Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-06 / 155. szám, szombat

Kulturális forradalmunk és az osztályharc pártunk XI. kongresszusa kitűzte a szocializmus építésének befejezését hazánkban. Ám nagyon jól tudjuk, hogy a szocializmus felépítése nem csupán a szocializmus anyagi alapjainak a megteremtését jelenti, nem csupán abból áll, hogy a kívánalmaknak megfelelő színvonalra emeljük a termelést, megvalósítjuk a mezőgazdaság teljes szövetkezetesítését s biztosítjuk a nép életszínvonalának állandó növelését, hanem szerves és elválaszthatatlan, nélkülözhetetlen része a kulturális forradalom véghezvitele is. Annál is inkább az, mivel e nélkül, az emberek gondolkodásában, tudatában, egész mentalitásukban végbemenő gyökeres változások nélkül aligha valósíthatnók meg és érhetnők el az anyagi téren lévő célkitűzéseinket. Mert nem szorul különösebb bizonygatásra annak igazsága, hogy az anyagi javak megteremtése, az p téren való célkitűzések elérése feltételezi és megköveteli — legalább is egy bizonyos határon túl — annak tudatát és világos felismerését, hogy az ember lássa egyéni munkájának társadalmi összefüggéseit s annak visszahatását az egyén életére, sorsának alakulására. Beszéljünk azonban most már arról, mennyiben és mily módon befolyásolja a kulturális forradalom az osztályharcot, annak sikeres megvívását? Beszéljünk a kulturális forradalom és az osztályharc összefüggéseiről. Miből kell kiindulnunk, ha az osztályharc kérdéseiről szólunk, ha az osztályharc helyzetével akarunk foglalkozni? Pártunk XI. kongresszusának ' abból a megállapításából, hogy a szocializmus építésében való előrehaladásunk következményeként az osztályharc nálunk mindinkább és lényegében ideológiai térre terelődik. Pártunk XI. kongresszusának ez a megállapítása abból következik, hogy a szövetkezeti mozgalom döntő jelentőségű előretörése következtében lényegében felszáVnoltuk az utolsó kapitalista, kizsákmányoló osztályt, a kulákok osztályát. Ma körülbelül elmondhatjuk azt, hogy hazánkban nincs meg senki száméra sem annak lehetősége, hogy mások munkáján, mások kizsákmányolásából élősködhessék. Eljutottunk oda, hogy aki élni akar, annak dolgozni kell. Ezt a jogot viszont senkitől sem tagadjuk meg, még a volt kizsákmányoló osztályok tagjaitól sem. Ellenkezőleg, népi demokratikus rendszerünk ezen emberek számára megadja a lehetőségét annak, hogy munkájuk és magatartásuk révén beleilleszkedjenek társadalmunkba, hasznos tagjaivá váljanak. Ámde az a körülmény, hogy rendszerünk a volt kizsákmányoló osztályok tagjainak megadja a lehetőséget a munkába, az új rendszerbe való beilleszkedésre, azt jelenti-e hogy ezzel feladjuk az osztályszempontokat is? Nem, semmiképpen sem jelenti azt. Ismeretes például, hogy az adott helyi viszonyok figyelembevételével és azok alapos mérlegelése alapján, megengedhető, hogy kulákot is felvegyenek az EFSZ-be. Felvehető a kulák az EFSZ-be, de nem kerülhet semmiféle funkcióba és az osztályéberséget — anélkül, (iogy a gyanakvás, a bizalmatlanság légkörét teremtenénk meg — soha és semmiféle körülmények között sem altatjuk el, az osztályszempontokat nem adjuk fel. A/fi hiszünk az emberben, hiszünk annak lehetőségében is, hogy a megváltozott körülmények hatására, türelmes és neírelő, meggyőző munkával a volt kizsákmányoló osztályok tagjait is társadalmunk hasznos és dolgos tagjaivá nevelhetjük át. Álláspontunkat. magatartásunkat, eljárásunkat az osztályellenséggel szemben, az osztályharc hogyanját és nikéntjét lényegétjen ez osztályok :agjainak mindenkori magatartása latározza meo. Magatartásunkat i volt