Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-01 / 119. szám, péntek

/ I. Hugóm Prágában él, kislánya Katka 12 esztendős múlott. A népiskola hatodik osztályának legjobb tanulója. Félévi bizonyítványkiosztáskor a példás tanulók közt a hangszóró az ö nevét is hirdette az iskola udvarán. Erre különösen büszke volt, elragadtatással beszélte el otthon az ünnepi esemény legapróbb részleteit. Hat évvel fiatalabb öccse, Péter, aki még nem lépte át az iskola küszöbét, csodálattól tágranyílt szemmel, komolyan hallgatta. Amint később kiderült, ebben a hallgatásban jó adag féltékenység is volt, egyrészt, mert Katka lett a család szemefénye, másrészt, mert Katka mesélhetett az iskoláról, a hangszóróról, meg mindenről. Péternek pedig némán hallgatnia kellett, mert olyan jelentéktelen kis féreg ó, hogy még iskolába se jár. Mindenki beláthatja, hogy Péter e mostoha helyzetbe nem nyugodhatott bele, feltétlenül tennie kellett valaSZABÓ BÉLA: VÖRÖS CSILLAG dán egy kirakatban ezüst nyakláncot látott, amelyen egy icipici vörös csillag lógott. Ezt a csillagot szeretné megkapni a hozzávaló ezüst lánccal ... majd kitűnő számtanistához méltón szerényen megjegyezte, hogy az egész csak negyvenöt koronába kerül. A békesség kedvéért megígértem, hogy megveszem, de hozzátettem, hQgy majd május elsejére, mert ehhez az ünnephez nagyon illik a vörös csillag. - Jó lesz, nagyon jó... - felelte Katka s egy kicsit fontoskodva és némi aggodalommal, attól tart, hogy addig valaki más is megveheti. Megnyugtattam, hogy ettől nem kell félmit, hogy újból előtérbe kerüljön, visszafoglalja a családban az ót megillető helyet és elhomályosítsa a család mostani szemefényét Nem is habozott soká, eltökélt szándéka volt, hogy Katkát ezentúl mindenben túlszárnyalja. Amikor Katka este számtanfeladatát irta abba a ragyogó, tiszta füzetébe, amelyben hemzsegtek az egyesek, Péter is önszorgalomból az asztalhoz ült a feladatát megírni. Már volt saját tolla, füzete és ezen az estén különös gonddal rótta görbe vonalait, alaktalan ákombákomait, aztán mindezt aláhúzta és összeadta, akárcsak Katka. Péter nagy buzgalmában nem ismert tréfát, nem hagyta, hogy megzavarják, ügyelt arra, hogy megfigyelje kitüntetett nővérének minden tettét, elsajátítsa fogásait. Ha Katka feladata elkészítése közben történetesen kidugta nyelve hegyét, Péter is tüstént követte a „jótanuló" példáját. Arra is figyelt, hogy Katka mikor mártja tollát a közös tintatartóba. Néha a két toll találkozott, ilyenkor a két ellenfél elszántan egymásra nézett ellenségesen, aztán Katka hátrált meg, különben Péter arra is képes lett volna, hogy feldöntse a tintatartót. Ezért megint csak öt, az idősebbet vonták felelősségre, hiszen szülei minduntalan orra alá dörgölik szerencsétlen éveit. Ezen az estén Katkának szerencsére sikerült kitérnie Péter dinamikus tettvágya elöl, Péter figyelmét azonban nem kerülte el, hogy Katka kissé megrázza a tollát, amikor bemártja a tintatartóba. Nagyot sóhajtva ö is rázni kezdte a tollát, mégpedig annyi hévvel és szakértelemmel, hogy a tintát ráf reccsentette Katka féltve őrzött tiszta füzetére. Képzelhető, micsoda vihar, sírás, mennydörgés támadt ebből. Mindketten hangszóróként egyszerre kezdtek el bömbölni, ordítani. Katka, a jó tanuló joggal sírt, ezt is oly