Új Szó, 1960. január (13. évfolyam, 1-30.szám)

1960-01-01 / 1. szám, újév

A Malá Strana egyik legszebb utcája, a Neruda utca (R. Vítek felvétele) -m -i-em tudom, akadt-e már va\l laki, aki pontosan meg I \ tudta volna magyarázni, mi is a hazaszeretet. Talán az, hogy ha csak néhány napig távol vagyok Prágától, megmagyarázhatatlan hiányérzet fog el? Vagy talán az, hogy jóformán naponta végigmegyek a Vencel-téren, Pfíkopyn és soha nem unom meg ezt az utat? Ha meglátom, hogy új üzlet nyílt, új portált kapott valamelyik, ha új neonreklám gyúl ki, olyan öröm és büszkeség fog el, mint egy kisgyereket, aki új játékot kapott. Megint szépült, megint új díszszel gazdagodott az én Prágám. Éberen figyelem, ha egy-egy házat építőállványok takarnak el. Mi készül itt, mikor tűnik el ez a csúnya folt az utcáról? — kérdem magamban. S ha túl sokáig tart, míg kibukkan a meglepetés, bosszankodom, mérgelődöm. Személyes sértésnek érzem, ha valami nem megy úgy, mint kellene. De nemcsak a belváros, hanem az Ó-város és a Malá Strana is. akárhányszor végigmegy az em ber zegzugos, romantikus utcáin, ezer meglepetést tartogat. Nem hivalkodnak itt fényes kirakatok, csillogó neonreklámok és mégis mindig valami új szépséget fedezel fel. Amott új vakolatot kapott az a barokk palota, és csak most bontakozik ki könnyed, elegáns vonala, itt ezt a több évzázados múltra visszatekintő kapubejáratot észre sem vetted eddig. Amerre nézel, amerre jársz, minden utca, minden ház egy darab történelem. Prága gazdag műemlékekben. Ha jól tudom sorrendben a világ negyedik legszebb városának tartják. Találkozót adnak ,itt a turisták a világ minden tájáról. Beszéltem olyan külföldivel, aki már néhányszor járt itt, de mindannyiszor azzal az elhatározással utazik el, hogy amint alkalma lesz újból eljön. Nem tud betelni fővárosunk szépségével. Amikor az ember már ki tudja hányadszor barangol a várban, a Malá Stranán, bizalmas ismerősként köszönti a neki legkedvesebb épületet, kertet, sarkot és mint a szerelmes a kedvese titán úgy vágyódik ismét viszontlátni, ismét gyönyörködni benne. Prága azonbán nem csupán a Vencel térből, műemlékekből áll. Vannak vadonatúj lakónegyedei, egész új városrészek, amelyek aj utóbbi évek folyamán keletkeztek. A modern épületekben takaros, összkomfortos, minden kényelemmel ellátott lakások. A dolgozók ezrei kaptak új hajlékot s az új lakásokkal új iskolákat, óvodákat, üzleteket, játszótereket. Még nincsenek mindenütt készen az utak, de már számos ház előtt személyautó, motorkerékpár vár a tulajdonosára. Prágában már lassan közlekedési nehézségeket okoz q sok autó, a forgalmas útkereszteződéseknél percekig kell várni amíg átjut az ember a másik oldalra. Decemberben elkészültek az első szövetkezeti házak is. A boldog lakástulajdonosoknak, akik valóban tulajdonosai és nem bérlői lakásaiknak, maga Adolf Svoboda, Prága főpolgármestere gratulált új otthonuk átvétele alkalmából. Ma írjuk le először az 1960-as évszámot. Kerek, ünnepélyes szám, ünnepi esztendő kezdetét jelenti Prága és az egész ország ebben az évben ünnepli felszabadulásának, új élete kezdetének tizenötödik évfordulóját. Igen, tizenöt esztendővel ezelőtt új élet született itt, a szovjet felszabadító csapatok hozták az új élet csíráját, és azóta ez hatalmas fává növekedett, mély gyökeret eresztett, amelyet soha többé nem lehet kiszakítani. Mennyit változott ez alatt az idő alatt ez a város! Most lett csak igazi otthonává a benne lakóknak. Övék itt minden, a színházak, mozik, főiskolák, hangversenytermek, minden értük és miattuk történik. A felszabadulásnak méltó megünneplésére úgy készül Prága, mint egy lakodalomra. A dolgozók szorgos kezei már most csinosítják, új ruhákba öltöztetik a házakat, új világítást kapnak az utcák, új villamosok, autóbuszok teszik jobbá, gyorsabbá a közlekedést. Épül, szépül a város s tárt karokkal várja, lúvja azokat, akik még nem látták. Gyere, ismerd meg hazád fővárosát, a