kizsákmányoló osztályok ragjaival szemben talán a legjobDan úgy és azzal jellemezhetnénk, iogy amilyen az adjonisten, olyan i fogadjísten. Nálunk senkit nem büntetnek azért, mert azelőtt a mások munkáján élősködő, kizsákmányoló volt, osztályhelyzete miatt senkitől nem vonjuk meg a munkához, a tisztességes élethez való jogot. Viszont ha bárki rendszerünk ellenségeként lép fel, ha békés alkotó munkánk megzavarására törekszik, — nem kell különösebben hangsúlyoznunk — megvannak a módunk és eszközeink arra, hogy az ilyen elemekkel szemben úgy és olyan mődon járjunk el, olyan magatartást tanúsítsunk, amilyent a nép ellenségei megérdemelnek. Említettük fentebb, hogy az osztályharcban mindinkább háttérbe szorulnak az adminisztratív eszközök és a nevelés eszközei és módjai lépnek előtérbe, hogy az osztályharc egyre jobban az ideológiai síkra terelődik át. Mit jelent ez? Talán azt jelenti, hogy megszűijt az osztályharc, hogy beköszöntött az osztálybéke? Vagy talán úgy nézzünk a dologra, hogy az átnevelés, az ideológiai harc csupán a volt kizsákmányoló osztályok tagjaira vonatkozik? A leghelytelenebb dolog volna ilyenformán vélekedni. Ugyanis az á körülmény, hogy az osztályharc mindinkább az ideológiai térre terelődik át, nem jelenti azt, hogy ezt az ideológiai osztályharcot csupán a volt kizsákmányoló osztályok tagjaival kell megvívnunk, hogy csupán az ő ellenséges nézeteiket kell legyőznünk. Nem jelenti ez a körülmény azt sem, hogy általa az osztályharc veszített jelentőségéből; vagy pedig valami szimpla, egyszerű dologgá vált volna. Ennek éppen az ellenkezője az igaz. Azáltal, hogy az osztályharc az ideológiai térre terelődik át, sokkal bonyolultabbá vált. Mert nem arról van szó, hogy a szabotőrt, rendszerünk nyílt ellenségét leleplezzük és ártalmatlanná tegyük, — ez végeredményben a szükséges éberség és a hatalom kérdése. Hanem arról van szó, hogy sokszor igen nehezen felismerhető, helytelen és ellenséges nézeteket leplezzünk fó, verjünk szét és győzzünk le. l~)e az ideológiai osztályharcban nem csupán az ellenséges nézetekről, az osztályidegen elemekről van szó. Vannak nézetek, amelyek ugyan nem ellenségesek, de helytelenek és károsak, s amelyeknek az élet minden területén megnyilvánuló hatása fékezi előrehaladásunkat, hátráltatja célkitűzéseink elérését. Miről is van sző? Arról, hogy a szocializmust mi nem újszülött emberekkel építjük fel, nem olyan emberekkel, akik, hogy úgy mondjuk az anyatejjel együtt szívták volna magukba a szocializmus eszméit. Ilyesmiről ma ábrándozni utópia volna. De nem élünk légüres térben, hogy elszigetelhetnénk magunkat a környező burzsoá világ és nézetek beáramlása és hatása álól. És mit jelent ez? Azt, hogy a szocializmust az adott helyzetben, az adott emberekkel építjük fel. Ebből viszont az következik, hogy küzdenünk kell és le kell küzdenünk az emberek gondolkodásában és magatartásában mutatkozó, a régi világból még bennük maradt nézeteket és szokásokat. Pártunk XI. kongresszusa megállapította, hogy az emberek átnevelése hazánk történelmi fejlődése- és feltételei szabta sajátos vonásokkal bír. A viszonylag fejlett iparú, burzsoá köztársaság kialakította az aránylag magas kulturális színvonalú munkásosztályt, s általában a fejlett kapitalizmus a lakosság kulturális színvonalának kedvező alakulását idézte elő. Ez a körülmény most kétségtelenül kedvezően hat az emberek kulturális színvonalának további emelésében, abban, hogy megértsék és tudatosítsák társadalmunk alapvető kérdéseit, magukévá tegyék és megvalósítsák szocialista építésünk feladatait. Ezt bizonyítják a felszabadulás