Új Szó, 1959. április (12. évfolyam, 89-118.szám)

1959-04-09 / 97. szám, csütörtök

Heinz Rusch : NEM ENGEDJÜK MEG! ü h étjfilmje i 'Schlesser, ez a kopott munkanél­küli, némán hallgatta, mit suttog fü­léba Bruchaj. Míg beszélt, jobb keze mutatóújja ott körözött az asztal sörtócsái fölött. Schlesser felkapta fe­jét, belenézett ívótársa vigyorgó ar­cába, szúrós szemébe. Majd elfordult. — Akarsz még sört? - kérdezte Bruchaj. Schlesser bólintott. Nem volt sem­mi kedve beszélni, úgy érezte, mint­ha nyelve megdagadt volna. Jó né­hány napja nem evett rendesen. Csa­vargott a városban - munkát kere­sett, noha nagyon jól tudta, hogy minden lépés, minden szó, melyet megtesz, illetve kimond e cél érdeké­ben, fölösleges. — Ide figyelj! — szólt rá szu­szogó orrhangon Bruchaj. - Nem nehéz dolog! Meg kell végre tudnod a nevüket... De valamennyiük ne­vét. Abban a pillanatban kell elcsíp­ned őket, amikor a falra írják: b é­k e. Erted, ugye, mit akarok monda­ni! Bruchaj hahotázni kezdett. Aztán letépte az újsýg szélét és néhány szót körmölt rá. — Nessze, tedd el a címet! Ha si­kerül valakit nyakon csípned, gyere el — mondta és eltávozott. Schlesser egyedül maradt. „Ha si­kerül valakit rajtakapnom", — tűnő­dött — „akkor végre holnap jóllak­hatok es talán cipőre is jut valami." A pincér letörülte az asztalt. Apró madárarcán szikkadt bőr feszült. Összeszedte a söröspoharakat és zor­dan, ellenségesen nézett Schlesserre. Az eső már csak szemerkélt. Nehéz, nyirkos köd terjedt a folyó felöl. Szinte ránehezedett Schlesser ruhá­jára. A munkanélkülit hirtelen rosz­szullét fogta el. „Talán az éhgyomor­ra megivott sörtől" — vélte. Mint az alvajáró, úgy vánszorgott a kikötöne­gyed sötét utcáin keresztül a bel­város felé. „Átkozott város". Testét légiesen könnyűnek érezte, csak a lá­bai súlyosodtak el egyre jobban, mintha lassan ólommá változnának. Valamelyik házból asszonyi hang kiáltott arra a kutyára, mely éppen abban a pillanatban Schlesser lába előtt átfutott. Az ablak becsukódott. Ojra csönd lett. Bizonyos idő óta Schlesser gyűlöl­te ezt a várost, gyermekkora és ki­játszott serdülő kora városát, — a hatalmas, egykor rajongva szeretett Hamburgot. Mindenütt a háború nyo­mai, mindenütt reménytelenség, gyász és keserű fájdalom. Még a ten­ger kedves illata is eltűnt a kikötő­ből, még a léptek zaja is másképpen hangzott azelőtt. Az emberek bábuk­hoz hasonlítottak, mindenfelől gonosz erők ráncigálják őket. „Mind beteg, akárcsak én" töprengett Schlesser. Hirtelen félre kellett ugrania: rendórautó száguldott el mellette. Schlesser váratlanul ugyanarra az ut­cára ismert, melyben az Hnént Bru­chajjal egy kávéházban sörözött. Zúgott a füle. Lábai csak vitték, nem tudni hová. Szomorúságtól és harag­tól összeszorult a torka. Háború, fogság, munkanélküliség, éhség! Az idegen országból útban hazafelé ar­ra gondolt: „Most aztán új élet kez­dődik, jobb, mint a régi volt!" Es a valóságban? Egyáltalán élet ez? Üres gyomorral, munka nélkül?! Lépten-nyomon kövek és téglák óriási halmaza. „Téglából házat lehet éviteni, lehetne most, mindjárt", ­állapította meg magában. Es körös­körül csak pusztulást látott: éhes volt és fáradt. Schlesser hirtelen léptek zaját ne­szeli. Falhoz lapul és visszafojtja lélegzetét. Valaki közeledik. A sarok mögül ^ előtűnik egy árnyalak és szintén falhoz lapul. Schlesser jól látja. Körülbelül akkora volt, mint jómaga, kezét köpenye alá rejtette. Nagy, csupasz fal előtt álltak, amely visszariasztott sötét mezítelenségével. Mikor az ismeretlen megmozdult, Schlesser levegő után kapkodott. Emlé­kezetébe idézte a háborút, a soha nem látott ismeretlenekre való embervadá­szatot. Es most újra itt áll valaki előt­te. akit nem ismer és akit el kell fog­nia ... Schlesser keze reszketett a zsebében. Összeszorította a fogait. A fa­lon már ott világított az első nagy fehér betű, gyorsan újabbak sorakoz­tak mellé, egyre növekedve, mintha Schlesserra néztek volna — és előttük az ismeretlen, széles köpenyében. Bru­chaj mondta: az ilyeneket össze kell fogdosni, megállapítani személyazonos­ságukat és lakásuk címét. „NeiMket és címüket" — villant meg Schlesser agyában. Keze görcsösen a levegőbe rendült. Rávetette magát az