tied is, mindenkié. ^ . KIS ÉVA A SZOCIALIZMUS győzelmes évtizede előtt Az elmúlt esztendő utolsó napjaiban, éppen akkor, amikor híre jött, hogy 1960 április végén vagy május elején létrejön az évek óta annyi vita és küzdelem tárgyát képező négyhatalmi csúcstalálkozó, éppen ezekben a napokban a világ tizennyolc nagyvárosában, köztük Moszkvában is, ünnepélyesen bemutattak egy új amerikai filmet, amelynek a címét magyarra „A végső partokénak lehetne lefordítani. önmagában az a tény, hogy egy amerikai film ősbemutatója egyidejűleg zajlik le moszkvai vetítésével, még a hidegháború enyhülésének az időszakában is érdekes és feljegyzésre méltó esemény. Növeli a jelenség súlyát, hogy az új amerikai film a maga nyelvén igen határozottan és félre nem érthetően az atomháború embertelensége és esztelen volta ellen emeli fel művészi eszközökkel, a vizuális benyomásoknak az ember emlékezetébe, tudatába oly mélyen bevésődő szavát. A film tárgya röviden annyi, hogy valamikor, a mai nappal megkezdődő új évtized valamelyik későbbi évében hirtelenül az egész világra kiterjedő atomháború tör ki, amely igen rövid idő alatt elsöpör jóformán minden életet a földgolyó egész északi felén. A déli féltekén, messze az Indiai-óceán és a Csendes-óceán eldugott részein az ember ugyan megmarad, azonban a nagy mértékben megfertőzött légkör lassan, de biztosan elhozza az atomhalál közvetett, lassúbb módját, és így mindenütt, a „Végső partokon" is az elkerülhetetlen halálra készülnek az emberek. Néhány kiválasztott személy sorsán mutatja be a film rendezője az atomháború minden esztelenségét, halálos ellentmondását. A film azzal zárul, hogy az egyik ausztráliai haldokló városban még a háborút közvetlenül megelőző időkből megmaradt egy transzparens az intő és nekünk is szóló felírással: „Még van idő, testvérek!" Remélhetőleg Moszkvából hozzánk is elkerül ez az érdekes, sőt értékes amerikai film. Addig is elmondhatjuk róla, hogy az" amerikai filmiparnak az új idők szellemét érzékeltető művészi megnyilatkozása nagyszerű fokmérője annak a fejlődésnek, amelyen az emberiség az elmúlt években, különösképpen azonban a most lezárult 1959-es esztendőben keresztülment. Akinek alkalma volt egy évtizeddel ezelőtt a nyugati országokban járni, ezeknek sajtótermékeit, napilapjait, képes folyóiratait rendszeresen figyelemmel kísérni, jól emlékszik még arra, hogy akkor pont az ellenkezőjét hirdették jóformán minden szavukkal, minden képükkel, mint most „A végső partok" című amerikai film. Nemcsak a heti hangoshíradók hemzsegtek a mindenféle rendű és nagyságú atomrobbantások képeitől, nemcsak a robbanások közvetlen és közvetett hatását szemlélhette a magát akkor a történelem páholyában képzelő amerikai polgár. Számtalan, egész estét betöltő film úgynevezett művészi mondanivalója is az atomfölény, az atomhalál — természetesen mások, a szocialista államok polgárainak atomhalála — , gondolatával játszott. Ezt a képet, ezt az alig tízesztendős múltat kell magunk elé idéznünk, hogy megértsük, az előbb említett filmen keresztül szemléletesen lássuk azt az utat, amelyet a világ a háború szélén való táncolás és a hidegháború merev elzárkózásának embertelen álláspontjától Hruscsov elvtárs amerikai útjáig, az ez év tavaszára most már biztosnak látszó négyhatalmi értekezlet elhatározásáig megtett. jóiért folytattak a világ jelentős • • részén, közvetlenül a sok tízmilliónyi áldozatot követelő második világháború befejezése után újra esztelen, háborús politikát? A válasz egyszerű. Nem mintha a kapitalista világban rosszabb emberek élnének, vagy ostobábbak, mint nálunk. Ezt már csak azért sem állíthatjuk, mert meg vagyunk győződve róla, hogy egyszer ott is, egyik helyen előbb, a másik helyen utóbb, a szocializmus építésének útjára fognak lépni. Nem az emberekben van a különbség, hanem a fennálló* társadalmi rendszerben, a kapitalizmusban, amelynek lényege éppen a kizsákmányolás. Márpedig a kizsákmányoláshoz