óta elért eredményeink, óriási előrehaladásunk, amely dolgozó népünk cselekvő, alkotó és teremtő munkájának, — öntudatának az eredménye. Ez tehát az érem egyik oldala. Mit mutathat az érem másik oldala? Azt, hogy a burzsoá köztársaság polgári demokráciája, a burzsoá ideológiák mély gyökereket eresztettek az emberek, • főleg a kispolgári rétegek és az értelmiség gondolkodásába, szokásaiba és egész életfelfogásába. Márpedig a kispolgári demokratizmustól a szocialista elvekig, a polgári illúzióktól a szocializmus valóságáig az eljutás igen bonyolult és nehéz út. A minduntalan és az élet legkülönfélébb területén feltámadó kispolgári illúziók legyőzése sokszor nehezebb feladat, mint mondjuk, a megtévedésében egyértelműen és nyílt ellenséges álláspontot elfoglaló embert felvilágosítani és meggyőzni. Az, mert egyugyanazon és igen lényegbevágó kifejezéseink vannak, ám hogy ezek a gyakorlatban mit jelentenek, azt nem a szó, hanem annak tartalma határozza meg. Demokráciát hirdetünk és vallunk, ám azt mondják, az volt a burzsoá köztársaságban is. Egyenlőség, igazság és jog rendszerünk alapelvei és új életünk gyakorlata, de ugyanezeket az elveket hirdették és hirdetik a burzsoá rend szószólói is. Nem az határozza meg azonban egy társadalmi rendszer lényegét, mily kifejezéseket és fogalmakat használ, hanem az, hogy e fogalmak és kifejezések az élet valóságában kiknek az érdekeit szolgálják. Kié a demokrácia, kié az igazság, kit illet az egyenlőség és a jog? Ez a lényeg, kinek, mely osztálynak az érdekében és szolgálatában. Hamis és káros illúzió, két szék között a földre csücsülni, arról ábrándozni, hogy mindenkit — osztályhelyzetére való tekintet nélkül — egyformán szolgáljanak a demokrácia, az egyenlőség, az igazság és a jog fogalmai. Lehetséges lesz majd akkor, ha minden ember „egyenlő" lesz, azaz a kommunista v társadalomban. Addig azonban — még ha egyesek számára bármily illúzió romboló is ez — hiába: kétféle demokrácia, egyenlőség, igazság és jog létezik. Azoké, akik dolgoznak és azoké, akik dolgoztatftak. És mert ellentétes a dolgozni és dolgoztatni, ellentétesek az egymással szemben álló felek érdekei és egyugyanazon fogalmai is. T^oglaljuk most össze az eddig elmondottakat és vonjuk le belőlük a szükséges következtetéseket. Az elmondottakból nyilvánvalóvá vált, a leghelytelenebb dolog volna az osztályharc fogalmát csupán az osztályidegen elemekkel szembeni magatartásunkra és a velük szembeni eljárásunkra, csupán áz adminisztratív eszközökre korlátozni. Nemcsak ellenséges osztályok és azok maradványai léteznek, hanem rendszerünkkel összeegyeztethetetlen, fejlődésünket, előrehaladásunkat gátló nézetek is,.

S ezek a nézetek, a burzsoá ideológia maradványai nem csupán a kizsákmányoló osztályok tagjaiban mutatkoznak meg, hanem ilyen vagy olyan vonatkozásban fellelhetők a dolgozók gondolkodásában is. Hogyan kell erre tekintenünk? Mint tényt vegyük tudomásul s bízzuk a jő sorsra, hogy az emberek idővel majd csak megszabadulnak ezektől a régi világból bennük maradt nézetektől? Igen káros dolog volna a dolgok természetes folyására bízni az ember gondolkodásának a megváltoztatását. Céltudatos nevelő munkával, kommunista eszméink terjesztésével ki kell szorítanunk a burzsoá ideológiák minden megnyilvánulását. , Ha azt mondjuk, hogy kulturális forradalmunk végső célja az új típusú, a szocialista ember megteremtése, — azt is mondhatjuk, a kulturális forradalom azt jelpnti: a forradalom az ember gondolkodásában, harc a régi, elavult nézetek ellen, harc az új eszmék teljes győzelméért. BÄTKY LASZLÖ t , . " > ' ,/Qz f959.

