Új Szó, 1960. március (13. évfolyam, 60-90.szám)

1960-03-30 / 89. szám, szerda

IAMBRRBA FC LM BÁ D ÍTÓOTET KATÓNAK JÁRTAK | Üj értelmet kapott az élet TIZENÖT ÉVVEL EZELŐTT A RÜGYFAKASZTÓ MÁRCIUS UTOLSÓ ELŐTTI NAPJÁN LÁTTA MEG KO­MÁRNO NÉPE AZ ELSŐ SZOVJET KATONÁT. E NAPON LÉLEGZETT FEL A KOLÁROVÓI PARASZT, AKINEK IÖLDJE MÉG VETETLEN VOLT. E NAPON DÜBÖRÖGTEK VÉGIG NO­VÉ ZÁMKY ÉS ŠURANY UTCÁIN AZ ELSŐ SZOVJET HARCKOCSIK. S teiner Gábornak, a munkásosz­tály hös fiának, az önfeláldo­zó, fáradhatatlan kommunistának, a szabadság vértanújának szülővárosá­ban mint életre kapott lángnyelv, úgy lobog a tavaszi szélben a vörös zász­ló. Maguk a harcban edzett kommu­nisták is még alig akarták hinni, hogy szabadon lenghet a tegnap még tiltott zászló, hogy nem rohan fej­vesztve csendőr, rendőr, úri bérenc, hogy letépje, letiporja s már puszta 'érintésével is beszennyezze, hogy ne szimatoljon kopó módjára az „elve­temült, hazaáruló, vörös bitang" után, aki ilyen tettet merészelt... A zász­ló lengett, új életet hirdetett. E felejthetetlen pillanatot idézi Ba­gócsi János, a Kornárnói Helyi Nem­zeti Bizottság alelnöke. Férfias arca komoly. Szemében különös szikra ég. — Vártuk őket... y — mondja. Bagócsi János volt az, aki elsőnek fogott kezet a vörös hadsereg kato­nájával. Sokan várták érkezésüket, sokan voltak ott az első találkozón. Bagócsi is köztük, az élükön, bár azt hitték róla, hogy nem tartózkodik a városban. Jobb is volt így. Tudták róla, hogy harcos tagja osztályának, hogy nem híve az úri rendszernek, az oktalan vérontásnak. Az ilyen em­bernek neve akkor hazaáruló volt. Ha kézre kerül? Az ő számára is lett volna még hely valamelyik koncent­rációs táborban. Lehet, hogy neki is ácsolták már a bitófát... Emlékezünk. Azon a tizenöt év előtti március végi napon zúgott, morajlott a föld, a levegő; még a szelíd Duna hátán is fehértarajos hullámok rohanták egymásnak s keltek birokra. Z úgott, morajlott az ég, a föld, a víz, a levegő, mintha csak a város szülöttjének, a nagy magyar mesemondónak a komáromi földren­gésről írott sorai elevenedtek volna meg. Tajtékzott a Duna, mert hátát katonákkal, fegyverekkel megrakott motorcsónakok szántották. A földet lánctalpak lapították, a levegőt repü­lőgépek hasították. Akkor csak a Duna vize változtatta medrét, most egy korszak tünt le örökre a törté­nelem színpadáról, milliók börtöne dőlt össze, hogy helyet adjon az em­beriség legszebb, legbensőségesebb álmának, a szabadságnak. E nagy összecsapásban, — amely­nek csak egyik láncszeme volt az, ami Komárno környékén történt, — az élet győzött a halál fölött, az emberiesség az embertelenség fölött. Születőben volt az új korszak, amely­ért Komárno szülötte, a mtlnkásosz­tály fia, a kikötői munkás, később nyomdász életét áldozta ... Steiner Gábor nem élhette meg azt a pilla­natot, amelyről eddig Bagócsi János mesélt, amely még ma is úgy él emlékezetében, mintha nem is tizenöt évvel ezelőtt, csupán tegnap történt volna. — Délután félkettőkör láttuk őket szemtől szembe. Egészen a Dunáig mentünk elébük ... Oda, ahol most a A kornárnói hajógyár fennállása óta több mint szár modern hajót épített a Szovjetuniónak és több uszályt a Csehszlovák Dunahajózási Vállalat számára. Képünkön: a gyár forrasztói munka közben. hajógyár áll. Akkor ott még puszta­ság volt... A barátot, az első munkásállam fiait, a felszabadítókat látták bennük. Nem volt sok idő akkor a beszédre, az