Új Szó, 1960. október (13. évfolyam, 273-302.szám)
1960-10-22 / 294. szám, szombat
Egy telefonhívás története -KÜNWERRÖL A szerkesztőségi munka lázas ütemében a telefon berregése nem szo-i katlan jelenség. Ezen a napsütéses j őszi délutánon mégis valami szokatlan dolog történt. — Tessék — veszi fel a kagylót^ az ügyeletes szerkesztő. — Kérem, szeretnék az újságban )j köszönetet mondani az ingyen tan -í könyvekért. Tetszik tudni, hat gyer-í mekem jár iskolába... — hangzik ajj drót másik végéről. Pillanatnyi csend. Ki lehet az az ember, hat iskolás V gyermek apja, aki gyermekien, öszin-) te érzéseit ilyen kendőzetlenül fejezi ki? Mi készteti öt arra, hogy ť kitárcsázza a szerkesztőség számát?' S miért pont ö? Hisz hazánkban az; elmúlt hetek folyamán ezrek és tízezrek gondoltak hálával társadalmunk J ez újabb, nagyszerű vívmányára. így kezdődött. S a fent feltett kérdésekre kerestem fpleletet, amikor elindultam az^ ismeretlen címére. Most itt ülök Balogh Kálmán bratislavai lakásán. Tágas, csinos szoba, í szolid berendezéssel. Pillanatok alatt ( családias, közvetlen baráti légkör) alakul, szóba jönnek a mindennapi i problémák, családi gondok. S a tan- ( év első heteiben miről eshet a leg- j több szó egy olyan családnál, ahol} a hét gyermek közül hat már iskolába jár? — Hajaj, amikor én menten először iskolába ... — szakad az em- I lékezés Balogh Kálmán ajkáról. S az( amúgy csendes, szófukar ember szavai nyomán egy sokat próbált élet J filmjének kockái peregnek. Parancsnokaik megadták az utolsó utasításokat. Nem a közelgő bevetés kérdéseit boncolgatták. Korántsem. Nyersen és szárazon, a haza nevében bejelentették, hogy aki átmerészel szökni az oroszokhoz, kiirtják a családját. Azt is közölték, hogy az arcvonalban ók csak a harmadik lépcsőt képezik. Azt viszont nem árulták el, hogy a német egységek leváltására jöttek. Azt sem, hogy a gyatrán jelszerelt magyar erők széles, veszélyes frontszakaszt kaptak. Megindult a támadás, az urivi hídfő ellen. A honvédek csatárláncban vonultak. Köztük Balogh Kálmán is golyószórójával és három lőszer hordozójával. Amikor felértek az előttük emelkedő dombtetőre, olyan tüzet kaptak, melyre Balogh Kálmán élete végéig emlékezni fog. A parancsnoki közléstől eltérően az első lépcsőben, közvetlen az ellenséggel álltak szemben. S mire körülnézett, lőszer hordozói már sebesülten feküdtek. A domboldal visszhangzott a jajkiáltásoktól. Mint már annyiszor, most is becsapták Balogh Kálmánt és sok-sok társát. Üjra a haza nevében ... A film gyorsan pereg. - Hej, kész áldás lett volna, ha ilyen korban valamivel alább hagyott volna az étvágyam. Őt szüntelenül az 'éhség gyötörte. A feketeszemű, mindig mosolygós, kilencedikes Matildka szerényen lesüti a szemét, amikor szóbakerül. - Jövőre konzervatóriumba megy. Ezt Balgoh Kálmán úgy mondja, mintha legtermészetesebb dolog lenne a világon, hogy az ő leánya zeneiskolába megy. Az anya szemében büszkeség csillan ... Az élet filmjének további kockái ismeretlenek. Mindenesetre tagadhatatlan tény, hogy a sok-sok Balogh Kálmán előtt új világ nyílt, amely a múlt minden keserűségéért kárpótlást nyújt. íme, egy szokatlan telefonhívás története. S ki is csodálkoznék azon, hogy a Balogh Kálmánék felé menet gondosan megfogalmazott kérdéseket nem ,tettem fel új ismerősömnek? Romáin Rolland a gyűlölet ellen Napló a háborús évekből 19X4 —1919 Ezerkilencszáztizennégy tavaszán a törékeny egészségű és betegségre hajlamos Romáin Rolland Svájcba utazott, hogy ott gyógykezeltesse magát, és amikor az első világháború kitört, a Genfi-tó melletti Veveyben marad. A JEAN CHRISIOPHE-ot, a francia Akadémia nagydíjával kitűntetett regényét, ismerte és magasra