Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-05 / 334. szám, szombat

i AMERRBA ľ E LfflA BADIT05Z0VJ BT KATÓNAK JARTÁK § -VM^T:'ZÖLD • • • • • • • • • • • Dicső napokra emlékezünk. Tizenöt év telt el azóta, hogy a felszabadító szovjet hadsereg áttörte magát a kárpáti szorosokon. A fasiszták úgy hitték, hogy Kelet-Szlovákia hegyes vidéke és a kedvezőtlen időjárás segítségével sikerül megállítani felszabadítóinkat. Az egyik szovjet haditudósító írta: „Az ember ki sem gondolhatná a harc oly nehéz feltételeit, amilyenek elé a kelet-szlovákiai offenzíva állított bennünket... Egységeink sikerét csak a szovjet katonák magas fokú harci felkészültségével, határtalan önfeláldozásával magyarázhatjuk." S a lakosság nemcsak hogy mindenütt szeretettel fogadta őket, de a hadműveletek meggyorsításában is áldozatosan segédkezett. Az elmúlt évek során egész Kelet-Szlovákia hazánk virágzó részévé fejlődött. Erről beszél az alábbi, Hencovcéről szóló írásunk is. M

ég a vonat ablakából az első, ami a szemembe tűnt, a fehér, bodros füstöt eregető magas kémény, a tengernyi hasábfával körülvett nagy üzem. A távolabbi vasúti híd sejteti, hogy nem messze, a Riedky hegy tövében folyik az Ondava. Az üzem mögött a falu, llencovce s kissé odébb, jobbra, a Vranov domb hajlatában az emeletes házak egész sora, melyekben a faipari kombinát dolgozói laknak. Friss szél fújdogált. A földet átjárta a fagy, s a fűre rakódott dér ezüstként tükrözte a melegét vesztett napfényt ... Az üzembe, a faluba betonút vezet. A széles árok vize már befagyott és gyerekek csíkozták korcsolyával jegét. Hirtelenében nem is tudom, miért, a tavaszt éreztem a levegőben. A télbe futó napokban a pazarlón oly ritkán hulló napsugár felélénkíti, kedvre deríti az embert. De éreznéme a tavaszt a tél küszöbén, ha nem láttam volna magam körül a melegen felöltözött vidám gyerekeket, a napfényben fürdő új üzemet, emeletes lakóházakat? Mi volt Kelet-Szlovákia a múltban? S milyen most?! Ez a gondolat melengette szívemet, ez varázsolt tavaszi áramlatot a friss, telethozó szélben ... S az már úgy szokott lenni, ha az ember bárhová is megy, ismerőst szerez magának. Hencovcén több emberrel jöttem össze, de hosszú ideig, a legtöbbet Ján Tomášra fogok emlékezni. Elmondom, hogy miért. Fiatal élete — mindössze 30 év van mögötte — nyitott tenyérként tárja elénk a múltat és jelent. Másfél évtizedet a múltból, másfél évtizedet a mi szabad életünkből. y : A z üzemben ismerkedtem meg az erős vállú, domború mellű, telt, pirospozsgás arcú Tomáüsal. Épp búcsúzkodott munkatársaitól. — Talán csak nem katonának megy? — kérdeztem. Elnevette magát. — Dehogy! A múltkoriban kezemet törtem, s most utólagos kezelésre Pieštanyba küldenek, — válaszolta a világ legtermészetesebb hangján. Ekkor furcsa gondolat ötlött az eszembe. Hogyan élne, gondtalan, vidám lenne-e Ján Tomáš, ha nem állna az Ondava mentén az új gyár, a szemközti domb hajlatában az új lakónegyed, s a betonút helyén a régi sártól dagadó szekérutat látná maga előtt. — Hogyan élne, ha mindez nem lenne? — mutattam körös-körül. — Ha minden a régiben maradt volna? Hogy juthat az ember eszébe ilyen furcsa kérdés? Ezt gondolhatta az első pillanatban Tomáš is, mert a pillanat töredéke alatt elkomolyodott, de aztán felengedett benne a feszültség, mosoly lopakodott ajkára. Hiába, vidám ember. — Két hektár földön négyen gürcölnénk, négyen marakodnánk ... Tudja, hogyan élt itt azelőtt az ember? — Először járok itt... — Ráér? — kérdezte, mintha ö lenne kíváncsi az itteni viszonyokra, s nem én. Amikor bólintottam, fellélegezve folytatta: — Elmondom, mitől szabadultunk meg tizenöt évvel ezelőtt ... [án Tamásból folyt a szó. Az apját nem ismerte. Születése után néhány nappal, 1929 nyarán vándortarisznyával a vállán indult el a tengerentúlra. Argentínába ment. S csak egyszer kaptak tőle levelet: ľ megbánta a hosszú utat, még nehezebb lett az élete. Azóta semmi hír felöle. Talán életét vesztette... 