Új Szó, 1960. december (13. évfolyam, 333-362.szám)
1960-12-24 / 356. szám, szombat
1 Utazás a Barátság Vonatán HÁROMSZÁZHÚSZAN, nők. férfiak, ifjak és lányok Csehországból, Morvaországból és Szlovákiából szálltak be a különvonatba, a Barátság Vonatába, hogy meglátogassák a Szovjetuniót. Munkások, szövetkezeti parasztok, traktorosok, különféle foglalkozásúak, csehek, szlovákok, magyarok, különböző korúak, köztük két fiatal katona is. Emberek, akik azelőtt sohasem ismerték egymást, most mégis egy egységes kollektívát alkottak: a Szovjeuniő barátai, akik előszc*- látogatták meg ezt a hatalmas országot, de olyanok is voltak köztük, akik már látták a gyönyörű Moszkvát és a hős Leningrádot és szívük visszahívta őket. Mert aki egyszer ott járt, az nem tudja olyan könnyen elfelejteni az ukrajnai beláthatatlan rónákat, az orosz tájakat. Mindenki, aki még nem volt a Szovjetunióban, várva várta ezt a találkozót. Már a határállomáson, Csopon izgalom vett erőt az utasokon. Nem lehet elfelejteni azokat a pillanatokat, amikor átléptük a határt. A 72 éves anyóka, akit mindenki csak „bábuskának" nevezett — negyven évvel ezelőtt hagyta el Moszkva alatti szülőfaluját, hogy cseh férjét kövesse. Most először látta vissza szülőföldjét. Sírt örömében, leborult a földre és megcsókolta az első szovjet határőrt. Mi is annyira meg voltunk illetődve, hogy szólni sem tudtunk. Olyan erősek, és' leírhatatlanok voltak az első benyomások. A VONATBAN, a tíz vasúti kocsiban folyt az ismerkedés. Ámbár a rend és fegyelem érdekében mindenkinek ki volt jelölve a helye, ahol étkezik, utazik és alszik, sőt megvolt az állandó helye az autóbuszokon is, az ember szívese^ elbeszélgetett a hasonló gondolkodású emberekkel, kereste a vitára való alkalmat. Így találtam meg az Üj Szó néhány olvasóját is. Jó munkájukért jutalmul a Galantai Gép- és Traktorállomás Krivánek László, Varga Ernő, Varga István traktorosokat, a čalovói EFSZ Pajor János kombájnost küldte el a Szovjetunióba. Hasonlóképpen a trnavai járás több kiváló mezőgazdasági dolgozója, a račai EFjSZ tagjai is velünk utaztak. A jarnái (trnavai járás) EFSZ 27 éves energikus elnökével, Jozef Koltnerrel sokat vitatkoztunk és hallgattuk értelmes magyarázatait. Ö mesélte el visszautazáskor, hogy mit látott a Moszkvától 15 kilométerre fekvő Sztálin Kolhozban és dicsérte az ott uralkodó példás rendet és tisztaságot, a jó minőségű állatállományt. a szép fejési átlaghozamot. Hasonló beszélgetések folytak különféle témákról s benyomásokról. Mindenütt, ahol kiszálltunk, a vasúti állomásokon küldöttségek fogadtak bennünket és zenével kísértek a kint várakozó autóbuszokhoz. FELEJTHETETLENEK VOLTAK a régi ismerősök találkozásai. Engem is vártak Lvovban: Szemjon Alekszejovics Pljukacso, a kerületi szovjet statisztikusa, valamint Maja Szavcsenko bányamérnök, mindketten az ukrajnai Vorosilov partizánegység egykori tagjai. Közös parancsnokunk volt Hja Danielovics Gyibrov ezredes, a II. Sztálin-dandár parancsnoka, aki Szlovákiában a Javorina-hegy alatt esett el. Ez a kapocs fűzött bennünket össze. Maja Szavcsenko, Gyibrov ezredes unokahúga, aki már komszomolista korában a fasiszta megszálláskor részt vett a földalatti mozgalomban és később lépett be nagybátyja partizánegységébe, ahol fontos és merész feladatokat hajtott végre. Jelenleg 15 szénbányarészleg ellenőrzésével bízták meg. Nagyon szereti foglalkozását. Bajtársa, Szemjon