Új Szó, 1960. július (13. évfolyam, 181-211.szám)

1960-07-02 / 182. szám, szombat

ľ. _ A csirkefogó nesztelenül, fürgén leugrott az ágyról. Mezítláb az ablakhoz osont, s a függönyt félrebillentve az eget kémlelte. Sötétszürke felhők kavarogtak a borús őszi égen. Az ablakokat kitartó egyhangúsággal rázta a szüntelenül dúdoló szél. Itt-ott egy-egy hatalmas es'ócsepp zörgette meg az ablaküveget. A csirkefogó csüggedten nézte a megszokott képet, és megint Harsányi tanár úr jelent meg képzeletében, amint dohogva elégedetlenkedik ' rekedtes basszus hangján: Persze, a csirkefogó ma is kihúzta magát a szolgálat alól, a kirelejzumát! — Laci, miért nem alszol még? — szállt felé lágyan anyja hangja. Öszszerezzent. Szinte különösnek találta, hogy van még valaki, aki a nevén szólítja, hiszen Harsányi tanár úr és öt utánozva az osztálytársai ťs, csak csirkefogónak hívják már hónapök óta. Pedig aki ismerte ezt a sápadt, nyúlánk fiút, zárkózott természetét, bölcselkedő hajlamait, gyermekes érzékenységét és önzetlen emberbecsülését, az aligha nevezte volria csirkefogónak Bükki Lászlót, a kisvárosi gimnázium hatodik Osztályos tanulóját. Igaz viszont, hogy volt valami konokság, mosolygó lekicsinylés abban, ahogy ez a nyurga kamasz az öt körülvevő világ egyes jelenségeit tudomásul vette. Tulajdohképpen kételyei voltak az emberek, az étet, a világ komolyságát illetően. Eleinte csak nevetnivalót talált mindenütt ebben a különös vüágban. Később sokszor szerette volna jól, kamaszos alapossággal és őszinteséggel kisírni magát. De nem tehette, hiszen férfi volt, komoly tizenhétéves férfi... Ügy szemlélte a világot, mint tátottszájú kisgyermek az érdekfeszítő, tarka cirkuszi előadást. S talált is sok-sok hasonlatosságot a cirkusz és az élet között. Hallatlanul nevetségesnek találta például, ha „nagyságos"-nak titulált egy méltóságos urat, s az illető paprikamérgesen kijavította. Nagyon örült, hogy az édesapját mindenki csak egyszerűen Bükki bácsinak szólította, s nem okozott különösebb fejtörést, hogy tekintetes, nagyságos vagy méltóságos cím illeti meg öt. Laci igen jókat derült az iskolai levenleoktatásön is, amikor az oktatók szerepét betöltő legostobább diáktársai szerény értelmi képességeik és gyakran kihagyó emlékezőtehetségük legteljesebb igénybevételével iparkodtak szakszerűen megmagyarázni a kispuska részeit, vagy a honvédségi rangfokozatokat. A legmulatxágosabbnak azonban azt tartotta, amikor pergő ritmusú indulókra kivágták a díszlépést, vállukon az otromba fapuskákkal. Nem tudta sehogy sem megérteni, hogy ö akkor válik csak igazán jó hazafivá, ha csekély tudású, ám parancsnokká kinevezett iskolatársaitól megtanulja a puskafogást és néhány mesének is ostoba történetet a „vörös pokol" bolsevistáinak állati kegyetlenkedéseiről. Laci szinte örült, ha sikerült elrontania a díszmenetei, és ilyenkor miatta leállt az egész leventeszakasz, hogy meghallgassák a felnőtt parancsnok, Harsányi tanár űr választékos dörgedelmeit. A bűnösre kiszabott harminc „feküdj!"-öt Laci természetesen nem volt hajlandó végrehajtani, s amikor konokul ismételgette, hogy semmi értelmét r.em látja annak, hogy műrostból készült ruháját harmincszor megmártogassa a piszkos vizű pocsolyában, Harsányi tanár úr rákezdte szokásos „hazafias" szónoklatát: — A kirelejzumát, persze, vannak, akik azt hiszik, hogy a hazának intelligens gazemberekre van szüksége, nem pedig intelligens, képzett hazafiakra, akik a haza védelméért életüket is feláldozzák. Ügye, te is azt képzeled, Bükki, te csirkefogó?'