Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)

1959-08-13 / 223. szám, csütörtök

\lRODALOMROL - KÖNWEKRÖ L^ Cseh lörténelmi rcqény, útinapló és külunaküiiyv Miloš V. Kratochvil: A FÁKLYA A Konstanzban 1415. július 6-án máglyahalált halt Husz János mester alakja nem egy cseh dráma- és regényírót ihletett meg a múltban, hogy valamely műve központi hősévé avassa. J. K. Tyl mellett Alois Jirásek hozta a néző és olvasó elé a legelevenebben és legvalószerűbben a prágai egyetem bölcsészeti kara dékánjának, a Betlehem kápolna európai hírű prédikátorának, IV. Vencel cseh király felesége győntatójáhak, a keresztény vallás egyik legnagyobb nevű reformátorának legendás személyiségét. Mindketten Palacký történelemszemléletére támaszkodtak, aki bár nem tárhatta fel teljesen a huszita mozgalom valódi forradalmi hátterét, már többet látott a Húszban csupán vallási reformátort és konok teológust érző korabeli és későbbi burzsoá történetíróknál. A huszita korról regénytrilőgiát író Miloš V. Kratochvil Husz János alakja és társadalmi küldetése megfestésénél forrásmunkául már felhasználhatta Zd. Nejedlýnek 1914ben megjelent Vita a cseh történelem értelméről című munkáját. Nejedlý e müvében fogalmazta meg: „Az a tény, hogy a husszitizmust kizárólag vallási szemszögből kutatták, olyan történelmi tévedés volt, amely a huszitizmust megfosztotta életteli szépségétől." Husz Jánost Nejedlý marxista elemzése forradalmárrá teszi, amikor megmutatja a széles népi tömegek jogaiért és igazságáért síkra szálló hitszónok harcos arcát. Ez a helyes történelemszemlélet Kratochvil regényében Husz forradalmi alakját rokonszenves, mély i emberi jellemével igen közel hozza az olvasó szívéhez. A szerző a mester^etének utolsó hónapjait ecseteli, téli útját Konstanz városába, majd felkészülését a zsinatra, amelyet az ott elszenvedett rabsága és mártírhalála tett oly hírhedtté. A Bodeni-tő mentén fekvő városka néhány hónapra Európa szellemi és hatalmi központjává válik. Sorra megjelennek az egyház hatalmasságai, élükön a parázna életű és véreskezű, kivénhedt XXIII. János pápával, az akkori három tiarás egyházfő egyikével, majd Zsigmond király, az újsütetü római császár, a cseh trón várományosa jön fiatal feleségével, Borbálával és ezerfőnyi kísérettel, hercegekkel, főurakkal, párduckacagányos daliás magyar testőreivel. Míg XXIII. János pápát az egyházi egyeduralom vágya fűti, Zsigmond világi hatalmát akarja itt Konstanzban megerősíteni és mert túl nagy tétek forognak kockán — a pápa attól reszket, hogy a zsinat fölébe kerekedik és lemondatják — a megoldásra váró nagy ügyek, a három pápa közti rendezés, a szakadás kérdése helyett az eretnekséggel vádolt Husz pere kerül sorra. Husz önként jött el a zsinatra Zsigmond Király gyanúsan megfogalmazott védelmi levelével, hogy itt Konstanzban, az egyház legfőbb fóruma előtt megvédje igazát: a bűnbocsánatokkal kufárkodó, az egyházi méltóságokat pénzért áruba bocsátó és a hívő, szegény nép lelki életével, testi jólétével nem törődő egyház nem él Krisztus szellemében, véget kell vetni az egyház erkölcstelen uralmának, a pompa és zűrzavar helyett vissza kell állítani az egyház krisztusi egyszerűségét és szerénységét. A jólétüket és hatalmukat féltő bíbornokok és püspökök szemében túlságosan veszedelmesek, egyenesen forradalmiak ezek a nézetek, megingathatják az egyház alapjait és rabulisztikájuk győz a tanításait visszavonni nem akaró tisztalelű mester felett. Huszt a zsinat pápai és császári intrika játékszereként máglyahalálba küldi, ám az emberi jogokról, a tiszta egyszerű hitről szóló tanítása a máglya tüzével fáklyaként felszáll, hogy népe és az egyszerű hívők lelkében nemzedékről nemzedékre szállva