Új Szó, 1961. február (14. évfolyam, 32-59.szám)

1961-02-05 / 36. szám, vasárnap

Ä M5C0 PdlLPJ) Ilyen furcsa bélyegzőt még egy országban sem ütöttek az útlevelünkbe. A határszéli helység neve H 4 volt. — Mi az a H 4? Az exotikus egyenruhás határőrök, oldalukon piros bojtos tőrrel csak mosolyogtak, kis alkudozás után beleegyeztek, hogy lefényképezzük őket, de azt nem tudták megmagyarázni, miért hívják a településüket H 4-nek. Csak Bagdadban tudtuk meg végre. „H" — Haifa rövidítése. Még egypár hasonló betű- és számrejtvény akad a szíriai sivatagban, ahol a britek körzővel és vonalzóval osztották fel a világot. T 3, K 2, H 5, H 4. És így tovább. Mint eső után a gomba, nőttek ki a földből, amikor vascsöveket szállító pótkocsis teherautók vágtak neki a pusztaságnak, s a csövek egymás után eltűntek a homok alatt. Hogy a kőolaj száz és száz kilométeren keresztül csörgedezzék, nem elég befújni a csővezeték egyik végén, és várni a másikon, mikor csurog végre a folyékony fekete arany a tartályhajókba. Útközben ösztökélni kell, hogy el ne lustuljon, megmászsza a hegyeket és dombokat, ne rekedjen meg valami rpélyedésben. Vagyis az olajvezeték mentén szivattyúállomásokat kell építeni. Az angol szereti a rendet, mindent címkékkel lát el, rendszerbe sorol, hogy áttekintése legyen. A szivattyúállomásokat is megcímkézték, egy nagybetűvel meg egy számmal. „K" Kerkúkot jelent — ott ered a csodálatos olajfolyam. Alig vág át a Tigrisen és az Eufráteszen, két ágba szakad, az egyik Tripoli, a másik Haifa felé igyekszik. Ezért a „T" és a „H". A szivattyúállomások körül nemcsak ezüstös olajtartályokat kell építeni, hanem lakóházakat is a kezelő személyzetnek, no meg a katonáknak és rendőröknek, akik őrzik az olajfolyam e legkönnyebben sebezhető pontjait. A H 4 állomásnál kezdődik a senki földje. A legközelebbi állomás, a H 3 155 kilométer távolságra van, a jordániai zászló helyett iraki lobogó leng fölötte, de a határkövön kívül más nem figyelmeztet arra, hogy új ország földjére lépünk. A H 4 állomáson a kőolajtársaság alkalmazottain, a sivatag önkéntes számkivetettjein kívül maroknyi határőr és egy vámtiszt tanyázik. Két cifra egyenruhás legény kísért a vámtiszthez, útközben elárulták, hogy a nevük Manszúr Mamduh és Jahja Abdel Aziz; Jahja kidüllesztette mellét és eldicsekedett vele, hogy nemrég lett őrmester. — Kif khálak? — érdeklődik egészségünk iránt a vámtiszt, és segédjével együtt hahotázni kezd, amikor a megszokott módon válaszolunk: „Hamdulilla, mabszút, Allahnak hála, jól érezzük magunkat, elégedettek vagyunk." Tanácstalan tekintetünk láttán jobbját nyújtja felénk köszöntésre és magyarázkodni kezd: — Nálunk Jordániában még elmegy ez a válasz, de amott Irakban nehogy ezt mondják. Ott a mabszút szó egészen mást jelent, körülbelül annyit, hogy halálra korbácsoltak, agyonvertek! — Még mindig nevetett, amikor útlevelünkbe beütötte a pecsétet. Hivatalosan tehát magunk mögött ÍRTÁK: ZIKMUND és HANZELKA hágytuk Jordániát. De még távolról sem érkeztünk el Irakba. Most pedig lássunk egy kis sivatagi csőmértant. A K 3 állomásig, az Eufrátesz mentén az iraki olajvezeték ötágú, és évi kapacitása összesen 34 millió tonna. A csövek mérete azonban három féle. A kétágú haifai rész, amely jelenleg ugyanolyan száraz, mint a sivatag homokja, tizenkétés tizenhathüvelykes csövekből tevődik össze, a Libanon felé tartó három további ágban ezenkívül még harminchüvelykes csöveket is találunk. Az átmérő tehát 30, 40, illetve 76 centiméter. Mi ennek az oka? Miért nem használtak