Új Szó, 1959. augusztus (12. évfolyam, 211-241.szám)

1959-08-08 / 218. szám, szombat

Féja Géza Bnlcsúdal című életregénye LÉVAI SZEMMEL jéhány hónapja ez volt minden lévainak első kérdése, akivel találkoztam: Olvastad? Nem? Hát olvasd el! Annyi piszkot még városra nem szórtak, mint Féja Lévára. Nem akartam hinni a „szemelvényeknek", túlzásnak minősítetnem azokat és földieim felháborodását nem tartottam indokoltnak, mert elvégre az írónak joga van kissé erősebben megnyomni a tollat, ha kort. jellemez és az csak természetes, hogy ezt nem elképzelt, hanem abban a korban élt emberek ábrázolásával teheti. Aztán megszereztem a könyvet és vagy negyven oldal egészen jól hagyta magát olvasni. Ez még csak az elveszett paradicsom, a bőségben élő szülői ház leírása és a Szerző őseinek glorifikálása volt. Csupán egyszer mondtam nemet Féjának, amikor azt állítva, hogy a családja Nagy-Rákóról, Túróc megyéből származik, ahol ősei országot védelmező ősmagyarok vo'.tak, hamisítatlan Hóman — Szekfú történelem szemlélettel ezt írta: „Ne tévesszen meg bennünket az a tény, hogy utóbb a magyarság sohasem szünetelő vércsapolása következtében éppen ezeket a tájakat lepték el a nemzetiségek, bár a székhelyek mindmáig a történelmi ország határán maradtak. Felső-Magyarországon a bécsi ellenreformáció a XVI—XVII. században kegyetlen magyarírtást rendszeresített, s merőben megváltoztatta a táj nemzetiségi térképét, ahol csak lehetett, valósággal »letörölte« a magyarságot, s Bercsényiék már joggal hitték »tót impéruimnak« a íelsö vidéket." Ez az állítás minden alapot nélkü- j löz. A Kárpát-medencébe mélyen nyúló Nagy Morva Birodalom vagy ! Pribina nyitrai fejedelemsége törté- j nelmi tények és történelmi tény az j is, hogy a szlovákok a magyarok be- | jövetele előtt már évszázadokkal ; előbb itt éltek és itt is maradtak. A maroknyi magyarság nem volt képes benépesíteni a Kárpát-medencét, ezért a síkságot kedvelő magyar nem űzte el, hanem csak a hegyes vidékekre szorította a szlovákot. Éppen Árva, Túróc és Liptó őrizte meg legjobban a szlovákságát, ahol egyetlen magyar falut sem találunk, mert itt ilyen nem is volt soha. — Túróc elszlovákosodását az ellenreformációval indokolni komolytalan. Pázmány Péterék nem a népet, hanem a főés köznemességet igyekeztek meggyőzni és hogy ez a „meggyőzés" .-eszközeiben a kor erkölcse szerint nem volt válogatós, köztudomású. Az hihető, hogy tűzzel, vassal irtották a protestáns urakat, de nem azért, mert magyarok voltak, hanem, mert eretnekeknek tartották őket. A nép? Mit számított akkorjában a nép? A jobbágy a cuius regio, eius religio elve alapján a földesura vallását követte, különben leltári tárgy volt, hiszen az uradalom értékét a kiterjedése mellett a hozzá tartozó jobbágyok száma határozta meg: lakatlan földterület értéke csaknem a nullával volt egyenlő. — A szellemi sötétségben élő jobbágy hitét hatalmi szóval könnyen meg lehetett változtatni, a nyelvét elvenni azonban nem volt ilyen egyszerű. I|l milyen ferde szemszögből néz Féja a régmúltra, ol-y „egyéni" ítélete van arról a korról is, melyet a Bölcsödalban leír. A századelejei Léva életében egy vékony társadalmi réteg magát kiválasztottnak, vezetésre hivatottnak tartotta és egyéb érték híján azzal hangsúlyozta ki felsőbbségét, hogy az ún. társaság tagjain kívül mindenkit levegőnek nézett. Féja büszkén vallja magát e társadalmi réteg tagjának, ennek osztálygőgje konzerválódott benne és