres szöveget, a „vattát". A legnagyobb gonddal javította át az anyagot. Bár apró, gyöngybetúkkel írt, javításai, betoldásai, korektúra jelei a legnagyobb gondosságról tanúskodtak. Vlagyimir Iljics megbecsülte a szedő, a másoló, a korrektor munkáját, egyszerűen képtelen volt rá, hogy úgy firkáljon be valamit a kéziratba, hogy később órák hosszat silabizálják az írását. Láttam, mennyi lelkesedéssel dolgozta fel Vlagyimir Iljics az olvasók leveleit. Előbb villámgyorsan végigfutott a szövegen. Majd kezével eltakarva a levelet, összevont szemmel egyideig maga elé nézett, s amikor úgy találta, hogy az írás érdekes és figyelemre méltó, gondosan, szóról szőra elolvasta. Ne feledjük, akkoriban nem gépírásos szövegek kerültek a szerkesztőségbe, hanem rendszerint olyan levelek, amelyeket nehéz munkáskezek írtak, gyakran szinte olvashatatlan betűkkel." EGY-EGY LEVÉL néha annyira megragadta Vlagyimir Iljicset, hogy felugrott a székről, fel-alá járt a szobában, s inkább magának mondta, mint nekünk: — Ez már igen! Ez kell nekünk! Majd visszament az asztalhoz, még egyszer végigfutott a szövegen s vé • gül javítgatni kezdte a sorokat. Vlagyimir Iljics igyekezett megőrizni a munkáslevelezők eredeti nyelvét, kifejezésmódját, a kérdésben elfoglalt álláspontját, sajátos érvelését. — Milyen egyszerűen és szépen tudnak írni! Hej, ha ezt mi megtanulhatnánk! — mondogatta. — Minél közelebb jutunk az élő beszédhez, annál jobb! Ez a munkáslevelező olyan oldalról nézi a kérdést és olyan kifejezéseket^ és érveket használ, amilyenek nekünk sohase jutnának az .eszünkbe. így helyes, a fő dolog, hogy a lényeg igaz és helytálló. Vlagyimir Iljics itt-ott beszúr egy szót, egy mondatot, röviden összefoglalja a tényeket, — s a cikk máris „csillog", éles politikai célzata van, amely általános érvényűvé teszi a kifejezett gondolatot. Sok dokumentum maradt fenn arról, hogyan dolgozott művein Vlagyimir Iljics. Mielőtt megírt egy cikket, egy ideig gondolkozott felőle, a témát „tolla hegyében" hordta, ahogy mondani szokta. Gyakran rö-> viden felvázolta a munka tartalmát, vezérgondolatait. Vlagyimir Iljics kéziratai között sok olyan akad, amelyben egyetlen javítást sem találunk. De néha heteken át dolgozott kész kéziratain. Igaz, a munka, amelyre gondolok, az imperialista háború és a szocializmus kérdéseivel foglalkozó első bolsevik brosúra volt, amelynek Vlagyimir Iljics igen nagy jelentőséget tulajdonított. 1918 július 28-án Vlagyimir Iljics közölte velem: „A brosúrát már egészen megírtam." Következő levelében ezt írta: „ismétlem, a brosúra készen fekszik íróasztalomon. A jövő hét közepén elküldöm, ha azonban meggyorsíthatjuk kiadását, táviratozzon, még ma elküldöm önnek." Vlagyimir Iljics mégis magánál tartotta a kész szöveget. Miért tette? Minden órát ki akart használni, hogy újból átolvassa, végiggondolja, átdolgozzon egyes részeket. A brosúra elejét csak augusztus közepén küldte el nekem. „A szövegbe itt-ott valamit be kellett toldani, helyenként javítottam is rajta" — írta augusztus 16-án. KÉSŐBB MÉG három betoldás^ egy megjegyzést és három mellékletet küldött — mindegyiket máskor. Ezenfelül elkérte a korrektúrát, s még abban is javítgatott. A brosúrára igen nagy gondot fordított, siettette kiadását, s beavatkozott olyan részletkérdésekbe is, mint például aZ alcímek betűtípusa. A kis füzet kiadásán július 21-től október 11-ig dolgoztunk, s ez alatt Vlagyimir IIjicstől tizenegy levelet kaptam. ^/////////////^^^ | Ctibor Štítnický: |l |g j|l || MJ | N - § Talán nem is tudjuk, ki '6 valóban, a pára tán, a véghetetlen égbolt, mely ősidőktől fogva néz keringő Földünkre s minden dolgos emberére. Kolhoz talán és traktor és verőfény, talán a nép, mely övig áll aranyban, a búza és rozs széles aranyában, vagy csöndes este tán, falvakra hulló. Kémények orma s tornyoké talán ö titáni gépek lelke, libbenő füst, transzmisszió, lánc, pöröly, emelórud, talán munkások izmának acélja, talán dübörgés bányák tompa mélyén vagy szikra, éles csákányból kipattant. Tajga talán vagy tenger habverése, tán karcsú pálma, tán hófedte fennsík, csővezetékben olaj tán s kutakban, folyó talán vagy óriási váres, talán repülőgép és tank motorja, egyik talán a nagy sokféleségből, talán akármi sejtett és megérzett. De mindez együtt mégis ő bizonnyal, külsőleg egybekötve s lényegében, de ö a lánc, mely erősnél erósebb és közelit és messzit összekapcsol: kolhozt és gyárat, várost és repülőt, tankot, tajgát, tengert, transzmissziókat. De ó a lánc, mely erősnél erósebb, mert millió kar forrasztotta össze, karja egybefűzi a jelent s jövendőt az egyenlőség testvéri honában, de benne ott van ereje bizonnyal a fronton győztes szovjet harckocsiknak, u támadókat eltipró erő is, mely Európánk békéjét kivívja, és ott az új kor lelke is bizonnyal, az épülő új világrend alapja és építői nagy programmja: harcuk szebb életéért minden dolgozónak. Talán nem is tudjuk, ki ő valóban, talán olyan volt, mint a többi ember, de szíve nagy volt s mindig azokért vert, kik a homályban, elnyomottan éltek. GÁSPÁR ENDRE fordítása ŰJ SZÖ 7 * 1961 április 22. V