Új Szó, 1960. február (13. évfolyam, 31-59.szám)

1960-02-11 / 41. szám, csütörtök

IDÜSZEHÜ Kiállítás a munkáiság életéről Nemrég eleget tettem egyik volt iskolatársam meghívásának. Vonatra ültem, hogy találkozzam régi pajtásaimmal, akikkel jó néhány évtizeddel ezelőtt egy ódon szepességi városkában együtt koptattam az iskola padját, együtt szurkoltam az érettségi vizsgán. Nem vagyok barátja az érzelgős reminiszcenciáknak. Már rég letűnt a gavalléros, de minden szívből fakadó őszinteséget mellőző diáktalálkozók kora. Hogy őszinte legyek, a kíváncsiság vitt el a volt osztálytársaim találkozójára. Annak idején huszonhatan hagytuk el az Alma mater, bennünket a tudomány gyümölcseivel jó anyaként tápláló régi iskola kapuját. Akkor szentül megfogadtuk, hogy jóban-rosszban hű barátok maradunk mindhalálig. Ám évek múltán ismét végigsöpört a világon a háború pusztító fergetege, mely nem egy ember szívében oltotta ki a barátság, az emberszeretet lángját. így történt több volt pajtásommal is. Sajnos, a találkozón már csak beigazolódott, pontosabb adatokkal bővült mindaz, amit néhány iskolatársamról régebben is hallottam. Sokan önkéntesen öltötték magukra a hitleri nácihordák egyenruháját, vették kezükbe a rettegést, |f a tömeghalált terjesztő, a védtelen ' emberek százezreit űzött vaddá, bárki martalékává alázó gyilkosok öldöklő fegyverét. A találkozón huszonhat osztálytársam közül öten jöttünk össze. Hova lett a többi? - kérdeztük egymástól. Ma már ezüsthajú pajtásunk, aki annak idején csaknem hajszálpontosan eltalálta a tanárok osztályzatait és jegyezte lelkiismeretesen noteÍ

szébe, zsebébe nyúlt. Meglepetésünkre, a régi, sokszor megmosolygott noteszt kotorta elő. Felolvasta a névsort. Elhangzott az utolsó név. f Döbbent, kínos csend. Azután lassan, kényszeredetten szó szót követett. Számba vettük régi pajtásainkat. A mérleg, amelyet felállítottunk mélységesen elszomorított. Többen elestek a harctlereken, sokan a nácizmus haláltáboraiban, az „Arbeit macht frei" (A munka felszabadít) .. cinikus, cégért meghazudtoló pokol^ ban vesztették életüket. A többiek, ' i- hazánkban élő további kettő kivételével - földönfutóként menekültek szülőföldjükről a dicsőségesen előretörő felszabadító szovjet hadsereg elől „rugalmasan távolodó" hitleri gyülevész haddal. Elmondtuk egymásnak azt is, hogy egyik volt tanárunk két szép szál főiskolás fiát utolérte a sorsuk. Otthagyták halálfejes sapkájukat, de fogukat is, ahová apjuk mételyező nevelése vezérelte őket. Ekkor hírtelen felvillant emlékezetemben egy gyermekkori élményem. Köztudomású, hogy a gyermek a látottakat, hallottakat, a megtanultat és az olvasottakat későbbi élete egész tartamára jegyzi meg. így tehát én sem lehettem kivétel, annál inkább, hogy azt, amiről említést teszek, később sajnos sokszor kellett tudatosítanom. \ Az ősi, humanista hagyományokra Visszatekintő, több száz éves liceum ' másodikos kisdiákja voltam, és mint olyannak különféle módszerekkel oki tató tanárok „keze alatt" kellett volmWHWWWWWWWW

