Új Szó, 1959. május (12. évfolyam, 119-149.szám)

1959-05-01 / 119. szám, péntek

Ahol tilos amáfuselseie Amikor tavaly Franciaországban jártam és elbeszélgettem az egyszerű kisemberekkel, bizony sokan igyekeztek meggyőzni arról, hogy de Gaulle tábornok kormánya jobb lesz a negyedik republika egyre-másra váltakozó kormányainál. Hány francia kisember hitt akkoriban a generálisban, bízott benne, hogy ő húzza ki majd Franciaországot a kátyúból, amelybe a polgári kormányok önző, vak politikája juttatta, lábbal tiporván a demokráciát, fegyveres erővel igyekezvén elnyomni a rabsorsba döntött népek igazságos harcát a francia imperializmus ellen. Tavaly nyáron csak kevés olyan francia akadt, aki meglátta, hogy de Gaulle hatalomra jutásával az édes Franciaország keserű labdacsot nyelt le anélkül, hogy tudta volna. Azoknak az élén, akik minden erejükből arra törekedtek, hogy Franciaország számára megmentsék, megőrizzék legalább a polgári demokráciát, a munkásosztály haladt élcsapatának, Francia Kommunista Pártnak a vezetésével. Nehéz volt a harc, óriási túlerővel kellett megküzdeniök, gyakran rohammal kellett áttörni azt az elszigetelő gátat, amelyet a degaulizmus hatalomra jutásának első napjaiban példátlan pimasz társadalmi és nacionalista demagógiával igyekezett a párt köré vonni. Aki akkoriban nem járt Franciaországban, nem tudja elképzelni, mekkora merészség kellett ahhoz, hogy valaki kezdettől fogva szembeszegüljön de Gaulle és a hozzászítók hatalomra jutásával. Akkoriban mindenki azt hitte, hogy a tiltakozás hangjai elenyésznek a tengeráradatként magasra csapó degaullista lelkesedés hullámában, úgy látszott, hogy ez a degaullista özön tönkre zúzza Franciaország haladó, demokratikus erőit és minden időkre megkaparintja a hatalmat ebben a híres szép országban. A francia kommunisták még sem vesztették el fejüket, szívósan, kitartóan dolgoztak tovább és aki tanúja volt munkájuknak, részt vett a tömegével megrendezett munkásgyűléseken, rájött, hogy a degaullizmus Franciaország történetében csupán epizód lehet, bár ezúttal talán hosszabb ideig marad színen, mint az első háborút követő esztendőkben, első felléptekor. Mégis csak epizód marad, múló jelenség, amely kétségtelenül kellemetlen emlékeket hagy maga után, de egyben számos okulást hoz mindazok számára, akiknek szívügye a demokrácia, akik nem hajlandók egy tál lencséért eladni a nép, a nemzet érdekeit. De Gaulle kormányzásának egyszemélyes hatalmának alig egy esztendeje megmutatta, mennyire igazuk volt a francia kommunistáknak, akik leleplezték a degaullizmus szociális és nacionalista demagógiáját, bár kezdetben sokan hittek neki. Egy esztendő telt el, és az ígéretek bábel-tornyából nem maradt semmi. Szó sincs arról, hogy Franciaország súlyos gazdasági, társadalmi és politikai kérdéseit a nép javára oldják meg, ellenkezőleg, egyre újabb terheket raknak a doigozók vállára, egyre súlyosabb nyűggel nehezedik rájuk, a monopóliumok könyörtelen uralma: de Gaulle kormánya. A mai Franciaország politikai, gazdasági vagy társadalmi életében aligha találnánk olyan szakaszt, ahol a degaullisták hatalomra jutása óta ne rosszabbodott volna a helyzet, ne nyirbálták volna meg a francia dolgozók, elsősorban a munkásosztály jogait, szabadságát, életszínvonalát. Maga de Gaulle tábornok, maga a degaullizmus mérte eflyik csapást a másik után saját kezdeti presztízsére. A degaullista kormány oszlatta el rendeleteivel, különféle intézkedéseivel azokat az illúziókat, amelyeket előzőleg oly nagy igyekezettel táplált. Az ábrándképek, a légvárak