Új Szó, 1959. június (12. évfolyam, 150-179.szám)

1959-06-06 / 155. szám, szombat

== Tíz éve annak, hogy a török = rendőrség halálra kínozta Sza= bahattin Alit, a haladó szellemű S költőt és elbeszélőt. Akárcsak ~ nagy honfitársa, Nazim Hikmet, =' Szabahattin Ali is a török ural== kodó osztály leleplezésének, az =p elnyomatás és az elmaradott== ság elleni küzdelemnek szen== telte tehetségét. Alábbi elbe= szélese — egyik legnépszerűbb írása — a török kispolgár er=

= kölcsi arculatát fedi tel. Öt ember feküdt, a vasrácsos ablakú kis szobában, a kórház alagsorában. Mivel a börtönnek nem volt sem orvosa, sem betegszobája, a beteg foglyok cellájukban maradtak, amíg csak súlyosra nem fordult az állapotuk. Akkor, ha elegendő pénzt tudott szerezni a beteg, hogy fizesse a bérkocsit, elhívták a városi tisztiorvost. Ez a nyeszlett öregúr, akinek fehér haját kifogástalan választék osztotta ketté középen, látható undorral vizsgálta a betegeket, vigyázva, nehogy a kezét bepiszkítsa. Valami nem létező felelősségtől való féltében nagyrészüket kórházba küldte. De a kórházban nem volt ötágyasnál nagyobb szoba, ahová a foglyokat befogadhatták volna. így aztán — amikor a szakorvos valamilyen elkészíthetetlen recepttel visszaküldte őket a börtönbe - az út szélére ülve megpihentek, majd visszaindultak a börtönbe, miközben megbilincselt kézzel mohón szívták a csendőröktől kapott cigarettát. Fülbajjal kerültem ágyba. Reggel és este egy pohár melegvíz gőzét szívtam fel az orromba egy készüléken keresztül. Rendszerint heverésztem, néha olvastam, többnyire azonban a fehérre meszelt mennyezetet bámultam. A szomszéd ágyban egy fűszeres feküdt, akit hasismérgezésért hathónapi kórházi kezelésre ítéltek. Barátságot kötött majdnem valamennyi csendőrrel. Ezek nem tartózkodtak a szobában, hanem kint a folyosón. Mivel nem volt beteg és jóidéig itt kellett maradnia, a csendőrök és a szolgák jő szemmel nézték és minden nehézség nélkül hozzájuthatott a napi hasisadagjához. A fűszeres másik oldalán Szulejman Efendi feküdt, egy bírásági végrehajtő, akit két és fél évre ítéltek vesztegetésért és kötelességmulasztásért. Tüdőgyulladása volt, de úgy látszott, hogy élemedett kora ellenére túljutott a veszélyen. A fiatal belgyógyász nevetve simogatta meg a hátát a reggeli viziten és azt mondta: — Megúsztad, öregem! A másik két beteg parasztember volt, mindkettőt tizenötévi börtönre ítéltek emberölés miatt. Egyikük az ellenségét ölte meg, a másik a szomszédját, valami víz-dolog miatt. Mindkettőjüknek a beleikkel volt bajuk és valóban nagyon betegek voltak. Ijesztő gyengeségük és egészen fiatal arcuk révén döbbenetesen hasonlítotak egymáshoz. A szoba lakói közül jóformán senki sem beszélt, az egyetlen Szulejman Efendin kívül. A hasis-szívó fűszeres, amikor éppen az ágyában volt, keletiesen keresztbefont lábakkal üldögélt és hosszú órákon át hallgatott az ágy támlájának sarkát bámulva. Egyik paraszt annyira kimerült volt, hogy fel sem tudott kelni az ágyból. Egész nap mozdulatlanul feküdt, a fal felé fordítva fejét. A másik parasztnak, akit Szatülmüsnek hívtak, még maradt jártányi ereje. Néha-néha beszélgetett is. Egyik nap elmesélte, hogyan állított csapdát az erdőben egy embernek, aki meggyilkolta volt az apját, és megölte. De Szulejman Efendi, bár gyenge volt és nehezen lélegzett, egész