szervesen hozzátartozik a fegyverkezés, a hódító háborúk politikája. Ezért fogadták az imperialista körök oly éktelen örömmel az 1945 augusztusában japán városokra ledobott két első atombombát, ezért övezték szinte mitikus dicsfénnyel az atomfölény, a harmadik atomvilágháború gondolatát. Ebből az imperialista gőgből csak az a tény józanította ki az atombombák őrültjeit, hogy a másik, a számításaik és terveik szerint szenvedő fél, a szocialista világtábor mihamar megtörte az imperialista atommonopóliumot. Az atomvilágháború kirobbantása kockázatossá vált, mindazonáltal hirdetőik, imperialista mohóságukban továbbra sem adták föl fölényük tudatát. Hozzájárult ehhez a kapitalizmusnak az a kényszerítő szüksége is, hogy a legmagasabb profitokat, iparuk jelentős részének foglalkoztatottságát csak igen jelentős további fegyverkezés útján tudták biztosítani. A Szovjetunió vezette szocialista tábornak — miután sikerült megakadályoznia az atomvilágháború kirobbantásának legakútabb veszélyét a koreai háború idején — a történelmi feladata abban állott, hogy a szocializmus adta lehetőségek felhasználásával megteremtse előbb az erők egyensúlyát, majd a szocialista világ gazdasági, politikai hatalmának túlsúlyát a kapitalista világ fölött. Tudjuk azt, hogy ez a tíz év előtti adottságokból nézve, hatalmas feladat volt. Hiszen a szocialista világ a föld lakosságának nem egészen egyharmadát képezte' és 1950-ben a világ ipari termelésének mindössze egynegyedét produkálta. Hogy azóta a szocialista világrendszer a Szovjetunió vezetésével mily óriási fejlődésen ment keresztül, hogy számos gazdasági ágazatban, a tudományos kutatás, a kultura színvonala tekintetében milyen világra szóló eredményeket ért el, azt ebben a cikkünkben nem kell részleteznünk, hiszen az nálunk köztudomású. A fontos és a lényeges ebben a fejlődésben éppen az, hogy a saját fölénye és túlsúlya tudatában tetszelgő, a világ lakosságának kétharmad része fölött uralkodó tőkés rendszer elvakultjai is ráébredtek e tények félreérthetetlen beszéde nyomán a valóságos világhelyzetre. Jellemző, hogy ez az ugrás a menynyiségből a minőségbe olyan minden ember képzeletét foglalkoztató esemény nyomán következett be, mint amilyen az első szputnyik fényének feltűnése volt a hidegháború sötét égboltozatán. Az imperialista körök ugyan egyideig még azzal hitegették magukat és közvéleményüket, hogy a „véletlenszerű és elszigetelt szovjet sikert" gyorsan utolérik, sőt felül is múlják. Az utolsó két év eseményei azonban — ha lehet — még jobban megingatták a kapitalizmus gazdasági és tudományos fölényébe vetett egyre jobban illuzórikussá váló hitet. Gondoljunk csak vissza, milyen további megdöbbenést váltott ki éppen egy évvel ezelőtt immár a napkörüli útra útnak indított harmadik szputnyik, vagy a csak néhány hónappal ezelőtt a Holdra majd a Hold körüli útra kilőtt lunyikok. A gondolkodni tudó szakemberek a kapitalista táborban is kénytelenek voltak megállapítani, hogy ezek az emberiség történelmében példátlanul álló csúcsteljesítmények nem elszigetelt jelenségek, hanem a rendkívül széles, mindenre kiterjedő szocialista oktatásügy, a minden tehetség kibontakozását, minden, még a legmerészebb terv megvalósítását is lehetővé tevő szocialista rendszer eredménye. A

tőkés világ ezen, 1957. október 4. óta tartó és szakadatlanul fokozódó rádöbbenésének az eredménye megmutatkozott azután politikai síkon is az 1959. év folyamán. Az első fecske szerepét Macmillan angol miniszterelnök töltötte be, aki már csak hazájának rendkívül veszélyeztetett helyzetére való tekintettel is egyszerre halaszthatatlannak látta moszkvai útját. Viszszatérése után Hruscsov elvtárssal folytatott eszmecseréje után tett kijelentése: „A világ a négy nagyhatalom legfőbb képviselői sorozatos tanácskozásainak korszakába lép" — első gazolását konkrét tények formájában éppen az elmúlt karácsonyi ünnepek előtti párizsi tanácskozásokon