. Bükki Lászlónak ezután már ssak „csirkefogó" volt a neve, s a jókedélyü fiú lassan meg is szokta ezt. Ügyis olyan fejtetőre állított ez a világ, hogy ő inkább csirkefogó, mint rugóra járó, ész nélkül engedelmeskedő ostoba fabábu. Harsányi tanár urat, aki a testnevelést tanította, nem szívlelte. Az öregedő, de jó tartású, kisportolt alakú tornatanár nem tudta palástolni ellenszenvét szegénysorsú diákjai iránt. S Bükki Laci ezt nagyon jól látta. Amikor a sorozatos légitámadások miatt beszüntették a tanítást, a gimnázium leventecsapatát, a 16 — 17 éves fiúkat is különféle „hazafias" szolgálatokra osztották be. Harsányi tanár úr páratlan ügyességgel tudta úgy irányítani a beosztásokat, hogy az úgynevezett „jobb családok" gyermekei könnyebb beosztást kapjanak. Az egyszerűbb származású diakokra — köztük Bükki Lacira is — a nehezebb feladatok vártak. A város határában húzódó tankcsapdák nehéz földmunkáira osztották be. Laci eleinte eljárogatott erre a nehéz kényszermunkára, de amint beállt az öszi esőzés, kénytelen volt otthon maradni, hogy a latyaktól, sártól óvja egyetlen pár fekete egészcipőjét. Mindez most eszébe jutott Lacinak, amint az ablakra hxdlá etncsepSÁGI TÓTH TIBOR: pek egyhangú kopogását hallgatta. Nem mehetek ki ma sem — töprengett magában — tönkre tenném a cipőmet, s télen mezítláb járhatnék. Az pedig már mégsem lehetséges. Nehezen virradt. A sötét felhők úgy uralták az eget, mintha örökre válaszfalat akarnának vonni a Nap és a Föld között. Nyolc óra után valaki erélyesen kopogott Bükkiék egyszerűen berendezett konyhájának ajtaján. A szoba-konyhás lakásnak a konyha képezte azt a felét, ahol a Bükki család a nap túlnyomó részét töltötte. A kopogtatás után mindjárt ki is nyitották kívülről az ajtót. Egyenruhás, szolgálati karszalagos levente — Hiába kérnek, azt nem rakhatom a lábamra, cipót pedig úgy sem kapok rá. Azt csak protekciósok kapnak. — Kifogásod az mindig van, ezer. Pedig hidd el, hogy a mi legfontosabb problémánk most nem a te cipőd, hanem a haza védelme. Most azonnal kimész a tankcsapdákhoz! Ott a helyed! — Nem megyek ki, tanár úr kérem, mert nem mehetek. Tessék engem más szolgálatba beosztani. Légoltalmi szolgálatra, oda, ahól Seregélyi van Ő pedig mehet a tankcsapdához, nekt új bakancsa is van. — Ez már mégis nagyfokú szemtelenség! Te fogod tatán nekem megparancsolni, hogy kit hová osszak még egy kedves szórakozása volt: figyelte az embereket, az eseményeket, mindazt, ami körülötte történik. S látni való volt bőven ezekben a ködbe burkolózott, esőtől terhes, lehangoló őszi napokban. Laci nem egyszer elbámészkodott a szomszédos ház udvarában, ahol a honvédség és a német katonák tábori konyhája volt. Este hat órakor, amikor a katonák felsorakoztak a vacsoráért, Laci sokszor lopva figyelte ezt a mindig csaknem egyformán ismétlődő aktust. A németek jókedvűen, a magyarok lógó orral, kedvetlenül távoztak a vacsorájukkal. Érthető is volt ez a kétféle hangulat. A németek feketekávén kívül fél-fél katonakenyeret, fél csók a vetetlennek köszönhette, hogy nem kellett berukkolnia. A pékséget ugyanis, ahol dolgozott, hosszadalmas huzavona után hadiüzemmé nyilvánították. Ez a pékség volt a városka legnagyobb sütődéje, s a polgári lakosságon kívül a helyőrséget is ellátta kenyérrel. A hadiüzemmé nyilvánítás egyszerű,. de az alkalmazottak számára örökké emlékezetes módon történt. Megjelent a pékségben Gyulai főhadnagy, egy nyegle fiatal tiszt, * bemutatkozott, mint az üzem gondnoka. A bemutatkozást pattogó szónoklattal zárta le: - Remélem, hogy az üzemben serri hangoskodó, sem meglapuló kommunista kutyák és szabotáló disznók nincsenek. Elvárom, hogy mindenki lelkiismeretesen, a végső győzelembe vetett rendíthetetlen hittel végezze a kötelességét. A szónoklatról ugyan mindenkinek megvolt a véleménye, ám amikor az alkalmazottak megtudták, hogy a hadiüzemmé nyilvánított pékségből nerri hurcolják őket a háború vágóhídjára, még Gyulai főhadnagy ostoba hetvenkedését és sületlen fecsegését is meg* bocsátották. Laci