ennek a kiválasztott osztálynak elefántcsonttornyából néz még negyven esztendő után is a korra, melyet jellemez. — Tiszta formalizmusnak kell minősítenünk azt az állítását, hogy a parasztság után „az ipayi munkásságot éppen úgy a szívembe zártam", mert könyvében ennek nyomát sem látjuk, sőt éppen az osztálygőgje miatt egyetlen meleg szava sincs a proletár felé, nem látja meg a kitűnő Háber Jóskákat vagy Csernák Gyulákat, a derék lévai iparosokat: a Csákányi Sándorokat, Guba Jánosokat, vagy Szecső Sándorokat, de még azt a kb. 500 lévai ifjút sem, akik tizenkilencben a vörös hadseregben harcoltak a proletárok jogaiért. — A városfojtogató Schoelleruradalom intéző-kisisteneinek bikacsökével végigvágott uradalmi cseléd helyzetét paradicsomnak tünteti f 1 és nagy szociális jótékonyságot Iát abban, hogy a környező majorok cselédeinek gyermekeit szekereken hordták be a városi iskolába, ahelyett, hogy a majorokban iskolákat létesítettek volna. Hogy milyen mennyei élvezet volt az ilyen kocsikázás télvíz idején, magam is megfigyeltem, amikor a sivalkodó kis elsősök körmeire lehelgettem és a meggémberedett újjaikat morzsolgattam, hogy e kéjutazás gyönyöreit kikergessem belőlük. A cselédekkel való bánásmódot csak közvetve érzékelhetjük, amikor az egyes intézőket jellemzi: „Kopay István kemény ura volt cselédeinek, lilára vált arccal káromkodott, ifjú éveiben pofozott, sőt botját is megemelte. Vak indulattal kormányozta népét..." vagy: „Kambol Jóska... egy-egy pofonjától taglózott marhaként hullott az ember." — Köszönöm az ilyen paradicsomi életet, amely-ellen Féjának egyetlen tiltakozó szava sincs és ezt nem is azért említi, hogy az uradalmi cseléd megalázottságát érzékeltesse, hanem a „parádés, úri élet utolsó bölényeit" mutatja be. Féja azt írja, hogy „gyermekkorom börtönben telt", „gyermekségem egy házba és kertbe zárva, ezerszeresen megélt és megunt környezetben telt", apjának öngyilkossága után anyja úgyszólván légmentesen elzárta a világtól, aki „társadalmi vonatkozásban, csak »fölfelé« látott". így hát mint szem- és fültanú mondhatja: „A titkok nehezen maradtak titkok, az idősebb, magukra hagyott hölgyek félelmes hírszolgálatot szerveztek, naphosszat a félig csukott zsaluk vagy fedező függönyök megett leselkedtek, hacsak nem a városban köröztek." „A kávédélutánokon az üzemen kívül helyezett asszonyok kicserélték egymás értesüléseit és szétosztották a további megfigyelés nagy feladatát." így a pletykálkodó, rosszmájú környezetben felnőtt Féja a kávénénik fogékony tanítványa lett és „tudományát" superlatívusra emelve, a Bölcsődalban irodalmilag gyümölcsöztetve, új irodalmi műfajt teremtett, a cseppet sem szimpatikus pletykaregényt. éja könyvében életének Léván töltött első két évtizedét írja le (1900-1920). A borítólap azt mondja, hogy ez „az emlékirat a tanú megbízható, adatokon, tényeken alapuló vallomása." Tévedés. Ez a könyv az emberi méltóság durva megsértése, a nyomtatott betűvel való felelőtlen visszaélés és egy egész város globális meggyalázása. Semmi kifogásunk az ellen, hogy Féja a saját társadalmi osztályának szennyesét kiteregeti, hiszen ezek a léhűtők sose voltak lévaiak és az ezerkilencszáztizennyolcas államfordulat elfújta őket, mint a pelyvát, de a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy meghurcoljon becsületes lévai „gyükereket", akik jóbanrosszban kitartva építik itt a boldogabb holnapot. Féja a századelejei Léva lakosságát