Alekszejovics részt vett az ukrajnai partizánharcokban és Gyibrov ezredes oldalán Kirovograd, Alekszandria városok felszabadításában. Vonatunk utasait a leningrádi Szkorohod cipőgyár a Kapranov Kultúrházba és a moszkvai Dinamoüzem saját kultúrotthonába hívta meg. Utána késő estig tartott a tánc. A mulatságnál és táncnál még jobban összekovácsolődott barátságunk. Búcsúzáskor könnyek csillogtak a szemekben, hogy el kellett hagynunk jó barátainkat. A SZOVJET EMBEREK lépten nyomon, az üzemekben, kolhozokban, boltokban, az utcákon, vonaton, mindenütt értésünkre adták, hogy a csehszlovák népet mennyire becsülik és szeretik és tudjak, hogy mi hű barátaik vagyunk. Közülünk mindenki azt kívánta, hogy minél előbb viszonozhassuk ezt a meleg és szívélyes vendéglátást. Grek Imre HOGYAN ÉLNEK A FEKETÉK ÉS A FEHÉREK Jean Rouch francia filmdolgozót szintén „az új hullám" követői közé sorolják. „Én. a néger" című figyelemre méltó haladó filmjét a Karlovy V'ary-i XII. filmfesztivál résztvevői látták. Most fejezi be további afrikai filmjének forgatókönyvét. Oj filmje „Emberpiramis" elmen a Guine'ai-öböl partján játszódik le. A film tartalma az abidzsani iskola fekete és fehér diákjainak mindennapi élete. Rouch megfigyelte, hogy a különböző fajú diákok csoportjai az iskolán kívül elkülönülten élnek. A filmezés idején arra törekedett, hogy az ifjúság minél többet legyen együtt és törje át a faji gátakat. Ez év nyarán Rouch megkezdte a „Hogyan él a párizsi" című film forgatását. Ebben a filmjében a párizsiak életét rögtönző technikával igyekszik ábrázolni, amelyIyel „Én, a néger" című filmjében is sikert aratott. A BRATISLAVAI SZÍNHÁZAK e napokoan újabb bemutatókat tortottak. A Hviezdoslav Színház Ivan Bukovčan: Felhók fölött című vígjátékát, a Nemzeti Színház pedig Oscar Nedbal: Mese Jánosról című balettjét mutatta be. Ján Herec felvételei a bemutatók egy-egy jelenetét ábrázolják. Első képünkön: S. Kvietik, J. Zachar és V. Topinková a Felhők fölött c. vígjáték egyik jelenetében. Második képünkön: Jelenet Oscar Nedbal balettjéből. Meg kell említenünk néhány szovjet filmet, melyeknek bemutatását a barátság hónapjában tűzték ki. Említési érdemel Kijszk és Kun rendezők jól összhangok vígjátékfilmje, a sportkörnyezetben lejátszódó Veszélyes kanyarok, melynek fő sikerét Perje Lujk. a kettős szerepben bemutatkozó (Vaike és Maréi ikernövéreket játszó) fiatal bájos észt színésznő játéka alapozta meg. Méltán képviselte a szovjet filmgyártás egyik legfiatalabb stúdióját, a Moldava filmet Mihail Kálik Bölcsődal című filmje, melyef a Megtalált nyom elmen mutattak be mozijaink. A háborúban gyermekét elvesztő pilótaapa szenvedélyes keresésének történetében rengeteg emberrel ismertet meg s a történet keretében jól sikerült jellemrajzot ad róluk. Az ötéves tervek hősét, a kommunista társadalom építőjét testesíti meg Szamszonov rendező Ivan Jermakovban, a Kortársban, a párt fiában, aki végigküzdve az új élet felépítésének kezdeti nehézségeit, minden megpróbáltatást kiállva, megrázó családi eseményeket átélve ma deresedő fejjel hiszi, hogy még megéri a kommunizmus diadalát; ő, 1900 szülöttje átlépi a második évezred küszöbét. A kiapadhatatlan derűlátással párosult tetterő, hőstetteket szülő öntudatos lelkesedés ölt testet a munkássorból kiemelt Ivan Jermakov gyárigazgatóban. Műfajilag és rendezését tekintve rendkívül jól sikerült film kötötte le heteken át a nagyvárosi