Új Szó, 1959. december (12. évfolyam, 332-360.szám)

1959-12-25 / 356. szám, péntek

Egri Viktor HALÁL Tegnap váratlan ajándékhoz jutottam. Spál néhány összehajtott tiszta papírlapot csúsztatott a ke­zembe. Nem is kérdeztem, honnan szerezte. Alighanem az irodabarak­kot takarító asszonyok egyike lepte meg vele. Este teleírtam az egvik papirost. Nagyon reménytelen, hogy az efféle írás valaha túljut a drótsövényen, mégis kimondhatatlanul jól esett, hogy a parányi ceruzacsonkkal le­írhattam: tartozom valahová, még ember vagyok, nem adom meg ma­gam! Csak ilyen ritka, ünnepi percek­ben, amikor írni tudok, érzem, hogy talán nem éltem hiába. Ha megma­radok, gyűlölni fogom a rabságot, « háborút és az emberi gonoszsá­got. £s halálomig csak ezt fogom vallani, mindig csak ezt. De reggelre kiveszett belőlem ez a jóérzés. Megint megfogyatkoztunk. Kunze, az öj barakkfelelős megje­lent egy kis cédulával és Spált szó­lította, Akkor még nem sejtettük, hogy nem látjuk többé. De Spál tud­hatta, mi vár rá. Mikor elment mel­lettem, rám vetette pillantását és én sző nélkül megértettem, hogy az ágyban, a szalmazsák alatt megta­lálom búcsúlevelét. — Mozgás, mozgás! — kiáltott rá Kunze durván. Spál egy pillanatra megállt és jó hangosan odamondta, hogy mind meghallhattuk: — Mit sürgetsz, te barom! Te mégy meghalni vagy én? Azt hittem, hogy Kunze öklével az arcába csap, de nem merte meg­tenni. A levelet megtaláltam és eljut­tattam a címzetthez a szomszéd blokkba. Keresetlen, meleghangú le­vél volt. Csak a nagyon tudatosan élő emberek tudnak ilyen egysze­rűen vallani és búcsúzni az élettől, elmenni úgy, hogy soha többé nem felejthetjük el őket. Este üres maradt az ágya, mégis úgy éreztem, hogy itt van a köze­lünkben és szól hozzánk: — Mindig remélni kell!... Aki megmarad közülünk, annak sok dol­ga lesz. Nem a bosszúra gondolok, de másra. Arra, hogy az élet más legyen, egészen más. Fazekas odajött hozzám. Nagyon elgyötört volt az arca és. fáradj, re­ménytelenül fásult. — Mi bajod? — faggattam. — Megint elfogott a félelem? Fazekas legyintett: — Nem félek, hidd el... De egész náp a kisöesém halála járt az eszem­ben ... Ő volt az első. akit meghalni láttam. Megértettem nyomott hangulatát. Velem is megesik néha, ha valaki meghal közülünk, akit megszeret­tem, egyszerre feltámadnak az em­lékek és kínozni kezdenek. A ha­lálból régen kiveszett mindaz, ami naggyá és emberivé teszi. A roppant pusztulás valahogy kérget rakott ránk és eltompított. Csak így, ez­zel a közönnyel lehet elbírni a na­pok sűrű izgalmait. De Spál halála felrázott a beteges dermedtségből, amelybe úgy belezuhantunk, mint valami mentségbe. Naplótöredék — Beszélj! — biztattam Faze­kast. Éreztem, hogy nógatásom jól esik, kikívánkozik belőle a szó, szeretné valakivel megosztani emlékeit, talán enyhül így a szomorúsága. Ügy írom le, ahogy elkeseregte ... Hagytam, hogy el-elakadó nyelvvel mindent elmondjon, csak szabadul­jon a terhes, nyomasztó emléktől. Régen történt, több mint húsz esztendeje. Szép volt az a nyár, jól indult. A vakáció örömeit már a vo­natban megkóstolhattam. A szülők egyedül engedtek el Tibivel, az öcsémmel. Tibi igen komoly, pápa­szemes, tizenkét esztendős, szokat­lanul althangú fiú volt. Jókedvem­ben öregúrnak csúfoltam és ő rá­hagyta, nem vette zokon. Minden rigolyámat tűrte, pompásan megfér­tünk egymással, ezért is bízták rém. Végig a Hernád és a Vág völgyén a folyosón álltunk, néztük a gyö­nyörű tájat és én történelmi tudá­somat fitogtattam. Olykor bizony csúnyán megjártam, mert Tibi job­ban ismerte a regényes sasfészkek, Sztrecsnó és Övár, Budatin és Vár­alja tündéri regéit és mondáit, mint én. Csöndes, dörmögő hangján jól megmosta a fejemet. Trencsénben