216 család élt akkor a faluban és 150 férfi ment idegenbe boldogságot keresni. A többnyire fából épült házikókban az ínség volt az úr és oly jólesett legalább álrriodni a boldogabb életről. Kultúrára nem is gondoltak. A „kultúrát" a kocsmában kapták. Sok volt belőle, négy e kis faluban! Kórház csak a messzi Homonnán volt, de pénz nemigen akadt orvosra... A magára maradt Tomášné a nagyobb gazdáknál gürcölt, hogy falat kenyeret adhasson három éhező gyermekének. A kis Jano foltos, háziszőttes ruhában, mezítláb járt az iskolába. Télen bátyja elhordott cipőjét húzta lábára. Eszes fiú volt, jól tanult, továbbtanulásra azonban nem gondolhatott, amikor ruhára sem telt anyja szolgai keresetéből. A népiskola után a legelő lett „felsőbb" iskolája. Tehénpásztor lett. A Riedky hegy szomszédságában folyó Ondava csacsogó vize szomorú dalokat csalt ki bslöle. Mire tizenöt tves lett. a távolabbi hegyekben fellobbantak a partizán máglyák tüzei. A faluból többen „eltűntek". Janko még gyerek volt, tizenöt éves, de kis Jánošíknak képzelte magát. Ügy gondolta, ha elveszi az uraktól azt, ami őket urakká teszi, akkor a szegényemöer lesz az úr. S a kis Jánošík működni kezdett. Felszabadítóink akkor a Dukla-szorosért harcoltak. A németek az Ondava menti sík földeken, ahol ma a nagy üzem áll, tábori repülőteret rendeztek be. Sok német volt a faluban. „Gazdagságuk" a fegyver volt. A kis Jánošík ettől igyekezett őket megszabadítani. Gránátokat, lőfegyvereket „lopott" tőlük s az öregebb fiúknak, a partizánösszekötőknek adta őket. Egyszer egy részeg tiszt pisztolyát csente el, máskor az Ondava hűs vizében fiirdö németeknek a bokrok között hagyott géppisztolyait vette magához s eldugta. Amikor a németek kijöttek a vízből, megijedtek, fegyverük sehol, „csak" a kis tehénpásztort látták. Futásnak eredtek, azt gondolták, partizánok vannak a közelben. Többé nem is merészkedtek a folyóhoz ... i^^ilipi Amerre a felszabadító szovjet katonák jártak, ott az élet új hajnala hasadt. Így van ez a 15 évvel ezelőtt felszabadult Svidníken is, ahol nemcsak új lakóházak, üzletek, iskola, szálló létesült, hanem új ruhaipari üzem is épül. A szabadságunkért, új életünkért elesett szovjet katonák nem hiába áldozták vérüket. Emlékezetükre Svidníken emlékművet állítottak. A város fölé emelkedő monumentális emlékmű méltón fejezi ki mélységes hálánkat hős felszabadítóink iránt s örök időkre hirdeti a szovjet nép iránt érzett testvéri szeretetünket, örök barátságunkat. (Št. Petráš - ČTK - felvétele) Kelet-Szlovákia iparosításának büszkesége: az új heneovcei faipari kombinát. (Lengyel György mérnök felv.) S aztán jöttek ók, akikre a hencovceiek oly szívszorongva vártak. A németek fejüket vesztve ordítoztak. Kiparancsolták a népet a faluból, mert fel akarták gyújtani a házakat. Vranov felé terelték őket. Csak ötven család tudott megmenekülni és lovastól, szekerestől az Ondava mögötti Riedky hegyre költözött. A fasiszták nem mertek utánuk menni. Már ott voltak a szovjet katonák. S a falu faházai égtek, ropogtak a lángokban, mintha nagy szalmakazlat gyújtottak volna fel. Több mint 170 ház, az iskola is így ment tönkre. Helyükön csak üszkös rom maradt. A szovjet katonákat az Ondava megáradt vizén a németek elöl elmenekült heneoveeiek segítették át, szekereikből hidat tákoltak össze. A németek Vranov felé menekültek... Mily szomorú látvány volt Hencovce üszkös romjaival. De az emberek a romok között könnyel a szemükben ölelkeztek össze a felszabadítókkal. Ünnep volt a romok között, nagy ünnep, mert az élet szemaforja számukra ekkor mutatott először zöldet. Ennek már tizenöt éve ... M

