Új Szó, 1959. július (12. évfolyam, 180-210.szám)

1959-07-01 / 180. szám, szerda

ÉVVÉGI SZÁMADÁS Befejeződött a tanév. Ilyenkor mindig — szülő és pedagógus egyaránt - vizsgálat tárgyává tesszlik mennyit gyarapodott a gyermek értelme az elmúlt tanév folyamán. Most azonban tágabb értelemben is értékeljük az elmúlt tanévet A társadalom teszi napjainkban vizsgálat tárgyává az iskola munkáját. £spedig abból a szemszögből, hogy mennyire sikerült az elmúlt időszakban az iskolát közelebb hozni az élethez. Társadalmunk ugyanis azt a nagyszerű távlatot jelölte meg iskoláinknak, hogy oktató-nevelő munkájukat tegyék gyakorlatibbá, vigyék azt közelebb az élethjz, változtassák át az iskolát korunk követelményeinek megfelelően olyan intézménnyé, amely kohója az újtípusú ember nevelésének, színhelye a gyakorlati életre előkészítő munkafolyamatnak, egyszóval olyan hely, ahol a felnövekvő nemzedék kellőképpen felkészülhet azokra a nagyszerű feladatokra, amelyek rá várnak a szocialista építés valamennyi szakaszán. Vajon teljesítette-e ezt a küldetését az iskola az elmúlt tanévben? Ha az eredményeket nézzük, azt kell mondanunk, hogy igen. Hiszen a végzett tanulók valamennyi iskolatípusban pályát választottak, elhelyezkedtek. Viszonylan jobb a tanulmányi előmenetel, megjavult a tanulók fegyelme, nagyobb felkészültséggel hagyják el az iskolák falait. Pedagógusaink megértették, hogy munkájuk lényeges szerepet játszik a szocialista társadalom építésében, hiszen ők nevelik társadalmunk legnagyobb kincsét, a jövő nemzedékét, a kommunizmus majdani alkotóit. Olyan korban élünk, amikor a tudomány és a technika fejlődésének üteme gyorsabb, mint bármikor ezelőtt. A szocialista rendszer fő célkitűzése az, hogy megteremtse az anyagi bőséget. Ezt a célkitűzést csupán al ban az esetben érhetjük el, ha társadalmunk valamennyi tagja aktívan kiveszi részét a termelésből, a társadalom előrehaladásából. A mi viszonyaink közepette az iskolának rendkívüli fontossága van. Vele szemben egyre nagyobb követelményeket támasztunk. Amellett, hogy az iskolával szemben támasztott igények egyre növekednek, természetesen fokozzuk az iskolának a társadalom által nyújtott segítséget is. Ezt a célt szolgálja az új iskolarendszer, amelyet a következő tanévtől kezdve fokozatosan bevezetünk az egéíz országban. Meghosszabbítjuk a tanulmányi időt, átdolgozzuk a tantervet, új tankönyveket adunk tanulóink kezébe és fokozatosan megteremtjük a bentlakásos iskolákat. De nemcsak az anyagi ellátottság tekintetében nyújt társadalmunk hathatós segítséget az iskolának. Egyre nanvobb az a segítség is, amit a nevelés terén nyújt az egész társadalom. Napjainkban társadalmi méretű mozgalom Indult a helyes gyermeknevelés megvalósításáért. A pedagógiai propaganda társadalmi megvalósítása igen komoly segítséget jelent az iskolának. Hiszen a nevelés sikerességének feltétele éppen az, hogy egységes alapelvek, lehetőleg azonos módszerek alkalmazása mellett történjék a nevelés. Az egységes nézetek és elvek mtgvalósítása azt jelenti a nevelésben, hogy olyan szokások és jellembeli tulajdonságok rögződnek meg ifjúságunkban, amelyeknek birtokában sajátjukká válik a közösségi szellem, a köz gyarapítására való törekvés, egyszóval azok a sajátosságok, amelyek az új társadalom magasabb erkölcsiségét biztosítani tudják. Mindezen célok megvalósítása