értékelte már akkor az egész világ, ám hasztalan ítélte el ebben a legnagyobb müvében a sovinizmust és kozmopolitizmust, s hiába hirdette az emberek testvériségének szükségességét, 1914 augusztusában mély csalódással és fájdalommal kell tapasztalnia, hogy követőinek, tanítványainak és híveinek legtöbbje nem érti meg és háborúellenes magatartását elítéli. ZSILKA LÁSZLÓ Romáin Rolland ezekben az esztendőkben naplót vezetett. E napló jelentős részeit jelentette meg nemrég a Szlovákiai Szépirodalmi kiadó a közös könyvkiadási egyezmény keretében, Benedek Marcell kitűnő válogatásában és fordításában. Akit az első világháború korának szellemisége érdekel, azt ez a Napló eszményen tájékoztatja, ugyanakkor közelebbről megismerheti belőle Romáin Rollandot, magát, akit jóba-rátja, a Svájcba emigrált Stefan Zweig önéletrajzi írásában a világ lelkiismeretének nevezett el, és aki regénye hőséhez, Jean Christophehoz hasonlóan „szabadságra vágyott, fuldokolt az ellenséges nemzetek sarkot kereel a tél, 1942 tele. Hiányos ruházatban, ócska fegyverzettel, rettenetes éhségtől gyötörve kellett szembeszállniok a szovjet csapatok mindjobban erősödő támadásaival. — Akkoriban legtöbbet egy gondolat foglalkoztatott — emlékezik Balogh Kálmán. - Ha egyszer hazakerülök, anyával legalább hat kilós kenyeret süttetek és azt együltömben megeszem. Szédelgő éhség közepette ez az álomkép éltetett... Egyszer, egyetlen egyszer kaptak pótadagot — Mikuláskor, a nagy „hadúr", Horthy nevenapján. Két kiló kenyeret. Ennyire, meg két pogácsára értékelte a fasiszta Magyarország kormányzója a magyar nép fiainak vérontását. Nem is csoda hát, hogy Balogh Kálmán mind gyakrabban tette fel a kérdést: Miért? Vajon miért? Már az önnyomorítást is vállalta volna, csak ebből a pokolból kimenekülhessen. De félt, mert ezért főbelövés járt. A sors azután újra közbeszólt. December 24-én Balogh Kálmánt öt találat váltotta meg a további frontszolgálattól. Íme, karácsonyi ajándék! Drága a megváltás ára ... Akkoriban szokássá vált, sőt hazafias kötelességnek számított a sebesült katonák látogatása. S így az egyik budapesti hadikórházban ismerkedett meg a feleségével. Itt érlélödött a szerelem. Mert e nagyszerű emberi érzésnek a háború, a pusztítás sem akadály. Csírába szökken üszkös romok és életveszély közepette is. A háború legádázabb vihara közepette kelt egybe két nincstelen. Ügy érezték, kettesben elég erejük lesz szembeszállni szegénységgel, nyomorral és utat törni a boldogság felé.. Dehát Mars, a háború istene ismét könyörtelenül belegázolt sorsukba. 1944 őszén már a hadirokkantakat is újra csatasorba rendelte a fasiszta hadvezetőség. A magyar honvédeknek testükkel kellett volna feltartóztatniok a fergeteges szovjet támadásokat. Veszélyben volt Horthyéknak, Pálffyéknak és a többi méltóságnak a magyar nép keserves verejtékén összeharácsolt vagyona. Ekkor újra, s ki tudja hányadszor kiáltották világgá: - Veszélyben a hazai Az ö hazájuk ... S amikor Balogh Kálmánt újra be akarták vetni, nem is egészen kigyór gyúlva nehéz sebesüléséből, utoljára tette fel a kérdést: Miért? Megszökött. Budapestre feleségéhez, aki ekkor szíve alatt már új életet hordozott. A következő év tavaszán verőfény, orgonaillat közepette született meg a vágyva vágyott béke. Balogh Kálmánnak kiújult a sebe. Még két évvel a háború után is mankón járt. Ezt kapta a múlt társadalmától a tengernyi szenvedés, nyomor, embertelenség betetőzéseként. Ám a sebek is behegednek. Balogh Kálmánnal sem történt másként. Mankót, nyomort, múltat lassan a feledés homálya borít. A ronután díszlépésben kellett elvonulniok gyokba bugyolált lábú éhes gyermek Kemény harcok közepette érkezett . . ^."SS^^ Európa