egyforma űrméretű csöveket? Miért nem választották ki esetleg a két szélső érték átlagát és miért nem ragaszkodtak valamiféle értelmes tipizáláshoz? Vagy miért nem alkalmazták mindenütt a legnagyobb csőméretet, hisz úgyis tudták, hogy a naftavezeték építési költségei különféle csőméretek esetében egyenlők, a vas súlya alárendelt szerepet játszik, a teljesítőképességet esetleg növelni kell, s akkor a tizenkét- vagy tizenhathüvelykes csövek kevésnek bizonyulnak. Vagy talán a kisebb átmérőt a szivattyúállomások nagyobb nyomással egyenlítik ki, s a teljesítmény végeredményben ugyanaz? Százféle feltevés merült fel bennünk, arra is gondoltunk, hogy a csőméretek kombinációjával céltudatosan szabályozzák az olajfogyasztást a kikötőkben és egybehangolják a fejtési tervvel, de minden feltevésünkkel melléfogtunk. Csak Kirkúkban tudtuk meg az igazi okot. Az olajvezeték közel kilencszáz kilométer hosszú. A ember meg sem tudná mondani, hány ezer tonna vas fekszik benne. A súly azonban a tengeri szállításnál nem játszik első szerepet. A rakodótérért fizetnek. A legnagyobb űrméretű csövek szállítása a legdrágább, nem azért, mert valamivel több a súlyuk, hanem azért, mert ugyanabba a rakodótérbe sokkal kevesebb fér belőlük, mint a vékonyabb csövekből. A megoldás egyszerű: a vastagabb csövekbe bedugják a vékonyabbakat, azokba a legvékonyabbakat — s a szállítás kétharmad része ingyen van. Ez a salamoni megoldás alighanem jónéhány milliót hozott az IPC konyhájára. Ezért fütyültek a tipizálásra és szabványosításra. Egyébként, aki valaha látta a déliráni hegyeken, völgyeken átkígyózó olajcsöveket, és hasonló képet keres a szíriai sivatagban, szörnyen csalódni fog. A csővezetéket homokba temették, és sírjukat csak a telefonvezeték jelzi, amelynek ezüstszínűre festett póznái a látóhatár egyik szélétől a másikig rovátkálják a pusztaságot. Útközben csak egyhelyütt találtuk pucéran az olajvezetéket: az elosztó csomópontnál, ahol az egyes csöveket kölcsönösen összekapcsolták, hogy a vásárlók kívánsága szerint csapolhassák a folyékony fekete aranyat. Kíváncsiságból odaszorítottuk fülünket a cső falához, azt hittük, az olaj ugyanúgy duruzsul és mesél, mint a távíróvezeték. De hiába hallgatóztunk: a nafta nem regélt. Még pedig azért nem, mert Haifában a tisztelt vásárló közönség nem kíván fogyasztani. Nem fogyaszt az 1948as palesztínia háború óta: akkor zárták el az Arab Liga országai a „pipe line" csapját. A Földközi-tenger partjáról az ezeregy éjszaka földjére igyekvő utas csalódva kénytelen megállapítani, hogy kilencszáz kilométer hoszszú hulla mentén halad végig. Kőolajban csupán két ország, a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok önellátók. A világ többi részében jelentősen eltér egymástói a termelés és a fogyasztás. Vagy kevés az olaj, vagy túl sok. A kellemesebb véglet példája Kuwait, ez a kis ország a Perzsa-öböl mélyén, ahol a víz drágább az olajnál, és a sejkek nem tudják, mihez kezdjenek milliós nyereségeikkel. Az ellenkező végletet Nagy-Britannia jelenti, amely hallatlanul nagy kőolajszükségletét több mint huszonöt országból hozza be. Évente 400—500 millió font sterlinget fizetnek érte. Ha számba vesszük ezt a tényt, könnyen megértjük, miért ragaszkodik Nagy-Britannia annyira a KözépKelethez, miért igyekszik foggalkörömmel megtartani kiharcolt vagy megvásárolt „jogait" és , miért nem engedi kilökni magát a nyeregből — még fegyveres konfliktusok árán is. 1944-ben E. L. de Golyer neves amerikai geológus és kőolaj szakA MESSZI CÉL: A