meghirdesse a szabadságot, az emberi közösséget, az emberi összetartozás érzését. Kr«tochvíl helyenként forradalmi romantikájú könyvének legnagyobb értéke a színes és érzékletes jellemfestés és környezetrajz. A Konstanzban megjelenő egyházi és világi hatalmasságok a középkor nyers és vérbő színeiben pompáznak, szellemes szócsatákat vívnak egymással, és köztük magasan kiemelkedik Husz alakja végtelen egyszerűségével és nemességével. A szerző könyve utószavában megjegyzi, hogy Husz véleményeit és állásfoglalásait, gondolatait, jelszavait és tételeit pontos forrásokból: Husz írásaiból, leveleiből, az egyetemi avatásokon és vitákon elhangzott felszólalásaiból és végül konstanzi kihallgatásainak megnyilatkozásaiból merítette. A szorgos búvármunka, Húsznak a mai gondolkodásunkhoz idomított eszmejárása a regénynek Hússzal kapcsolatos fejezeteit a mai történeti regényírás legjobb lapjai mellé állítják. Ezzel szemben nem érthetünk együtt a kolorit, a színezés kedvéért szerepeltetett Donna Olympia alakjával. Ez a nagystílű örömlány görögtüzesen megjelenik és oly jellemzést kap, mintha a regény folyamán sorsdöntő szerephez jutna, aztán csak egyszer-kétszer halványan felbukkan, hogy végül teljesen a homályba vesszen. Runtmgér kereskedő alakjának is túlságosan nagy figyelmet szentel Kratochvil, valójában nincs és nem is 'enet szerepe sem a zsinat lefolyásánál, sem Husz életében. Wolkenstein Oswald lovag regényes mezbe öltözött alakja is mintha a régi romantikus történeti regények lapjairól tévedt volna a könyvbe. A többé-kevésbé költött peremfigurák kiszorítják így a népet, amely a regényben kissé élettelen maradt, mintha a történelem folyásában semmiféle formáló szerepe nem volna és csak teljes passzivitásra volna kárhoztatva. Talán ha Kratochvil lényegesebben és erőteljesebben hangsúlyozza ki Húsznak a néppel való teljes azonulását és összeforrottságát, nem támadna annyira ez a hiányérzésünk. Kratochvil regényét — a trilógia teljesen önálló második kötetét — a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg Zólyomi Antal gondos, helyenként költői fordításában. Nem találjuk azonban helyesnek, hogy ellentétben a magyar helyesírással a párbeszédeket nem gondolatjellel kezdi, hanem idézőjelet alkalmaz, amivel óhatatlanul némi idegen ízt ad a könyvnek. Ján Drda: FORRÓ FÖLDEK Ján Drda, az „Ürkeze városa", a „Vörös Tortíza" és a „Ineselkedések az ördöggel" kitüno szerzője két esztendővel ezelőtt Ján Kostra szlovák költő társaságában huzamosabb időt töltött Chilében és Braziljában. A délamerikai út eredménye huszonnégy színpompás irodalmi riport, melyek most kötetbe gyűjtve Forró földek címmel magyarul is megjelentek. A chilei naplójegyzetek legszebb lapjait Drda Pablo Nerudának, századunk egyik legnagyobb költógéniuszának szentelte. Chile nagy fia ötvenedik születésnapjának megünnneplésére santiagói házában összegyűltek Latin-Amerika lialadószellemü kulturális munkásainak legnagyobbjai, de eljött a Caupolicánba, Santiago amfiteatrumszerü színházába Chile minden sarkából közel tízezer egyszerű néző, munkás és paraszt, hogy szeretett költőjét, hazájuk élő lelkiismeretét méltón megünnepelje. Drda hálás résztvevője és lelkes megfigyelője az ünnepségeknek; mindenütt talál valami meglepő színfoltot és eseményt, amelynek meglátása és lerögzítése messze kiemeli jegyzeteit a hasonló riportírások tömegeiből. A konkrétumokhoz fűzött apro elmélkedések és gondolatok, a lírai ihletettségü megjegyzések sajátos ízt adnak a naplónak és bizonyos maradundóságot is biztosítanak számára. Drda kommunista író és ez minden során érzik. Pártosan állást foglal, bírál és itél. Meglátja a chilei szegény nép esettségét és nyomorát. Santiago külvárosaiban, a