kiválóan végezte, akárcsak többi feladatát. Péter viszont, aki már előre érezte, hogy pufók kis arcán pofon csattan, ha kevés könnyel is, de ugyancsak jogosan bőgött és méltán felvehette a versenyt a jó tanulóval. Katkát, a család szemefényét így homályosították el a kiapadhatatlan könnyek, amelyek állandóan raktáron voltak nála. Katka eleven könnyforrását csak úgy tudtam megállítani, hogy egy töltőtollat ígértem neki. A kislány — noha bájos arcocskája még nedves volt a könnyektől - nyomban megszűnt sírni, csillogó fájdalmas tekintetét rám emelte, mint egy mártír és azt válaszolta, hogy töltötolla már van, csak itthon nem használja, mert Péter mindig el akarja venni. Enyhe, könnyes mosollyal azonban értésemre adta, hogy valami mást szeretne kapni. Még szipogott, de könyrlyeit már gondosan letörölte apró zsebkendőjével és végül fájdalmával vívódva kinyögte, hogy a Národní tŕíI ÜJ SZÖ 10 + nie, mert bizonyára több ilyen vörös csillagos láncocska van a boltban. Megegyeztünk tehát. A megállapodásról hamarosan megfeledkeztem, Katka azonban érthető módon nem feledkezett meg róla, sőt levelet is kaptam tőle, amelyben udvariasan figyelmeztetett ígéretemre. Első gondolatom az volt, hogy elküldöm a pénzt és megkérem a húgomat, vegye meg Katkának az igért ajándékot. Később azonban úgy alakult a helyzet, hogy május elsejére Prágába mehettem. Megérkezésemkor nagy volt az öröm. Első dolgom természetesen az volt, hogy kézenfogtam a két gyereket és elmentem a Národní tŕída említett boltjába, ahol Katka a vörös csillagos láncot úgy kérte, olyan magától értetődően és határozottan, mint aki a betétjét akarja kivenni a bankból. Persze azonnal megkapta. Egy ötvenessel fizettem. Nem is figyeltem, mennyit adnak vissza, csak zsebrevágtam a vissza kapott pénzt és Pétert néztem, aki szédült a láztól, szédült Katka örömétől, es látni lehetett rajta, hogy itt a boltban idegen emberek előtt fékezi magát, de otthon biztosan megmondja majd a véleményét, mert ha Katkának van vörös csillaga, akkor neki is lehet. Persze ót is meg akartam ajándékozni, de egyelőre vártam vele. Amint kiértünk a boltból, Katka felnőtt módjára, komoly és tárgyilagos hangon így szólt hozzám: - Negyvenöt koronába került. - Igen, — válaszoltam röviden. - Csakhogy... - folytatta habozva. - Mi az, kevesled talán? - kérdeztem kissé ingerülten. - Csakhogy - ismételte Katka zavartalanul — te többet kaptál viszsza. - Többet? — ámuldoztam, es nyomban a zsebembe nyúltam. - Igen, öt helyett tizenöt koronát kaptál vissza. Jól láttam, megszámoltam! Ügy is volt. Kiderült, hogy Katka nemcsak az iskolában, hanem a boltban is igen kitűnően tud számolni. Ám nemcsak a számoláshoz ért, hanem az agitáláshoz is. - Ezt a pénzt - folytatta ellentmondást nem tűrő hangon — vissza kell adnod, mert tudod, ez egy államosított bolt, és ha te nem adod vissza, akkor a pénztáros néninek kell megfizetnie a hiányt. - Honnan tudod, hogy államosították a boltot? - Ma már minden gyerek tudja, hogy nálunk államosították a boltokat. Az iskolában is tanultuk. A tanító néni nem egyszer magyarázta, mit jelent az államosított bolt. Ebben a boltban minden az államé, a lánc meg a vörös csillag, minden... - De most már a tiéd. - Csak akkor, ha visszaviszed a tíz koronát. - És ha nem viszem vissza? - Akkor - válaszolta lehatigoltan - visszaadom a vörös csillagot. Nekem ilyen csillag nem kell. - Hát én bizony nem viszem viszsza. Katka szája a megdöbbenéstől sírásra görbült. - De add vissza te - folytattam kárörömmel. Katka erre ugyan megkönnyebbült, okos barna szemében felcsillant az öröm fénye, de azért tovább durcáskodott, ellenkezett. Azzal érvelt, hogy a csillagot nem ö vette, hanem én, tehát nekem kell visszaadnom a jogtalanul hozzám került tíz koronát. Én meg azzal mentegetőztem, hogy a tévedést ö vette észre, tehát neki kell mindent rendbehoznia. A parázs vita még soká elhúzódott volna, ha a kis Péter hirtelen közbe nem avatkozik. Arcáról már elszállt a ború. Az államosított boltról és a tíz koronáról szóló vita annyira lekötötte érdeklődését, hogy személyes sérelmeiről teljesen megfeledkezett és bölcs Salamon módjára döntést hozhatott a kényes kérdésben. Azt mondta, hogy majd ő adja vissza a pénzt. Katka boldogan felkacagott és az idősebb testvér jogán többször megcsókolta a kis Péter piros-pozsgás arcát, majd tanítónő módján megmagyarázta neki, mit mondjon a pénztárban ülő néninek. A mondanivalót többször elismételtette Péterrel, s utána jóságos tündérek módján visszatértünk a boltba. Elöl ment Péter. Amint átlépte a bolt küszöbét, megfeledkezett mindarról, amire Katka betanította és mintha sárkányt eregetne, a papír tízkoronást kezében lobogtatva, üdvrivalgással futott a pénztárhoz és kissé lihegve, meg dadogva mondta: - Tessék néni, Katka küldi! Katka mélységesen elítélte Péter udvariatlan fellépését és az idősebb testvér jogán igyekezett mindent rendbe hozni. Folyékonyan és udvaZalay Adrián rajzai. riasan, mint aki ilyen ügyekben rendkívül jártas, bocsánatot kért Péter meggondolatlan viselkedéseért. Komoly felnőttekhez méltóan megmagyarázta a tíz korona eredetét, s ugyanakkor nem mulasztotta el felhívni a pénztárosnő figyelmét a számtan szabályaira, amelyek egy államosított boltban nagyon fontos szerepet játszanak. A pénztárban ülő idősebb őszhajú néni kínosan küzdött zavarával. Meghatódott tanácstalanságában hol az. ámuló Péterre, hol az öntudatos, piruló Katkára mosolygott. És amint átvette a tízkoronást, hirtelen megérlelődött benne az elhatározás, hogy a gyerekeket meg kell valamivel ajándékoznia, Katka ugyan hevesen tiltakozott ellene, hivatkozott kötelességére, továbbá arra, hogy éppen most kapott ajándékot. Péter viszont egyáltalán nem tiltakozott, sőt... Ezt persze a néni nyomban megszimatolta és miközben többször megsimogatta a kisfiú rózsás arcát, mosolyogva megkérdezte tőle, mit szeretne. Péter nem habozott, erélyesen és harsányan válaszolta: — Vörös csillagot. hy jutott Péter is a vörös csillag birtokába, és mert a néni tűt nem akart neki adni, mert amint mondotta, egy kissé babonás és nem akarja kockára tenni a barátságukat, egy gombszerű vörös csillagot tűzött Péter kis kabátja hajtókájának a gomblyukába. II. Másnap az így kiharcolt vörös csUlagokkal meneteltünk Prága szívében, a Vencel téren és elragadtatva néztük a pompától ragyogó ünnepi május elsejei felvonulást. A vörös csillag úgy fűtötte a két gyerek lelkét, akárcsak a békevágy a felvonulók sok ezres tömegét. A két gyermek, akit kézenfogva vezettem a nyüzsgő, vidám május elsejei ünnepi tömegben, fáradhatatlanul csacsogott, kérdezett, én