BAGDADI KADHIMIJA MECSET. ját. Itt-ott fölbukkan egy omladozó épület, amelytől erre is, arra is póznák futnak be a sivatagba. Villanyvezeték, néhány száz méterre az úttól jobbra is, balra is megszűnik. Az elhagyott házban valamikor nyersolajmotor dohogott, a naftavezetékből merítette üzemanyagát és villanyáramot termelt a titokzatos és sehová sem vezető drótokba. Az áramnak egyetlen rendeltetése volt: zavarni és kiegyenlíteni a sztatikus feszültséget, amelyet a csővezetékben a kőolaj súrlódása idéz elő. A ASZFALTKÁDAK A SIVATAGBAN, AZ ÚTÉPÍTÉS EMLÉKEI JORDÁNIAI TÄJ HEBRON KÖZELÉBEN értő azt jósolta, hogy a huszadik század második felében az olajtermelés súlypontja a Mexikói-öböl és a Karib-tenger vidékéről áttolódik a Perzsa-öböl mellékére'. Az események tökéletesen igazolták szavait; 1950 óta, amikor az Arab-félszigeteken lefektetett amerikai olajvezetéken Ez-Zahramból az első olaj eljutott a libanoni Szaidába, a nyugati tőke nemcsak a szárazföldet kutatja át olajért, hanem a Perzsaöböl ten'gerfenekét is átlyukgatja, és miilókat fizet minden talpalatnyi helyért, amelyre még nem tették rá a kezüket a koncessziók. A „hagyományos" olajhatalmak mellett az olaszok és a japánok is bekapcsolódtak a kutatásba. Ez azonban távolról sem jelenti, hogy a britek nem törődnének már Irakkal. Az iraki olajipar 1951. évi államosítása és az 1958-as júliusi iraki államfordulat óta csak a harci taktikájukat változtatták meg, a látszólagos engedmények leple alatt azonban továbbra is keményen kezükben tartják az olajforrásokat. A nyugati hatalmak feltűnő érdeklődésének titka egyébként közismert. A földtani kutatások eredményei szerint, ha továbbra is az eddigi iramban aknázzák ki az olajtelepeket, egyes országok kőolajtartalékai katasztrőfálisan rövid idő alatt kimerülnek — Mexikóban 27 év, Venezuelában 15 év, az USA texasi olajvidékein pedig alig 13 év alatt. Ezzel szemben a Közel-Kelet kilátásai sokkal kedvezőbbek: az olajtartalékot kereken húszmilliárd tonnára becsülik, ami 170 millió tonnás évi átlagos termelés mellett több mint száz esztendőre elég. Itt már lehet távlati terveket is szőni... Az embernek bőven van ideje efféle elmefuttatásokra, mialatt órák hosszat kocsikázik a kihalt sivatagban, ahol nem lát mást, csak a szemfájdítón sárga homokot és az országút póznák szegélyezte, kétségbeejtőn egyforma aszfaltos csíkmotorok ma már nem pöfögnek, nincs miért, a csővezeték üres. Majd váratlanul egy furcsa oszlophoz érkeztünk. Az országút balOldalán állt, teleróva . kacskaringós arab betűkkel. A túlsó oldalon, kavicshalomba szúrva meghajlított vastraverz, rajta tábla. Itt fut Jordánia és Irak határa. De sehol egy árva lélek, sehol semmi, ami ember jelenlétéről tanúskodnék. Az utasban ábrándképek ébrednek a jövő világáról, amelyben mindennapi valósággá válik a leszerelés, megszűnnek a háború veszélyei, a határok mentén az emberek nem fenyegetik többé egymást sem szuronnyal, sem bélyegzővel. Irak földjén futnak a kocsik, de egyetlen irakit sem látunk, s fejünkben olyasféle gondolatok kísértenek, mint nemrég Szíriában, Palmíra vidékén. Sivatag-e ez a táj körülöttünk, vagy nem az? Azért nem nő itt semmi, mert nincs víz, vagy azért, mert a talajban nincs elég tápanyag? Az út mentén bádog benzinkannák rozsdásodnak, itt-ott óriási fekete bélű kádak bukkannak fel — vályogból rakott tartályok, amelyekben az út építésekor az aszfaltot olvasztották meg — majd egyszerre, mintha citromokkal és narancsokkal megrakott teherkocsik nyomában haladnánk, amelyekről a rakományt