Új Szó, 1959. október (12. évfolyam, 272-301.szám)

1959-10-10 / 281. szám, szombat

1 izenegyezer kilométer az új Kínán keresztül 0 Tíz fiatalember ül a szobában. Az y ablak közelében egy vagy harmincéves, A rokonszenves és mosolygósképü férfi áll — egykori rabszolga. Könnyedén és kissé röstelkedve hajol az asztal ^ fölé az egykori rabszolganő, mintha nem akarná, hogy nagy, ábrándos sze­mébe nézzünk. Amott az a daliás ter­f metü, jóképű legény a Kha-va nem­Á zetiség fia, tegnap még barbár volt, [ néha meg-megsimítja fehér turbánját, T mosolyogva ránkvillantja fehér fogait, ^ amelyek hófehéren ütnek el sötétbarna. szinte fekete arcbőrétől. Csészénkbe a teát egy törékeny testű, aprótermetü ^ asszony tölti, arca akár egy kislányé, Á a határvidéki thai nemzetiséghez tar­~ tozik ... Különös érzés volt, mondhatnám cso­dás emberi öröm, hallgatni ezeket az em­bereket, akik néhány év alatt, két, sőt három társadalmi rendszeren fejlődtek keresztül, hogy beleérjenek a negyedikbe. Kínai útunkról szóló legutóbbi cikkünk­ben már foglalkoztunk azokkal a szá­munkra oly szokatlan és meglepő jelen­ségekkel, amelyek Jiin-nán tartomány nemzetiségi csoportjainak életét jellem­zik. Most itt vannak velünk ezeknek a népeknek a fiai és lányai, mosolyogva beszélnek életükről, álmokat szőnek jövő­jükről, számot vetnek magukkal és az előttük álló feladatokkal, megnyitják előttünk szívüket, beavatnak vágyaikba. Erről a beszélgetésről számolunk be az alábbiakban. A színhely: a nemzeti ki­sebbségek intézete Khun-mingben, az idő­pont 1959. Jang Csi-min elvtársnö a Ha-ni nemze­tiség lánya; ezüstösen csillog a fejdísze, amikor közelebb ül az asztalhoz, és job­keze önkéntelen mozdulatával próbálja leplezni a lámpalázát, amely pírba von­ja barna arcát. Pár perc múlva azonban már halk szavakkal, érthetőn és meg­rázó nyugalommal mondja el a Vörös fo­lyó közelében fekvő szülőfaluja történetét. — Azelőtt sokszor nem volt mit en­nem, koldulnom kellett egy falat kenyér­ért. Amilyen hosszú volt az év, nap-nap után dolgoztunk, mégis örökös vendég volt körünkben a nyomor, az éhség, ron­gyokba öltözködtünk, pálmaháncsból font, vagy ökörbörből készült takaró utat t uUtd­KULONOSBESZELGETES A thai nemzetiség „páva-tánca" támadt rá. Ezt csupán azért nem tette, mert érték, fizetőeszköz voltam a kezé­ben. Hogy mikor volt ez? Hat éve, — válaszol közbevetett kérdésünkre. — Ta­nulás? Még álmodni sem lehetett róla. Nem hagyhattam el a falut — a rab­szolgák nem mehettek a városba, bár a falunktól csak egy napi _járás válasz­totta el. Beszél az elképzelhetetlen nyomorról és éhségről, amely évente valósággal meg­tizedelte a falujukat, elmondja, hogyan vitték el katonáknak a rabszolgákat, ho­gyan. uszították egymás ellen a nemzeti­ségeket. — A hal nemzetbelieknek azt mond­ták, hogy u ji nemzet nem lehet a ba­rátjuk, mert a jik olyanok, mint a disz­nó sörtéje. Az egymás ellen ingerelt nem­zetiségek természetesen nem elégedtek meg egymás becsmérlésével, bizony gyakran véres összetűzésekre került sor köztük. De mindez olyan régen volt, hogy ma már nem is igaz. — Nugyon sokat jelent számunkra, hogy ma már egyenlő embereknek te­kintenek, ugyanaz a jogunk, mint a töb­binek, — mosolyog Tittu Na-ho elvtárs, s hozzáteszi: — Nemrég írástudatlan rabszolga vol­tam, de ma már proletár, munkás va­gyok! „Nemzetének neve sem volt, nevet csak nemrég kapott: ,,kha-vának hív­ják". Ajsamu, a khü-va nemzetiség fia igen elevenen mesélt életéről, hangja valóság­mm Ajsamu, a kha-wa nemzetiség tagja. tunk. A földbirtokosok könyörtelenül 'be­hajtották az adót, s ez az adó irgalmat­lanul nagy volt. A legszörnyűbb az 1947­es és 1948-as év volt. A falunkban s zúz család élt, s évente száz ember halt éhen. Az erdőre jártunk rőzsét szedni, s szinte lépten-nyomon holttestekbe bot­lottunk .. . Nekünk asszonyoknak szinte semmi jo­gunk sem volt. Férfiak társaságában az asszony nem ehetett, sem ülhetett, még a haját sem fésülhette. A jelszabadulás után felkelt a szegény emberek napja. A földbirtokosok hatalma megdőlt, az államtól gabonát, ruhát kap­tunk és kölcsönbe pénzt. 