két részre osztja: a „társaságra" és a „povalacsokra". Mint ahogy az arisztokratának bárón alul nem ember az ember, úgy neki mindenki povalacs, aki nem a társaság tagja. Ki a povalacs? A povalacs szó vérig sértő tartalmát csak a szlováksággal érintkezésben élő magyar érti meg. Ez a szlovák főnév a povaľovať sa igéből képződött, melynek tartalrha henyélni, napot lopni. A povalacs szó ezek szerint naplopót, munkakerülőt, társadalmi poloskát, lumpenproletárt jelent. Nem a legszemtelenebb vakmerőség akkorjában a tizenkétezer lakosú város 98 százalékát társadalmi tetúnek feltűntetni? Kell ennél sértőbb megállapítás ? Féja Bölcsődala nem korrajz, mert századunk elején az embereket nemcsak Eros és Bacchus vezérelte, hanem főleg a mindenható Aranyborjú, a Tőke őfelsége, ő csak pletykacsemegéket talál fel és nem látja, mert az ő szemszögéből nézve nem is láthatja a kor igazi arculatát, szőrösszívű rabló-erkölcsét. Szexuális kilengések, szerelmi háromszögek, kalandok vagy hálószobatitkok mindig voltak és lesznek; amíg a tőke bort terem, részeg is lesz, tehát nem ezek valamely kor erkölcsének vagy erkölcstelenségének megbízható fokmérői. Ő Ida néni világszép glóbuszát járt meglesni a görög temetőbe, hogy azt az örökkévalóságba átmentse, s így figyelmét elkerülték a kevésbé látványos jelenségek, pl. az, hogy az egyik lévai bank még az első világháború előtt parcellázta az Ördögárok melletti vizenyős területet és amikor a szegény munkások és kisiparosok a hitvány házhelyek árát csaknem kifizették, a szerződés valamelyik mondva csinált formai hibájára hivatkozva a pénzt visszaadta. Ok: a korona világháború alatti elértéktelenedése nevetséges csekélységgé zsugorította a vételárat. Hiába mentek a károsultak a közigazgatáshoz meg a bírósághoz, igazukat sehol nem ismerték el — és a bank az eredeti vételár húszszorosáért másoknak adta el a házhelyeket. Ez volt az igazi disznóság. Épn is Léván nevelkedtem és egy fU egészen más Lévát ismertem meg: a becsületes, törekvő iparosok, szolid kereskedők, szorgalmas tabáni parasztok és a városháza előtti munkapiacon két erős karjukat 60 — 80 krajcárért áruba bocsátó szőlőmunkások városát. Nem ezek voltak a povalacsok. Még azok sem, akik korgó gyomorral -délig ácsorogtak a városháza előtt, mert munkás karjuk még 60 krajcárért sem kellett. Ezek szánalomra méltó munkanélküliek voltak, mert míg ők ácsorogni voltak kénytelenek, a gyermekeik otthon kenyérért sírtak. Léva povalacsait egészen másutt kell keresnünk: a városba beszivárgott „társaság" tagjai között, akik az ősi földet ide már csak virágcserépben hozták és egyetlen vagyontárgyuk *a kutyabőr maradt, melyre magasra tartott orral oly büszkék voltak. Egyikükről-másikukról örök titok marad, hogy miből éltek, miből raccsoltak és zsebretett kézzel miből rázták a lábukat a majomszigeten. Hogy ez az ún. társaság mennyire gyökértelen, mennyire nem lévai volt, azt az államfordulat mutatta meg: tagjai Féjával együtt észrevétlenül átszivárogtak Magyarországra, ahol a Horthy-rezsím alatt még fényesen meg lehetett élni a kutyabórbol és az 'összeköttetésekből. Dél-Szlovákia Magyarországhoz csatolásakor e vitézkötéses kalandorok még egy rohamot intéztek Léva ellen, hogy nemzeti szempontból igazoltassák az őslakosságot. — Ők, akik nem vállalták a keményebb kisebbségi sorsot, hogy aztán 45-ben menekülő patkányokként újból eltűnjenek. Amilyen fejlett Féja „kritikai érzéke", amikor másokról