egyszerűen leszórták az útszéli árkokba és azontúl a földekre. A gyümölcsökre azonban mintha halászhálót is terítettek volna, hogy megvédjék a tolvajoktól. Mit jelentsen ez? Megállunk. A sárga és narancs színű gömböcskék nem citromok és nem is narancsok, hanem apró, túlérett dinnyék; a hálókat maguk a növények szőtték kilométer hosszún tekeredő indáikból, amelyek kihajtottak mindenütt, ahová esztendőkkel ezelőtt a szomjas utasok szórták a leves gyümölcs magvait. A dinnyék megértek, újból elhullajtották magvaikat, kihajtottak és megint gyümölcsöt fejlesztettek, s zavartalanul gyarapodnak tovább, mintha kinevetnék az embert, aki egyszerűen sivatagnak szidja ezt a földet. Hasznukat persze senki sem veszi. Nincs, aki leszüretelje az érett gyümölcsöket, hisz a senki földjén teremnek és halott nemcsak az olajvezeték, hanem az országút is. Havonta legfeljebb három-négy jármű halad végig rajta. Utasaikat pedig nem érdeklik a dinnyék. Nyolcvan kilométert hagytunk már magunk mögött Irak földjén, de még nem találkoztunk egy árva lélekkel sem. A láthatár peremén egyszerre kupac bukkant fel, egyre nő, ház formáját ölti magára. Már a H 3 állomásnál lennénk? De akkor vagy rosszul értettük, vagy rosszul mondták a H 4 határőrei. Szerintük még jó pár kilométert kellene megtennünk a H 3-ig! A háztól jobbra három-négy embert pillantunk meg - de ez meg micsoda? A ház egyszerre megmozdul, jobb felé fordul, összeszűkül, mintha keskenyebbik oldalát fordítaná felénk. További ötszáz métert teszünk meg, s a ház irdatlan páncélkocsivá változik, ágyújának csövét egyenesen ránk irányozza. Az országutat aszfaltos hordókkal torlaszolták el, a hordók között fekete barettsapkás katonák állnak, géppisztolyukat lövésre készen fogják ránk. Ez aztán az istenhozott! Egy csapásra kijózanodunk a határoktól megszabadult világ ábrándjaiból! Ami ezután történt, kísérteties némajátékra emlékeztetett. A páncélkocsiból egy tiszt mászik ki, inkább tekintetével, mint szóval elkéri útlevelünket, belelapoz, az iraki beutazási vízumot keresi, hangtalanul mozgó ajakkal elolvassa a jordániai bejegyzést, s int az embereinek, eresszék le a géppisztoly csövét. Aztán visszamegy a páncélautóhoz, eltűnik a zakatoló acélköpeny alatt, és a gépszörny mennydörögve elindul. Egész idő alatt egy szó sem esett. Csak az egyik katona int, hogy eredjünk a páncélkocsi után. Nem tudjuk, mit gondoljunk. Már sok mindenfélét megéltünk a határokon, de ilyet még nem. Hova visznek? A zöldesszürkérefestett szörnyeteg zakatolva halad előttünk, csörgeti vasait, mint valami dühös középkori lovag, nyolc kilométernyi út után ezüstös falú olajtartályok és rajnyi épület jelennek meg előttünk. A H 3 állomás. Az első iraki település, kijutottunk a senki földjéből. A páncélkocsi balra fordul, behajt egy kapun, két oldalt két katona tiszteleg, nemcsak a tanknak, hanem nekünk is. Kaszárnyában vagyunk. A parancsnoksági épület előtt a dohogó gépszörnyeteg megáll, a tiszt kibújik belőle, s átad bennünket, foglyait egy másik tisztnek, akinek a vállán eggyel több a csillag. De ni csak, mosolyog! — Szaleh őrnagy vagyok, — mutatkozik be és székkel kínál. — Távirati utasítást kaptam a vezérkartól, hogy kellő ünnepélyességgel fogadjam önöket a határon. A bagdadi nagykövetségük is bejelentette érkezésüket. Kár, hogy nem jöttek egy nappal előbb, Bagdadban millió ember díszfelvonulását látták volna. Ma van a hadsereg napja, a hatalom átvételét ünnepeljük... Aztán meghívott ebédre. Fordította: Tóth Tibor V: ÜJ SZÓ 5 * 1961- február 5.