1956-ban meg­történt a földreform, s kevéssel utóbb megalakult a szövetkezet. Gátak épültek, a gabonatermés egyszeriben megnőtt. Két esztendő alatt falunk lakásai átépítették a házaikat, eltűntek a régi ócska szal­makunyhók, gyerekotthon is épült, or­szágút, még a vilanyt is bevezették. A szüleim nemrég azt írták, hogy ha haza­térek, aligha ismerem ki magam a fa­luban és keresni fogom a házunkat. Eny­nyire megváltozott minden. De azért még mindig elmaradott a nép. Amikor Jang Csi-min elvtársnö néhány évvel ezelőtt az intézetbe került, nem tudott írni, olvasni, s ahogy ma mondja, „igen alacsony volt a kulturális színvo­nala". Nemsokára visszatért a falujába, Thou-tiébe, a Vörös folyó partjára, s tanítónő lesz. E pillanatban önkéntelenül látni vél­tem magam előtt Jang Csi-min életének két képét: a ritkásan, de magasra nőtt fák tö­vében lesoványosodott, éhes, rongyokba öltözött rabszolgalány áll, egy köteg rő­zsével a karján, meredten néz két holt­testre, anyára és gyermekére ... A padok között mosolyogva sétál fel­alá a kedves szavú tanítónő, néha a be­tűkkel ismerkedő gyerekek fölé hajol, rendre int egy rakoncátlan kisfiút, s amott a másiknak szeretettel megsimo­gatja göndör-fekete hajút. Tthu Na-ho elvtárs, az intézet párt­szervezetének vezetőségi tagja. A ji nem­zetiség fia, arcáról egy pillanatra sem hervad le a szívélyes, bartlságos mo­soly. Valósággal árud belőle az életöröm, az optimizmus. — Nemrég még semmi sem voltam, csak rabszolga, akit a gazdája megver­hetett, sőt agyon is verhetett, ha kedve A fiatal Ajsan hangja remeg u meg­rázó emlékek hatása alatt, egész teste reszket az indulattól. Aztán találó, plasz­tikus képet fest szülőfaluja életéről az utóbbi esztendőkben: — 1952-ben a párt komoly nevelömun­kába kezdett a kha-va nemzetiség köré­ben. Ötvennégyben elvégezték az iskolát a népünk soraiból kiszemelt első káde­rek, s az emberek egyre közelebb ke­rültek egymáshoz, összefogtak, egységbe tömörültek. Ötvennyolcban népünk a ma­ga ura lett, megtanultunk szántani és vetni, szőni, fonni és a földet öntözni. A szülőfalumban már hat kis műhely és bánya működik, vasércet és aranyat bá­nyászunk, magunk szőjük a gyapot-kel­mét. Az emberáldozat véres szokása ta­valy j'égleg megszűnt. Oj házak épültek, fő táplálékunk a rizs, az emberek ru­hákat, cipőt, takarókat vettek. Mindez nem lett volna lehetséges o párt nélkül! Elbeszélgettünk Tomago elvtársnövel a tyin-pho nemzetiségből, meg egy fia­talasszonnyal, Tjou-nivel, aki thai nem­zetiségű, hamarosan haza készül, szülő­földjére, politikai munkát akar végezni, s könyveket fordítani kínaiból thai nyelv­re és fordítva. Azután fényképeket mutatnak, rajtuk népviseletbe öltözött fiatalok. — Ez itt Cang elvtárs, tibeti nemze­tiségű volt, nemrég megölték. Velünk együtt tanult, szerette az éneket és a táncot. — Ez meg a legjobb táncosunk, a jl nemzet fiai közül. A moszkvai fesztiválon is résztvett. Nemsokáru találkoztunk is vele. Amikor kiléptünk az épület kapuján, csoportba verődve vártak az itt tanuló fiatalok, ki tudná megmondani, hány féle nép fiai és lányai. Tánccal, ének­szóval akartak köszönteni. A thai nemzetiség bájos „pávatáncát" a