Xéoi prágai B aoasz Amint már lapunkban beszámoltunk róla, csütörtökön este befejeződött az 1959. évi Prágai Tavasz. Ennek ellenére írnunk kell ennek a nagy zenei eseménynek utolsó hangversenyeiről. Számos meglepetés tanúi lehettünk. Már Fournier gordonka estje felhívta a figyelmet arra. hogy előadásában Dvorák cselló-hangversenve rendkívüli zenei élményt nyújt majd. És így is lett. A llraiság egybekapcsolódott a telt. szárnyaióan művészi tónussal s mindezt kiegészítette a kiváló technikai felkészültség. Kár, hogy G. Sebastian, a karmester, távolról sem érte el a szólista színvonalát és így a zene'<ari kíséret sok kívánnivalót hagyott maga mögött. A program további részében Schönberg egyik szerzeményét és Berlioz Fantasztikus szimfóniáját hallottuk. Schönberg ebben az esetben meggyőzőbb volt, mint a szokatlan módon előadott Berlioz. A hazai művészek közül komoly meglepetést jelentett számunkra Martin Turnovský, aatavalyi besanconi nemzetközi karmesterverseny győztese. Ez a fiatal rokonszenves művészember most alkalmat kapott, hogy a Prága; Tavasz keretében bemutassa tudását. Csak 31 éves, de már most is mestere a karmesteri pálcának, világos, határozott vezényléssel uralja a zenekart és muzikalitásával magával ragadja a zenekart éppúgy, mint a közönséget. A prágai rádió szimfonikus zenekara már rég nem hallott kitűnő teljesítményt nyújtott. Ez a hangverseny arra figyelmeztetett, hogy Turnovskýt sokkal aktívabban be kell kapcsolnunk zenei életünkbe, mert nagy reményekre feljogosító tehetség. Nagy sikerű hangversenye programján Hja Hurník, Ravel/ Prokofjev és Milhaud szerepelt. Az utóbbi zeneszerző második hegedűversenyét szuverén módon, lendületesen és nagyszerű technikával adta elő Devy Erllh francia hegedűművész, az 1955. évi Jacques Thibaud díjért folytatott nemzetközi verseny laureátusa. Fellépése olyan meglepetést jelentett számunkra, amilyet eddig csak a szovjet hegedűművészek szereplése okozott. Ugyanakkor természetesen Devy Erlih művészetének megvannak a korlátai. A legjobban a modern, a fejlett technikát igénylő műsorszámokat adja elő, míg kevésbé meggyőző volt pl. Mozart B-dur szonátájában vagy Pugnani-Kreisler Preludiumában és Allegrójában. Műsorának további számaiban. Sztravinskij, Franck és Ravel egy-egy szerzeményében azonban újra csodáltuk Erlih művészetét. Minden bizonnyal még sokat hallunk majd erről a nagytehetségű francia művészről. A prágai közönség előtt nem ismeretlen dr. Hans Schmied-Ischerstedt neve. Már 1956-ban szerepelt a Prágai Tavasz keretében, akkor a rádió szimfonikus zenekarát vezényelte. Most alkalma nyílott arra, hogy a nagyszerű Cseh Filharmónia élén mutatkozzon be. Nagy karmesteri rutinnal rendelkező művészt ismertünk meg benne. Ez a rutin azonban azt a veszélyt rejtegeti magában, hogy az előadott mű mélységeit nem tudja eléqgé feltárni, nem tud magával ragadni és fellelkesíteni. A hangverseny műsorán Richard Strauss Don Jüanja, Vítézoslav Novák dalciklusa, Hindemith vonószenekari koncertje és Beethoven VII. szimfóniája szerepelt. Ogy hisszük, hogy olvasóink érdeklődéssel foqadják majd következő cikkünket is, amelyben beszámolunk A. Vandernoot, J. Markevitch és G. Széli karmesterek művészetéről. Több jó könyvet az ifjúság számára Mennyi vita folyt már arról, hogyan neveljük gyermekeinket, milyen könyveket adjunk kezükbe, hogy azok épülésükre, nevelésükre, oktatásukra szolgáljanak. Tudjuk, mily fogékony a gyermeki lélek jőrarosszra egyaránt. Ezért kell vele foglalkoznunk, törődnünk, hogy megkíméljük a káros befolyásoktól, hogy csak a szépet, a jót tanulja meg. Szocialista kultúránk ezért van oly nagy segítségére a jövő kommunista társadalma polgárainak az új nemzedéknek harmónikus nevelésében, tanításában. Ezért fordít pártunk és kormányunk annyi gondot a gyermekek eszmei, érzelmi és erkölcsi fejlődésére. Nem mindegy tehát, milyen könyveket olvas a gyermek. Már kiskorában megtanulhatja a mesékből, hogy a törekvő, erősakaratú embernek minden sikerülhet. Ezért van szüksége olyan olvasmányokra, amelyekben