meg fáradhatatlanul feleltem. Kérdést és feleletet az a varázslatos légkör tette vonzóvá, amit a május elsejei ünnep teremtett körülöltünk. Nem is mentünk haza ebédelni, kint az utcán étkeztünk állva, zamatos virslit ettünk kiflivel oly jóízűen, mintha a legpazarabb ebédet fogyasztottuk volna. Hozzá limonádét ittunk, amelynek íze rejtélyes módon a pezsgőével vetekedett. Délután aztán besodródtunk a táncoló és daloló emberek közé, és talán még sohasem éreztem oly mélyen a május elsejei elbűvölő ünnep jelentőségét, mint akkor. A fel-feltörö örömujjongásokat, a tarka színek állandó változó áradatát az ellenállhatatlan májusi ünnep hatotta át, amely úgy izzott, mint valami vörös csillag. Fáradalmainkat ezután egy cukrászdában tornyos torták és haboskávé mellett pihentük ki, végül estefelé már én is, a gyerekek is kicsit részegek voltunk a zsúfolt májusi ünnep gazdag élményeitől. Ekkor, amint hazafelé tartottunk, hirtelen minden átmenet nélkül eszembe jutott az 1938-as Prágának fájdalmas zsibongása. Akkor is rengeteg ember gyűlt össze a Vencel téren és az izgalom a csúcspontjára hágott. Az esernyös Chamberlain tárgyalásai révén olyan „rendteremtés" volt kialakulóban, hogy az ország valamennyi dolgozója a fasizmus súlyos bilincseit érezte már a kezén, meg a lábán... Lord Runciman látogatása nyomán a német birodalom fasisztái tömegestől özönlöttek Prágába. Mint vendégek érkeztek, elárasztották az utcákat, a szállodákat és kávéházakat, s öntelt, kihívó magatartásukon meglátszott, hogy mint hódítók, máris birtokukba veszik a várost. Először is rendet igyekeztek teremteni. Egyelőre enyhe módszerhez folyamodtak. Szorgalmasan gyűjtötték például a papirosokat az utcán és jóságos, türelmes mosollyal a szemétkosarakba hajították. A kávéházban vidám, széles ábrázattal odaszóltak a szomszéd asztalnál ülő vendégekhez és érdeklődtek hogylétük, egészségük iránt. Egyszóval példás házigazdák módján viselkedtek. Ez azonban csak addig tartott, amíg józanok voltak. Mihelyt azonban az ital kissé a fejükbe szállt, felháborodásuknak is méltó kifejezést adtak. Tűrhetetlennek tartották például, hogy a színházakban és a mozikban szocialista műveket adnak elő. Ki hallott ilyet?... A kérdés rövid, tömör és sokatmondó volt. Választ nem is vártak, hanem tovább beszéltek megrészegedve saját hangjuktól. Ám beszélhettek akármennyit, senki sem mert velük szembeszállni. Mindenki valahogy úgy érezte, ha egy német fasisztának a haja szála meggörbülne, akkor az angol birodalom tiltakozó jegyzéket intézne a ezért az a felnStt, aki nem katona, nem lehet becsületes ember. Aki sohasem volt katona és emellett a fegyverhez sem ért, az csak gyáva cseh lehet vagy zsidó. Rémület vett rajtam erőt. Szó nélkül otthagytam és menekültem ki az utcára a nyüzsgő prágaiak közé, akik fegyvertelenül jártak és az utolsó pillantig összeszorított fogakkal hinni mertek a békében Végeredményben itt volt Runciman. vagy nem? Itt volt Runciman teljes egészében, kifogástalanul öltözve és bizonyára azt is tudta, miképp kell kifogástalanul és mosolyogva lenyúzni egy szövetséges ország borét. Harag és kétségbeesés dúlt bennem. A fasiszta gyilkos hangjától nem tudtam szabadulni, egyszerűen kinyilatkoztatásként hatott rám mindaz, amit mondott és úgy tetszett, mintha