ellenség még a kertek alatt volt. Bagócsiék azért megkérdezték: — Miben segíthetnénk? Amazok a nehezebb fegyverekre mutattak: — Segíthettek vinni... Bagócsi egy nehéz géppuskát emelt vállára. A többiek, ami éppen kezük ügyébe akadt. Másnap életre kelt a párt s irányí­tásával új értelmet kapott a város­ban az élet. M ost tizenöt ev után öröm lát­ni, hallani mindazt, ami a városban történik. Bagócsi János ipar­kodik párhuzamot , wnni a múlt és jelen között. . „ A meztelen igazság azonban az, hogy a mát a múlttal még összeha­sonlítani sem lehet. A próbálkozás talán csak arra jó, hogy a mai élet még többszörös megvilágításban bon­takozzék ki. Miről is beszél Bagócsi János? Azt mondja: — Hiteles adatok igazolják, mi épült, mi fejlődött nálunk a múltban, ma erre nincs szükség. Itt valameny­nyiünk szeme láttára játszódik le. Érezzük, megfoghatjuk, láthatjuk... Komárno népe a múltban a szó leg­szorosabb értelmében nyomorgott. A munkanélküliek száma évente át­lag kétezer volt. A harmincas évek derekán 30 híján 200 személynek volt hivatalosan engedélyezve a koldulás. A munkások nagy része a régi vár­bástyához ragasztott, úgynevezett fecskefészkekben lakott. És hogy segítettek ezen a burzsoá köztársaság urai, vagy a megszállás után Horthyék? A levéltári adatok azt igazolják, amit Bagócsi állít. Masarykék a dolgozók helyzetén úgy próbáltak „segíteni", hogy csendőr­laktanyát építettek a városban, majd három kisebb erődítményt. Később Horthyék kibővítették a csendörörsöt és építettek egy postát. Azt, hogy abban az időben hogyan éltek a kornárnói munkások, már csak az idősebbek tudják. A mai fiatalok előtt már szinte mesének tűnik az egész. Nem is kell rajtuk csodálkoz­ni, hisz ők már nem tudják, mit je­lent munka nélkül, korgó gyomorral a kirakatokat bámulni. Nekik ruhára is telik, s nem a fecskefészkekben, laknak. így van ez jól. így akarta Steiner Gábor is. Csak azt az egyet ne felejt­sük s hagyjuk örökül még unokáink­nak is, hogy nagy áldozatok árán épült fel mai életünk. A munkás­osztály legjobbjai„ a kommunisták ez­rei áldozták érte életüket, s azok az önzetlen barátaink, elvtársaink, akik­kel Bagócsi János tizenöt évvel ez­előtt a hajógyár helyén kezet fogott. Üj korszaknak kellett ehhez szület­nie. El kellett jönnie annak, hogy a Duna partján azon a bizonyos pusz­taságon egy új hatalmas „erő" épül­jön, olyan, amely nem a halált, ha­nem az életet szolgálja, amely mun­kát, kenyeret, zavartalan megélhetést nyújt a dolgozóknak. Ez az erőd most ott áll a város szélén. Úszó palotá­kat építenek benne és négyezer em­bernek ad munkát. F elépült a gyár és még sok olyan létesítmény, amely a dolgozók életét szebbé, kulturáltabbá teszi... Az eltelt 15 év alatt több mint ki­lencezer ember költözött új, korszerű lakásokba ... Lehet, hogy unalmassá válna, ha most felsorolnánk, mi min­den épült a városban az eltelt 15 év alatt. Bár ezt is lehetne, mert volna mit mondani az iskolákról, a közle­kedésről, a kulturális életről. Ám ez fölösleges. Szükségtelen azért, mert ez nemcsak Komárnóban van így, ha­nem az egész országban. Minden em­ber látja, lépten-nyomon tapasztalja a jólét szüntelen növekedését. Az élet az, amely saját magát igazolja. Szarka István FÜRI JÁNOSSAL, a Kolá­rovói Helyi Nemzeti Bizott­ság alelnökével járjuk a falut. Örömmel, s nem kis büszkeséggel mutogatja: ez az üzlet is most épül, az orvosi rendelő sem régi... Közben a 15 év előtti esemé­nyekről