gyakran járt a pékségbe: ebédet vagy vacsorát vitt az édesapjának. A frissen sült kenyerek ínycsiklandozó illatával teli pékségben, a jókedvű, jóhumorú, lisztesarcú, fehérícötényes pékek között Laci igen jól érezte magát. A fejük búbjáig lisztes emberek mindig tudtak valami különös újságot. Egy szeptembereleji napon közrefogták Lacit, aki ebéddel jött az édesapja után és izgatottan suttogták a fülébe: - Nem tart már sokáig ez a cudar háború, Lacika. A szlovákok is fegyvert fogtak már a fritzek ellen. Már két napja fogunk új rádióállomást, a „Szabad Banská Bystricát". Szorulnak a mi drága szövetségeseink" minden oldalon. Nem sokáig fognak ok már a nyakunkon ülni. Laci ettől kezdve gyakran érdektől dött a szlovákiai felkelésről, s a jó-< kedvű pékek mindig beszéltek neki a partizánokról, a lelkes szlovák nép hősi ellenállásáról. Laci csillogó szemmel hallgatta a „lisztesembereket" ahogy ó nevezte a pékeket — és örömmel tapasztalta, hogy vannak mások is, akik gyűlölik a háborút, ezt az álszent és nevetséges, feje tetejére állított világot. S A hazai ukrán lakosság kulturális életének fellendüléséről tanúskodott a nemrégen Svidniken megrendezett dal- és táncünnepélv, amelyen i a fenti felvétel készült. tépett be, homlokát szigorúan ráncolva. — Szebb jövőt! - harsogta recsegő hangon és sáros bakancsai sarkát úgy összecsapta, hogy a sár szertefröccsent, bepiszkítva a kis, tiszta konyha piros-fehér kockaköveit. — Adjon isten! — válaszolta' Laci mosolyogva. — Bükki Lászlót keresem - folytatta a levente hivatalos hangon. — En vagyok — mosolygott még mindig Laci. — Azonnal velem kell jönnöd a parancsnokságra, Harsányi tanár út üzeni. Laci meglepődött. — Mit akar az öreg vitéz? - kérdezte nem kis gúnnyal, de a levente röviden válaszolt: — Majd meglátod. Laci felvette kopott felöltőjét, fejébe nyomta aranysújtásos diáksapkáját és elbúcsúzott az édesanyjától. A fegyveres, karszalagos levente mogorván követte. A leventeparancsnokságon Harsányt tanár úr ráripakodott: — Te nyomorult csirkefogó! Három napja a színedet sem látták a tankcsapdánál. Szabotálsz?! Mi vagy te, becsületes magyar fiú, vagy egy kommunista disznó? Te azt szeretnéd, hogy a vörös kutyák ide is eljussanak, vagy pedig azt, amit minden becsületes magyar ember akar: hogy minél előbb kikergessük őket az országból ? Laci lesütött szemmel hallgatta a kifakadást, majd csendesen megszólalt: — Tanár úr kérem, nekem csak ez az egy pár cipóm van, amelyik most is a lábamon van. Nem tehetem tönkre a vízben, sárban, mert cipő nélkül maradok éppen a tél beállta előtt. — Miért nem kérsz cipójegyet? ordította a tanár. be?! Takarodj a szemem elől azonnal, te lázadó! Csirkefogó! — Majd ha Seregély meg a többi úri csemete is ott lesz, akkor én is elmegyek, de addig nem. - Hadbíróság elé állíttatlak, te kommunista! Adok én neked, lázongani! Mars ki innét! — toporzékolt a tornatanár. Bükki' Laci emelt fővel, köszönés nélkül távozott. Az ajtót úgy vágta be maga után, hogy az ablakok is beleremegtek. A szája széle is remegett a dühtől. Alig lépett ki a leventeparancsnokság épületéből, amikor szirénabúgás figyelmeztette a városka lakóit, hogy az angolszász repülőgépek „kirándulásuk" színteréül ismét Magyarországot választották. A házak falához lapulva osont végig az utcákon, hogy a karszalagos légoltalmi szolgálatosok észre ne vegyék és valamelyik óvóhelyre be ne kényszerítsék. Laci sietett haza, mert tudta, az édesanyja mindig nyugtalankodik, ha légiriadó alatt nincs odahaza. Az édesanyja aggódva fogadta: — Minek hivatott a tanár ér, édes fiam? Laci iparkodott mosolyogva válaszolni: — A régi lemez, anyukám édes. Zavart a tankcsapdákhoz, én pedig odamondogattam neki és hazajöttem. - Baj lesz ebből fiam, meglátod mondotta gondterhelten