érdekében rendkívüli jelentősége van az iskola és a család összefogásának. Pedagógusaink feladata, hogy a jövőben még hatékonyabban szorgalmazzák a két nevelési tényező szoros együttműködését. Pedagógusaink ezen a téren komoly munkát végeztek eddig is. A szülői szövetségek ma már nagyon sok iskolában hatékony segítői munkájuknak és a jövőben még inkább azzá lesznek. Fontos kormányrendelet látott napvilágot nemrégiben, amelynek megvalósítása döntő mértékben viszi előre az iskolát az élet útján. Arról van szó, hogy a kormányrendelet az egyes üzemek feladatává teszi: anyagi és műszaki Segítséget nyújtsanak az iskoláknak. Biztosítsák az iskolai műhelyek felszerelését, tegyék lehetővé, hogy a tanulóifjúság a gyakorlati oktatást az üzemben végezhesse, adjon az iskoláknak megfelelő számú képzett munkaerőt, akik a termelés alapiai nevű új tantárgyat tanítani fogják. így a társadalom segítséqe közvetlen formában is megnyilvánul. Társadalmunk nagy anyagi befektetéseket eszközöl az iskolák építése terén is. Ezrével kell a közeljövőben felépíteni az új tantermeket, oktatási intézményeket. Sokhelyütt kiadták a jelszót: Építőipari dolgozók két műszakban — a tanulók egy műszakban! Meggyorsul az iskolaépítés, új modern Iskolák épülnek szerte a hazában, ahol megfelelő felszerelés mellett, a legmodernebb technikai eszközök segítségével jobb, magasabb szintű oktatómunka folyhat. Ennek a nagyszerű feladatnak a megvalósítói elsősorban a pedagógusok. Munkájukat az egész társadalom megb^csijli. Munkájuk sikeréhez azonban biztosítanunk kell mindazt', ami nélkül elképzelhetetlen az eredmény: a szoros együttműködést az iskolával. Csakis így tudjuk közelebbvinni az iskolát az élethez. BÖSZÖRMÉNYI JÄNOS Miért beszélünk oly sokat a nevelésről ? Az utóbbi időben egyre többet fogIaikoz"nk a nevelés kérdéseivel. A sajtó ismertette az április, valamint a május 7 —8.-i párthatározatokat. Az üzemekben országszerte az iskola és az élet szorosabb kapcsolata megteremtéséről tárgyalnak. Lakosságunk túlnyomó többsége hatalmas lendülettel vitatta ezt a kérdést és mindent elkövet, hogy gyermekeink — a kommunizmus jövő építői — majd megfeleljenek az atomkorszak nagy igényeinek. Sajnos, mindezek ellenére még hallhatunk ilyen megjegyzéseket is: ismét az ifjúság, a szülő, a nevelés, a pedagógus. Miért kell „agyoncsépelni" ezt a témát, hiszen mi is voltunk fiatalok, iskolába is jártunk, tanítók is voltak, mégsem volt a satjó tele „az ifjúság nevelésének problémájával." Egy rövid lélegzetű cikk keretében nem lehet ennek a sajnos sokszor felvetett kérdésnek minden oldalát megvizsgálni és még kevésbé megvilágítani azt. Én most nem ezzel a szándékkal fogtam tollat, hanem inkább azzal, hogy rámutassak: korunk az új ember kikovácsolásának kora. A történelem folyamán, az ipari -^forradalom következményeként. a századforduló táján élénkült meg az érdeklődés a nevelés, elsősorban a gyermek léte, sajátos világa iránt. A XX. századot abban az időben nagy divat volt érdekesebbnél érdekesebb díszítő jelzőkkel illetni. Nagy közkedveltségnek örvendett a „gyermek százada" epiteton is. A századforduló pedagógusainak jelszava: több tudományt és kevesebb irodalmat az iskolákba. De ez a tudomány se könyvt.udomány legyen,' hanem „hasznos foglalkozások tényleges gyakorlása közben" szerezze azt meg az iskolás. A történelem