CMWMHWtWHH WL Kijev, a Vörös Hadsereg utca ) (Horváth felvétele)' na „nevelődnöm". Egyik tanárom előttünk, 12-13 éves nebulók előtt, akik közül a számára ellenszenves fajú, vagy nemzetiségű (de kizárólag szegényebb sorsú) gyerekeket megdöbbentő rendszerességgel pofozta, sanyargatta, már akkor dicshimnuszokat zengett az eljövendő totális háborúról. Nyíltan beszélt arról, hogy az ilyen háború nemcsak a fegyverforgató férfiakat pusztítja, hanem tekintet nélkül korra és nemre a hátország lakosságát is. Néhai tanárom ezenkívül, ennek a burzsoá köztársaság idején német tannyelvű iskolának oszlopos pedagógusaként teuton megszállottsággal hirdette a totális németesítés elvét is. Ha diákjai közül valakit rajtakapott, hogy a szünetekben vagy az utcán más nyelven beszél, az bizony kénytelen kelletlen megtanulta mi a fegyelem, amikor a következő órán lesújtott ülepére a „szörnyű vétséget" megtorló nádpálca. Ilyen következetes volt áldatlan emlékű tanárunk, aki úton-útfélen dicsekedett császári és királyi tartalékos katonatiszti múltjával. Talán még gyakrabban, de hódolattal határos elismeréssel emlékezett meg a volt Vilmos-császári, német junker-tisztikar szerinte minden képzeletet felülmúló hadierényeiről. Tanárunk és hasonszőrű kollégái (tisztelet és hála a tőlük távolálló, válóban humanista profeszszorok emlékének), a poroszos „Drillt" tartották a serdülő ifjúság nevelése utolérhetetlen pedagógiai módszerének. Leplezetlenül soviniszta jellegű „szellemes" megjegyzéseikkel, arcpirító élceikkel, — melyeket a diákoknak kötelező röhögő-kőrussal kellett méltatniuk — fűszerezték az oktatást. Lényegében az első világháború idején, a fidélisen slendrián K. u. k. tisztikarban, lőtávolon kívül eső hadtápterületen átpezsgőzött, átkonyakozott hadviselés szerintük semmivel sem pótolható emlékének adóztak. De egyben más célt is követtek. Hozzájuk hasonló nemzedéket akartak felnevelni, mely nyomdokaikba lépve meghozná a világtörténelemben az általuk oly hőn óhajtott fordulatot, újabb vérözönnel állítaná helyre a rozsdásodó fegyverek dicsőségét. Csak ezért volt lehetséges az is, hogy a Franciaországgal szövetséges és vele szemben sokféleképpen lekötelezett burzsoá Csehszlovákia Tátra-aljai patinás kisvárosának macskakövekkel burkolt utcáin évek hosszú során át számtalanszor harsogott a sportpályára, majálisra és sok más alkalomból masírozó diákság torkából: „Unser Hauptmann steigt zu Pferde Ziehen wir ins Feld, ja Feld, Siegreich woll'n wir Frankreich, Frankreich schlagen Und sterben als ein tapfer Held" (Kapitányunk lóra pattan, ' Csatatérre indulunk. Megverjük a franciákat, Vagy egy szálig elhullunk). Ez a porosz katonanóta és még sok ehhez hasonló arra volt hivatva, hogy borsot törjön a kisváros őspolgárai szerint „betolakodott" csehek, s a „becseheltek" orra alá. Eddig gyermekkori élményem! > Később, mintegy 15 év múlva megmutatkozott, hogy az ilyen tanár urak, ilyen harciasan pattogó nóták segítségével Hitler megalomániás hívei nevelték az ifjúság egy részét. Azután a már dübörgő dob- és harsonaszóra, fehér térdharisnyában, horogkeresztes karszalaggal adjusztált barna ingben feszítő „volksdeutsch" sihederek. „Wen's Judenblut vom Messer spritzt da geht es doppelt gut" (Ha késünkről zsidóvér •> freccsen minden duplán jól sikerül...) lelkesítő, fajvédő germán