is mond pár szót. Többek között azt, hogy ak­kor még a víz is nekik se­gített, meg azoknak, akik fegyverrel a kezükben szaba­dították fel a falut. A meg­áradt Vág és a feltörő talaj­víz kiöntötte az ellenséget. Ázott ürge módjára t'utotcak a „legyőzhetetlenek" a szür­ke-zöld ruhába bújtatott „ke­retlegények". A közel 15 ezer lakost számláló község pus­kalövés nélkül szabadult fel. Ennyit mond Füri János az új élet születésének nap­járól, ám annál többet a mai életről, arról a nagyszerű, szinte felmérhetetlen fejlő­désről, amelyen a kolárovóiak is átmentek. Ahogy így az utcákat jár­juk, azt hinné az ember, hogy minden második ház űj. Füri János azt mondja: — Az utolsó öt év alatt, amióta lábra kapott a több mint ötezer hektáros szövet­m Alom ma välúság kezet, nyolc híján 600 családi ház épült a faluban. Nagyon sokan átalakították a meglé­vőt, ezeket azonban nem is tartjuk számon ... Több he­lyen a házak tetején már te­levíziós antenna ágaskodik. — Száznegyvenet tártunk­számon és közel kétezer rá­diót. Huszonegy autó is van a faluban, — mondja Füri János. EGY PILLANATRA elhallgat, s arcomat fürkészi. Látszik, választ vár Ám mit mondjon az olyan ember, aki az egész országot járja, aki tudja, hogy nemcsak Kolárovón ilyen az élet... A pillanatnyi csendet új­ból ő töri meg. — Ne gondolja, hogy ezzel aztán mindennek vége. A fa­lu tovább épül... Mintha csak saját szavait akarná igazolni, a túlsó ol­dalra mutat. — Szladky István is épít. .. Magas, szikár, koros ember pepecsel a csupasz falak kö­rül. A kertben már termést hozó az újonnan telepített szőlő. Mosolyogva mondja: — Két szoba, konyha, élés­kamra és fürdőszoba lesz benne. Régen szerettem vol­na már egy ilyen kis házikót. Ez volt életem nagy vágya. A gazda hátát a falnak tá­masztva ismétli: — Már fiatalember korom­ban ilyenre vágytam. S most őszülő fejjel megértem, hogy vágyam teljesült. Füri Józseffel körüljárják a tetőre váró meztelen fala­kat. Fél mondatokban beszél­nek a falakról, a gerendák­ról, majd Szladky István hoz­zám fordul: — Ne csodálkozzék azon, hogy öreg fejjel szántam rá magam ilyen munkára. Épí­tettem volna én a múltban is, ha lett volna hozzá te­hetségem. A magunkfajta zsetlérembereknek erre nem jutott. Ehhez a mai világ kellett, igaz-e János? — int •Füri felé. Amaz csak bólint. Értik egymást. Egyforma volt sor­suk a múltban. Füri János is csak a mában tudott épí­teni. — Jól mondtad István. Ez a mai a munkásoké ... — Lehet, a régi is kiszol­gált volna már engem . .. Ám azt tartottam: legalább öreg napjaimat töltsem tisztessé­ges házban. Aztán meg olyan ez a mostani nép, hogy aki­nek öreg, szűkös a lakása és nem épít, éppen úgy meg­szólják mint a múltban azt, aki elmaradt a vasárnapi mi­séről ... SZLADKY ISTVÁN építkezik, s még jónéhányan a faluban. Azok az emberek, kisgazdák, volt cselédek, zsellérek, akik­ről Steiner Gábor az első köztársaság nemzetgyűlésében 1932. június 3-án felszólalá­sában azt mondta, hogy már hónapok óta nem láttak ke­nyeret, krumplijuk is fogy­tán, rongyosak, éhesek, ma jómódban élnek. Az ötezer hektáros szövetkezet nyu­godt, emberhez méltó életet nyújt valamennyi tagjának. (a-n) ANDREJ SLÁDKOVIČ (1820. március 30—1872. április 20) A szépség, ifjúság és szerelem költőjeként szokták emle­getni, de ennél jóval jelentékenyebb helyet tölt be a 19. század első fe­lének szlovák irodalmában. Ügy in­dul el az élet rögös útján, mint más nincstelen