az édesanyja, de Laci magabiztosan megrázta a fejét: - Nem lese itt semmi baj, anyukám! II. Laci továbbra sem járt a tankcsapdákhoz, és egyelőre Harsányi tanár úr is megfeledkezett róla. Senki sem háborgatta. Ám Laci nem töltötte tétlenül a napokat. Sokat segített az édesanyjának, szabadidejében olvasgatott, hallgatta a rádiót. Ezenkívül margarint, nagy kocka marmeládét és eSU-egy tábla csokoládét vittek boldogan minden este, s a vacsora olyan bőséges volt, hogy el sem fogyasztottak mindent. Ä margarinból, marmeládéból és csokoládéból még készleteket is gyűjtöttek, s aztán csereberéltek a civil lakossággal. A magyarok vacsorája csak egy vastag szelet kenyér és félliternyi keserű feketekávé volt. A honvédek szidták is amúgy magyaroson a derék „szövetségeseket", hiszen nyilvánvaló volt, hogy azok vacsorája sem a Birodalomból érkezett magyar földre. Laci is sokszor el-eltűnödött ezen a különös „egyenlósdin". De Laci látott mást is. Látta, hogy a nyomor, a szegénység és bizonytalanság egyre fenyegetőbb, egyre vésztjóslóbb méreteket ölt. Látta, hogy az emberek egyre fáradtabbak és kedvetlenebbek. És látta azt is, hogy a férfiak egyre fogynak, hogy már csak öreg emberek és pelyhesállú legénykék képviselték a férfinemet. De lehetetlen volt nem látni azt is, hogy a háború kielégíthetetlen, feneketlen gyomra inkább a szegényembereket falja, mint a jómódúakat. Laci nem volt már gyermek, s igen jót tudta, hogy egy-kétezer pengővel minden katonai behívót „tárgytalanítani" lehet. Maga is hallott ilyen esetekről elég gyakran. Csak hát a szegényemberek az ezerpengős összeget csak álmukban tudták elképzelni, s ezért alakult aztán a helyzet olyan igen-igen furán, hogy szegényemberek, földhözragadt parasztok és munkások, napidíjas tisztviselők és vagyontalan kisemberek hullatlak a vérüket a fronton az urak, a gazdagok, a semmittevők hazájáért, vagyonáért. Igazságtalan dolog is szörnyen ez az átkozott háború — morfondírozott magában Laci és örült is annak, hogy az apját nem vitték bele ebbe az esztelen öldöklésbe. Laci édesapja III. Egy novembervégi ködös, hűvös napon Laci ismét ebédet vitt az édesapjának. Óvatosan lépdelt a hófehér konyharuhával letakart kosárral, de a szeme azért nyitva volt. Látta, hogy az emberek ijedten hallgatják a ködös távolból fel-felhangzó menydörgésszerű morajt, a városka mögötti erdők mélyéről visszhangzó géppuska-ropogást. A távolban orosz ágyúk dörögtek az erdőkben •pedig a német SS-alakulat „riogatja" a partizánokat, akik állítólag már oda is eljutottak. A főtéren rendetlen összevisszaságban magyar és német katonai gépkocsik, motorkerékpárok, hernyótalpas vontatók és harckocsik csaptak fülsiketítő zajt, és a járókelők közt is több volt a katona, mint a eivil. A városka tipikus frontmögötti kisváros benyomását keltette. Laci a pékségbe is csak nehezen tudott bejutni. Ö nem az utcára nyíló üzlethelyiségen át járt be a pékségbe, hanem az udvaron keresztül. Most az udvar hosszában is, künn az utcán is kocsik és teherautók álltak, s ezekre kipirult arcú katonák kézből-kézbe dobálva adogatták fel a még párolgó jószagú katonakenyereket. Laci mégis utat lelt a katonák és a teherautók között s csakhamar ott ült a párolgó levest kanalazgató édesapja mellett. Az apja szótlanul evett, s Lacinak úgy tűnt, hogy nem olyan jó étvággyal, mint szokott. Az is feltűnt a fiúnak, hogy a többiek is szótlanok, kedvetlenek, fáradtak. Laci nem kutatta, mi ennek az oka. Belefáradtak a munkába — gondolta — nem is csoda, hiszen állandóan egy regimentnek való kenyeret kell sütniük. Amíg apja evett, Laci körülsétált a pékségben. Az egyik falon rikító sárga színű plakát ötlött a szemébe. A sárga papíron lángszínü betűkkel ez a szöveg állt: (Folytatás a 8. oldalon) ÜJ SZŐ 7 * 1060. filüus 2,