Új Szó, 1960. február (13. évfolyam, 31-59.szám)

1960-02-14 / 44. szám, vasárnap

H bábfilm alábbi jelenete szem­léltetövé tenné a történelmi helyze­tet. A kis figurák görcsösen kapasz­kodnak a hosszú kötélbe, kitartóan húzzák, egynek-egynek megcsúszik a lába, majd az egész sor előremozdul; ugyanaz történik a kötél másik vé­gén, a bábokról ömlik az izzadtság, csakhogy megnyerjék a kötélhúzást. Az első csoport nagyot ránt a köté­len, az ellenlábasok egymás hegyére­hátára zuhannak, törődöttek, sebe­sek, de már nyakukban vannak el­lenfeleik, ütik-verik őket, néhány­nak közülük a változatosság ked­véért lenyisszantják a fejét, mások­ról lenyúzzák a bőrt, egy-egy kivá­lasztottat gúzsba kötnek (rabszolga lesz!), a többieket leszúrják és a csata véget ért. A színen babák je­lennek meg, hulló könnyeiket törül­getik, jajveszékelnek és siránkoznak, de a diadalt aratott bábok nyersen a kulisszák mögé rángatják őket és nem engedik meg, hogy akár még egyszer visszatekintsenek... Csodák csodája, a jelenet ezzel még nem ér véget, a színen újabb ellenséges cso­portok jelennek meg, bőrkötény he­lyett a görög kitonokhoz és a klamy­szokhoz hasonló fehér inget visel­nek, ellenfeleik pedig bronzbői ké­szült sisakokat, más figurák turbánt hordanak fejükön és hosszú bajuszt növesztettek, velük szemben vértbe öltözött bábuk sorakoznak fel, csak gyűlölettől szikrázó szemük villan ki a sisak rostja alól. S Így megy ez körbe-körbe. Ha a szemben álló csapatok között a kötél közepe táján megvonjuk a vonalat, s ez a vonal a Boszporuszt és a Dardanellákat jelzi, akkor vilá­gosan láthatjuk, miről van sző! Ez itt a két szomszédos világrész örök­től fogva „szűk keresztmetszete", itt mindig tülekedtek, a népek itt meg­szokták kiegyenlíteni számláikat. Hé­rodotosz a Dardanelláknál folyó kö­télhúzást a férfiak kéjsóvárgásával magyarázza, akik nem elégedtek meg a helybeli nőkkel, s ezért a szomszéd világrészekből rabolták el őket. Ké­sőbb a szemközti szigetekről betör­tek Ázsiába a görögök és a gyar­matosítás örve alatt halomra ölték a lidieket, frígeket és más népeket. A játék kellős közepén beavatkoztak a perzsák és viszonzásul áthatolva a Dardanellák vonalán, mélyen benyo­multak Trákiába, Macedóniába és a Hellén-szigetekre. A leigázott Mace­dóniában túlfűtött katlanként mű­ködni kezdett a 20 éves Sándor, aki öt esztendő leforgása alatt a mace­dón királyi titulus mellé megszerez­te nemcsak a görögök uralkodója és az egyiptomi fáraó, hanem "a perzsa isten címét is. Néhány évszázaddal később kötélnek feszültek a moha­medáriok éš egyszeriben Bécs kapu­ja előtt s a délmgrva síkságon te­remtek. Majdnem ezer esztendővel azután, hogy a keresztesek az izlám ellen viselt szent háború ürügye alatt először j kísérelték meg bevenni Ázsia gazdagságának előcsarnokát, ugyanilyen „nemes" célt tűzött maga elé a vilmosi Németország és a Drang nach Osten jegyében a Boszporus mögött lefektette a Damaszkuszig és Bagdadig vezető vasút sínéit. így és még másképpen is bekö­vetkezett az, hogy 1919-ben, az első világégés végén az izlám birodal­mában nem találhattunk egyetlen olyan országot sem, amelyet ne uralt volna valamely nyugati nagyhatalom. A kéjsóvár férfiak ártatlan nő­rabló-hadjáratait a kerek asztalok mellett folytatott alattomos tárgya­lások váltották fel, de a Boszporu­sért változatlanul folyt a huzakodás. Most háttal állunk a Boszporus­nak, Kis-Azsia partjain, egy dicső birodalom szivében, amely a túlsó partról indult el hódító útjára és a lerohant területre hosszú évszáza­dokra