családból származó ifjú. Apja, a krupinai sok gyermekes ta­nító anyagilag nem támogathatja, magárautaltságában ezért házitanl­tóskodások szakítják meg középis­kolai tanulmányait. Sládkovič 1859­ben Bratislavába jön, hol a híres lí­ceumban Štúr tanítványa lesz, s mint eddig is öntudatos szlovák, osztozik tanára polgári és társadalmi célki­tűzéseiben. Hallében hallgat teoló­giát, és Hegel idealista filozófiája hat rá. Olvassa Goethét, Schillert, Mickiewiczet, Byront és Puskint, „lelke testvérét" eredetiben. Haza­jőve ismét tanítóskodik. Közép-Szlo­vákiában s távol élvén a Štúr moz­galomtól, csak verseiben harcol a nemzet politikai jogaiért. 1844-ben lát napvilágot első hosszabb elmél­kedő lírai költeménye, a Marina. Az eddig használatos cseh nyelv he­lyett az új štúri szlovák irodalmi nyelven írta múvét. A Marína a szubjektív regényes­ség friss diadala a tárgyilagos klasz­szicizmus felett. Sládkovič bátran szakít a régi tematikával, nem „fegy­vert s vitézt énekel", hanem új han­gú művészi vallomásban lelkéről, s a nemes és természetes emberi ér­zésről, a szerelemről dalol, amely nála nem az érzelmek romantikus áradása, de „új világot teremtő erő". Több ez mégis, mint bensőséges lí­ra, hiszen Marina nála a haza fo­galmával azonosul s az egyén szűk korlátait áttörve eljut a közösség­hez. — Közben bírálja az uralkodó rendszert is. Marína a szlovák ro­mantika legszebb alkotása és Sládko­vič ezután fordul a realizmus felé. Céltudatosan akarja szolgálni né­pét. Igy készül el másik nagybecsű alkotása, a lírikus-epikus Detvan, melyben egyénien éli át s fejezi ki a közösség ügyét. Hőse az öntuda­tos, bátor és büszke legény: Martin. A 15. században lejátszódó regényes történetben sok az idill, szereplői erősen eszményítettek. Testi-lelki szépségüket, tehetségüket, környe­zetüket, a falu népművészetét rész­letesen jellemzi. Életüket a maga­módján valószerűen ábrázolja. A mü­veit kortársakhoz fordul, akiket ar­ra buzdít, hogy a szunnyadó s el­fojtott népi energiát aktív társadal­mi erővé formálják. A szelíd és ál­modozó költő még nem forradalmár, de a jobb jövőt óhajtja, s előre néz­ve, bízik a virradatban. Eszmeileg és politikailag a Štúr-irányzatot kö­veti, stílusa Puskin Onyeginjére em­lékeztet. Friss metaforákban, képek­ben s költői lendületben gazdag. Nyelve az élő népnyelv művészi át­költése. Müvét 1847-ben fejezi be. ü zután alkalmi versekben csen­dül fel szava időnként. Ä Bach-korszak fojtó légkörében el­hamvad régi lángolása, s mondani* valója elégikusan, zsoltárosan hang­zik. De a beállott változások követ-' keztében a szemlélődő, halk Sládko* vič néha harcosan foglal állást esz-* méi mellett. Bárkány Jenóné, A zene régi mesterei A márciusi bérlethangversenyek utolsó estjén egy régi cseh mester műve került elő a feledés homályá­ból. Ján Ladislav Dusík (született 1760-ban) finomérzékű és mélyérzé­sü komponista volt. Dusikot nem elégítette ki az akkori idők zongo­raszerzeményeinek konvencionális hangja, nem érte be a szokásos technikai bravúrral, korának ízlésé­vel szembeszállva magasabb művészi eszményeket keresett. Tartalom, bensőség, a kifejező erő elmélyíté­se... ezek a jellegzetes vonások rajzolják ki Dusík művészi profilját. És ennek köszönhető, hogy muzsi­kája ma is közvetlenül hat. Hosszú idő után került újra napfényre egy kompozíciója és íme, a poros kotta­fejek mögül friss, megkapó kedves­ségben bújt elő a Dusík muzsika. Két