hősi ének hangjainál érvényesíthették csorbítatlanul „jogaikat". Tetszés szerint bárkit „haptákba" állíthattak, leköpdöshettek, agyba-főbe verhettek. Hiszen a kiszemelt áldozatnak védekeznie tilos volt, és hiába keresett volna jogorvoslást „Hlinka apánk" államának hivatalos közegeinél. Igen, végső soron ezt eredményezte a polgárság, a szülők, a jóhiszemű humanista tanár urak és mások közönye, nemtörődömsége. Ilyen hát, szomorú reminiszcenciám, mely egyben mementó isi Sohasem téveszthetjük szem elől a felelőtlen kardcsörtetés, a nyárspolgári struccpolitika borzalmas következményét — a burzsoá nacionalizmuson, az izzó sovinizmuson keresztül szörnyeteggé fejlődött fasizmus minden képzeletet felülmúld pusztítását. Ez a gondolat különösen manapság foglalkoztasson állandóan minden jóakaratú embert, most amikor a sajtó, a rádió napról napra vészjeleket röpít világgá. NyugatNémetország, Olaszország, Svédország, USA, Kanada, Franciaország — röviden, a tőkés országok egész sora lett a neonácizmus fajvédő tobzódásainak színhelye. Minden jel arra vall, hogy jól szervezett, sőt mi több valószínűleg felülről irányított és támogatott kilengésekről, nem pedig felelőtlen suhancok csínytevéseiről van szó. Az átkos múltú horogkereszt ismét árnyékot vet a világra. Tekintet nélkül nemzeti, politikai, felekezeti hovátartozásunkra, társadalmi rétegeződésünkre világszerte milliónyian vagyunk, akiket a könyörtelen háború, az emberirtó fasizmus megtiport, vérig alázott. Mindhalálig sajgó szívünkben hordozzuk a meggyilkolt szülők, testvérek, barátok múlhatatlan emlékét. Legszentebb kötelességünk, hogy a földgolyót körülövező szétszakíthatatlan láncban összefogva megakadályozzuk az új háború elkerülhetetlenségét sugalló lélekkúfárok aknamunkáját. Hirdessük mindig és mindenütt, bátran és megalkuvás nélkül, hogy az emberiség boldogabb jövője a világbéke sérthetetlenségétől függ. Meg kell nyíltan mondanunk a velünk egyazon házban élő, közös munkahelyen dolgozó, velünk együtt járó-kelő, szórakozó politikamenteseknek, közömböseknek, kényelmeskedőknek, a csupán magánéletük elefántcsonttornyába vonultaknak, hogy térjenek észre, amíg nem késő. Tudatosítaniuk kell, hogy a tartós béke, az emberiség biztonságos boldog jövője nem sült galamb, nem égi manna, mely akkor is ölükbe hull, ha csak óhajtják, de semmit sem tesznek a világbéke megóvása érdekében, a háborús uszítók alattomos acsarkodásainak elnémítására. KOLÄR MARCELL Mednyánszky László: Háborúban. •m "' „Munkásélet" címen nyílt meg a sugároznak. — Látjuk á falu és v'á'4. budapesti tegújabbkori Történelmi Mú- ros dolgozóinak nélkülözéses minV zeum képzőművészeti kiállítása, dennapját, — koldusokat és éhező* Mintegy 200 exponátum, szobor, ket, az első parasztlázadást, az imérem, festmény, rajz és grafika idé- perialista érdekekért épségüket, éle* zi a kort 1867-től 1945-ig. A mun- tűket áldozó, hadifogságban gyötrő*? kásság életét, egy igazságosabb vi- dó katonákat. Látjuk a tüntetőket lágért folytatott küzdelmét tükröző és sztrájkolókat, a felkelőket és le-* művek érzést és képzeletet mozgat- tartóztatottakat. Lélegzetünket visz* nak meg és szocialista szemléletet szafojtva követjük a reakció, a fa*. t sizmus barbár tombolásával szem** " % beszálló hősöket, — míg elérnek a „Vörös Igazság győzelméig". & ft 1 Í A tô