rányomta új bélyegét. A hellén bélyeget. Egészen szokványos lakások A tér - ha így nevezhetjük az év­százados platánok és eukalyptusok tövében megbúvó tenyérnyi helyet ­rendkívül megnyerő volt. Elsősorban azért, mert kegyesen felkínálta az árnyékot. De azért is, mert víz csörgedezik itt a csikorgó nagy ke­rék alól és kristálytisztán bugyog a vízvezetékből, amelyet hallgatásba burkolózó férfiak ülnek körül, hasas csészékből teát szürcsölgetve. Török­országnak ebben a sarkában a július könyörtelen, még a tenger közelsé­ge sem tudja enyhíteni a forróságot. A lombok zöld sátra alá azonban nerr tud befurakodni a tűző napsugár, ezért erre az árnyékos kis térre költözött az élet, hogy fülébe zsong­jon a víz csobogása. A platánokat körülölelő alacsony kőfalon ülve ja­vítja a cipész egy katona bakancsát. Lecsípi a vargafonalat, ölébe engedi a gombolyagot és - hallgatja a víz buzogását. Hasonfekve hallgatja egy öregember is, késével mély sebeket ejt a dinnyén, s héját az éhes sza­már elé veti. Egy ugrásnyira innen a teaházban szenvedélyesen kártyá­zó férfiak is abbahagyják olykor ezt AZ AGYTRÖSZT ES A a szórakozást és az életetadő víz felé tekintenek... Szomjunkat oltottuk, minden tar­tályt megtöltöttünk, fejünket hűsí­tette a vízsugár. Az emberek egyelő­re nem ejtenek egyetlen szót sem, megértően, majdnem szeretettel fi­gyelik paskolásunkat, alig észlelhető mosolyuk valamilyen nem hivatalos megnyilvánulása a vendégszeretet­nek: üdvözlünk benneteket, tiétek a víz. A platánok alatt tanácskozunk a továbbiakról. Délre jár az idő. A forróság elérte csúcspontját, de még előttünk van Miletosz és Do­dona, el szeretnénk érni a tengert. Mi mást tehetnénk, nekivágunk az izzó kőrengetegnek, amelyben vala­mikor a híres Priene emelkedett. Alighogy fényképezőgépekkel tele­aggatva kiléptünk, az egyik eukalip­tus törzsétől férfialak vált el, ame­lyet eddig az árnyék majdnem egé­szen eltakart. Az ősrégi Priene kul­csára volt, kezében nagy kulcsot himbált. Később kiderült, hogy a kulcs az égvilágon semmihez sem kellett, nem volt vele mit kinyitni, csak e büszke hivatalt jelképezte. A férfi lépte szilárd és kimért volt s míg mi ebben az agyforraló déli hőségben minden pillanatban meg­álltunk s tiszteletlen szavakkal fe­jeztük ki véleményünket, mily dő­reség volt ilyen péksütődében vá­rost és templomokat építeni, ő ki­tartóan, fiatalosan haladt dombnak föl, bár sokkal idősebb volt nálunk. Csak közvetlenül a város bejárata előtt magasodó egyetlen fügefa mel­lett értük utói. Prienében egy élő lelket nem ta­láltunk, de annál több volt itt a kő; minden kis dombtetőről új szem­szögből tekinthettünk erre a kősi­vatagra, az ősrégi teraszokra, ame­lyeken valamikor templomok és áldo­zóhelyek, színházak, piacok és isko­lák, kaszárnyák, játszóterek, húsüz­letek, vendéglők és a civilizált vá­rosokat jellemző más épületek áll­tak. Mindez még megtalálható itt többé-kevésbé eredeti formában. Sőt itt van a parlament, a képviselők kőből készült székeivel és az aszta­lokkal, amelyeken a nép képviselői kibontották az interpellációs kérdé­seket tartalmazó tekercseket. A par­lament homlokzatába vésve olvashat­juk a Bule kai démosz feliratot, a latin SPQR vagyis a Senatus Popu­lusque Romamts görög változatát, amely arra emlékeztet minket, hogy a kormánynak a görög demokráciában már számolnia kellett a nép erejé­vel. De nem a parlament, Athéné temp­loma és a stadion köti le a figyel­münket, amelynek sok tonna súlyú oszlopai az évszázadok folyamán le­gördültek a domb tövébe, s