callampákban, Los Nogalesben, a költői nevű Diófaligetben, a másfél milliós nagyváros szemétdombján, bűzös hulladékok lerakodóhelyén, patkányok, kóbor, macskák és kutyák szörnyű eldorádó.iában, dögevö keselyük vadászterületén szóba áll a rongyokba öltözött, mezítlábas fiatalokkal, az ócskaholini után vadászó „kincskeresőkkel" és torkot fojtó realitással festi le a tűzhelyet, amelyen a szemétből kikapart hulladékbői ócska konzervdobozókban levest főznek. Az elijesztő kép kísértetiesen emlékeztet minket régi világunk egykori peremnegyedeinek rettentő nyomorára. De nemcsak Chilében, hanem a természeti kincsekkel oly bőségesen megáldott gazdag Braziliában Is ott van a rabszolgasorban tartott szegénynép, a nagybirtokok ültetvényein éhbérért robotoló teljesen jogfosztott peonok milliós hada, az elhagyatott, kóbor gyermekek, a hidak alatt menedéket keraső munkanélküliek ezreinek serege. Drda felismeri az osztályellentéteket; emberi jogokat, szabadságot követelő tüntetésekről, bérharcokról számol be, az ország proletariátusának felkészülését ecseteli a saját kapitalistáival és az észak-amerikai imperializmussal való leszámolásra. Könyve végén egy felejthetetlen fejezetet szentel a „remény lovagjának", Luis Carlos Prestesnek, a nagy brazíliai forradalmárnak, a brazil proletariátus forradalmi vezérének. A rövid életrajzi karcolat életteljesebben hozza elénk ezt a nagy forradalmárt és emberbarátot, mint egy kimérítő forrásmunka Drda egyik legnagyobb mestere a cseh nyelvnek. Parátlanul gazdag és árnyalatos a nyelve, emellett egyszerű és tősgyökeresen népi, mint Móráé vagy Tömörkényé. Novelláiban és regényeiben tévedhetetlenül megtalálja mindenkor a legjellemzőbb és legművészibb hasonlatot, útleírásaiban már kissé pongyolábbá válik, a művész fegyelmezettségét helyenként újságcikk-ízű lelkendezés váltja fel, másutt meg a művészi forma a tökély, a drdai sűrítés kárára túlságosan részletező és csapongó. Spitz Jakab fordítása gondos és jól olvasható, az írások spanyol, illetve portugál vonatkozásait híven adja vissza, nem egy helyen azonban adósunk marad Drda nyelvezetének páratlan ritmusával, szávárványozásával és inkább pontos, mint költői. Ladislav Ptáček: A MÁSODIK ŐRSÉG Bizonyára nem tévedek, mikor azt állítom, hogy Ladislav Ptáček nevére és A második őrség című regényére minden magyar olvasója az öröm és hála érzésével gondol viszsza. Ptáček mindenképpen megérdemli rokonszenvünket és hálánkat is. Regénye köztársaságunk történetének legkomorabb fejezetét, az 1935-től a felszabadulásig terjedő tíz esztendő terhes emlékeit és szakadatlan megpróbáltatásait idézi elénk. A tíz esztendő kísértetiesen nyomasztó és véres eseményeinek központjában egy magyar katona, Pintér Gyula mélységesen megrázó sorsa áll. Felszabadulásunk óta ez az első cseh könyv, amelynek magyar a hőse és Ptáček érdemét csak emeli, hogy rokonszenves érdeklődése teljes melegével, ugyanekkor pedig tiszteletet keltő pártatlan tájékozottsággal, az itt élő magyar nép lelkületének alapos ismeretével festi meg hősét. Mindehhez szeretet és megértés is párosul, olyan érdemek, amelyek a könyvet szemünkben különösen becsessé teszik. A Prága melletti cseh kisvárosban katonáskodó Pintér Gyula elkeseredésében öngyilkosságot követ el; halántékon lövi magát és rettentő sebébe csaknem belehal. Öngyilkosságának oka naiv, ugyanakkor nagyon emberinek mondható; a csallóközi rónán cselédeskedő szolgalegény bevonulása előtt teherbe ejtette szerelmét és amikor megtudja, hogy kisfia .született, haza akar menni, mert tisztessége úgy parancsolja: el kell vennie a lányt, nevet kell adnia fiacskájának. Malek a basáskodó, ajándékokkal könnyen megvesztegethető altiszt nem engedi meg, hogy