li-su nép örömös, fergeteges „arató­tánca" követi. Táncolnak és énekelnek a ha-ni nép fiai, tibetiek, s búcsúzóul a jl nemzetbeliek; költői hangulatú táncuknak hozzáillő nevet adtak: „Holdfényben", s eléneklik szerelmi dalukat is, amely így kezdődik: „Virágzik már az őszi ba­rack." A kommunisták munkája nyomán se­besen peregnek az évszázadok, korok múlnak el, váltják egymást az embe­A ha-ni nemzetiségű Jang-csi-min elvtársnö. gal hullámzott, akár a tenger árja ma­gasra csapott és ismét csendesebbé eny­hült, hol a múlt keserves szenvedései és igazságtalansága fölött érzett indulat ha­totta át, hol a ma szépségeit dicsérő dallamos pátosz. Nem értettem a szavait, a beszéde mégis érthető volt számomra, olyan híven tükrözte érzéseit, mondhatnám gondolatait. — A vungsz (törzsfőnök) egyre több embert zsákmányolt ki, s ezek szörnyen szenvedtek, állandóan éhesek voltak, s még télen sem futotta valami rende­sebb göncre, amit magukra vehettek volna. Nem tudtunk még szántani és vetni sem, úgy ahogy kellett volna, s ezért kénytelenek voltunk mindenféle gyökereket enni. Ami mégis megtermett a földeken, nyersen fogyasztottuk el, mert a nép még főzni sem tudott. Vetés előtt felgyújtottuk az erdőt, a földbe fabotokkal lyukakat vájtunk, beléjük rak­tuk a magokat. Fáradságos, verítékes munka volt, s mégis sivár a gyümöl­cse. Törzsünkben szörnyű vallásos szokás urakodott. A vangsz tavaszi vetés előtt megparancsolta, hogy valakinek ' vágják le a fejét. A levágott fejet egy fára tűzték, amely körül esőért és jó ter­mésért könyörögtek. Az emberek retteg­tek az áldozattól, egész családok mene­kültek a hegyekbe és ott lappangtak, míg el nem múlt a tavaszi vetés ideje. A vangsz az emberáldozat szörnyűségei­vel félemlítette meg és tartotta hatal­mában az egész népe}. A ji nemzetiségű Ti-hu-na-ho elvtárs. rek érzéseiben, gondolkozásában. Ékesen szóló bizonyságai ennek mindazok, akik­kel alkalmunk volt elbeszélgetni. Szót értettünk velük, hisz évszázadok elma­radottságának nyűgét levetve ma már ők is úgy gondolkoznak, éreznek, örülnek és aggódnak, akárcsak mi. Búcsút intünk egymásnak. Elmenőben mindnyájan arra gondolunk, hogy aligha találkozunk velük még egy­szer ebben az életben, bár kifürkészhe­tetlenek a véletlen utai. Kár. Ha még egyszer ellátogathatnánk ide öt vagy tíz év múlva ... Mi lesz itt tíz esztendő múlva!. OLDRICH SVESTKA Könyvek a kultúra szolgálatában A napokban ellátogattam a Kassai Magasépítkezési Vállalat igazgatósá­ga keretében működő üzemi bizott­sághoz. Erdekeit, milyen tevékenysé­get fejt ki ez a szerv a kultúra te­rén. Megtudtam, hogy a kulturális bi­zottság elnöke az agilis Bučko Fe­renc. A könyvtárszolgálat után érdeklőd­tem. Tüstént kezembe nyomták a könyvjegyzéket, melyben 1029 könyv szerepel. Láttam, hogy a könyveket gondos mérlcqelésscl vásárolják. A könyvtárban megtaláltam mind a politikai, mind a szépirodalmi és népszerű tudományos műveket. Ez­zel magyarázható, hogy ez a könyv­tár sok olvasót elégít ki, amint azt Heincz György könyvtárostól meg­tudtam. A politikai szakirodalom után ér­deklődök Lenin, Marx, Engels, Gott­wald műveiből válogathatnak, a klasszikus szépirodalom csakúgy, mint a jelenkor irodalmának minden jelentős szerzője megtalálható a könyvjegyzékben. A hivatalosan re­gisztrált olvasótábor 214 dolgozó, ezek közül néhányan szívesen olvas­nak magyar nyelvű könyveket. A könyvtárnak 63 állandó olvasója van, a többi alkalmilag kölcsönzi a könyveket. Egy év alatt mintegy 1200 kölcsönzést jegyzett be a könyv­táros, amely szám már önmagában is arról tanúskodik, hogy a Magas­építkezési Vállalat igazgatóságának dolqozói szabad