ott, messze a megcsonkított törzstől ke­rög timpanonnal ellátott oszlopok­kal díszített nyílt lakő-hallba, amely mögött meghúzódik a hálószoba és az étterem, míg a nyílt udvarról balra a konyha, a kamra és más mellék­helyiségek. Volt itt ülőfürdőkre al­kalmas kád, folyóvízzel ellátott bi­det, vagyis olyasmik, amiről a mai Törökországban a családok többsé­ge még csak nem is álmodik. Még egy figyelemre méltó dolog: az utcák derékszögben szelik egymást, rend­ÍRTÁK: ZIKMUND & HANZELKA E szer, rend van a város-építészetben. Nem is csoda, hiszen Prienét a miié­tói Hippodamosz, a híres görög épí­tész, a korszerű urbanisztika meg­alapítója építette, akitől a későbbi nemzedékek tanultak. A fügefák súlyos illata ráborul a holt utcákra, a romos, elhagyott fa­lakra. Itt-ott árván szomorkodik egy­egy olajfa, amott fenyő, szúrós aga­ve bújt kis csoportba és oleander, amely éppen virágzik s rózsaszín mosolyával felderíti a letűnt korok pusztító munkájának sötétjét. Visz­szatérünk a völgybe, a víz és az ár­nyék enyhet nyújtó ölébe, ahol a hallgatag emberek mellett a tevék karavánja is megpihent. Bölcs álla­tok, eszükbe sem jutott lemondani az árnyékról a déli fojtó hőségben. Inkább lemondtak a dombnak kúszó utakról. A miletosziak Időszámításunk előtt 585. május 28-án egyik pillanatról a másikra éj­szakává változott a nappal, kialudt a Nap tüze. Ezen a napon csak a mi­letoszi Thalész úr nem rettegett az istenek bosszújától. Nem remegett a félelemtől, nem volt erre oka, hi­szen ő már előre számított erre a csodára, pontosan megjósolta a nap­fogyatkozást. Nagy tiszteletnek ör­vendett ezért, mintha nem hivatalo­san a kisázsiai görögség „állam­díjasának" nevezték volna ki és ízi­ben híres ember lett. A patríciusok ugyan tudtak a delfi jóshelyről és a Miletósztól 4 órányi járásra fekvő hasonló dodonai intézményről, még­sem emlegették egy napon Thalészt a jóshelyek „alkalmazottaival." Tud­ták ugyanis, hogy Thalész már hosz­szú évek óta tanulmányozta a ba­biloni csillagászatot, beutazta Egyip­tom földjét és a piramisok árnyéka alapján pontosan kiszámította ma­gasságukat, hogy elsőként mondta ki a félkör derékszögeire vonatkozó törvényt. Tudták róla, hogy dolgozó­szobája fölött napórája van és álta­szült nyomortanyákat, ezt a kompro­mittáló szomszédságot a valamikor nagyhírű Miletosz maradványaival. A balati viskókat szalmából, égetett téglából és az antik épületek ma­radványaiból készült alacsony falak övezik, sőt a hidat is két ősrégi épületrészből emelték, s így további évezredeket vészelnek át a régi fa­ragott kövek. A szalmakunyhótó! valamivel feljebb nagyszerű kőszln­ház büszkélkedik, 25 ezer nézőt be­fogadó hatalmas építkezés, kupolás lépcsőházakkal, s mögötte a város­háza, gimnázium, fürdő, az északi és a déli piac, a gabonatároló, a stadion és a kikötő. A nézők a part mentén szétszórt szigetekről hajókon érkeztek, s köz­vetlenül a partról léptek a színház­ba. A „Színházi-öböl" másik oldalán két márvány oroszlán áll őrt. Itt kötöttek ki a kereskedelmi hajók, bendőjüket megtöltötték miletoszi kitűnő gyapjúval és selyemmel, s eljuttatták az akkor ismert világ minden zugába, a Földközi- és a Fekete-tenger kikötőibe, a fáraók Egyiptomába. Miletoszban virágzott a kétkezi termelés, a kereskedelem, a művészet és a tudomány. A föní­ciai Ugaritból érkező kereskedők el­hozták ide az ábécét, ezt a helybe­liek tökéletesítették, bevezették a pontos méreteket és súlyokat s már valamikor hét évszázaddal időszámí­tásunk előtt pénzt vertek itt... De Miletoszt, nemcsak