zongorára és zenekarra írt Koncertjét hallottuk, amely már kü­lönlegességénél fogva is élénk ér­deklődést keltett. Két zongorás elő­adás nagyon kellemes és vonzó zenei forma, a hangversenypódiumon mégis keveset találkozunk vele. Teljes összehangoltságot és ezáltal nagy előkészületet kíván, ritkán adódik két egyenrangú zongoraművész, aki összefogna erre a produkcióra. Igy tehát a kompozíció felújításáért el­sősorban a rokonszenves művészhá­zaspárt: Szilvia és Rudolf Macudzin­skit illeti elismerés. Mindkét művész biztos stílusérzékkel mozgott a Du­sík muzsika intim hangulatú légkö­rében. Minden egyéni virtuóz kész­A Košicei Műszaki Múzeum vándorkiállítása A napokban nyílt meg a brnői Mű­szaki Múzeumban a košicei múzeum „A híradástechnika múltja és jelene" cí­mű vándorkiállítása. A brnói múzeum ve­zetősége sajtóértekezletet rendezett, amelynek keretében szó esett az emlí­tett kiállításon kívül még három más műszaki tárgyú kiállításról, amelyeket ugyancsak most nyitnak meg a nagykö­zönség számára. Mind a négy kiállítás rendezői közös plakátot és meghívót ké­szítettek és küldtek szét. Hazánk felszabadulásának 15. évfordu­lóját országszerte méltóan megünneplik. Az ünnepségekből Košice város Is ki­veszi részét. Már eddig is számos kiállí­tást és ünnepélyes előadást rendeztek a városban, de a legkimagaslóbb esemé­nyek egyike „Kelet-Szlovákia tizenöt éve" című kiállítás lesz, amely április 4-én nyílik meg. A kiállítás bemutatja a fel­szabadvlás óta eltelt évek alatti fejlő­dést Szlovákia ezen részében. (w. a.) ség fegyelmezett háttérbe szorításá­val pontosan megtalálták az odaillő hangerőt, ami zökkenő nélkül fenn­tartotta a hangzás egyensúlyát. Csak hosszú esztendők összeszokottsága és gyakorlata eredményezhet ilyen egyöntetű előadást. A művészházas­pár hajlékonyan idomult egymáshoz, mintha a két hangszert két pár kéz, de csak egy értelem szólaltatta vol­na meg. Zdenék Bílek, az est kar­mestere stílushű zenekari háttérrel egészítette ki a hangulatos produk­ciót. A kezdő-szám is a régi idők mu­zsikáját elevenítette fel. A bratisla­vai születésű Ján Nepomuk Hűmmel (született 1778-ban) Hangverseny­nyitányát hallottuk. Hűmmel két évig tanult Mozartnál, művei Mozart stí­lusához állnak legközelebb. Befejezésül pedig Brahms IV. szimfóniája került előadásra. Brahms ebben a szimfóniában mélyen érző és gondolkodó lelkének legszebb vi­rágait fonja koszorúba. Régi száza­dok hangját és hangulatát éleszti fel, de bármennyire is archaizál, mindig kidomborodik a jellegzetes, erőteljes brahmsi egyéniség. A ze­neköltő ebben a múben a nagy klasszikus formákat akarja újjáte­remteni és átmenteni a jövő szá­mára. Ezt a szimfóniát, Brahms utolsó szimfóniáját általában „elégi­kusnak" nevezik, de inkább férfia­san tartózkodó líra, tisztult belső nagyság szól belőle. Zdenék Bílek vezényletével érde­kes felfogású, intenzitásában meg­győző előadást hallottunk. Bílek sza­badon kibontakoztatta a Brahms mu­zsika előrevivő dinamizmusát, de amellett a részletek finom belső hullámvonalát is követte. Filharmó­niánk hévvel, szép hangzással mu­zsikált, karmester és zenekar telí­tett zenei atmoszférában találkoz­tak. A hallgatóság a hangversenyt ér­deklődéssel és tetszéssel fogadta. Havas Márta A nagyölvedi színjátszók Barta La­jos Zsuzsi című színmüvét mutat­ták be nagy sikerrel Nyíren, (v. v.) Jósé Venturelli (Chile): A hír. ŰJ SZŐ 5 * 1960. március 30.

Next

/
Oldalképek
Tartalom