idejüket szívesen töltik olvasással. Mindamellett az eddigi adatok — bármennyire is kieléqítöek — nem lehetnek véglegesek. Érdeklődtem to­vábbi terveik felöl. Megtudtam, hogy a kulturális alap költségvetésében a jövő évben is jelentős összeget for­dítanak újabb könyvek beszerzésére. Ez természetes is — mondja Heincz György — hiszen könyvtárunknak lépést kell tartania a haladó szelle­mű irodalommal, annak minden új, a szocialista embert fejlesztő müve kell, hogy szerepeljen a könyvtá­runkban. Tovább kívánjuk bővíteni a népszerű tudományos müvek szá­mát, különös tekintettel a szovjet technika és űrhajózás eddigi és re­mélhető további sikereinek népszerű­sítésére. Az állandó és alkalmi olva­sók számát szintén szaporítani kell. Ma már megdönthetetlen tény, hogy a könyv az új embertípus ki­alakításának egyik nélkülözhetetlen kelléke és ezért láttam örömmel, hogy itt ezt az elvet a szakszervezet vezetői maradéktalanul a magukévá tették. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy az üzemi könyvtár olyan szakkönyvekkel is bővül, amelyek a vállalati dolgozók továbbképző tanulmányaihoz szüksé­gesek. így az üzemi könyvtár lénye­gesen megkönnyíti a továbbképzéssel járó anyagi kérdések megoldását, szi\esen rendelkezésre bocsátja a továbbképző tanfolyamokon résztve­vő, illetve az egyetemi előadásokat hallgató dolgozóknak a szükséges tankönyveket. Búcsúzóul további sikereket kí­vántam az üzemi könyvtárnak. Egy­ben szeretném, ha a Magasépítkezési Vállalat más üzemrészlegei is ha­sonló alapokon fejlesztenék könyv­társzolgálatukat. Aligha csalódunk, ha annak a reményünknek adunk ki­fejezést, hogy a vállalat keretében működő többi üzemi bizottság között a közeljövőben egészséges kulturá­lis verseny indul meg a könyvtárak között mind az olvasók, mind a köl­csönzések számát illetően. Ezzel va­lóban fokozni lehetne az építkezések számos dolgozójának érdeklődését a könyv iránt és igen nagymérték­ben lehetne hozzájárulni a dolgozók szellemi szükségleteinek tervszerű és céltudatos kielégítéséhez. (ta) A falujárás nemes hivatása A 2 z új színházi évad elejétől, át­szervezés folytán, megszűnt az Állami Faluszinház. A magyar együttes tagjai, mint a Magyar Terü­leti. Színház művészei szerepelnek ezentúl a nyilvánosság előtt. A meg­szűnt Faluszínház szerepét kerüle­tenként a kerületi színházak vették át. A magyarlakta vidékek falvaiba tehát új évadunkban már a Ma­gyar Területi Színház viszi el a kul­túrát, átvéve a volt Faluszínház ne­mes feladatát és hivatását: a falu­járást. A felszabadulásunk óta eltelt ti­zenöt év alatt a társadalmi-gazdasá­gi forradalmi átalakulással párhuza­mosan jelentős változások mentek végbe falvaink szellemi-kulturális életében is. Ma már a múlté a nyo­morúsígban és szellemi sötétségben vergődő falu. A népi hatalom évei­ben elindított és ma már kiteljesedő kulturális forradalom során nagy vo­nalakban felszámoltuk az írástudat­lanságot, kiépítettük a művelődési intézmények láncolatát, könyvet adtunk a dolgozó parasztok kezébe. A falusi művelődés széleskörű tö­mpqmozqalommá vált, amely sajátos eszközeivel mindenkor híven szol­gálja a párt politikájának megvalósí­tásáért vívott harcot. A falusi mű­velődés tartalmi irányításával kap­csolatos feladatok teljesítésének napjainkban különös jelentősége van, Egyrészt azért, mert a falu szocialis­ta átalakításáért folyó harc győzel­me orszáqos viszonylatban és min­den eqyes faluban külön-külön a kulturális nevelőmunkától is függ, másrészt pediq most fokozottabb figyelmet kell fordítani a falu kul­turális életének eszmei-tartalmi tisz­taságára és tömeghatására. Falvain­kon olyan