beszél, oly óvatos, mindőn a saját családjáról van szó. A csizmadia származást kapáskaszás-míves nemességé szépíti és elhallgatja apja öngyilkosságának körülményeit is, pedig ez a revolverdörrenés megindítója vagy befejezője lehetett volna egy valóban szociográfiai munkának, melyben nemcsak Lros és Bacchus jutott volna szóhoz, hanem első kézből, az apja munkatársainak és az anyjának elbeszéléséből, rámutathatott volna az utolsó magyar képviselőválasztás korruptságára, a rothalt küza.i£ v ok: a, a hivatalok erőszakoskodásaira és az egyenlőtlenül mért igazságra. Féja csak a felületen mozog, amikor csak a fajtalankodást és mulatozást látja, a lényeget ilyen revolverdörrenések világítják meg. Mit akart Féja a piszkolódásával elérni ? A könyve hitelét akarta növelni? Akkor bakot lőtt. Lévaiak tucatjai bizonyíthatják, hogy könyve nem komoly forráskutatás, hanem hitvány pletykák alapján íródott és ezzel maga az író deklasszálja nullára korrajza értékét. Bár Féja 1920 februárjában mutatott hátat Lévának, meg sem említi a 19es eseményeket, amikor a lévai ifjak százai fogták fegyvert, hogy ne csak Léván, de az egész világon ne legyen többé éhező gyermek, ácsorgó munkanélküli és kolduló öreg. A vörös hadsereg dicső harcai'ről hallgat. Ezt a hallgatást is megértjük. Nem mindenkinek tetszett, amikor a lévai városházára felrepült a vörös zászló. H

rásom célja a legélesebb tiltakozás, mert Léva nem a povalacsok, hanem a hősök városa. Ezt meg kell itt mondanom volt bajtársaim: Bób Jóskák, Hribík Kázmérok, Vojnarovszky Gyulák, Nyiredi Jóskák, Varannai Gyulák, Kis Tónik, Jakab Lajosok és más hősi halott nevében, akik tizenkilencben az életüket feláldozva a lévai temetőben alusszák örök álmukat. Ha nagynéha szülővárosomba vetődöm, jómagam is ellátogatok a temetőbe. No nem házasságtörő asszonyok „világszép glóbuszát" megcsodálni, hanem elbeszélgetek ezekkel a valamikor oly életvidám fiúkkal. Megnyugtatom őket, hogy nem hiába áldozták fel az életüket, mert azon az úton menetelünk, hogy mindenkinek egyformán fog kijutni a mosolyból. A Magvetőnek talán csak ennyit. Bizonyosan elromlott a magtisztítója és konkolyt vetett tiszta búza helyett. Féja Gézának a Juhász Gyula ügyben elfoglalt cseppet se szimpatikus állásfoglalása után ez súlyos vigyázatlanság volt. KÖNYA JÓZSEF Jól sikerült fellépés Az elmúlt napokban a bolyi aratási kultúrbrigúd előadását nemesük Boly, hanem Szolnoc.sku, Zétény és a szomszédos falvak dolgozói is megtekintették. Délután 4 órakor kezdődött a kultúr otthonban a műsor. Szebbnél szebb jelenetek, táncok követték egymást. A közönségnek a legjobban az utolsó műsorszám, a Cigánytánc tetszett. A szereplök kénytelenek voltak kétszer is megismételni ezt a számot. A nézők nem csalatkoztak az aratási kultúrbrigád fellépésében, mert 2 órán keresztül jól érezték magukat és elégedetten térhettek vissza otthonukba. Az előadás után az esti órákban a CSISZ táncmulatságot rendezett, amelyen fiatalok és az idősebbek is egyaránt résztvettek. Molnár János, Boiy Kedves vendégek BodrogszerdahHyen Bodrogszerdahelyen a zsúfolásig megtelt néprnüvelődési otthonban, mintegy 700 dolgozó lelkes izgalommal nézte végig a Magyar Területi Színház előadását. Az együttes Schiller „Ármány és szerelem" című romantikus drámáját ad La elő. A művészi előadás a Komáromi Magyar Terüieti Színház tagjainak hivatásszeretetérül és a „Népnek szolgálunk" jelszó betartásáról tett tanulságot. A