nap szüntelenül mocorgott. Már kora reggel zsémbelni kezdett a szolgákkal, akik rendbetették az ágyakat, s azután szünet nélkül nyűgösködött, nyafogott az ápolónak, aki a reggelijét hozta, a földijének, aki az egészsége iránt érdeklődött, az orvosnak, amikor bejött vizitre; képtelenség volt kielégíteni. Bárkivel beszélt is, szobatársaira panaszkodott. Pletykákat mesélt nekem a hasisszívó fűszeresről s mitsem törődve azzal, hogy figyelem-e vagy sem, megkérdezte: — Hát nem igaz? De ha ebben a pillanatban bejött a fűszeres, odaült az ágya szélére és rólam kezdett beszélni, eléggé hangosan ahhoz, hogy meghalljam: — Hát nem hülye? Folyton csak olvas, és gondolkozik! Mi is olvastunk eleget, de mi haszna az egésznek? Miért hordja olyan magasan az orrát? Mi is efendik vagyunk, de azért senkin sem nézünk keresztül. így folytatta mindazokkal, akik szóba ereszkedtek vele, mindaddig, amíg egyikük-másikuk faképnél nem hagyta, sokszor anélkül, hogy akárcsak valami ürügyet keresett volna. Olykor-olykor lezárta szemét a fáradtság és lepihent, párnájára hajtva fejét, vagy köhögési roham fogta el, amelytől a szeme is kiguvadt. De miSzabahattin Ali: MI IIIIIIHI HIHIHI IIIIIIIII M mm un helyt kissé összeszedte magát, megint fecsegni kezdett: — Borzasztó! Ezek a tubibok! Már én jobban értek ehhez, mint ők.".. Egy hüvelykujjnyi kölyök akar nekem tanácsot adni... Mustárlisztes borogatást! Ezt ugyan magunk is megcsinálhatnók. Meg is mondtam a doktornak. És fölöslegesen szurkál... Ugyan mit használ az a sok szurkálás mellhártyagy«lladás ellen?... Istenem, Istenem! Aztán meg azt mondja, hogy ne igyam teát. Mintha ez a tea árthatna valamit! Átkiabált: — Szatülmüs! Hozdd a teafőzőt! Szatülmüs fölkelt ágyából. Csontrafogyott, viaszsárga lábára ócska kórházi papucsot húzott. Levette az átvörösödött bádogkályháról a teafőzőt, aztán az ablakban álló teáspoharat, s az öregember ágyához ment. Szulejman Efendi Szatülmüst szemelte ki inasául, anélkül, hogy szükségesnek tar totta volna kikérni beleegyezését. Olyan magabiztosan és természetesen parancsolgatott neki, hogy a fiúnak eszébe se jutott volna megtagadni az engedelmességet. Csak rendelkezett: — Szatülmüs, fiam, add ide a köpőcsészét. Vagy: — Szatülmüs, hívd be a csendőrt és add oda neki ezt az ötpiaszterest, hogy vegyen nekem cukrot. A vézna Szatülmüs az ágy rácsaiba kapaszkodott pálmaszerű, vékony újjaival, és megtette, amit kívánt. Még a csendőrök sem tudtak ellenszegülni az öregember diktatúrájának. Olykor-olykor morgolódtak ugyan, de azért hagyták magukat folyton ideoda ráncigálni. Mikor Szatülmüs kitöltötte a pohárba a teát és odanyújtotta Szulejman Efendinek, az öregember feltápászkodott és a falnak vetette hátát. Nagy komolysággal megrázta a búbján már kopasz, busa fejét, végigsimított szájra hulló, sűrű bajuszán és inni készülődött. Az ápolók, akik ilyenkor látták, hiába tanácsolták, hogy ne támaszkodjék a falnak és ne takarózzék ki: nevetve és lenézéssel tekintett rájuk, s továbbra is úgy tett, ahogyan kedve tartotta. Miután megitta teáját, ismét a teafőzőt kérte Szatülmüstől, s felemelve törött fedelét, belenézett, majd fontoskodó képpel, mintha legalább is egy tanyát adna ajándékba, megszólalt: — Nesze, igyál te is! — és egy darab cukrot nyújtott feléje. A tea átmelegítette belsejét, köhögési