összeomlottak, eltűntek, nem maradt belőlük semmi, csak a keserves, szomorú valóság. De Gaullék kormánya odáig ment, hogy megszüntette a francia nép nemzeti ünnepét, a náci Németország felett aratott győzelem napját és helyette a fasiszta puccs évfordulóját, május 13-át tette államünneppé. Ráadásul az egyre rosszabb viszonyok közt tengődő dolgozóknak még azt is megtiltották, hogy megünnepelje hagyományos ünnepét: Párizsban betiltották a május elsejei felvonulást. Nem véletlen, hogy a degaullisták idén nem engedélyezik a május elseje megünneplését! Joggal tartanak attól, hogy az ünnepi felvonulás a dolgozók hatalmas arányú tiltakozó tüntetésévé válik az egyszemélyes hatalom, a fasiszta veszély, a fasiszta államcsíny szülte kormány politikája ellen. Nemrég maga de Gaulle is beismerte, hogy Franciaországban egyre nő a nép elégedetlensége, és azzal a szándékkal, hogy elejét vegye az elégedetlenség továbbterjedésének, újabb demagóg ígéretet küldött a világba: sok mindent meg kell majd változtatni, a kormány nem egy intézkedését felülvizsgálják és a hibákat orvosolják! De ma már csak kevés olyan ember akad, aki hisz de Gaullenak. Egyesztendős kormányzatának könyörtelen gazdaságpolitikája kijózanította a kezdetben degaullízmustől kótyagos franciákat is és megtanította őket arra, hogy a generálist ne szavai, hanem tettei alapján ítéljék meg. Milyenek is ezek a tettek? Az adókat 308 milliárd frankkal ; emelték, ennek több mint kétharmad része, vagyis 208 milliárd frank a pótadókra megy, vagyis ennyivel í többet fizetnek idén a fogyasztók, i A degaullizmus valóságához tartozik, hogy a francia kisember ezentúl 95 frank helyett 110 frankot fizet kedvenc cigarettájáért, a gaulloiseért, drágábban vásárolja ezentúl a : vörösbort, kedvenc italát, több lakbért fizet a háziúrának, ha levelet I ír, drágábban bérmentesítik, s ha í utazni akar, a vasúti jegy is 15-18 százalékkal többe kerül. Ráadásul egyre emelkedik az élelmiszerek ára is. A húsé például ez év eleje óta 10 százalékkal nőtt. És ez még távolról s.em minden, a degaullisták sokkal bőkezűbb ajándékkal lepték meg Franciaország dolgozóit. Á kormány egyik napról a másikra megszüntette az orvosság vásárlására szolgáló pótlékot, 50 százalékkal csökkentette az anyasági segélyt, s az első és a második világháború harcosainak és rokkantjainak nyugdíjait, járadékait vagy teljesen megszüntették, vagy lényegesen leszállították. A jövőben a betegek sem számíthatnak arra, hogy az állam viseli kórházi ápolásuk költségeinek felét. Nem csoda hát, ha a franciák elégedetlenek. Kifejezésre juttatták ezt márciusban, a községi tanácsokba lefolyt választások alkalmával, amelyek során a reakciós pártok özönével vesztették a szavazatokat, a Francia Kommunista Párt pedig lényegesen növelte szavazatainak számát. Abban sem kételkedhetünk, hogy az idei május elsejét a francia dolgozók arra használták volna fel, hogy tüntessenek a kormány ellen, amelynek politikája két jelszót követ: éhséget és nyomort a dolgozóknak. egyre busásabb nyereségeket a tőkéseknek. Ma, 1959 májusában Franciaországban egészen más a helyzet, mint egy esztendeje, sőt még az 1958 októberi népszavazás idején volt, Emikor a franciák nyolcvan százaléka mondott igent de Gaullenak. Ma már távolról sem támogatja a degauilistákat a lakosság nyolcvan százaléka. Egyre több a kiábrándultak, a degaulléktól elfordulók száma. Egyre gyakoribbak a harag, a felháborodás megnyilvánulásai. És nem csupán a munkások, az egyszerű dolgozók indulatáról van szó, ez a harag elterjedt az értelmiség túlnyomó