édesanyánk huga, Janka néni és Kázmér bácsi várt ránk. Csodálatos szünidő volt, szebb­ről nem is álmodhattam. Janka néni a gyermektelen asszonyok szerete­tével kényeztetett minket. Ebédre a kedvenc ételeinket főzte, tortákat, réteseket sütött és Kázmér bácsi még rajta is túltett a dédelgetésben. öcsi a bácsi könyvszekrényében egy teljes Jókai sorozatot fedezett fel. Ő talán még nálam is jobban érezte magát. Ebédig elbújt valahol a városi parkban, egy hűvös zúg­ban Jókait böngészte, én meg a vár mögötti erdőt jártam vagy a romok közt kutattam izgató, ismeretlen tit­kok után. Egon, egy vasúti tisztvi­selő fia kalauzolt. Vele vívtam meg első vitáimat azon a nyáron. Délután megváltozott a program és Tibi is velünk tartott. A Vágba jártunk fürödni és horgászni. Janka néni hasztalanul sopánkodott Ó6 in­tett, hogy alattomos a Vág. Vigyázok Tibire, fogadkoztam. Nem vagyok egyedül, ott vannak a fiúk is. Aztán mégis megesett a baj. Talán az okozta, hogy előző nap hatalmas zápor esett. A Vág vize hirtelen megdagadt. Ilyenkor a jól ismert, teljesen veszélytelennek tű­nő helyeken is örvény keletkezik egy fennakadt kő vagy kimosott gödör helyén. A fiúkkal a túlsó parton jártam éppen, amikor kiáltozni kezdtek. Rémülten belevetettem magam a vízbe. Fél percbe sem telt és ott voltam, ahol Tibit felbukkanni lát­ták. Csak egy gondolatom volt: meg kell mentenem, akár az életem árán! Amikor a víz harmadszor a felszín­re dobta, elkaptam, de a sebes ár kitépte a kezemből és elragadta. Csak Karácsonyi ponty. (R. Vítek felv.) a szemüvege maradt a kezemben. Lerohantunk aztán a szomszéd fa­luig. Eszelősen futottam a part men­tén és halálra váltan kiáltottam Ti­bi nevét. Bolondul hittem, hogy nem halhat meg, a víz alatt is meghallja a hangom, s egyszer csak kibukkan csúfolódó szája és jót nevet, hogy így megtréfált. De csodák nincsenek! Később egy szakasz katona jött. Késő estig C6áklyázták a folyót. Tibi nem ke­rült elő. Harmadnap távirat jött Ko­máromból. hogy a Vágdunából kifog­ták egy vörös úszónadrágos fiú te­temét. Megnézhetik a temetőben, mielőtt elföldelik. Én nem láttam többé holtában sem Tibit. Azóta valahányszor rá­gondolok, fojtogat a sírás. Látom magam előtt a homlokába hüllő puha szöghaját, komolykodó arcát, ahogy pápaszeme mögül rám mosolyog ... Mosolyog, valamit dörmög, amit nem értek és olyan vagyok, mintha üszök és korom hullana rám belül. Más­kor meg vádlón rám néz és hallom a szemrehányását: még nem is él­tem, miért hagytál meghalni? Miért ... Éget és fojtogat a vád... az első halál! Egon barátom kÍ6ért este haza. A többiek elmaradoztak, nem mer­tek velem jönni. Egyedül ő tartott ki velem... Nem fogadtak szem­rehányással. A két öreg talán job­ban oda volt, mint én. Rémületük­ben már azt hitték, hogy én is oda­vesztem. Táviratot küldtek Kassára. Bal­esetet jeleztek benne, de mikor meg­jötték a szüleim, egy percig sem titkolhatták, hogy Tibi belefulladt a Vágba. Apám talán sejtette, hogy halálhír várja, talpig feketében jött. Az édesanyám szürke útiruhában volt és elvesztette az eszméletét, amikor Janka néni nagy sírás közt bevallotta az igazat. — Rád bíztam Tibort... Nem vi­gyáztál rá!... Te... te vagy a gyil­kosa! — támadt rám, amint ájula­tából felocsúdott. — Nem tehetek rőla! Bár én ful­ladtam volna a Vágba! — zokog­tam keservesen. A vonat alá vetem magam vagy leugrom a vár csonka tornyáról, ha akkor nincs mellettem Kázmér bá­csi. A gondjaiba vett, elutazott ve­lem a Fátrába és én a hegyek közt maradtam egy erdészházban. A vakáció végén eljött értem az apám. Szomorú út volt, hazafelé Kassáig gyötört a gond, hogyan né­zek majd édesanyám szemébe. Ho­gyan fogad majd: a régi váddal vagy rám se néz, nem törődik