r'

at a m

a9y

a

r művészet hala^ ' " : dó hagyományait követő alkotók kö* (t í zül azokat vonultatja fel, akiknek ! sorsa a munkásság sorsával összeg J+?jf forrt, s akik a művészetet nagy er^ kölcsi és társadalmi erőként értel-^ mezik. A mintegy 50 név közül áll^ jon itt legalább Mednyánszky Lász* ló, Derkovits Gyula, Egry József,

5 Uitz Béla, Szőnyi István, Goldmann György és Mészáros László neve. Az ő tiszta és egyértelmű mondanivaló*! juk, különböző felfogásban, más és más látásmóddal nyilatkozik meg. Am< valamennyien egyek abban, hogy aai emberiesség és haladás pártján áll-4 nak, és harcolnak érte, akkor is, mi*, kor az veszélyes. Dacolnak elnyomással és terrorral. Bátorítanak, kitartásra buzdítják a megalázottakat< elnyomottakat, művészi eszközökkel' jelölik ki a munkásság útját és készítik elő a forradalmat. '! Bárkfiny Jenőné Jándi Dávid; Téglahordó. ^ Bozena Némcová: 1 Három történet Apró történet a csehországi jezsuitád jámborságáról Sokan talán csodálkoznak a jezsuiták üldözésén; aki azonban ismeri viselt dolgaikat, az bizonnyal igazságos cselekedetnek tartja számkivetésüket. Istenemre, már csak azokért a -pokoli tettekért is, amelyeket hazánkban elkövettek, megérdemelték a számkivetést, sőt a halálbüntetésre is rászolgáltak volna. Hadd álljon itt egy kevésbé ismert esemény: Még a múlt évszázadban, Klatovy városában, ahol a jezsuitáknak kollégiumuk volt, csodatevőnek tiszteltek egy keresztet. Ezt a keresztet mindig magukkal vitték a jezsuiták, valahányszor beteghez hívták őket. Gyónás után sor került a végrendelkezésre: amennyiben a haldokló kevés anyagi javat hagyott a jezsuitákra, a keresztrefeszített megváltó megfenyegette és csak amikor a megváltó haragjától megilletődve, nagy hagyatékkal gazdagította a jezsuitákat, intett neki helybenhagyólag és dícsérőleg a keresztről. A jezsuiták kiűzése után Z. klatovyi polgár birtokába jutott a csodaerejü kereszt. Elképzelhető, milyen nagy volt a megrökönyödése, amikor a híres kereszt diadalmas hazavitele után figyelmesebb szemmel vizsgálva azt, észrevette rajta az elrejtett cérnaszálakat és drótokat, melyek segítségével Jézus végtagjai kedv szerint ide-oda mozgathatók lettek. Ekkor derült csak igazi fény a jezsuiták gyalázatosságára és ámítására. A csalódott polgár pedig eltávolítva a megbecstelenített keresztről a drótokat és cérnaszálakat, kis szobája falára akasztotta azt. Fia még ma is őrzi az egykor „csodaerejü" keresztet. Husz János nyilvánosan kárhoztatta a papság romlottságát és a pápai dölyfősséget és ezért eretnekké nyilvánították, majd máglyán elégették. A jezsuiták nem riadtak vissza a legocsmányabb cselekedetektől, ezzel lealacsonyították vallásukat, melynek papjai voltak: az oltári szentség kincsgyűjtésük, p énzsővárgásuk védőpajzsa volt: milyen sorsot és milyen büntetést érdemeltek vajon, miképpen kellett volna őket megbélyegezni, mikor Huszt eretneknek mondták ki és máglyán elhamvasztották» kodnia gazdauramnak a lócáról és (1849) 1 meg kellett mosnia a kezét: (1856) Füstbe ment remény „Szerencsém volt, lúdtojásf leltem az úton" lelkendezett az aszszony a mezőről jövet. „Kitűnő fánkot sütök neked belőle'." A paraszt az asztal mögötti lócán feküdt, egy darabig csak nézte a tojást, amelyet az asszony az