szélsebesen sodró árja tehát már fél évszázaddal ezelőtt kimondta a „liberális nevelés" halálos ítéletét. Annak a pedagógiai elgondolásnak a halálos ítéletét, mely szerint az iskola a „szabad ember" műveltségét adja a növendékeknek — vagyis olyan emberét, aki sohasem dolgozott. Természetes, hogy ez a nevelés az arisztokratikus államrendben élő tétlen osztály nevelési rendszere. Az ipari forradalom követelményei értelmében már a polgári demokratikus pedagógusok is (Spencer és John Dewey vezetésével), perbeszálltak e „liberális" neveléssel. Az eredmény azonban: kompromisszumos félmegoldások. — Hiszen tudjuk: a kapitalizmus bilincseibe börtönzött gondolat szárnyszegett madár A fenti pedagógiai elgondolásnak is szárnyát szegték. Mindebből csak egy morzsányi valósult meg: egy-két reáliskola, technikum és a kézimunkaóra bevezetése. A „gyermekszázadból" pedig a tőkések esztelen profithajhászása rövidesen a „háborúk századát" csinálta. A jieyelési az igazi, az őti megillető helyére: az élet középpontjába csak a társadalmi haladás — a szocialista államrendszer — állíthatta. Igen ám, de ez nem olyan könnyű feladat, ez nem csupán gazdasági kérdés, mint azt sokan hiszik. Hiszen az élet középpontjába csak úgy A hocsárdi mezőgazdasági szakiskola diákjai között Koncz Arpád jövőre érettséNéhány nappal ezelőtt meglátogattuk a Kassa közelében levő bocsárdi szlovákmagyar négyéves mezőgazdasági szakiskolát, amely a gépesítési szakra készíti elő diákjait. Az iskola még oly fiatal, hogy tanulói csak g Íznek. Jelenleg három évfolyama magyar, kettő pedig szlovák. Ezenkívül van egyévfolyamos mesteriskolája is, amelynek elvégzése brigádvezetői képesítést nyújt. A mezőgazdasági szakiskolának 197 tanulója van .ezekből mindössze 7 bejáró, a közeli falvakból való, a többi internátusi ellátásban részesül. A tanulók zöme Szlovákia valamennyi kerületéből került ide. Módunkban volt néhány harmadéves diákkal elbeszélgetni, akik jövőre a 4. osztály elvégzése után érettségiznek. Béres Pál nagykaposi 20 éves diák, mint végzett géplakatos került a szakiskolába. Derék, erős fiatalember Azt mondja, tisztában van azzal, hogy államunktól milyen segítséget kap tanulmányai folytatására ezért úgy határozott, hogy érettségi után a nagykaposi szövetkezetben fog dolgozni, tudását ott szerelné gyümölcsöztetni. Apja molnár, jccse, a 18 éves Zoltán a čaklovi négyéves növénytermesztési szakiskolában végzi tanulmányait. Búi Béla 17 esztendős tanuló a Királyhelmeci Zemplén községből való Apja könyvelő a szövetkezetben. Béla csillogó szemmel, örömmel közli velünk, hogy náluk jó a szövetkezet. Heten vannak testvérek. Közöttük ő 3 legidősebb. Húga, a 15 esztendős Mária. Tornaiján a könyvelői iskolán tanul és akárcsak ő, 325 korona stipendiumot kap havonta. Eltö; kélt szándéka, hogy érettségi után a Nyitrai Mezőgazdasági Főiskolára iratkozik be. A 18 éves pozsonyeperjesi Czajlik József ugyancsak főiskolára akar jutni. A családban a hat testvér közül ő a legfiatalabb. Apja kívánsága volt, hogy tovább tanuljon. Azt mondta, legalább egy legyen a családban, aki érettségizik. József azonban igen ambiciózus fiatalember, mégpedig joggal, mert az egyedüli kitüntetett az iskolában s így érthető, hogy a főiskolán akarja folytatni tanulmányait. Gyors felfogású, igen értelmes diák. Rendkívül jártas az irodalomban. Ismeri a magyar, szlovák