Pintér a kérést előteszjeszthesse és azért a magát kifejezni nem tudó és idegen környezetben megértést nem lelő magyar fiú maga ellen fordítja a fegyvert. Az ezred reakciós parancsnoka, Kostyál ezredes kommunista mestorkedést gyanít az öngyilkosság mögött; parlamenti interpelláció készül, de minderről a halállal viaskodó Pintér semmit sem sejt. Amint egy kicsit erőre kap, megtudja, hogy felgyógyulása után hadbíróság elé viszik és elítélik. A rettegés egy éjszaka kiűzi alsóruhában a kórházból és megkezdődik csaknem egy évtizedig tartó Odiszszeája, gyötrelmes kalandokkal teli bolyongása fél Európán át. Ütja Németországon át Belgiumba viszi, koldul és szinte halálos betegen dolgozik, kusza agyában mániákusan lobog a vágy: vissza kell jutnia Margithoz és gyermekéhez. Belgiumban a hazátlan, iratok nélkül kóborló koldus idegen okmányhoz jut, azzal elvergődik Svájcba, itt elfogják, börtönbe kerül és egy rendőrtiszt emberségéből átkerül Ausztriába. Nem jelent ez már semmiféle segítséget, nem jut közelebb szerelméhez, a cseh határon elfogják és két évi börtönre Ítélik. Ahogy kiszabadul folytatódik kulváriája, a két szerelmes közt most már a hitleri háború véres Szakadéka tátong. Negyvenhárom telén Pintér a partizánok közé áll, ösztönös lázadó és igazságot tevő: harcok legendás hőse, akinek szívében az asszonya iránt érzett szerelem mellett felizzik a szabadság, a hazaszeretet vágya Is. Aztán beköszönt a felszabadulás és tíz év embertelen vihara után Pintér megtalálja elvesz- < tett feleségét és kisfiát. Ptáčnik újkori Odisszeiát járó hősének története mellett szimultánszerűen felvázol- J ja az ezred tisztjeinek és legénysége né- . hány kommunista tagjának sorsát is. A nagy ' részében katonai környezetben tartott ese- j mények sorozatával így körképet ad egy , teljes évtizedről, kiemelve a hitleri meg- < szállás, az illegális munka és a partizán- 1 tevékenység jól megfigyelt és hitelesnek ' tűnő körülményeit. Az egyik oldalon néhány rokonszenves tiszt áll, köztük a Gömböcnek csúfolt köpcös és morózus Marecsek ezredes-doktor, Pintér életének megmentője, a hallgatag és ízig-vérig katonás Stech, az élesszemü Zemek őrnagy és Vít kapitány, akik közül az utolsó kettő árulás következtében a fasiszták vesztőhelyén vérzik el. A legénység soraiból Ptáčnik a leghitelesebben a felszabadulás előtt kiütéses tífuszban elpusztuló Balában alakját rajzolta meg, de a konspiráló és gyűjtőtáborba kerülő Niki és a németajkú Ulrich sorsát is művészien sikerül megragadnia. A negatív figurák sorából a kissé együgyű Malek mellett a szalonbolsevista és áruló Messner alakja kerül élesebb körvonalakban az olvasó elé. Dús ez az embergaléria, szinte balzadnak mondható, élénkíti és színesíti a terKérjük a kedves szülőket... Sajnos, még. mindig gyakori eset, hogy gyermekeinket ilyen és hasonló ijeszgetésekkel készítjük elő az iskolai életre: — „Na, nem baj, nemsokára iskolába jársz, ott aztán a tanító néni nádpálcája kiveri belőled a rosszaságot, makacsságot! Nagy kár, hogy némely szülők a fentiekhez hasonló felesleges és hazug fenyegetésekkel ellenszenvessé teszik az iskolát — mely hosszú éveken keresztül második otthona lesz a gyermeknek, és azt a személyt — a tanító bácsit, nénit —, akinek a második édesapja, édesanya szerepét kell betöltenie. Hogy ez az elidegenítés mennyire súlyos hiba, azt a tanévnyitó napján, de méginkább az iskolai év első hónapjaiban az első osztályban láthatjuk. Ehhez azt hiszem, nem kell bővebb magyarázat, most inkább arra szeretnénk megkérni minden szülőt, hogy igyekezzék megszerettetni az iskolát gyermekével és különösen a kis elsősökkel. Kedves Szülők, meséljenek az iskoláról, a tanító bácsiról. „Az iskolába sok szépet fogsz