velem? Ha így lesz - egy napig sem bír­nám. Kimenekülök a házból, világgá megyek! De minden másképpen lett, ahogy elképzeltem. Anyám elébünk jött és sírva át­ölelt. — Egyedül te maradtál meg ne­kem! ... Vigyázz magadra, fiam — lehelte. így történt... Tibi halálával le­zárult a gyermekkorom, vége lett a mesék, a játékok világának, egy­szerre felnőtt lettem ... Tudod, min­den bánat közt ez az első halál a legfájdalmasabb. Valamennyi közt ezt viselem el a legnehezebben... ÍNehéz ilyen sebet hordani. De élni kell! * • * fazekas befejezte. Lassan el­halkuló lélegzetén éreztem hogy megnyugodott. Ma éjszaka aligha gyötrődik. Elcsendesedett a barakk. A vil­lanyt már eloltották, csak a távoli drótsövények felől szivárgott némi sápadt fényesség. Kint a barakk előtt egy őr csizmája kopogott. És idebenn a félhomályban nehéz álmuk­ban fel-felnyögtek az alvók. Tízezer élőhalottjával, száz és száz emberfarkasával aludt az egész tá­bor. De az éjszaka mégsem volt csöndes. Messziről, kelet felől egyen­letes döbörgés hallatszott. Tompán hangzott, mintha gyászfátyollal be­vont dobokon állhatatosan, szünte­lenül peregnének a verők. A szél szárnyán jött a dermedt, halotti csendet felverő pergés. Haj­nalig lestem Fazekassal, hogyan 6zakad meg néha, s hogyan erősödik fel újra. Reggelre acélossá nőtt a hang. Hallják-e a vérebek, a farkastor­kú gyilkosok ? Mi halljuk! Fülünknek ünnepi a tűznek és vasnak ez a pokoli ára­dása. Az ő ágyúik! A felszabadítóké! Sóvár hittel felgyúl bennünk a remény, hogy ez a tűz hamarosan összeomlasztja a gázkamrákat, a ha­lotthamvasztó kemencéket, lerom­bolja a falakat, összetépi a gyilkos árammal teli szöges drótokat és mi kirohanhatunk elébük. Ki —. a szabad világba! Körbe-körbe, karikába. JJtaft&sl (IMutÚJi NE HARAGUDJANAK rám a mar­tosiak, ha azzal kezdem, amivel a nóta, t hogy „Végigmentem az utcán, az utcán, besároztam a csizmám, a csizmám ..." Be ám, betyárosan, még hozzá nem is a csizmám, mindössze egy elnyűtt 150 koronás félcipót, de azt amennyire csak lehetett'. Ám nem szidom én a martosiakat, in­kább a két rakoncátlan folyót, a Nyitrát és a Zsitvát, amelyek itt ölel­keznek a falu alatt, és találkozásuk örömére úgy telesírják a környéket, hogy nyáron sincs ideje megszárít­kozni. Szidhatnám még a decembert is, hogy hó helyett vizet zúdít a nyakunkba, mintha csak áprilissal kötött volna árucsere-egyezményt, s végül, ha nem félnék a következmé­nyektől, szólnék a martosi menyecs­kéknek is: sáros bakancsban senki emberfiát ne eresszenek be a szobá­ba, férjüket se, hátha így előbb lesz­nek kikövezve a martosi utcák ... Martos. A nevét — úgy mondják - néhai Martos Jánostól kapta, aki a tatárjárás idején elsőnek telepedett meg a lápos folyótorkolatban. Nem láttam a falu krónikáját, de elhi­szem, mert olyan ember meséli, mint Zsitnyan István igazgató, aki okos, tapasztalt ember hírében áll. Batu kán hordái előtt azután egyre töb­ben menekültek ide. A tatárok, akik tudvalevőleg lovasemberek voltak, nem nagyon merészkedtek ide, ha egyáltalán gondoltak arra, hogy a susogó nádasokban a vadkacsák, sza­lonkák, bibicek birodalmában ember is élhet. Van Martosnak egy része, melyet más közönséges faluban „Fel­vég"-nek neveznének. Itt viszont Hadháza néven ismerik, állítólag ott telepedtek le a martosi ősök, össze­sen hatan. Valószínűleg így volt, de erre már aligha emlékszik valaki. Hi­telességért Zsitnyan elvtárs nem ke­zeskedik, aki mindössze 10 éve tanít Martoson. — A tatárokkal nem köthettem közelebbi ismeretséget, - fejezi be rövid történelmi visszapillantását mo­solyogva. Ketten cuppogunk a mély martosi sárban ... Igen nagy kedvem kere­kedett megnézni a falu másik végét is. Pedig olyan szépen esteledik, mint