mozilátogatók figyelmét. Mihail Svejcer rendező Különleges megbízatás című filmjének hőse, Panyin tengerészhadapród egy fölötte izgalmas, kalandos történet főszereplője. Panyin bolsevik. Ezt persze csak a beavatottak tudják róla. Éppen tiszttéavatása napján kapja első komoly pártmegbizatását, melynek végrehajtásával átesik a tűzkeresztségen, bebizonyítja, hogy méltó a bizalomra. Panyin akkor csöppen a történet kellős közepébe, amikor 1912 májusában a kronstadti bíróság a párt 13 tagját halálra ítéli. Az ö feladata megmenteni az elvtársakat. A film azt meséli el, hogyan viszi el halászbárkán, az erődből megszöktetett, ezernyi veszély közepette veszteglő elítélteket a Jelizaveta hajón Franciaországba. A film bővelkedik kitűnő helyzetmegťerjť Lujk a Veszélyes kanyarok egyik jelenetében. oldásokban és jellemalakitásokban. Az utóbbiakban kitűnik a főszereplő Panyin. Komoly, megfontolt egyéniség, elsőrendű katona. Néha talán túlzott is a hidegvérüsége. Ellentéte élvhajhászó, léha tiszttársainakj/Vja':seszlav Tyihonovban, a Májusi csillagok és a Rendkívüli történet cimú szovjet fi'mekbö! ismert népszerű színészben a legélethűbb Panyin alakját találták meg. Társai közül kiemelkedik Kamuskin matróz alakja, melyet Karavljov színésznövendék keltett életre. Nagyszerű jellemszínész, afféle modern Fregoli. Ezt különösen abban a jelenetben látjuk, amikor orvosságot és kötszert „szerez" és a zárkában a cári himnusz „eszelős" éneklésével - magára vonja a tisztikar figyelmét, hogy elterelje a menekültekről. Ivan Pereverzev Grigorjev fedélzeimestere is nagyon életerős figura. Nem tipikus cári altiszt, a szíve a helyén van. (Például abban a jelenetben, amikor Panyin a spicliskedő Szavicsevet vízbe löki, ahelyett, hogy mentené, lenyomja a vízbe, nehogy vádaskodhassék Panyin ellen, hogy az ül- . t Hogy ne kolduljon énekelve T~~\orongós, emlékeket kergető őszi nap koraI \ alkonyán a bratislavai Dunaparton ogye•*- legtem. Ott, ahol a betonmellvéd a kis • park végén a Szlovák Múzeum felé kanyarodik. Ki is ült itt valamikor? Igen, pontosan ezen a helyen... a járdakanyar kövezetén, hátát a kőfalnak vetve. Akkor is ilyen halálos enyészet párája ülte meg az őszi tájat.. Megvan! Negyvenkét esztendővel ezelőtt, az Osztrák-Magyar Monarchia összeroppanása idején, 1918 decemberében történt ezen a helyen. Amikor a katonák százezer számra visszaözőnlöttek a harctérről. A park mögötti házsor egyik öreg épületében afféle viharvert matrózkocsma húzódott meg. A söntésben néhány lerongyolódott katona mulatott, akik egykor „Isten ne segíts, csak csudálkozz!" csatakiáltással indultak rohamra. Most az életet ünnepelték azok, akik megmaradtak közülük. Hogy ép bőrrel úszták meg a nagy vérorkánt. Seszínü, olcsó lőre mellett, csipás szemű véncigány nyekergésére kurjongattak. A nyitott ablakrésen át kapadohány- és kapcaszag bűzlött ki a ködbe. Azután valaki „Ácsi"-t vezényelt peckesen — egy pillanatra elült a zsivaj — „Azt húzd, hogy..." És rázendített a csalódott szerelmesek akkor divatos kesergőjére: A szívem, a szívem elvesztettem én, Egy rongy, mely nem érez és nem is sajog Egy rongy, mely nem érez és nem is sajog És többé már soh'sem zokog. S csak fújta, fújta keservesen, teli tüdőből, egészséges magyar paraszthangján Ki tudja, melyik hadiszeretőjét siratta? Azután tompa huppanás hallatszott, amint az asztalra borult a legény. D? alig hogy abbamaradt a kocsmai dáridózns. a