szép, színvonalas előadásért a bodrogszerdahelyi dolgozók szűnni nem akaró vastapssal fejezLék ki hálájukat és elis mérésüket. A lelkes közönség szívébe zárta kedves vendégeit — akik a város és a falu egymáshoz való közeledéséért fáradoznak sikeresen - és a mielőbbi viszontlátás reményében búcsúzott tőlük. Kása Mihály, Szölöske kec^yerleu kedvelem Önkéntelenül is ezt az ellentmondásnak tetsző címet adtuk az alábbi szomorú, sajnos való történetnek. Még állati kegyetlenségnek sem neoezhetnénk, mivel az állat, a fenevad sem tud oly „állatiasan embertelen" lenni, mint a chikágói bírák és esküdtek. Gyilkossággal kezdődött a dolog 1953 decemberében Chikágó inségnegyedében, a „négergettóban", a szegényeknél is szegényebb munkanélküliek nyomortanyái között. Egymást követték a rablógyilkosságok a Michigan Avenue-nek csúfolt sikátorában. Nem vagyonért, nem ékszerért, csupán garasokért gyilkoltak ott. Mert a garasokért, a centekért kenyeret lehet venni, az életet leliet megvásárolni. Jack Boone kisegítő munkás is valamilyen kétségbeesett éhező áldozata lett. Az utólagos nyomozás megállapította, hogy 4 dollár 80 eentnyi ,,összvagyon• nal" hagyta el este alkalmi munkahelyét. Ezért kellett meghalnia. Szegény Boone ugyanis túlórázott, hogy éhező családjának legalább karácsony estére tudjon némi élelmet vásárolni. Emiatt egy éles kővel bezúzták a koponyáját. Szörnyethalt. A megindított nyomozás kemény feladat elé állította a rendőrséget. Ilyen légkörben, ilyen környezetben elvcgre mindenki gyanúsnak látszott. Végül is egy Ver non Campbell nevü rendőrségi spicli „beköpte" egyik zsaru-haverének, vagyis rendőr-barátjának, hogy a tettes csakis Charly Townsend, a húszéves néger csavargó lehet. A kihallgatás és szembesítés során a mószeroló, azaz besúgó váltig erősítgette, hogy ,,határozottan úgy rémlik előtte", mintha a gyilkosság elkövetése előtt Townsendet látta volna a tett színhelyén egy kővel felszerelve settenkedni. Erre Townsendet — jóllehet tagadott. Gyilkosság gyanúja miatt letartóztatták Eddig, ugyebár, hétköznapi történetről van szó, amilyen százával, ezrével fordul elő — főleg a „szabad világban". Ott, ha hamarjában nem találják meg a tettest, szabad a bűncselekményt egy négerre kenni, ha a besúgó úrnak is „úgy rémlett". Mert hiszen minden baj kútforrása a néger: a hallatlan fajgyalázásoknak, az aszálynak, söt állítólag a gazdasági válságnak is. így szabad volt Townsend idült feledékenységét „korszerű" felvilágosító eljárással oly sikeresen megreparálni, hogy egyetlen éjszakán át kigyógyult ezen vészes kórból, reggelre makkegészségesen ébredve egyszeribe visszanyerte emlékező tehetségét és mindent bevallott, amit — nem követett cl. Szabad volt a vádlottat két éven át vizsgálati fogságban tartani, szabad volt ót csupa fehérekből, hétpróbás négergyűlölökböl összetoborzott esküdtbíróság elé állítani, amely 1955 elejcn meghozta a halálos ítéletet Annak ellenére, hogy Townsend azóta többször visszavonta kínzással kierőszakolt beismerő vallomását, a törvényszék elnöke 1955. szeptember 15-re kitűzte az ítélet végrehajtását a villamosszékben. 