önmagára, saját életére, apró kis problémáira ismer, amelyek lekötik figyelmét, amelyekből tanul. A nagyobb gyermek elé olvasmányaiban új viláq tárul * melyből megismeri az élet sokoldalúságát és lassan, fokozatosan utat talál érdeklődési körének, műveltségének kiszélesítéséhez, sőt a tudományos világnézethez is. Komenský szerint szem előtt tartandó, hogy a könyvekben a gyermek mindazt megtalálja, ami lelkületének megfelel, ami kellemes, vidám és játékra ösztökéli, mert a gyermek irtózik minden komolytól, borzalmastól. Legjobb íróink sokat foglalkoztak ezekkel a qyermekneveléssel kapcsolatos nem egyszerű problémákkal. Miről és hogyan kell a gyermekek számára írni? Legtalálóbban ezzel kapcsolatban talán Július Fučík nyilatkozott: „Ha képletesen akarnánk kifejezni a jó ifjúsági regény követelményeit, azt kellene mondanunk, hogy egy Rob!nzonr

a volna szükségünk az elhagyott sziget és Péntek nevű szolgája nélkül. Egy Robinzonra, a milliós tömegek közepette, olvanra. aki sok millió Robinzon között él." Mi tehát a jó gyermekregény, milyen a hasznos ifjúsági olvasmány? Erre a kérdésre ad feleletet a prágai Mánes kiállítási termeiben megnyílt nagyszabású gyermekkönyv kiállítása. A kis fekete mozdony színes vagonokat vontat maga után. Mindegyik roskadásig megrakva könyvekkel. Meséskönvvek, verseskötetek, útleírások, kalandos, fantasztikus regények, naqvjaink, klasszikusaink élettörténete. művei, novellák, elbeszélések. És ez az egész kis vasút jelszavakkal. statisztikai adatokkal, rajzokkal a körülötte elhelyezett kis asztalok és óriás játékkockák között utat tör mag4nak valahová előre, a jövőbe .., Az Állami Könyvkiadó tízéves fennállása tiszteletére ízlésesen iés ötletesen megrendezett kiállítás iránt igen naqv az érdeklődés, elsősorban azok részéről, akiket illet: gyermekek, diákok, egyetemi hallgatók, tanítóképzősök, de még a leflkisebbek sem hiányoznak a látogatók köréből. - Látjátok azt a bácsit? t— mutat egy mellettem álló fiatal lány, nyilván tanítónő egy megvilágított fényképre: — Ez Josef Lada festőművész - oktatja a körülötte hemzsegő elsősöket. - Képeket festett mesekönyveitek számára, hogy megtanuljátok, milyen a róka, a farkas, meg a többi állat. Egy másik gyerek érdeklődésének középpontjában nyilván a

e űrrepülés áll, mert Václav čvrtek „Irány a világűrbe" címűi ez év januárjában kiadott könyvére áhítozik. Se szeri se száma az itt kiállított könyveknek. Ne is csodálkozzunk ezen, mert az Állami Könyvkiadó tíz éves fennállása alatt mintegy harminc millió mesés- és ifjúsági könyvet adott ki. Mintha az írók és képzőművészek mind versenyre kelnének, hogy megmutassák, kl tud szebbet, jobbat alkotni. És ebben a nemes versenyben a cseh és szlovák Írókon, költőkön, művészeken kívül nemcsak a népi demokratikus, hanem a nyugati államok képviselői is részt vesznek. A klasszikusok, mint Tolsztoj, Csehov, Makarenko, Andersen, Mark Twain, Dickens, Jlrásek, Neruda, Némcová, Hviezdoslav, Podjavorlnská, Petőfi, Gárdonyi Géza stb. örökértékú művei mellett különösen a felszabadulás utáni korszerű ifjúsági irodalomnak akad nagvszámú csodálója és híve. Mennyi szeretettel, művészi hozzáértéssel; lelkiismeretes munkával ké-* szülnek fel ma legszentebb feladatukra. a gyermekek tanítására az arra hivatottak! A haladás, az eszmei tisztaság, a tudásátadás vágya ma, a múlttól eltérően az egyetlen törekvés, nielv az ifjúság számára írt műveket áthatja. Ha a kiállításon felhalmozva soknak is látszik, sajnos, meg kell állapítanunk, hoqy kevés, igen kevés van az igazán jő írásokból. Különösen, ami a magyar nyelvűeket illeti. Petőfi János vitéze uflyan ott díszeleg az egyik asztalon. Gárdonyi művei szomszédságában, de a maiakból csak néhányat említhetünk meg. Fekete István „Boqáncs", Sós Endré ' „Aki az éqtől elragadta a villámot", Dékány András „Afrikából jöttek" című írásain kívül alig akad itt figyelemre méltóbb könyv. Miért nem írnak szlovákiai maqyar íróink többet az ifjúságnak? Miért nem fordulnak hozzá szerető, gondos szóval ? Kardos Márta mius t.