többségében, sőt a francia középosztályban is, bár éppen ezek a társadalmi rétegek szolgáltatták a talajt a degaullizmus tömégalapjául. De Gaulle és cimborái sem játszhatják sokáig a süketeket, nem vehetik semmibe az egyre növekvő elégedetlenség, a népi ellenállás megnyilatkozásait. Nem folytathatják a végtelenségig az algériai háborút, amely naponta három milliárd frankot rabol el a francia dolgozóktól. A nép egyre nagyobb gyűlölettel ítéli el ezt a szennyes háborút, követeli, hogy vessenek véget neki. A májusi felvonulást be lehet tiltani. Tilalom alá lehet vetni a munkásosztály, a dolgozók hagyományos ünnepét, meg lehet akadályozni, hogy az egyszerű nép zászlók, transzparensek alatt végigvonuljon Párizs utcáin. De nem lehet megtiltani az elégedetlenséget, az ellenállást, hisz az uralmon lévő monopóliumok nem képesek megszüntetni az elégedetlenséget szülő okokat, nem képesek megoldani a rendszerüket bomlasztó ellentéteket. A jövő nem de Gaullé és híveié. Egyesztendős kormányzatuk világosan megmutatta, hogy a jjvendő a francia munkásoké, a fr-'r.cia dolgozóké, akik már ma egy akarattal arra törekszenek, hogy ér: a jövendőt minél közelebbre hozzák ZBYNÉK VOKROl'i-<Lfr:'í AZ ELSŐ SZABAD MÁJU IRAKBAN vszázadok hosszú során nyögte / Irak népe a rabság igáját, a I béklyókat, amelyekkel egyszery > re ketten verték bilincsbe: a hazai hűbérurak s ráadásul az idegen gyarmatosítók, akik elrabolták a föld kincseit, kizsákmányolták népét. Irak fekete aranya, a kőolaj mint éjjeli pilléket a lámpafény, úgy csábította az országba az angolokat és az amerikaiakat. Még ma is rajzanak körülötte, egyre újabb kísérleteket téve, hogy feltámasszák Irakban befolyásukat, amelyet a tavalyi júliusi forradalom tört meg, midőn Irak népe kiharcolta szabadságát és kikiáltotta az Iraki Köztársaságot. — Évszázadokon át vártunk a szabadságra, — mondták beszélgetésünk során a bagdadiak, — hosszú évekig harcoltunk függetlenségünkért, hogy szabadon lélegezhessünk. Vártuk a felszabadítót, s most végre eljött. Az iraki nép felszabadítónak hívja miniszterelnökét, Abdul Karim Kasszemet, aki tavaly a „becsületes tisztek és férfiak titkos szövetségének" tagjaként elindította a hadsereg és az egész nép felkelését. Mérhetetlen hálával viseltetnek KaszAbdul Karim Kaszim miniszterelnök arcképét viszik a március 8-1 ünnepségen. szem és kormánya iránt, amely hozzáfogott merész gazdasági terveinek megvalósításához, hogy az elmaradt országot gazdag ipari és agrárállammá változtassa. Ennek megvan minden szükséges anyagi előfeltétele, hisz Irak óriási természeti kincsekkel rendelkezik, a nép pedig lelkes akarattal törekszik előre. Sok munka vár még rá, de ha békében dolgozhat, hamarosan eléri, valóra váltja a maga elé tűzött merész célokat. Számít a többi arab ország segítségére, valamint a baráti szocialista országok támogatására, amelyek természetesen készségesen és önzetlenül segítenek majd, éppúgy, ahogy 1956-ban segítséget nyújtottak Egyiptomnak az angol-francia-izraeli agresszió idején. Kasszem kormánya a tavalyi forradalom után azonnal szabad működést biztosított minden demokratikus szervezetnek, amelynek célja a köztársaság megerősítése, az arab nép egységének megszilárdítása. Megkezdte munkáját az ifjúság, a nők, a békevédők szervezete, megszervezték az önkéntes népi miliciát. Az iraki asszonyok idén rendezhették meg első-ízben országos kongresszusukat, amelyre a szocialista országok nődel*-y gátusait is meghívták. Ennek köszönhetem, hogy alkalmam volt megismerni Irakot és derék népét. A kongresszust