járókelők érdeklődése a sétány túlsó oldalára terelődött, mert most különös módon ott zendített rá valaki az imént elhangzott nótára. Abban a bizonyos járdakanyarban egy másik katona ült a jéghideg kövezeten. Hajadonfőtt, mert katonasipkáját kezében markolászta és — koldult. Egyik lába tőből lemetszve, a másikból meg csak egy kócba és rongyokba csavart csonk látszott. Es ez a borzalmas emberroncs most — énekelni kezdett. Énekelnie kellett, mert koldulni volt kénytelen. Ugyanazt a dallamot énekelte, mint épkézláb társai a kocsmában; tiszta, csengő, de közbe-közbe elcsukló hangon: A lábam, a lábam elvesztettem én, Egy csonk van, egy csonk van a lábam helyén. Mert gyilkolni vittek s már — nem kellek én, A nyomorék magyar legény. Az arra haladók dermedten meredtek a szánalmas látványra. A nótát annak eredeti, 5mlengős szövegével együtt jóformán mindenki ismerte. Talán éppen ezért hatott olyan szívbe markolóan rögtönzött változata. És újra meg újra felsírt a nyomorék hattyúdala panaszosan vádolva, számotkérön: Miért? Tán szárnyára is kapta az esti szél, a többi százezer sebesült halálhörgésével egyesülve tán el is repítette Bécsig. De ott megtorpant és visszapattant a Burg nehéz tölgyfakapujáról. Mert azt a kaput a monarchia „kapuzárta" előtt már állandóan zárva tartották. Bent, a fényes szalonokban azelőtt sem szerették a hadirokkantak „érzelgős nyafogását". Hát még most, amikor már a dinasztiának is takarodót fújt a történelem! A Burg mindenkori urainak gőgös dicsvágya, területszerzési farkasétvágya nem ismert határt és nem riadt vissza semmiféle emberáldozattól. Vagy amint néhai történelemtanárom oly találóan jellemezte a Habsburgokat: SEMMIN SEM OKULTAK ÉS SEMMIT SEM FELEJTETTEK! Hogy miért „melegítek fel" ilyen régi históriát ? — kérdezheti a fiatal nemzedék. Talán azért, mert történetesen a Dunaparton sétáltam,- ahol kísérteties látomásként újra megjelent lelki szernem előtt a láb nélküli emberroncs és újra fülemben csengett keserű vádja: „Gyilkolni vittek s már nem kellek én!" És mert ezzel kapcsolatban az jutott eszembe, hogy megint mozgolódnak egyes sötét elemek, akik esztelen terjeszkedési viszketegségböl akár már holnap a poklot szabadítanák az emberiségre és azután a Habsburgokhoz hasonlóan még egy pár ócska mankót sem vetnének oda koncként megnyomorított csatlósaiknak. Es ezeknek megint énekelve kellene koldulniok egy falat kenyérért. Mint ahogyan például az USÁ-ban „nem akadt" munka néger hadirokkantak számára. Egyenjogúságuk csak a nagy mészárlás idejére szólt. Vagy talán az késztetett a régi történet közlésére, hogy a Dunaparton állva a lenyugvó nap irányába tévedt tekintetem. Oda, a hainburgi hegyek mögé, ahol a napokban a — jóllehet gyér számú — monarchia-siratok Habsburg Ottó visszatérése mellett tüntettek. Hogy visszatérjen annak a negyvenkét évvel ezelőtt levitézlett dinasztiának sarja, amely a magatehetetlen nyomoréktól a mankót sajnálta! Az a dinasztia, amely Héjaisztosz-mühelyének, a bécsi császári hadügyminisztériumnak homlokzatára arcátlanul kifüggesztette tulajdonképpeni „mesterségének" cégérét: SI VIS PACEM, PARA BELLUM! Ha békét akarsz, készülj a háborúra! A Dunaparti elmélkedés után otthon véletlenül kezembe került Lenin híres „Békedekrétuma" 1917-ből. Vlagyimir Iljics már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmét követő napon kinyilvánította a két rendszer békés egymás mellett élésének