nyerte. Ott ugyanis a hidegháború érdekeltjeinek — elsősorban az ellentétek zavarosában halászó Adenauernek — az újjászülető francia imperializmus megszállottjainak minden törekvése ellenére kénytelenek voltak kijelenteni: „A mindent megsemmisítő atomháborúnak nincsen más alternatívája, csak a békés együttélés. Ennek a módozatait pedig csak sorozatos csúcstalálkozókon lehet megtalálni." A kapitalista világ tehát az évtized fordulóján zavaros, ellentmondásokkal teli képet mutat. Még vannak, bár egyre kevesebben, akik görcsösen ragaszkodnak az atomfegyverkezés és a hidegháború gondolatához. A nagy tőkés államok befolyásos köreiben jelenleg azok a különben reakciós politikusok vannak túlsúlyban, akik nem vállalják egy atomvilágháború mindent, tehát őket is elsöprő kockázatát. Viszont rendszerük prosperitásának fenntartása érdekében csak igen nehezen és csak korlátolt mértékben hajlandók elfogadni Hruscsov elvtársnak az ENSZ közgyűlésén tett történelmi jelentőségű leszerelési javaslatát. Ugyanakkor a tőkés rendszerű államok széleskörű nyilvánossága, dolgozóink sokszáz milliós tömege egyre határozottabban követeli nemcsak az atomfegyverek betiltásának, hanem a fegyverkezés borzalmas terhének a csökkentését is, mert e terhek elsősorban éppen az ő vállukat nyomják. Amióta megszűnt az Amerikai Egyesült Államok imperialista köreinek atommonopóliuma, amiéta egyre konkrétebben rajzolódnak ki a jövő távlatában a szocialista világrendszer gazdasági egyenrangúságának, sőt túlsúlyának a körvonalai, azóta a kapitalista tábor szükségszerű ellentmondásai is egyre szembeszökőbbek lesznek. Az elmúlt esztendőben Európa tőkés államai két egymással szemben álló gazdasági tömbre szakadtak. A katonailag ezeket az államokat összetartó szervezetet, a NATO-t, Franciaország új imperialista politikája bontja meg. Az Egyesült Államokat fizetési mérlegének gyors romlása, politikai tekintélyénak egyre nagyobbmérvű hanyatlása fenyegeti. Ez utóbbinak látható jele, hogy a „saját földrészén", Dél-Amerikában is egyre-másra kerülnek uralomra imperialistaellenes, tehát az Egyesült Államok mai politikájával szemben álló kormányrendszerek. A szocialista világ erőinek kiterebélyesedése azonban nemcsak azokon a negatívumokon mutatkozik meg, amelyek egyre nagyobb számmal ütik fel a fejüket a kapitalista világban. A szocialista világ fejlődésének határozott, megingathatatlan és csak felfelé fokozható programját adta meg a Szovjetunió Kommunista Pártjának a múlt év elején megtartott XXI. kongresszusa, amely a szocialista tervezés törvényszerűségével állapította meg az 1965-ig megvalósítandó gazdasági feladatokat és határozta meg azt a világtörténelmi jelentőségű távlatot, hogy a Szovjetunió hétéves tervének befejezése után néhány esztendőn belül, legkésőbb azonban 1970 és 1975 között nemcsak utói fogja érni, de meg is fogja előzni az abszolút termelés mértékében, majdpedig az egy főre eső termelés nagyságában is a jelenleg e téren még vezető legnagyobb kapitalista hatalmat, az Amerikai Egyesült Államokat. A végső cél azonban még ennél **is messzebbmenő. A szocialista világnak, mint a Föld lakossága egyharmadának, körülbelül ugyanazon idő alatt, mint a Szovjetuniónak a fentebb említett feladatot, meg kell valósítania azt a célt, hogy a világ termelésének legalább a felét állítsa elő. Ebben a feladatkörben igen fontos szerep hárul hazánkra, Csehszlovákiára is, jóllehet a lakosság száma, az ország területe tekintetében nem tartozunk a világ vezető államai közé. Második ötéves tervünk utolsó, 1960-as tervének minél jobb teljesítésével, főképp azonban az utána következő harmadik ötéves tervünk célkitűzéseinek megvalósításával világméretben is érezhető módon járulunk hozzá annak a nagyszerű, békés távlatnak a megvalósításához, hogy a XX. század mai napon kezdődő hetedik évtizede a szocializmusnak, mint világrendszernek gazdasági és politikai győzelmét hozza. SZŐKE LŐRINC ÜJ SZÖ 7 * 1960 • ÚJÉV