romahai között is hosszabbra nyúlt, a szünet, s Szulejman Efendi hatalmasra tátotta száját. És ha valamelyikünk kérdezni akart valamit, azonnal félbeszakította és ő maga kezdett beszélni: — Nem úgy van az, ahogy te gondolod ... Mindenkiben talált valami hibát, mindenkit ki akart oktatni valamire, sőt sokmindenre. A boldogtalan Szatülmüs sem kerülhette el, hogy Szulejman Efendi közbe ne szóljon, amikor elbeszélte, hogyan szakadt rá a szerencsétlenség. Az öregembertől kellett megtudnia, hogyan zajlott le a valóságban az az esemény, amelyet ő maga élt át. Az öregember köhécselve szónokolt: — Nem, nem... nem úgy van ez, ahogy te gondolod... Ha úgy állítottál volna csapdát neki, ahogy gondolod, nemcsak egy embert nem ölhettél volna meg, de még egy madarat se... Hiszen még azt sem tudod, hol bújtál el... És a legaprőlékosabb részletekbe bocsátkozott a gyilkosság színhelyét illetőleg, annyira, hogy a gyilkos elámulva, sőt némi tisztelettel Tiallgatta fejtegetéseit. Amit az öregember mondott, nyilván homlokegyenest ellenkezett az igazsággal, de előadása oly értelmes volt, hogy valamiképpen mégis igaznak kellett lennie. Kora tavasz volt. A kis kályhában állandóan égett a tűz. Mivel este hűvös volt az idő, a csendőrök fáztak a folyosón, fogták hát a széküket és bejöttek. A tompa lámpafényben testüknek támasztott fegyverrel őrködtek és időnként barátságos beszélgetésbe elegyedtek a hasis-szívó fűszeressel. A TEAFŐZŐ Ilyen estéken Szulejman Efendi, bár láza emelkedett, nem mulasztotta volna el, hogy szóljon hozzájuk. Hol tanácsokat osztogatott a csendőröknek, hol ócsárolta őket, vagy ha a láza még magasabbra szökött, öszszefüggéstelen szavakat kiabált feléjük. Aztán ismét súlyosbodott a betegsége. Az ápolónők hibájából történt, akik meghűtötték minden éjjel, fedetlenül hagyva a hátát fél órán keresztül, amíg feltették a borogatásokat, de maga is hibás volt. Mikor kinyitottuk az ablakot, hogy a gyakHornyik József rajza. ran elviselhetetlen rossz levegőt felfrissítsük, bár szóltunk neki, hogy jól csavarja be magát a takarójába, ő nem hallgatott ránk, kitárta mellét az ablakon becsapódó szélnek: — Ez a szél nem árthat senkinek ... Nem úgy van ez, ahogy ti gondoljátok ... Ez a szél a Takelli hegyről fúj. Gyógyulást hoz. Ezzel feltárta beteg mellét a márciusi szélnek. Szatülmüs mindennap felszolgálta a pohár teáját kevés cukorral. Hónapok óta diétán tartott gyomra kétségtelenül türelmetlenül várta a néhány korty meleg folyadékot, amelyet az orvos tudta nélkül szürcéölt. De végül Szulejman Efendi már nem tudta meginni teáját a falnak támaszkodva. Szatülmüs segítsége nélkül eldőlt volna. Jíeze reszketni kezdett, szeme beesett. A hasis-szívó fűszeres ágyára ültette a parasztlegényt és így beszélt hozzá: — Nem úgy van ez, ahogy te gondolod ... így nem lehet megölni egy embert... Várj csak, mindjárt megmagyarázom! Aztán hirtelen elvesztette a beszéd fonalát és más tárgyra tért át: — Azzal a pénzzel, amit zsebrevágott, a főtitkár két házat vett. Most is szabadon jár és lógatja a lábát. Minket pedig börtönbe dugtak! Vagy pedig valami ítéletről kezdett beszélni, amelyet azelőtt soha sem említett. Márcsak másfél hónapot kellett fogságba töltenie. így hát mindenféle utasításokat adott a fiának, aki hetenként kétszer-háromszor meglátogatta. Ez a fiatalember, noha