eszméjét. Felhívta az első világháborúban részt vett összes ország népeit és kormányait, hogy szüntessék be az emberek oktalan pusztítását és kezdjék meg a tárgyalásokat. Milyen szöges, szinte nevetségesen kirívó ellentétben állt már akkor a Habsburgoknak a régi rómaiaktól ellopott, kardcsörtető jelmondata a lenini Békedekrétumnak a világ valamennyi nemzetéhez intézett békeájánlatával! A történelem pedig mindennél világosabban bebizonyította, melyik irányzat volt az „időtállóbb": a területi hódításokra és idegen nemzetek eltiprására törekvő Habsburg-rendszer hiába „készült a háborúkra" a római recept szerint, nemcsak a békét vesztette el, hanem az utolsó háborút is. A marxista-leninista elgondolás szerint felépített szovjetrendszer ellenben nemcsak a Nagy Októberi Szocialista Forradalomból és a Nagy Honvédő Háborúból került ki győztesen, hanem Lenin lángelméjének negyvenhárom év előtt kifejtett eszméjét követve, a két rendszer békés egymás mellett élésének lehetőségét hirdeti és minden erejével a világbéke megőrzéséért harcol... Hogy senkinek ne keli jen többé énekelve koldulnia! K. E. Panyin, a „Különleges megbízatás" teljesítője. dözött bolsevikokat elrejtette a nem használt kazánban). Figyelmet érdemel Szergejev kapitány alakja: kötelességtudó, puritán régivágású tiszt, aki átlát a szitán, de becsülete nem engedi, hogy vádaskodjék Panyin ellen, sőt még „a szájába is rágja", hogyan vágja ki magát a bíróság előtt. Ezzel kapcsolatban végül ki kell emelnünk a film egyik leghatásosabb epizódját, azt a jelenetet, amelyben a Franciaországból Lenin személyes utasítására hazatért Panyin a tékozló fiú szerepét játssza a bíróság előtt. A fantáziának és a valóságnak gyönyörű összekombinálása. Előre látott hatása reális: egy dorbélozó, nöcsábász, kötelességmulasztó tengerésztiszt sohasem olyan veszélyes, mint egy titkos forradalmár, lázító bolsevik - ez volt a bíróság nem hivatalos véleménye, melynek alapján csak lefokozásra ítélte Panyint, aki boldog volt, hogy elvtársai között maradva tovább munkálkodhat a forradalom gyümölcsének megérlelésén. A Különleges megbízatást a forradalmi romantikát ápoló filmek legkiválóbbjai közé sorolhatjuk. A filmmese reális történetre épül, amelyet egy öreg bolsevik, Vasz'ilij Lukics Panyuskin elbeszélése alapján rögzítettek le a forgatókönyvírók: Lungin és Nuszinov. Panyuskin pedig az élő Panyin volt. L. L. Courage anyó gyermekei A DEFA megfilmesítette Bertold Brecht színdarabját Bertold Brecht e müvét a második világháború derekán Svájcban hozták először színre. Ez a „krónika a harmincéves háborúról" (1618—1648) nagy sikert aratott a világ számos színpadán Courage anyó a harmincéves háború alatt markotányos káréjával Közép-Európában harctérről harctérre jár a hadtömegek szennyében. Azt hiszi, hogy a háborúval jó üzletet csinál. De a háború öt kezdi ki, anélkül, hogy ezt észrevenné, illetve megértené. A háború moiochja elnyeli mindkét fiát, süketnéma lányát Kattrint, a végén nem marad egyebe, mint rozoga káréja, mely elé mint igavonó fogja be magát: „Remélem, elhúzom a kocsit egyedül. Nincs rajta sok, majd csak lesz valahogy. Üjra kereskednem kell" — mondja. A „Berliner Ensemble" színház nemzeti díjjal kitüntetett művésznője, Helene Weigel játsza a filmben is Courage anyót — aki elátkozza a háborút. A film rendezői Peter Palitzsch és Manfréd Wekwerth írták a forgatókönyvet is. ÜJ SZt) 7 * 1960, december 24,