felett vehessen lélegzetet.' Hároméves korában vesztette el az apját, aki nyolc árvát hagyott maga után. Kálmán volt sorrendben a hetedik. Csoda-e hát, hogy szeptember elseje Balogh Kálmánéknál, e rimaszombati családnál nem vidám ünnepet, hanem szomorúságot jelentett? Mert ó is szeretett volna ám iskolába járni! - Mikor az elsőbe beírattak, és ábécés könyvre kértem, jóanyám keserűen utasított vissza: Ha neked könyvre adok, miből főzöm meg az ebédet? Így követték egymást a szeptember elsejék. Balogh Kálmán, az apa nélkül maradt szegény munkáscsalád gyermeke bizony ritkán jutott iskolába. Pedig az első Csehszlovák Köztársaság törvényhozása büntetés terhe mellett kötelezővé 'tette az iskolalátogatást. Micsoda irónia: kötelező iskolalátogatás a munkanélküliek, a nyomorgók gyermekei számára! A burzsoá köztársaság sokat adott ám a törvényességre! Kenyérről, cipőről, ruháról viszont a törvény sem gondoskodott. Balogh Kálmán pedig kis húgával télvíz idején cipő nélkül, zsákvászonba csavart lábbal, elnyűtt rongyos ruhában, térdig érő hóban vágott az erdőnek gallyat szedni. Mert hát fára se tellett. Sőt, a gallyat fillérekért árulták is. Iskola helyett így tanult számolni — fillérekben. Múltak az évek. Történelmi viharok szele suhant a Rima völgyén. Kormányok, uralkodók, országhatárok változtak. Hitler hírhedt főhadiszállásán megnyomták a gombot... S a fasiszta masinéria megindult Kelet jelé. A Führer példáját nemsokára Horthy is követte. Az úri Magyarország óriási birodalomról álmodozott. S őfőméltóságaik lázálmát az egyszerű nép fiainak kellett volna mérhetetlen véráldozattal válóra váltaniok. 1941 októberében a huszonegy éves Balogh Kálmán is bevonult. Soha életében még annyit hazáról, hazafias kötelességről nem hallott, mint az elkövetkező hónapokban. Haza? Haza, amely neki szerény otthont, megélhetést se nyújtott. Hat hónapi kiképzés után, 1942 áprilisában e mostoha haza „védelmére" küldték őt az orosz frontra, a Donkanyarba. Az orosz fronton folytatódik a kisemmizett, nincstelen magyar proletár keserves életsorsa. Alig vagoníroziak ki, megkezdődött a több száz kilométeres menet az első vonal felé. Teljes felszereléssel napi 30 - 40 kilométer a végtelen orosz tájakon. Kimerítő, hosszú menetelés után megérkeztek az arcvonalra. Nem, ezután nem pihenés következett. Dehogyis! A támolygó alakulatokat összeterelték, felsorakoztatták és a több száz kilométeres kimerítő menet a 20. hadosztály parancsnoka, Nagy Géza ezredes úr előtt. Ezekről az elcsigázott alakulatokról olvassuk Gödry ezredes, hadoszl ályparancsnok helyzetjelentésében: „Vezérkari f&iököm a német alezredestől megkérdezte: „Mit gondol alezredes úr e csapatokat látva?" A német alezredes rövid válasza ez volt: „Nem is olyan rossz... Az emberek egész jó állapotban vannak, a lovak kissé fáradtak." története már csak ritkán, hosszú téli estéken kerül szóba. A hét Balogh csemete aligha tudja elképzelni, hogy apjuk valaha azért nem járhatott iskolába, mert nem volt cipője, ruhája. Nyáron pedig munka után kellett néznie. Űzte az éhség, a nyomor. Az elsős Balogh fiúra panaszkodik az anyja. - Nem akar enni... Balogh ' Kálmán elmosolyodik. A cseh és szlovák dráma Bratislavában e napokban befejeződött fesztiválja keretében kétnapos konferenciát rendeztek, amelynek során több külföldi szakértő is felszólalt. J. Herec első felvételén J. I. Juzovszkij szovjet színikritikus beszél, a másodikon Simako Murai japán kritikus, s mellette a prágai AMU-n dramaturgiát tanuló Solcdad Ruiz mexikói vendégünk, a harmadikon pedig Benedek Árpád magyar rendező felszólalás közben. Alig kezdi meg cikkeivel, leveleivel és főleg „A dulakodás felett" című írásával harcát a