tanulni, a tanító néni mesélni is fog és játszani is megtanít." Mert ez az igazság. Sétáljanak gyermekükkel az iskola felé, mutassák meg az iskola épületé' gyermeküknek. Meséljék el Zsuzsikának, Gyurkának, hogy immár neki! is lesz hátitáskájuk, szép könyvük tolltartójuk, céruzájuk, sőt még festékeik is lesznek. Az iskolában megtanulnak majd írni, olvasni. Milyer jó lesz, ha már ők is tudnak levelel írni a nagymamának és önállóan olvasni a mesekönyvből. Beszéljenek gyermekeiknek arról, milyen szeretettel várják a tanítóbácsik és nénik az elsőosztályosokat Kérjük a kedves szülőket erről beszéljenek gyermeküknek, mert ez az igazság, és a fenyegetések, azok t valótlanságok. Az iskolában ma mát senkit sem „zárnak a pincébe", senkinek sem akasztanak „piros nyelvet a nyakába", és ma már „szamárpad" Sem létezik. Tegyék ünneppé gyermekük számára azt a gondolatot, hogy nemsokára már „iskolás" lesz belőle. Szerettessék meg vele az iskolát, gyermekük második otthonát; szerettessé! meg vele a tanítóbácsit,' gyermekű-" második édesapját. Mózsi Fererí (J)írikz SLziaaákni tanuL Nem tudom, más hogy van vele, én a magam részéről nem vagyok barátja az utazásnak. Ha kötelességem mégis elszólít valahova, különféle olvasnivalóval szerelém fel magam, hogy ne unatkozzam a vonatban. Ez az aggodalmam ezúttal feleslegesnek bizonyult, mert a Bratislava— Zvolen gyorsban rádió gondoskodik az utasok szórakozásáról. Tánczenét hallgatok és közben kinézek az ablakon. Figyelem a hátrafelé futó telefonpóznákat, a letarolt mezőket, amelyeken a változatosságot csak a kukorica- és napraforgótáblák jelentik a szemnek. — Nemsokára Suránj)ba érkezünk, á jobb oldalon szállunk ki — hallom a rádióbemondó figyelmeztetését. Néhány utas mozgolódni kezd. Egy mellettem ülő fiatal lány leemeli bőröndjét a poggyásztartóból és mielőtt kiszállna, további jó utat kíván mindnyájunknak. A surányi állomás visszhangzik a felszállni készülő, siető utasok hangos beszédőtől és a gyermekcsevegéstől. Egy , csoportra leszek figyelmes. Ogy látszik, a nyolc — tizenkét éves fiúk, lányok Összetartoznak. Néhány felnőtt kíséri őket. Ök segítik fel a kocsikba védenceik böröndjeit és, amint látom, velük utaznak. — Ide szállunk be, Pirikém, itt több a hely — mutat egy nénike arra a kocsira, amelyben ülök. Nehézkesen felkapaszkodik a számára túlmagas lépcsőkön, majd Piriké is, mint zerge, felszökken utána a vonatba. Nyugtalan vérű, sokat csacsogó kis teremtés ez a Piri'. Mint a higany, forgolódik a helyén, látszik rajta, nem mindennapi élményben van ma része. Csupa érdeklődés, leplezetlen kíváncsiság. — Mit mondott a néni? — tudakolja a rádióbemondó szlovák nyelvű közlését hallván. Be sem várva a választ, panaszos hangon kijelenti: — Megéheztem, nagymama! Kérek valami harapnivalót.' — Várjál, szívem, mindjárt kicsomagolom az útravalónkat — mondja az anyóka. Az elemózsiás szatyorból sorra kerülnek elö a legjobb ínyencfalctok: egy jó nagy füstölt sonkacsülök, hófehér házikenyér, kovászos uborka, mákoskalács és túróspite. A nagyvárosi ember számára ritkaság az ilyen finom falusi házi eledel és ezért csak úgy nyelem a szememmel a látottakat, magamba szívom a kitűnő illatokat. A nénike lekanyarít egy jó nagy karéj kenyeret, meg sonkát és odanyújtja unokájának. Mintha csak megérezné, hogy tán leolvasta arcomról gondolataimat, felémfordul és régi jó magyar szokáshoz híven, engem is megkínál: Tartson velünk, kedvesem, van itt bőven.' No csak, ne vesse meg az egyszerű parasztasszony főztjét, meglátja, ízleni fog! Kétszer sem kéretem magam és jó étvággyal látok neki a falatoknak. Közben, hogy jobban teljék az idő, elbeszélgetünk. — Köbölkútiak vagyunk, csak úgy mint a többiek, akikkel együtt