és cseh költőket. így érthető, hogy ő szerkeszti az iskola Tükör című lapját, amely nemrégen jelent meg és az iskola szervezeti, továbbá kultúrpolitikai kérdéseit tartja számon. Ezenkívül természetesen költeményeket is ír. A szakiskola egyik kivá'ó gépszakértője a 19 esztendős sárói (zselízi járás) Koncz Árpád. Apja a sárói szövetkezet gépjavító műhelyében dolgozik. Tanárai azt mondják róla. ha éjfélkor riasztanák fel és odaültetnék egy gép kormánykereke elé, félálomban is el tudná vezetni a gépet. Nem csoda, hogy alig várja a szünidőt. Két évvel ezelőtt szünideje alatt traktorista volt a sárói szövetkezetben, s tavaly már az S-4 szovjet kombájnnal 40 hektár gabonát aratott le Hozzáteszi, sajnos, az esős napok meggátolták abban, hogy többet arasson. Most újra kombájnra akar ülni — Aratni... aratni... — mondja mosolyogva. Kondráth elvtárs, a tanára megjegyzi, hogy mihelyt befejezi a tanévet, már megy is .. . — Nem tudja, bevárja-e a tanév végét, válaszolja Arpád —, mert ha a szövetkezet előbb hívja, akkor bizony neki mennie kell. Látni rajta, hogy ég benne a munkavágy. Legszívesebben reggeltől estig a kombájnon ülne és aratna ... Örömmel dolgozik. Ügy határozott, ha a szövetkeztben elvégzi az aratást, cseh vidékre megy segíteni... Hasonlóképp beszél a 18 éves terbelédi Orlai Vilmos is. Apja traktoros a szövetkezetben. Vilmost pillanatnyilag rendkívül nyugtalanítja az a tény, hogy a losonci gépállomástól még nem jött válasz, holott két hete már annak, hogy az iskola elküldte növendékeivel kapcsolatos ajánlatát. Itt Csernovszky elvtárs, a szakiskola nemrégen kinevezett új igazgatója megjegyzi, hogy a szünidőben minden tanuló számára kötelező a háromhetes gyakorlati munka. A szakiskola gondoskodik róla, hogy diákjait elhelyezze. Ezt levél útján intézi el. A királyhelmeci gépállomás azonnal válaszolt az iskola levelére. Oda 15 diákot küldenek. A többi gépállomás is válaszolt, csak éppen a losonci hallgat, de lehet, mire e sorok megjelennek, már megérkezett a válasz és Vilmos, aki tavaly a szünidőben a cséplőgépet kezelte, most traktort kap, esetleg segédkombájnos lesz. A diákok, akikkel elbeszélgettünk, azt a benyomást tették ránk, hogy komolyan tanulnak, készülnek az életre. Hő óhajuk, hogy hasznos tagjai lehessenek szocialista társadalmunknak. Ltáni, hogy a sárói Koncz Árpád azért tett szert közöttük komoly tekintélyre, mert már tavaly kombájnos volt és ma már a sárói szövetkezet, mint komoly szakemberre számít rá az aratási munkálatoknál. Egész magatartásukon azt is észrevenni a szünidőt munká val akarják eltölteni, hogy gyakorlati tudásukat Czajlik József gyarapítsák. SZABÓ BÉLA és akkor állíthatjuk teljesen a pedagógiát, ha annak jelentőségét és fontosságát mindenki ismeri. Ha a dolgozók széles tömege nem közhelyként tudja majd, hogy „az iskola az életre nevel". Ha az egész társadalom tudatosítja, hogy az iskola nem pusztán előkészít az érett korra, — mert ebből az a képtelen felfogás származhat, hogy a serdülő kor után végeszakad a tanulásnak. Márpedig: melyik foglalkozásbeli dolgozó élne meg csupán a például húsz évvel ezelőtt szerzett ismereteivel. .. ? A mi iskolánk elsősorban a gyermek elmebeli fejlődésének eszközeit, a nevelés indító erejét kell, hogy megadja. A nevelés a mi korunkban már nem ér véget az iskolával, a mi korrnkban nincs semmi okunk arra, hogy a tanulás halálunk előtt megszűnjék Mi már a XX. századot atomkornak, a szocializmus, a kommunizmus századának tituláljuk. Nem pusztán „a gyermek százada" ez már — mint félévszázaddal ezelőtt gondolták, hanem: a kommunista ember kikovácsolásának százada. I