háború és a gyűlölet ellen, hazájában árulóként megbélyegzik és Európa vad és véres marakodásában kevés barátja marad, aki megérti és igenli emberies szavát. Rolland első keserű felismerése: a keresztény egyházak mind sorra behódolnak a háborúnak — a magyarországi szerb pópák megáldják a saját népüket gyilkoló fegyvereAzt vélhetnénk ezek után, hogy Rolland csupán humanista, passzív pacifista. Korántsem ez az igazság. Vannak ugyan napjai, amelyekben az ellene fröccsenő gyűlölet fáradttá teszi, és erkölcsi magányában, a szív és az ész nyomorában, amit egyéb mély fájdalmak súlyosbítanak, tehetetlenül vergődik, ám ebből a letargiából hamar feleszmél és újból a toll fegyveréhez nyúl. 1915 augusztusában egy amerikai lap körkérdésére azt feleli, hogy a háború megerősíti. 1. megvetését az uralkodó osztályok — kormányok, pénzügyi oligarchák, egyházak és az állítólagos értelmi elit — iránt, melyek ebben az ostoba öldöklésbe vitték a népeket; 2. testvéri érzését minden szenvedő ember iránt bármelyik nemzet tagja; 5. hitét jövendő egységükben, s egy új, igazságosabb, emberségesebb szociális rend eljövetelében. íme: ez a lényeg, harcos humanizmusának és kiállásának bizonysága. Az a tény, hogy bátorhangú, harcos ellenzője az imperializmusnak, a Svájcban élő bolsevikok szemében fegyvertársukká teszik. Lunacsarszkij meglátogatja és Rolland megbecsülésnek érzi, hogy Lenin bizalmát ket — és mélyen csalódik a jobbol- és barátságát bírja; már 1917 ápri-Ji rs 1 1 _ ££ _ a u 1 IP í U <1 VI f A 1 n WT „ ^ ,' U rt . . ľ - - — - _ ľ _ .. dali szociáldemokratákban, elsősor ban a németekben, akik szolgaian meghajolnak Vilmos császár hódító szándékú imperializmusa előtt. 1914. augusztus 29-én Lövven lerombolása ágyba dönti az amúgy is gyenge fizikumú, betegeskedő írót. „Miféle őrület hajtja ezeket az embereket a romlásukba? Minden lépésük a gyűlöletnek valóságos szakadékát tépi föl. Romok fölött akarnak uralkodni?" — jegyzi fel naplójában. Ez a háborús bűn, a pbrosz militarizmusnak barbársága arra készteti, hogy levelet írjon Gerhart Hauptmannak, a német irodalom legnagyobb és világszerte ismert alakjának. A válasz mélységes csalódást hoz: Hauptmann szolidaritást vállal a porosz csizmával. „A háború — az háborúi" — feleli és ezzel a jogot az erő lábai elé teríti. De Rolland csalódik Thomas Mann magatartásában is. „Szégyenletes az, amit Thomas Mann mond Franciaországról. Soha meg nem bocsátom neki, hogy ily gyűlöletes könnyedséggel beszél a német pusztításokról. Soha nem bocsáthatom meg neki azt a sértő gúnyt, ahogy értelmiségi létére kényelmesen üldögél íróasztalánál és otrombán gúnyolódik a fegyverben álló francia nép rovására, miközben az sztoikus nyugalommal és heroikus örömmel áldozza fel magát." Megfogadja, ha összeakad Thomas Mannal, az elkövetkező húsz esztendőben nem fog vele kezet szorítani. De nem kellett állnia a szavát, mert ismert tény, hogy Thomas Mann később maga ítélte el és megtagadta az első világháború alatti magatartását és - ahogy Benedek Marcell jegyzeteiben olvashatjuk - a háború befejeztével s főleg a fasizmus hatalomra jutása után a cselekvő humanizmus szószólója lett, s gyakran lépett fel Rolland-nal együtt a fenyegető barbárság ellen. Rolland helyesen ismerte fel, hogy Nietsche emberfelettiséget hirdető filozófiája fertőzte meg a német szellemet és delíriumot emleget, amely meggátolja, hogy a realitást lássák és emberek maradjanak. De: „Igazság adassék néhány szocialistának!" — jegyzi fel, amikor megtudja, hogy Kari Liebknecht, Rosa Luxemburg, Franz Mehring és Clara Zetkin egy nyilatkozatban tiltakozni próbáltak a német jobboldali szocialisták háborút védelmező politikája ellen. A fegyverbarátok