Thaiesznek, a hét ókori bölcs egyiként, nemcsak Hippodamosznak, a nagy urbanistá­nak híre tette ismertté. Itt élt Asz­pászia kisasszony is, aki ugyan so­káig nem tartott igényt férjre, de azért nem utasította vissza tiszte­lőit, akik egyformán becsülték bá­jait, szellemességét és éleselméjűsé­gét. Egyszóval leleményes hetéra volt, aki magániskolát nyitott, s ez nemsokára oly híres lett, hogy Szók­ratész is látogatta. Nagyon valószínű, hogy ha az ókori hírügynökségek a mai távközlő esz­közökkel rendelkeztek volna, akkor Aszpászia épp oly publicitást ért vol­na meg, mint Szorava iráni császárnő. Aszpásziába ugyanis beleszeretett Pe­riklesz, a híres államférfi, mégpedig szerencsétlenségére közvetlenül azon törvénye jóváhagyása után, amely szerint az athéni férfiak csak tiszta fajú, vagyis athéni lányokat vehet­nek el feleségül. Természetesen a szerelemből társadalmi világbotrány lett, Periklesz egyszerre áldozata lett vágyának és fajvédő törvényének, el­vált és a kisázsiai, nem-athéni nőt meghívta Athénbe, hogy kedvese le­gyen. Periklész és Aszpászia köré Ismerkedés a nomádokkal a levegős szavannal barna sátorban. rékbe tört végtagokként hevernek. Valami egészen más, az egyszerű emberek közönséges lakhelyei kö­tötték le figyelmünket. Céltudatos építészeti megoldásról, a szépség és a hasznosság egybekapcsolásáról, a kényelem és az egyszerűség, a tár­sadalmi élet szükségletei és a ma­gánlak bensőséges hangulatának pá­rosításáról beszélnek ezek az ősrégi, nagyszerű kis kalitkákhoz hasonló lakások. Az utcai bejáraton keresz­tül fedett oszlopcsarnok vezet a gö­lában nagy tudós, matematikus, böl­csész, csillagász, okos férfi. A többi között foglalkozott a mágnesesség titkos erejével, borostyánkőből ké­szült pálcával kísérletezett és az ál­talunk rókafarokkal végzett iskolai kísérlet eredményéhez hasonlót elér­ve úgy vélte: a borostyánkőnek „lel­ke" van ... A községet ma törökül Balatnak nevezik, talán csak azért, nehogy lá­togatói összecseréljék a szalmafede­les kunyhókat és a vályúkból ké­tömörült Athén szine-víráfia, nevez­hetnénk görög agytrösztnek is: Szo­phoklész költő, Hérodotosz történetíró és utazó, Anaxagorasz bölcsész, Hip­podamosz építész, Phidiasz szobrász, Xenofon történetíró és politikus, s Pláto, a fiatal filozófus. Az athéni világ az „idegen" Aszpászia körül forgott, űj hazájában ő adta meg a hangot. Felteszik ugye a kérdést, hogy mi lett ebből, miként fejeződött be az a szerelem? Nos, nem mással, mint happy enddel, más megoldás nem is lett volna igazságos. A faji törvényt hatálytalanították és 445-ben Aszpá­szia és Periklesz házasságot kötöttek. írd fel a címet, Ali Mondtuk már, hogy a milétoszi szln« házba hajón érkeztek a látogatók. Dd hogyan higgyjünk a történetirónak, amikor szemünk még véletlenül sem lát itt akár egy nagyobbméretü po­csolyát? Ameddig csak elvándorolhat tekintenünk az amfiteátrum legmaga­sabb pontjáról, ahonnan hajdanában a miletoszi diákok és a selyemkészí­tő műhelyek tanoncai szemlélték min­den bizonnyal a tájat, síkságot lá­tunk. Csak nyugati irányban emelke­dik két dombocska, s köztük a tá­volba vész a kacskaringós medrű folyó, a környéken látható egyetlen vízfelület. Ez a Büyük Menderesz, a nagy Menderesz. Az ókorban Maiandrosz­nak hívták, s ebből a görög szóból jött létre a neandr kifejezés, ami klgyővonalat jelent. A kanyargó folyó eliszaposodásának következménye itt az volt, hogy a tenger ma a miletoszi színháztól 9 km-re nyugatra nyal­dossa a partot. Míg az Atlanti-óceán valamikor elnyelte az