tizennyolc évesnek látszott, egy ötesztendős gyermek bámész szemeivel szaladgált ide-oda a szobában és válasz nélkül hallgatta szavait, csak fejével bólogatva egyetértése jeléül. Az öregember állapota néhány nap alatt nagyon rosszra fordult. Arccsontjai kiugrottak, különös fényű szeme még mélyebbre sülyedt üregébe. Majdnem egész nap öntudatlanul hevert ágyán és félrebeszélt. Éjszaka hánykolódott, fulladozva köhögött és szünet nélkül nyögdécselt, nem hagyva bennünket aludni. Két átvirrasztott éjszaka után a hasisszívó fűszeres morgolódni kezdett: — Még nem tudja rászánni magát, hogy elpatkoljon a vén lókötő! Szatülmüs azonban továbbra is kiszolgálta, s megigazította az öregember feje alatt a párnát, amikor félrebeszélt, és megkérdezte tőle: — Nincs szükséged semmire, apó? Végül egy éjszaka hajnaltájban megszűnt a zaj. A szolgálatos ápolónők, akik az utóbbi napokban gyakran bejöttek a szobánkba, rögtön hordágyat hoztak és elvitték a hullát. Kihordták az ágyneműt is. Mielőtt még elvégezték volna a dolgukat, mind a négyen mély álomba merültünk. A reggeli vizit után léptek zaja és beszélgetés hallatszott a folyosón, a szobánk előtt. Egy csendőr bedugta a fejét az ajtón és beszólt: — Az öregúr családja és barátai. Azután belépett a fiú. Az üres ágyhoz érve, amelyen apja feküdt volt, kiteregetett eoy nagy kendőt és hozzálátott, hogy összeszedje mindazt, ami a halotté volt s az ablakban, vagy az ágy alatt hevert. Néhányszor a fűszeres holmijához nyúlt, ám ez nyomban tiltakozott: — Hagyd csak az órát. Talán órája is volt apádnak? Ne haramiáskodj! A fiatalember összegyűjtött mindent, amit talált, összecsomagolta és elment. Ebben a pillanatban az ajtó nyílásán keresztül látni lehetett a folyosó egy részét. Néhány nő körül egész sereg gyerek álldogált ott. Űgylátszik, eljött az egész rokonság. Egy termetes, idősebb nő a földre tette a fiatalember csomagját és felbontotta. Egyenként szemügyre vette a bennlevő tárgyakat. Aztán iz gatottan feléje fordult és mondott neki valamit. A fiú Ismét bejött a szobába, körülnézett és megkérdezte: — Hol a teafőző? Négy vagy öt napja, amióta nem főztek teát, eltűnt a töröttfedelű kis teafőző, amelyről lepattogzott már a zománc. Bizonyára Szatülmüs tette el valahová, de őt a laboratóriumba vitték punkcióra. — Ne nyugtalankodjatok, meg kerül! — szólt a hasis-szívó fűszeres. Szavaira egy kivörösödött, kövér női arc jelent meg az ajtóban. — Mit jelentsen ez? — kérdezte. — Persze, hogy megkerül! A fiához fordult és nyersen rászólt: — Ne is törődj velük! Keresd tovább, Vedzsihi, talán maradt itt egyéb is... De a teafőző nem volt ott. Megtapogatta és kívülről gondosan körülvizsgálta azt az amerikai vászonzsákot, amelyik Szatülmüs ágyán lógott; ebben tartotta minden holmiját a boldogtalan. Nem volt benne semmi, ami a teafőzőhöz hasonlított volna. Az asszony az ajtó előtt tovább motyorgott. Megállított egy arra haladó ápolónőt és egy kisegítőt. Behozta őket és együttesen kutatni kezdtek. Egymást lökdösve és böködve feltúrtak mindent az ágyak alatt, a sarokban felhalmozott tűzifát,/a betegek zsákjait és ládáit. Ami engem illet, a fal felé fordulva és csendben feküdtem. Az elhunyt felesége hátba taszított. — Hé! nem láttad, hová tűnt a teafőző? Az ápolónő beavatkozott: — Ne háborgasd a betegeket. Majd megkerül később! Az