ost már tudja, hogy mitől szabadultunk meg — mondja Ján Tomáš, — s hogyan élünk ma, azt láthatja a maga szemével. A romok helyén az állam új házakat épített, új emeletes iskolát, bölcsódét, mozit, villanyfényt kaptunk s orvosok vannak a faluban ... De a legfontosabb ez! — mutat az üzemre. — Európában egyedülálló ez az üzem! A kemény fát, főleg a bükkfát már nemcsak tüzelésre használjuk, itt Hencovcén mechanikus és vegyi úton feldolgozzuk, hogy más üzemekben műselymet gyártsanak belőle. A kemény hasábfákat komplex módon teljesen felhasználják. Most próbálnak ki egy új technológiai eljárást, mely szerint a jövőben az üzem válogatás nélkül fogja a fát feldolgozni úgy, ahogy az erdőből kapja. Ezzel évente 2500 vagon fát takarítanak meg. S a nagy vállalat tovább épül, bővül... Tapasztalataikat megosztják a testvér országokkal. A Szovjetunióban és Bulgáriában az ö tapasztalataik alapján építenek hasonló üzemeket, a Romániából jött dolgozók meg itt fogják elsajátítani n termelési folyamatot. Hencovce híres lett! Más országokból jönnek ide tanulni, ide, ahonnan a múltban menekültek az emberek. S a közeljövőben újra változik majd arculata. Ha már tető alatt lesz a már épülő 1200 lakásegység, Hencovce úgy fog festeni, mintha új ruhát öltött volna. D

e a legfontosabbról még nem beszéltünk. Csodálkozva nézett rám Ján Tomáš. — Igen, magáról, az emberről! Miért fontos ez? Keveset beszélünk erről, mert természetesnek vesszük. A Kelet-Szlovákiában épült új üzemek egész sora nemcsak a jobb életkörülményeket jelenti, hanem... de hadd mondja csak el Ján Tomáš. — Az üzem építkezésén kezdtem, segédmunkásként dolgoztam, aztán sofőr lettem, földgyalut vezettem. Az ríj üzemben kitanítottak szakmunkásnak, most az automatikus gépeket, a hó-„ nyomásmérő szerkezeteket kezelem. Újítottam is. Mi az automatizálásról nemcsak beszélünk, de tovább is fejlesztjük. Ehhez többet is kell tudnunk. Az embernek nőnie, fejlődnie kell. Az üzemben elektrotechnikai ipariskola nyílik. Ott fogok majd tanulni... így beszél az egykori tehénpászlor., aki munkás lett és munkásként gondolkozik! Kelet-Szlovákia iparosításával megnövekedett munkásosztályunk, erősödik az ország, a nép hatalma, s ez adja a boldogságot az embernek. — Igaz, Tomáš elvtárs? — Igaz. Üj életünk akkor kezdődött, amikor az Ondaván átkeltek a szovjet katonák ... Két kisgyermekem van, nekem már nem kell őket elhagynom, mint elhagyott bennünket az apám hegom évtizeddel ezelőtt... Ü

zembe jövet nem hiába érezte az ember a telet hozó friss szélben a tavaszi áramlatot. így van ez Hencovcén és mindenütt, amerre a jelszabadító szovjet katonák jártak. Ott az élet szemaforja zöldet, szabad utat mutat, — az ember boldogulásának útját. Ez életünk tavaszát jelenti, nem csoda, ha a tél küszöbén is érezzük erős áramlását... PETRŐCI BÁLINT ÜJ SZÓ 6 * '^cember <*.