éppen március 8-án, a nemzetközi nőnapon nyitották meg Bagdadban, Abdul Karim Kasszem jelenlétében. Ez a tény is kifejezésre juttatta, hogy a köztársaság kormánya együttműködésre hívja a nőket az ország építésében. Március 8-a államünnep volt, a gyárakban, üzemekben nem dolgozták, a lakosság tüntetéseken juttatta kifejezésre békevágyát, azt a szándékát, hogy együttműködjék a világ minden nemzetével. Az ünnepség a fővárosban, Bagdadban óriási tömegtüntetéssé nőtt a reakció ellen, amely idegen hatalmak támogatásával az ország északi részében, a mosszuli olajvidéken államcsínyt kísérelt meg, hogy megdöntse a fiatal köztársaságot, visszahozza a terrort, a nép nyomorát jelentő múltat. Az iraki nép tüstént és keményen válaszolt nekik: Azonnal lesújtott az összeesküvőkre, akik ostobán abban bizakodtak, hogy sikerül a maguk oldalára csábítaniok a hadsereget és a lakosságot. Mosszul népe a közeli hegyvidék kurdjaival együtt egy-kettőre véget vetett a zendülésnek. Kéthetes iraki tartózkodásunkra ez a két kezdeti élmény nyomta rá bélyegét: március 8-ának nagyszerű ünnepe és a mosszuli nép elszántsága a köztársaság megvédésére. Fataha pasa gyárában Iraki vendéglátóink kíséretében gyári látogatásra indultunk. Hatalmas üzem Bagdad egyik külvárosában, korszerű fonoda és szövődé több mint 800 alkalmazottal. Magánkézben van, tulajdonosát Eataha pasának hívják. Kíváncsian léptünk be a gyár kapuján. .4 műhelyek szellösek, tiszták, mindenütt példás rend uralkodik. Korszerű német és angol gyártmányú gépek dolgozzák fel az iraki és ausztráliai gyapjút, szőnek belőle kockás mintájú takarókat, meleg, nyakba való sálakat. A fonodában ugyanaz a megszokott gépzakatolás fogad, amelyet jól ismerünk hazai textilgyárainkból. Csak egy valami lepett meg. Nálunk Csehszlovákiában magától értetődőnek tartjuk, hogy az ilyen üzemekben javarészt munkásnőkkel találkozunk, a gépeket asszonyok kezelik, ők sürögnekforognak a nagy ablakos termekben. Itt azonban véletlenül sem találkoztunk asszonnyal. Kissé elfogódott mosollyal minden gép mellett férfi munkások f o yadtak, nagyobb részük inkább fiú, csak itt-ott akadt meg tekintetünk egy-egy öregebb munkáson. Kezdetben gyanakodva, barátságtalanul néztek ránk, de mihelyt arab kísér őnőnk megmagyarázta nekik, mifélék vagyunk és honnan jöttünk, arcukon kivirágzott a mosoly. Máris odacsődültek körénk, s egymás szavába vágva faggattak, kérdezősködtek, milyen is az élet nálunk, főképpen a textilgyárakban. Hangos szóval, tapssal köszöntöttek, mindegyik valami szépet szeretett volna mondani üdvözlésül. Mint mindenütt Irakban, itt is meggyőződhettünk róla, mennyire szereti az itteni nép a Szovjetuniót és a népi demokratikus országokat, mily nagyra becsüli azt a támogatást, amelyet tőlük kap, hisz tudja, önzetlen, valóban baráti segítségről van szó. „Egyszer nálunk is minden úgy lesz, mint nálatok, — mondogatják. — Van már szakszervezetünk, amely gondos kodik róla, hogy a köztársasági kormánynak a munkás ság javára szolgáló intézkedéseit végre is hajtsák. Persze nem könnyű dolog, mert a vállalkozóknak más a véleményük. — 18 esztendeje dolgozom már textil gyárban, — mondja például Ahmed Kerim gépész, — és idén iesz először fizetett szabadságom, kerek két hét. A múltban ilyesmiről nem is álmodhat tunk. Aztán meg bevezették a nyolcórás munkanapot is. Amióta meglett a köztársaság, jobb minden. A nép hisz a köztársaságban, bízik a jövendőben, — ezt tapasztaltuk mindenütt, bárhová is mentünk. Szereti államát és el van szánva rá, hogy meghiúsítsa a hazai és külföldi reakció