asszony, mintha csak erre várt volna, kiabálni kezdett: — Mit jelentsen ez: majd megkerül később! Ha most nem kerül elő, nem kerül elő soha ... Miféle hely ez, madám? Fogoly-háló, tolvajtanya! Kilopnák az ember szemét is! Nem rendes embernek valő hely ez! Felénk fordult és fenyegető hangon mondta: r- Beszéljetek, hol van? Aki elvette, adja elő! És rendre végighordozta rajtunk a tekintetét. Az ápolónő belekarolt és szelíden kivezette, de az asszony nem hallgatott el. — Panaszt teszek az igazgatónál, elmegyek a főorvoshoz! — kiabálta, hogy visszhangzott a folyosó. Karonfogta a csendőröket: — Gyertek, fiaim, ti tudjátok a módját. Szedjétek ki belőlük gyorsan, hová dugták el és szerezzétek vissza! Ekkor lépett be Szatülmüs két szolga karján. Az elszenvedett fájdalom kimerítette. Még az ajtóban volt, amikor a fűszeres megkérdezte: — Te, Szatülmüs! nem láttad az öreg teafőzőjét? A paraszt ágyba feküdt a két ember segítségével, fejével igent intett, majd odaszólt egyiküknek: — Hozd ide gyorsan! Felénk fordította fejét: — Tegnap este az öreg nagyon rosszul volt... Megnéztem, látni lehetett, hogy ütött az órája. Nem volt senki, aki segítsen rajta, gondoltam, jól esnék neki egy korty víz. Odaadtam a teafőzőt Izmaiinak és a konyhába küldtem langyos vízért... Szegény kiadta a lelkét, mielőtt még a víz megjött volna. így volt neki megírva ... Izmail elhozta a teafőzőt és átadta az asszonynak. Az a fiával újra öszszecsomagolt mindent. Éppen jött a kórház gondnoka. Néhány szót mondott az asszonynak. A nő kivörösödött: — Mit jelentsen ez? Állami kórházban halt meg, az államra tartozik, hogy elszállítsa. Én ugyan nem ártom bele magam. Tíz párát sem adok. Öreg napjaira börtönben ölték meg a férjemet és még rám akarják hárítani, hogy elszállítsam!... Nem, azért sem. Csináljanak, amit akarnak Ezzel a csomagot a fia hóna alá csapta. — Mire vársz még ? Indulj... Ha itt maradunk, még a bőrünket is lenyúzzák. A többi asszonyhoz és gyermekhez fordult: — Gyertek gyorsan, menjünk! Egy tízéves fiúcska megkérdezte: — Meg se nézhetjük a bácsimat? — Nem akarom ... Képtelen vagyok megnézni... Nagyon felbolygatna ... ki tudja, milyen állapotba hozták a férjemet, aki olyan volt, mint egy oroszlán? 0, jaj, barátaim... El lehet ezt viselni? Lesújt a bánat... Teli torokból kiabált és sírt. Felsorolta férje érdemeit, elmesélte, hogyan pusztult el ebben a cellában, ahová méltatlanul hurcolták, egész gyengéd lelkéből zokogott. Ezúttal a fia kezdte őt kifelé taszigálni. Az egész pityergő gyerekhad a folyosó másik vége felé vonult. Szahülmüs odaszólt a belépő Izmaiinak: — Bontsd ki gyorsan ezt a zsákot! Izmail kibontotta az amerikai vászonzsák száját, kivett belőle egy pár gyapjúharisnyát, egy-két hímzeti kendőt, néhány darab fehérneműt s végül egy kis erszényt. Tartalmát £ paraszt elé ürítette. Három tíz piaszteres pénzdarab gurult a fehér takaróra. Szatülmüs átnyújtott kettőt Izmaiinak: — Nesze, jó dologra adom. Vegyé egy kancsót. Még szemfedélt se tesznek rá, úgy temetik el. Egyéb híjái öntsél két kancsó vizet a földre, aho elhantolják... Visszatette a cők-mókját a zsákba felakasztota az ágyra, párnájára haj totta fáradt fejét és szemét a hófehé mennyezetre függesztette... Benedek György fordítás Jozef Brož Béke című olajfestménye (J. Herec reprodukciója) ÜJ SZÖ 8 * 1959. június 6.