asztalra helyezett, majd így szólt: „Ebből a tojásból pedig nem csinálsz fánkot..." „Hát akkor mi lesz vele?" „Kikelteted." „Hát aztán?" „Aztán? Ostoba! Aztán kisliba lesz belőle. A kisliba megnő, lúd lesz. Ez majd tojik egy csomó tojást, azokból kislibák kelnek ki. A kislibák megnőnek, eladjuk őket és a pénzen malacot veszünk. A malacot kövér disznóvá hizlaljuk. Eladjuk, veszünk egy üszőborjút. Az üszőt felneveljük, jóféle tehénke lesz belőle és ez majd borját ellik. A borját odaajándékozom a főjegyzőnek..." „A főjegyzőnek? Mi a csodának? Van annak elege ..." mérgelődött az asszony. „Ha én annak borjúval kedveskedek, megtesz bírónak ... Hát te ezt nem érted...?" - torkolta le a paraszt. „így már igen..helyeselt az asszony elégedetten. Hanem aztán kicsit elgondolkozott, majd kérő hangon folytatta: „Azért nagyon kérlek, férjuram, igazságosan ítélkezz, hogy sehol semmi baj ne legyen, nehogy minket is úgy átkozzanak hátunk mögött a szomszédok, mint a mostanit." „Mi közöm a szomszédokhoz: csak merészeljen valamelyikük pofázni, majd én megtanítom kesztyűbe dudálni! Te pedig ne avatkozz az én jogaimba, hallod-e, mert... ezek aztán igazán csak rám tartoznak!" — kiáltott fel a gazda, öklével az asztalra sújtva... mire, - ah! szörnyűség! - szétloccsant a lúdtojás! És ezzel a csapással vége lett a lúdnak, vége a kislibáknak, a malacoknak, az üszőnek, a tehénkének és a borjúnak, vége lett a bírói hivatalnak, sőt mégcsak fánk se lett belőle; ráadásul még fel is kellett tápász•» • Paraszt az egyetemen, Gabonát hozott fel a paraszt a fővárosba. A sikeres eladás után megelégedetten sétált Prága utcáin. Éppen akkor érkezett az egyetem épületéhez, amikor oda népes csoportokban özönlöttek a diákok: meg is kérdezte tőlük, mit jelent ez a nagy sietség, mire azt a választ kapta, hogy a tanítás kezdődik. „Hát, itt osztogatják a tudományt" — örvendett a paraszt, - „hiszen ez nagyszerű. Már rég szerettem volna látni, hogyan is folyik a tudományszerzés; lehetséges volna, hogy én is megnézhessem?" „Mért ne", válaszolt egy vidám diák, „jöjjön csak velünk, mindent megmutatunk önnek!" Közrefogták és bevezették az egyik tanterembe, ahol még nem volt előadás. „Ebben a teremben, kedves bátyámuram," mondja az egyik diák

t „kérdéseket adnak fel; s bizony annak, aki a feltett kérdésre nem válaszol helyesen, öt forintot kell fi« zetnie." Kihúzta pénzeszacskóját a paraszt, letett öt forintot az asztalra és felszólította a diákokat, rakják ki Is maguk elé pénzüket, amit ezek meg is tettek. Az egyik diák komoly arccal kér« dezi: „Hogy hívják az isten anyját?" V A paraszt gondolkodás nélkül uá« laszolt: „Isten anyját Máriának ne• vezik, ő adott életet isten fiának." „Jól van! Kitűnő!", hangzik mindenfelöl. „Hanem, most uraim, én adom fel a kérdést", lepte meg bátyánk a diákokat. „Adja csak, adja" - sürgették a diákok széles mosollyal. Feláll a paraszt és igen komoly ábrázattal kérdezi: „Hát... hogy hívták az én megboldogult anyámat?" A diákok megnyúlt arccal néztek egymásra, miközben a paraszt minden pénzt a kalapjába seperve, ily szavakkal ajánlotta magát: „Hát: nyertem, minden jót kívánok: ha a tudományszerzésben újra szükségük lesz rám, csak küldjenek értem." (1849) Sipos Győző fordítása SZÓ 6 * 1960. február 11-