Atlantídákat, addig itt az Ege Denizi, a törökök által így nevezett Égei-tenger hát­rált meg a szárazföld elől, s a föld­részek területéről szóló tankönyvi adatok helyesbítését csikarta ki. Tény az, hogy a „Színházi-öböl" olyan szá­raz, mint a tapló, egy csöpp vizet sem találhatunk a „Kereskedelmi öbölben", ahonnan hajdanában büszke hajókaravánok futottak kl a tenger­re. Csak néhány tamariszkusz bokor ácsorog szinte seprűvé száradva az árkokban, ahol valamivel hosszabb ideig megmarad az esővíz, itt-ott szerény, igénytelen oleandereket lát­hatunk. Köröskörül kiszikkadt a sík­ság, inkább sivatagnak nevezhetnők, ha nem tudnánk, hogy a kacskarin­gós Meander rendszeres áradásai nyomán, az első őszi esők után zöld­beborul' a táj s akkor a tevék is színültik tölthetik lottyadt bendői­ket. A tevék még akkor sem hederítet­tek ránk, amikor közelről filmezni kezdtük őket, inkább csak azért, hogy a mosolygós Ali Jajlát kisegítsük za­varából és feleségei közben eltűn­hessenek a szomszéd sátorban. A férfiak először úgy fogadtak min­ket, mint közülük valókat, az úton veszteglő kocsijainkhoz futottak, el­kísértek minket a szavannában gub­basztó barna nomád sátrakhoz, hogy jutalmul megmutassák nekünk, ami­ért mi engedélyeztük mozgó ottho­nunk megtekintését és cigarettával is megkínáltuk őket. De amint ez már a mozlimoknál szokás, a barátság véget ér a ház küszöbénél, ha bent nők tartózkodnak. Érdeklődj a tevék és a birkák egészsége felől, óh ide­gen, de hagyd ki a nőket, ez nem illik! És azt is tudnod kell, hogy a régi szomszédok sem lépik át meg­hívás nélkül annak a háznak küszö­bét, amelyben nő tartózkodik. Ott álltunk tehát a tevék mellett, dicsértük a sovány állatokat s Ali közben intett a nőknek, hogy tűnje­nek el. Vissza-visszatekintettek, nem keltettek olyan benyomást, mintha a kíváncsiság nem volna tulajdonságuk és nem hallgatnák meg érdeklődéssel az udvarias szóváltást, mintha nem akarnák tudni, mi szél hozta ide az idegeneket. Keresztbetett lábakkal ülünk a gyékényeken, Ali Jajla meghívta a szomszédokat is, azok jól megfigyel­ték, milyen óvatosan bánunk a fény­képezőgépekkel, s az objektívet puha ecsettel gondosan megtisztítjuk a szavanna porától, most tehát puha anyagot hoztak, hogy felvevőgépeink kényelmesen pihenjenek. Beleegyez­nek abba is, hogy lefényképezzük őket s a gyerekek ezért fejbólintó kiskacsákat, fürgén mozgó játékege­reket kapnak. Megolvadt a jég, a szi­gorú nomádok térden csúszkálva ker­getik a játékegeret a sátorban s gye­rekek módjára nevetnek. Szemmel láthatóan jobban örülnek a játéknak, mint porontyaik. Örömük oly nagy, hogy visszaszólítják az asszonyokat s meghagyják nekik, vendégeljék meg az idegeneket tevetejjel. Búcsúzunk a vendéglátóktól, Ali szívét azonban nyomja valami, szünet nélkül beszél, türelmesen törekszik arra, hogy megértsük török szavait. Végül is kézmozdulatai derítettek fényt agyunkban: emlékül kérte az éppen most fényképezett felvételt. „Semmi akadálya, Ali, írd meg a címedet, elküldjük!" Tanácstalanul vette kezébe a fel­kínált ceruzát, jegyzettömböt és va­lahogy elszomorodott. Azután mind­kettőt letette, felvonta vállát s az álla megrándult, amikor kimondta: „jok." Ez visszavonhatatlanul „nem"-et je­lentett, nem tudok írni. Feljegyeztük tehát címét és a Mi­letoszbó Dodonába vezető úton Thá­leszre, Hippodámoszra és Aszpásziára, az ókori agytrösztre gondoltunk. Ez az agytröszt valahol itt székelt, ahol ma írástudatlan török nomádok kóborolnak. ÜJ SZÖ 5 * 1960. február 11.

Next

/
Oldalképek
Tartalom