skoláink most élik át a nagy átalakulást. Most töltődnek meg falai a való élet lüktetésével. A védnökség! üzemek szakmunkásai miniatűr-műhellyé varázsolják az iskolát, miniatűr munkás-közösséggé az osztályt. Gyakorlatilag, próbálgatás útján tanítjuk a jövő munkásait az élet ismeretére és arra a nagyfokú fegyelemre, mely a kommunista társadalmi rend szempontjából szükséges. Ez az oktatásügy „szputnyik ja", a ma problémája. Hogy hiiért beszélünk oly sokat a nevelésről? Mert nagyok a feladataink. Mindnyájunk feladata. Az egész társadalom feladata, hogy a ma igényeinek megfelelően neveljünk. Vagyis olyan embereket formáljunk, akiknek a munka már nem „muka", kín, szenvedés, mint azt ez az ószláv eredetű szó mondja, hanem akiknek belső lelki kényszerűk, hogy dolgozzanak és legjobb képességeik szerint végezzék munkájukat. Mi azért beszélünk, írunk oly sokat a nevelésről, mert tudatosítanunk kell: a nevelőmunkában a legkisebb százalékú selejt is haraios bűnnek számít. A mi tásadalmunk nem tűrheti azokat, akik arra számítanak, hogy majd mások dolgoznak az ő szükségleteik kielégítéséért. Tettel, szóval, tollal harcolunk a tanulók otthoni elkényeztetése ellen. Az életszínvonal gyors emelkedése eredményeként ugyanis sok szülő agyondédelgeti gyermekét azzal a jelszóval, hogy dolgoztak ők eleget életünkben, a fiatalok csak éljék életüket, .. Száz és egy oldala van a ma pedagógiájának. Valahányat szőnyegre vinni izgalmas és érdekfeszítő munka lenne, mert most forr, izzik, acélosodik igazán új, szocialista iskolává tanügyünk. Ebben a munkában a pedagógusoknak kell a legtöbbet tenniök. Azonban ma már nem vitás: a nevelés nem csupán a pedagógusok ügye. Oroszlánrészt kell vállalnia a társadalomnak és a társadalom legkisebb sejtjének, a családnak is — a kommunista ember kikovácsolásának századában — a jövő nemzedék formálásának gondjából. E

z pedig nem könnyű feladat, és megvalósítása mindnyájunkat egyformán terhel. Hát ezért beszélünk manapság oly sokat a nevelésről. MÖZSI FERENC AZ ÉLETBŐL: JELES! Prága XII. kerületében; a Smetánka utcai iskola elsőset között vagyunk. Kint az utcán a nyár ellenére barátságtalanul nyirkos az idő. Szemerkél az eső, de annál nagyobb melegség és szeretet vár bennünket az ünnepélyesen feldíszített osztály évzáró ünnepélyén. Ötven tisztára mosott, szépen öltözött gyermek csacsogása, nevetése, ugrabugrálása közepette várjuk az előadás megkezdését. Előadás? Bizony, komoly, felnőtteknek is dicséretére váló jelenetek, szobaiatok, mókák, képek, tánc- és énekszámok peregnek le rövid, másfél óra alatt előttünk és szinte nem hiszünk fülünknek, szemünknek, hogy az osztály céltudatosan szorgalmas és türelmes tanítónője — Vtasta Hájkovának ilyen csodálatos eredményt sikerült a hat-hét éves apróságok között elérnie. A szőke, barna, fekete fürtös kisfiúk, a copfos és rövidhajú kislányok lámpalázat nem ismerve, jól betanult mondanivalóval, bátran lépnek a katedrából rögtönzött színpadra és öntudatosan játszszák el a Csizmáskandúr, vagy Hófehérke szerepét, ügyesen alakítják Télapót, fürgén járják a