annak a rendje. A Zsitva felől meg hatalmas lepedőként fehér köd borul a világra. A templomtoronyból látok csupán egy harapásnyit, vajmi ke­veset ahhoz, hogy rekonstruálhassam egész Martost. Pedig a falu túlsó részén van egy tó, partján hatalmas fával, ahol nyári estéken pillikéznek a martosi lányok. Szép időben, mun­kavégeztével kijönnek a fa alá, s nó­taszóra ropják, cifrázzák a táncot. Az a baj, hogy egyre ritkábban s lassan-lassan emlékét sem őrzi meg ennek a szép martosi szokásnak az idő. VISSZAFELÉ még hosszabbnak tű­nik az út. A hídon már bukdácso­lunk a fáradtságtól. — Mekkora tu­lajdonképpen ez a falu? — 1300 la­kosa van! - Ilűha, - arra gondolok, hogy az a hat család az idők folya­mán bizony kitett magáért. A nagy sár és köd miatt — bocsátassék meg nekem — mérgelődtem is ezen. Köny­nyebb lenne bejárni Martost, ha — mint régen — hat házból állna. — Ha megmaradnak a háború előtti állapotok, alighanem a Hadház­hoz fejlődött volna vissza Martos, — jegyezte meg kísérőm, amikor elárul­tam, mire gondolok. — Bizonyára hallott már valamit az egykéről. Martos szép menyecskéin, népvisele­tén, népi táncain kívül erről volt a leghíresebb. „Csak egy gyermeket, hogy jusson neki ház, csak egyet az istenért, hogy együtt maradjon a föld!" Valósággal szentségtörés volt már a két gyerek is. Azaz, hogy nem is volt olyan menyecske Martoson, akihez kétszer köszöntött volna be a gólya. Emeltet íratlan törvény volt, hogy a martosi legény csak martosi lányt vehet feleségül és fordítva. Járta is a szó, hogy Martoson a lá* nyok mindjárt menyecskeként szülét* nek, mert hogy még a születésük előtt választottak• nekik férjet. Mi a helyzet most? Martos szövet' kezeti község lett, közös a föld, 1200 hektáron gazdálkodnak. Nincs szük­ség az egykére. Hiszen a vagyon a családban, a nagy szövetkezeti család­ban marad mindenképpen. Sót, növe­kedni fog, hiszen arra gondolnak, hogy a közeljövőben társulnak a szomszédos léki szövetkezettel. Hé­der Ferenc agronómus szerint, aki­hez nagysárosan betoppantunk, most már munkaerőre volna szükség. Pa­naszkodik, hogy kevés a fiatal, Pe­dig itt nem az a baj, ami a legtöbb helyen, hogy a fiatalok únják a falut, elmennek, szétszóródnak, itt egysze­rűen nincsenek fiatalok, vagy leg­alábbis kevesen vannak. A kukoribajszú agronómus olyan ügyesen, szabatosan beszél, mint egy ügyvéd. Megtudom, hogy most végzi a komáromi mezőgazdasági iskola utolsó évfolyamát. A jövő évben „érettségizik". - Van még kedve tanulni? - kí­váncsiskodom. Próbálom őt elképzelni, ahogy az iskolapadban bajuszát pö­dörgetve írja a leckét. — Van vagy nincs, muszáj! Nincs szakemberünk. 1200 hektáron mégsem lehet úgy gazdálkodni, hogy .„majd csak meg­terem valahogy". - Jó estét! BARNA, PIROSPOZSGÁS asszony Héder Ferencné. Martosi menyecske. Látása még a sötét ruha ellenére is (éppen munkából jött) üdítő, mint egy virágé. Mögötte a gyerekek sző­kén, tisztán, csinosan: Feri és Évi­ké. - Kettő? — hunyorítok az agro­nómus felé. Rámnéz, sodorint egyet a bajszán és visszakacsint: - Egyelőre! NAGY LAJOS Nyikolaj Gribacsov: Egek kékjében... Egek kékjében szállnak Mindegyre gondolataim, Eszem mindig ott jár a nagy Világmindenség útjain. Csillagtól csillagig megyek, A szépségük megrészegít. Mindig csak csillagok s egek ­Rovom az Ür térségeit. Pedig csöpp földi lény vagyok, Erdők s szivárványok között; S utat viharzót és nagyot, Lám, nem hagyok magam mögött. De nemcsak ennyi életem, — Érzés röpít és gondolat, S őáltaluk elérhetem A fénylő távolságokat. S ha nem török feléjük én Korunkkal, így, minduntalan, Mi célom itt a föld terén? Embernek hogy tartsam magam? Kiss Jenő fordítása JJTJ SZÖ 8 * 1959. december 25,

Next

/
Oldalképek
Tartalom