1953-ban történt letartóztatásától 1955 szeptemberéig csaknem kér évig töprengett és gyötrődött a szerencsétlen fiatalember kétség és remény között: sikerül-e kirendelt védőügyvédjének bebizonyítania ártatlanságát? Vagy pedig tényleg a villatnosszékben fejezi be fiatal életét? Ugyanilyen gondolatok gyötörtek a város másik végén egy töpörödött négerasz szotiykát, aki valahonnan a Mississippi verőfényes Útpályáiról jött Chikágóba munkát vállalni. Hétköznap egy áruházban takarított, vasárnap mosott. Rögtön az istentisztelet után kellett hozzáfognia, hogy elkészüljön a sok finom inggel, alsóneművel. A vízbe közben sűrűn peregtek a legdrágább gyöngyszemek, a szíve utolsó dobbanásáig szerető anya könnyei. Megkegyelmezneke a fehér urak egyetlen fiának? A szenvedések kínszenvedése azonban csak ezután következett. A szeptember 15-re kitűzött kivégzést a bíróság kénytelen volt egyelőre felfüggeszteni. A védőügyvédnek ugyanis sikerült bebizonyítania, hogy a vádlottnak adagolt „csillapító" befecskendezések különös módon pont az ellenkező hatást váltották ki: Townsendet örjöngési rohamok lepték meg, amelyek elmúltával „mindent" bevallott. A bírák tehát savanyú ábrázattal kénytelenek voltak helytadni az újrafelvételi kérvénynek. És bármilyen furcsán is hangzik, éppen ezen újrafelvételi eljárással indult cl Townsend megrendítő szenvedése, amely párját ritkítja a bűnügyi krónikában. Mert eltekintve a kétéves vizsgálati fogságtól, most további négy évig tart már az örökös huza-vona. Üjrafelvétel és az eredeti ítélet helybenhagyása tizenháromszor váltották fel egymást! A félőrült négerrel négy év alatt 13-szor közölték „újabb kivégzése" napját Egy Nerin E. Gun nevű újságíró abban a kivételes „megtiszteltetésben" részesült, hogy engedélyt kapott az elitéit meglátogatására. A ha

llottak gs_ látottak azonban annyira megviselték a riporter edzett idegeit, hogy most egy ideg gyógyintézetben kénytelen magát kezeltetni. De vajon mit érezhet Charly Townsend a 4 négyzetméternyi kiterjedésű egyeszárkában, ahová négy év óta nem hatolt be napsugár? halálkoridornak nevezik, amelyben éjjel-nappal, észbontó egyhangúsággal ketyeg egy villanyóra. A szolgálatos fegyőr — ébersége jeléül — minden negyedórában köteles egy fémveretet dobni, az órába. Ha ezt elmulasztja, önműködően felbúgnak a nagyriadót jelző vészkürtök. Az egyeszárkák lakói cellájuk takarításán kívül semmiféle munkál sem végezhetnek, semmivel sem foglalkozhatnak: a válogatott kínzások ördögi ravaszsággal kiagyalt további válfaja! A házirend értelmében a raboknak ugyan jogukban állana a fegyőr kíséretében védőügyvédjüket fogadni, az intézet igazgatóját vagy orvosát felkeresni, a valóságban azonban mindenki irtózik attól, hogy kikéredzkedjen zárkájából. Mert aki kilép a halálkorridorra, kénytelen sorsának korábbi vagy későbbi beteljesülése előtt elhaladni: a folyosó végén komor méltóságban ott áll a Halál, a borzalmas villamosszék Charly Townsend ma 26 éves, de legalább 20 évet öregedett. Az amerikai ,,igazságszolgáltatás" és a gyalázatos faji gyűlölet legújabb áldozata megtört szemmel, eszelősen mered maga elé halálzárkájában. Mit várhatok én, a „piszkos fekete" — mondja búcsúzáskor látogatójának — a fehér esküdtektől és bíráktól, akik feneketlenül gyűlölnek? Eleinte a napokat számlálgattam, ma már az évek számát sem követem. Csengő hasít bele a dermedt csendbe, letelt a látogatási idő. Az egyik fegyőr, akinek szemében egy pillanatra még felcsillant az emberi érzésnek egy elkésett sugara, odasúgja az újságírónak: — Towsend már réges-régen meglakolt minden bűnéért, akár vétkes, akár nem. Tudja-e, mit jelent az, négy éven keresztül tizenháromszor felkészülni a Nagy Űtra, a halál azon nemére, amelyet pontosan ismer? K. E. ÜJ SZÖ 6 * !959. augusztus íl