Róka-táncot, szeretettel szavalják a Szülőkhöz című verset és mindezt annyi mesterkéletlen természetességgel, gyermeki romlatlansággal, amilyenre csak az ilyen apróságok képesek. A szülők lélekzetüket visszafojtva lesik a látottakat, fényképeznek, filmeznek és szurkolnak csemetéiknek, hogy egyik, vagy másik bele ne süljön mondókájába. Ezek az aggodalmak ugyan feleslegesek, mert valamennyien biztosak a dolgukban és mihelyt elmondták szerepüket, diadalittasan szaladnak mamájukhoz, magukkal hozva a fellépésükkor hordott jelmezt. - Milyen voltam — kérdi a kis Vera színésznőhöz méltó tetszelgéssel hangjában és csillogó szemét várakozásteljesen függeszti anyukájára Mit is felelhet erre egy édesanya? Könnyes, meghatott mosolya elárulja, mennyire büszke kis porontya, szemefénye első nyilvános fellépésére és hogy számára ez a mai délután a legboldogabb, a legszebb. Az előadás végét tapsvihar fogadja. Mindenki elégedett, mindenki mosolyog, valamennyiünknek könnyű a szíve, őrülünk a látottakon, a hallottakon, hogy tehetséges, okos gyermekeink vannak és, hogy az új nemzedék majd kitesz magáért az életben is. Erről egyébkent volt alkalmunk meggyőződni az ünnepély második felében, az uzsonnánál. Mert a szülők és iskolabarátók szövetsége is kitett magáért. Bőségesen megvendégelte a gyérköcöket a jól végzett munka jutalmaképpen. A tejszínhabos epernek és tortának nagy keletje volt' a lurkók körében. Egyik sem volt rest és hipp-hopp, volt-nincs, mindent bekaptak az utolsó falatig. Azaz mégsem! Az egyik kisfiú kijelentette, hogy otthon kívánja elfogyasztani a nyalánkságokat és semmi rábeszélés sem segített. Nem volt hajlandó hozzálátni a falatozáshoz. - Ivánka, mi van veled? - aggódott a tanítónéni - csak nem vagy beteg ? Nem, Ivánka nem beteg. A legjobb egészségnek örvend. Elhatározását azonban betartja. Az édességet meg sem kóstolja. - Láss hozzá, Ivánka — mondja most már erélyesebben a tanítóném - ne akarotoskodj, mert megharagszom és semmit sem kapsz. Na, fogd a kanalat és egyél! Erre azután eltört Ivánka mécsese és szipogva vallotta be, hogy három éves kishúga igen szereti a tejszínhabos epret, neki akarja hazavinni n finom falatokat. - Majd otthon együtt megesszük, jobban fog ízleni — pityereg. Mindannyiunknak, akik a kis jelenetnek tanúi voltunk, megdobbant a szíve és könnybe lábadt, a szeme ennyi szeretet láttán. Hát ez a kis ember, még alig nőtt ki a földből s már tudja, hogy nem szabad önzőnek lennie, hogy nem minden az é n, hogy amije van, meg kell osztania másokkal? Örömöt akar szerezni másnak, hogy önmagának öröme teljék belőle! Dicséretet érdemelnek szülei, akiknek már ebben a zsenge korban sikerült kisfiúkba beleoltani a kollektív élet követelményeit ? Persze, Ivánkának becsomagolták az édességeket és az ünnepély végén boldogan ugrándozott társai között. Haza sietett kincsével, hogy mielőbb megízlelje kistestvérével együtt azt, amit a többi gyerek oly jó étvágygyal fogyasztott el az imént. Az uzsonna befejeztével a kicsinyek még elénekelték kedvenc két daluké és azon vitázva, milyen lesz a másnap kiosztásra kerülő bizonyítványuk, szétszéledtek. Az egyes tantárgyakból bizonyára sok jeles, kettes, sót, hármas is lesz a bizonyítványokban, talán Ivánkának sem lesz tiszta egyese. De egy biztos: önzetlenségéért már ma jelest érdemel! • KARDOS MÁRTA ÚJ S7Ó 5 * 1959. július 1.