minden fondorlatát, ha kezet merne emelni nehezen kiharcolt szabadságára. — Ez idén ünnepeljük meg először május elsejét, — jegyzi meg Abbud Zelzalah fiatal takács. — A szakszervezet már Iraki anya gyermekével nagyban készül az ünnepségre. Nagyszerű menet lesz, zászlókkal, transzparensekkel, feldíszített kocsikkal, az asszonyok gondoskodnak koszorúkról, virágdíszről. — Az asszonyok? — értetlenkedünk. — Hisz itt egy szál osszonyt sem látunk. Hová tették őket? — A dolog úgy áll, — magyarázza a kísérő, — hogy nem sikerült őket a gépekhez szoktatni. Megpróbáltuk, de nem ment. Az asszonyok egymás után szöktek meg a gyárból, mert nem dolgozhattak bő köntösükben, az abában. A ruha állandóan beleakadt a gépekbe, bizony még komolyabb baleset is történhetett volna. Arra gondoltunk, hogy ez az aba, az iraki asszonyok hosszú fekete köntöse, amelyet legtöbbjük még ma is visel a régi hagyományok, szokások rabjaként, valósággal megköti, bilincsbe veri a nőket. A mohamedán vallás megtiltja nekik, hogy idegen férfi előtt aba nélkül mutatkozzanak. A munkásasszonyoknak a műhelyben férfiakkal együtt kellett volna dolgozniok, vagyis abában, s ezért inkább megszöktek a gyárból. Egy műhelyben mégis találkoztunk velük. Itt csak asszonyok dolgoznak, összesen 48-an. Magas lócákon ülnek, maguk alatt keresztbe rakva a lábukat, keleti szokás szerint törökülésben, és a szövet hibáit javítgatják ki kézzel. Bérük még mindig jóval kisebb, mint az ugyanolyan munkát végző férfiak bére. Bölcsödének, óvodának hírét sem hallották. Helyzetük mégis javult a múlthoz képest. Joguk van fizetet szabadságra, és sziilés esetén 40 napos anyasági szabadságra. A nők ligája gondoskodik róluk, szervezi, oktatja őket, harcba száll az írástudatlansággal. Gondoljuk meg, Irakban a férfiaknak több mint 80 százaléka, az asszonyoknak pedig 95 százaléka írástudatlan. De idén az asszonyok is ott lesznek a májusi menetben, tüntetnek Iraki falusi asszonyok, az ország múltját jelképező hagyományos fekete fátyollal. Ezek a fiatal munkásnők az ország, az Iraki Köztársaság jövőjét jelentik. emberi jogaik mellett, kifejezik együvé tartozásukat az egész ^világ munkásosztályával. Ellátogattunk egy másik gyárba is, amely a forradalom áldozatainak nevét viseli. Tulajdonképpen állami készruhagyár, s a munkások java része a tavalyi forradalomban elesett férfiak özvegye vagy leánya. Itt már a fiatal iraki munkásosztállyal találkoztunk, fiatal munkáslányokkal, akik levetették az abát. Sokan a nők ligájában, a szakszervezetekben is dolgoznak, nem egy önkéntes népi milicista is akadt köztük. Optimisták egytőlegyik, hisznek boldogabb, szebb jövőjükben. A műhely, ahol 170 asszony dolgozik, olyan, akár a virágos rét. Mindnyájan virágmintás tarka ruhát viselnek. Sokat meséltek magukról, életükről, azt is elmondták, hogyan készülnek május elsejére. Minden szavukból, munkájukból árad a lelkesedés, amellyel talán csak itt, ebben a fiatal köztársaságban találkozhatunk, ahol minden annyira új, annyira megdöbbentően új, s ahol oly természetesen robban ki a népből a szabadság öröme. Nagy képeket festenek a munkáslányok, hogy vigyék majd a májusi menetben, a képeken galambok, virágok, s alul munkára, a béke megvédésére lelkesítő jelszavak. A Fataha pasa gyár fiatal takácsai, a forradalom áldozatairól elnevezett üzem munkáslányai, s a hozzájuk hasonló lelkes fiatalok mindenfelé Irakban: ők jelentik a jövőjét ennek a gazdag, gyönyörű országnak, amely oly merészen ;tör új, felszabadult élete felé. ZDENKA ZIMOVA a Vlasta főszerkesztője ÜJ SZÓ 4 1859. MÄJUS 1.