kulturális munkát kell véflezni, amely hozzásegíti a dolgozó parasztokat azonnali és távolabbi po­litikai-gazdasági feladataik felismeré­séhez, az osztályellenségqel szemben éberségre és maqas politikai öntu­datra nevelni őket. A kulturális for­radalombaA naqy szerep hárul a színházra is. A Faluszínházat úqy hívtäk, hogy „százezrek színháza". Most, hogy átvettük tőle a kultúra­hordás stafétabotját, meqhajtjuk előtte az elismerés zászlaját 10 évi kemény, fáradhatatlan és önzetlen munkájáért. Becsületes, derék mun­ka volt, ezután mi vállaljuk — ve­lük együtt. Tízéves múltjuk alatt változatos és színvonalas müsorrai, eqvrészt klasszikus drámaírók mü­veit, másrészt szórakoztató és hatá­sos mai műveket mutattak be fal­vainkon. Az élet lüktetését vitték el a falusi színpadokra. Fontos nevelő feladat ez. A további falujáró szí­néí.zmunkában iqyekezni fogunk az igényesséoet szem előtt tartva a művészi színvonalat is emelni és a műsorpolitikában' érvényre juttatni azt az elvet, hogy a színház necsak kielégítse és szórakoztassa, hanem nevelje is a közönséget. Színészeink a falvakat járva, ma is valóban hősi helytállással végzik munkájukat. Fárasztó utazás, eső, szél sem riasztja el őket. S ezért megérdemelnék, hogy a jövőben mű­vészi munkájukról több szó essék, mint eddig. Kívánjuk és várjuk a kritikát, hogy ez is hozzásegítsen bennünket a szíhvonalemelkedéshez. Járni fogjuk tehát — mint Magyar Területi Színház tovább a falvakat, felkeressük és a dráma erejével ne­mesítjük majd lakóikat. Színházunk, ún. körzeti rendszert vezet majd be, ami azt jelenti, hogy egy-egy köz­pontban fekvő faluban fogunk ját­szani és a körülötte levő kisebb fal­vak lakóit az előadásokra beszervez­zük. Egy magyar színház van és sok­sok maqyar falu. Mindenhová nem juthatunk el, mert városainkat, ipar­telepeinket is el kell látnunk előadá­sokkal. De fel fogunk keresni min­den megfelelő színpadot és lelkes közönséget, bízva abban, hogy a Magyar Területi Színházat is meg­szeretik, ahogy szerették a Faluszín­ház maqvar csoportját. Ez lesz az ellenszolqáltatás azért a fáradságos munkáért, melyet véqzünk. Déryné visszaemlékezéseiben, Petőfi versei­ben sokszor esik szó arról, hoqy a színész élete, munkája a múlt szá­zadban mennyire fáradságos volt, vi­szontagságokká 1. nélkülözésekkel te­li. Noha az ekhós szekerek ideje már a múlté, a színészmunka ma is ál­dozatot, fáradságot és ideqmunkát igényel. A színész falvainkon csatát nyert. Hány sötét sarokba kellett a szó, a gondolat, a kultúra lámpásá­val bevilágítani?! S hány zug van még ma is. ahova ennek a lámpásnak a fénye csak ezután fog eljutni, a mi munkánk nyomán. Nagyszerű kort élünk. Történelmi sikerek és raqyogó távlatok! A falu szocialista átalakításában, a dolgozó parasztság felemelkedésében elért győzelmek számvetése új erőt önt mindnyá­junkba, ,s mégjobban átforrósítja a hálát és szeretetet minden becsüle­tes dolgozó paraszt szívében a mun­kásosztály pártja iránt. A párt vezet­te ki falvainkat és népet az elmúlt évszázadok sötétséqéböl, és mi szí­nészek, büszkék vagyunk arra, hoqy ebben a munkában a hozzánk beol­vadt maqyar f^lujáró színészekkel eqvütt a mi színházunk is részt vett. "polytatjuk lankadatlanul ezt a A nemes munkát. Fokozottabban foqjuk figyelmünket falvaink prob­'émáira fordítani és a falujárást to­vábbra is elsődleges hivatásunknak fogjuk tekinteni. Látogassák hát fal­vaink lakps?ii a Maqyar ^erüIeV Színház eíöadásait és tiszteljenek meq azzal, hoqy nézőinkké. válnak. Mi naqy szeretettel járunk továbbra is falvainkra Siposs Jenő, Komárom ÜJ SZÖ 6 * 1959 október .10. •-atc^.

Next

/
Oldalképek
Tartalom