a fasizmus személyesen üzente volna meg nekem és minden békeszerető embernek 'a háborút. Akkor értettem meg csak igazán annak a német emigránsnak fájdalmas szavait, aki Runciman megérkezésekor azt mondotta, hogy most már biztos a háború. Runciman jelenti ugyanis a hadüzenet csendes jóváhagyását. Hadüzenet! Mennyi borzalommal, rettegéssel, gyásszal véres harccal és milliók halálos áldozatával zsúfolt esztendőnek kellett elmúlnia, amíg ezeket az elvetemült gyilkosokat a földre teperték és az arany Prága a gyönyörű Vencel téren újra ünnepelhette május elsejét. Szebb és pompásabb volt e május elsejének az ünneplése minden eddigi ünnepnél... Ámultam és örültem. A gyerekek csapongó fantáziája magával ragadott. Annak is örülni tudtam, hogy itt Prágában a széles gyalogjáró apró kőkockákkal van kirakva. Miközben a gyerekekkel az egyik ház falához támaszkodtam, őszinte hálaérzettel azokra kellett gondolnom, akik szakszerű gonddal a lábaink elé rakták ezt az értékes köszönyeget. Akkor, abban a pillanatban úgy tűnt fel, mintha munkájukat az alkotók játékos kedvével végezték volna. Csodálattal telt meg a szívem, látva a sok ezer jól öltözött férfit, aszszonyt, akik karjukon vitték apróságaikat és az enyhe májusi alkonyatban békés ünnepi sétájukat élvezték. Voltak, akik megálltak az utcai bódék előtt, sokan betértek a zsúfolt cukrászdákba, büfékbe, falatozókba, hogy zene és énekszó mellett valamit fogyasszanak. Ez a ragyogó, állandóan változó és hullámzó emberáradat az ünnepi összhang oly varázslatos légkörét teremtette körülöttem, hogy úgy éreztem, mintha valaki egy tündéri környezet és egy tündéri cselekmény kellős közepébe röpített volna. Az alkotók játékos kedve ragadott magával, magamban arra gondoltam, hog'y színes üveglapokból most óriás üvegtetőt vonnak a Vencel tér fölé, a gyalogjárón és a téren pedig szép sorjában asztalokat helyeznek el, fehér abrosszal megterítik, a nemzetek színeiben pompázó virágkoszorúkkal feldíszítik, és egy varázslatos pillanat alatt ott volt előttem a világ legnagyobb és legszebb vendéglője. Ezután derűs és gondtalan ötlettel tocsehszlovák kormányhoz, márpedig ez egyáltalán nem lett volna kívánatos. A kormány lapjaiban is hallatszottak ugyan hangok a nyugati szövetségesek árulásáról, de ez nem volt egyéb, mint a pórázon vezetett ebek morgása. A fasiszták különben is úgy beszéltek, hogy nem lehetett velük vitatkozni. Enyém például megszólított a Főnix-büfében egy ilyen „megbízható" vendég. Megszólított anélkül, hogy bemutatkozott volna. Egyszerűen a vállamra tette a kezét, mintha évek óta ism'ert volna és réveteg, látnoki tekintettel a következőket mondotta: - Uram, a fegyver az becsület, vább szőttem a mese fonalát. Elképzeltem, hogy itt rendezik meg majd egyszer a világ békeebédjét, amelyen valamennyi ország, nép és nemzet küldötte részt vesz. Persze én, Katka meg Péter is itt lennénk, hogy tanúi legyünk e pompás békeebéd gyönyörű szertartásának. Eddig szól a mese amely ugyan gyerekesen bizarr lehet, de engem ki két évtizeddel ezelőtt tanúja voltam e város gyászának és fájdalmának - mégis varázslatos módon megkapott, a gyerekek pedig a vörös csillag birtokában aznap oly boldogok voltak a feldíszített• gyönyörű Vencel téren, mintha a béke már az egész világon diadalmaskodott volna.