szálltunk át az imént Surányban — magyarázza bőbeszédűen. — Podbrezovára igyekszünk a gyerekkel. Ott és a környező falvakban töltik majd szünidejük nagyobbik felét, hogy szlovákul tanuljanak, no meg, hogy egy kis hegyi levegőhöz jussanak. — Talán pionírtáborba viszik a gyerekeket? — kérdem érdeklődéssel, mert sehogy sem értem, hogy egyebütt tudnának egyszerre annyi apróságot elhelyezni. — Dehogyis, — válaszolja a nénike. — Szlovák családok fogadják őket magukhoz, cserébe gyermekiért, akik viszont nálunk fognak magyarul tanulni. Mi, az unokám helyett egy Milán nevű tíz éves fiúcskát kapunk Piesok községből. Holnap, visszaútban magammal viszem Köbölkútra. Neki is biztos jót fog tenni a levegőváltozás, talán még sohasem látott síkságot. Nagyszerű megoldásnak tartom, hogy a kellemeset ily ügyesen östzekötik a hasznossal. De azért megkérdezem a kislánytól: — Nem lesz honvágyad, Piriké, nem fogsz sírni az otthoniak után? Piri tagadólag rázza a fejét, majd talpraesetten közli, hogy bár még sohasem volt távol otthonról, nem fél az idegenektől. Milánnak még három kistestvére van és azokkal fog játszani. — Milán sem fog szomorkodni nálunk — folytatja — mert 3 meg az én testvéreimmel fog szórakozni. Lubickolnak majd a folyóban, én meg málnázni, gombázni járok az erdőbe — mondja vidáman, mint aki már jóelőre megfontolta napi teendőit. — Kinek az ötlete volt ez a gyermekcsere? — kérdem a nagymamát. — Igazgatótanítónk szervezi évről-évre podbrezovai kartársával együtt a cserenyaralást a gxjemeke/k és szülök kölcsönös megelégedésére — hangzik a válasz. Nem ismerem az igazgatótanitót, de mindenesetre meg kell állapítanom, hogy kezdeményezése dicséretet érdemel és követendő példa, mind a magyar, mindpedig a szlovák lakta vidékek lakossága számára. Mert hiszen a cél az, hogy az egymás mellett élő és a szocializmust közös hazában építő népek ne csak megismerjék, hanem meg is . szeressék egymást. Ez a testvéri együttélésnek legfontosabb feltétele, mert csak a közös építő munka gyümölcse áldásthozó, csak az biztosítja az általános jólétet hazánkban. Mire Piri a szünidő végén visszatér szüleihez, nagymamájához, bizonyára megérti majd a vonatban a szlovák rádióbemondót és örömmel fog visszagondolni a kedves környezetben eltöltött na

r pokra. Az iskolában pedig nem esik majč nehezére a szlovák nyelv tanulása. Mert ez az életben nemcsak hasznára lesz, hanem érvényesülésének egyik alapvető feltétele is. KARDOS MÁRTA jedelmében is nagyszabású regényt, ám ugyanekkor gyengéinek okozója is. A sokat mondani akarás helyenként riportszerűvé teszi a máskülönben érdekes és tartalmával lebilincselő könyvet. Terjengős és felesleges, túlságosan vázlatosan odavetett részeket is érzünk, törést a megformálás művészi igényében. Ha Ptáčnik jobban marokra fogja mondanivalóját és nem kalandozik annyira sokfelé, művészileg kiegyensúlyozottabb, formailag zártabb müvet alkothatott volna, amelyben a kor rajzát nem érhette volna a felületesség vádja. * * * Á távoli múltat, a jelent, messzi tájak szfReit és éjetét hozza elénk az itt ismertetett három cseh könyv. Mondanivalójuk lebilincselőn érdekes és izgalmas, ugyanakkor pártosan hasznos is. Kiadónk a múltban néha nem volt elég következetes a fordttásra feltétlenül alkalmas cseh és szlovák könyvek megválasztásánál és olykor — talán a helytelenül értelmezett tervteljesítés parancsára — melléfogott, nem ügyelt eléggé valamely mű irodalmi becsére, maradandóságára és ezzel megtéveszthette olvasóinkat. A három új fordítás az egyensúlyt helyrebillenti: mindenképpen meggyőzheti az olvasót a cseh és szlovák művek magas színvonaláról, nem egy esetben világirodalmi rangjáról. t EGRI VIKTOP ÜJ SZŐ 1 * '

1

5- augusztus 13.