sorában áll G. B. Shaw, Henri Barbusse, a „Tűz" írója, Stefan Zweig és Emilé Verhaeren, a nagy belga költő. Amikor Verhaeren elküldi neki a „Vérző Belgium" című könyvét, köszönő levelében ezeket írja: „Tartsunk az elnyomottakkal, minden elnyomottal. Ilyen pedig lisában felismeri, hogy Lenin „a for-f radalmi mozgalom agyveleje." Az orosz forradalmat lelkesen üdvözli, de ugyanakkor félelmek és kétségek is gyötrik. Ő, aki a háború első évében úgyszólván minden támasz nélkül támadja az imperializmust és élesen látja a bajok okozóit, nem ismeri fel a bolsevizmusban a bajok orvoslásának módját. Pacifizmusa itt egy időre ellentmondásokba keveri, zsákutcába hozza és soká, hosszú évekig tart, míg szakítani tud ezzel a pacifista értelmiségi múltjával és egészében elfogadja a kommunizmust, amint az emberiség jövőjének egyetlen helyes útját. Jóhiszeműsége és emberi nagysága azonban egy pillanatig sem vonható kétségbe, hiszen már 1918 júliusában egy levelében ezt írja: „Nem tűrhetem, hogy az én nevemben akarják nevetségessé tenni az orosz forradalmárokat. Minden erőszaknak ellensége vagyok, az orosz forradalmárokénak is, de bámulom ezeknek az embereknek hitét és energiáját, olyan veretüeknek tartom őket, mit a Konvent legnagyobb diktátorai (csak a faj meg a körülmények tesznek köztük különbséflet.) Eltiporhatják őket, nyomuk soha ki nem vész a történelemből. És előbbutóbb követőjük támad. (A történész szól most, nem rokonszenve, hanem a látott és előrelátható dolgok belátása szerint.)" Hézagos volna ismertetésem, ha nem számolnék be arról, hogy a napló sűrűn beszél magyar látogatókról és közelebbi ismerősökről. A nála járt Jászi Oszkárban a liberális magyar polgárság eszmevilágának követében becsüli emberi tisztességét és jőszándékát, de tévedéseit — amelyek ebben az időszakban részben még az ő tévedései is — nem ismeri fel. Sokkal mélyebb a kapcsolata a sebesülten Svájcba kerülő és pacifizmusa miatt tiszti rangjától megfosztott Latzkó Andorral, akinek a háború ellen írott „Emberek a háborúban" című könyvét békebaráti hangja miatt egyformán tiltották ki Németországból és Ausztriából, mint Franciaországból, Angliából és Amerikából. És nem kerüli el figyelmét, hogy egy magyar háborús internált, Kuncz Aladár —, Fekete kolostor fiatalon elhúnyt írója — a noirmoutier-i kastélyban francia nyelvű előadásokat tart a XIX. század európai irodalmáról, „nagyon figyelmes és hálás, jórészt munkásokbői álló közönség előtt." Aki a mai nyugatnémet fegyvercsörtetés és revanspolitika következtében hallatlanul aktuálissá vált s figyelmeztető erejű, elgondolkoztató Naplót olvassa, újra a bevezetőben Rollandnak sorait, fordítsa vissza a lapokat és nézze meg amelyekben felveti, hogy évek múlva, amikor a halál árka nyílik meg közte és a neve között, kié lesz akkor a neve? A teste saráé, vagy azé az örökké élő ugye. amelyet szolgált? Halhatatlan életmüvének ismerői igazolhatják, hogy a felvetett kérdésre 1916 novemberében joggal felelhette: „Hadd tudja meg az utókor, hogy egyike voltam azon keveseknek, akik látták a nyugati lélek szivbemarkoló küzdelmét, szenvedéseit, kétségeit, remindenütt akad. En csak két népet ményeit, az Európai Szellem egész' traismerek a világon: a szenvedőket sédiáját, amint elborítia a háború, mintvilágon: a szenvedőket meg a szenvedés okozóit." Más levelében ezt olvashatjuk: „Aki szenved, az mind honfitársam. Aki a szenvedést okozza, az mind ellenségem." Sédiáját, amint elborítja a háború, mintha elevenen temetné cl ezt a sztoikus és hűséges kis csapatot, amely üldöztetésében is tovább hitt a keresztrefeszített Európa egységében, s hitével föl is támasztotta." EGRI VIKIOU SJJ SZÖ 6 * 1960, október 22.