ismeretlenre. Elein­te csak a tusa zaját lehetett hallani, aztán az ismeretlen morgott valamit, ám szavait Schlesser nem értette. A viaskodás hevében Schlesser mellbe vágta, majd a földre döntötte az isme­retlent. Aztán, szakértelemmel fölé ha­jolt, és belenyúlt az eszméletlen idegen zsebébe. Mindez pillanatok alatt tör­tént. Az ismeretlen mozdulatlanul fe­küdt a földön. Schlesser futásnak indult... Később már maga sem emlékezett arra, miként is történt mindez. Asztala mögött ült otthon, előtte az ismeretlen személyi iratai és úgy tűnt neki, hogy csak most ébredt fel valamilyen bor­zalmas lidércnyomásból, amely mind ez ideig ólomsúllyal nehezedett a mellére. Áldozata személyi okiratai között egy fényképet talált. Nem tudott betelni a nézésével. Derült, tiszta női arc tekin­tett rá a képről, ajkán kedves mosoly. A fénykép hátlapján kurta megjegy­zés: „194.Í. aug. 23-án Oswiecimben meggyilkolták". Semmi több. Sem a neve, még csak egy emléksorocska sem, csak az időpont és a rettenetes mondat. Schlesser állandóan ezt az arcot néz- \ te. Azokat a nagy, nyílt szemeket Éppen ilyen szeme volt annak az ifjú \ lengyel hajadonnak, akit 1939 szeptem­berében le kellett volna lőnie. Partizán volt. Schlesser tudta, hogy nem az ö golyója küldte a másvilágra, a kivég- \ zésen mégis jelen kellett lennie: a parancsot teljesítenie. Parancsok, egyre \ csak parancsok, örökösen parancsok.' i Es ez az asszony a fényképen... Bi- i zonnyal szenvedélyesen szerette az i életet és nem akart meghalni. Schlesser maga előtt látta Bruchaj förtelmes arckifejezését, mikor a pénzt ígérte, mikor... Lélekben újra hallot­ta undorító röhögését. Béke. Szuszogó \ orrhangon, fogai között szűrve át a be- ; tűket mondta ki ezt a szót. Nem kíván- ; ta a békét. Békét akart az, akit akkor| éjjel ököllel mellbe vágott. Békét akart \ az az asszony, aki elpusztult a koncent-I rációs táborban és az a hazáját védő| fiatal lengyel partizánná. És vajon mit akart ő, Schlesser? Torkig jóllakni — semmi egyebet.; „Még várok", gondolta és hosszú idő| óta először elmosolyodott... Csöngetésére egy anyóka nyitott j Schlessernek ajtót. A munkanélküli j nemsokára szemtől-szemben állott az- j zal az emberrel, akit éjszaka leütött.I Most bátran és hosszasan nézett a | napbarnított, viharvert arcra. — Megtévedtem ... Fel akartalak kezdte Schlesser. Kezében tartotta a személyi iratokat j tartalmazó tokot. Letette az asztalra, | A fiatalember rá se nézett az iratokra, j Kivett a szekrényből egy falat fekete j kenyeret és egy kis darab olcsó szalá-1 mit. Soká beszélgettek, főként arról az j éjszakáról és mindenről, ami azóta tör- j t ént. — Mikor megyünk! — Ma éjjel, — válaszolta Schlesser. j — Mindig többen és többen vagyunk, j Üldöznek bennünket, ám a békemozga- j lam egyre nő és erősödik ... Nem en- j engedjük meg, hogy háború tegyen'. •! Mikor Schlesser kilépett az utcára, \ a város fölött derült égbolt ragyogott, j j Sipós Győző fordítása j| II A hét bemutatói II közül a legkiemel­I! kedőbb alkotás egy II cseh film volt: JÄ­Ü TÉKOK ÉS ÁLMOK. ;! Ludvik Aškenazy || jótollú cseh író két II elbeszélése alapján II készült a forgatő­j! könyve. A nézőre II egyrészt filmpoé­l| zis jellege, más­Ü részt az életnek || gyermekszájon ke­ll resztül való tükrö­II zése tesz mély be­li nyomást. A szerző || egy karácsony es­II tén elveszett kisfiú II magános szemlé­li lődésében és top­il rengésében mutatja be a A Játékok és álmok című film egyik jelenete bennünket i; körülvevő világot, a gyermeklélek jj szárnybontogatásait. A film második része „Szerelmesek II a ládában" szintén gyermekszájon ke­li resztül és gyermekszemmel tekint a jj világra, a felnőttek életére. Elismeréssel kell adóznunk Miloš II Vošmík rendezőnek. Érzékeltetni tud­|| ta valamennyi jelenetben a gyermek­II lélek varázsát, és kellemes perceket Ü szerzett a témája igénytelensége el­li lenére is élménydús filmmel. Ki kell II emelnünk a főszereplő Miša Staninec I elbűvölő alakját, mindkét történet i kisfiú szerepében. Partnere Eva Hra­| bétová, ugyancsak kész kis művész­I nő. A többi szerepben, a felnőttek Florica Cordescu: A bányász leánya szerepében kiváló, az élgárdához tar­tozó művészeink mély emberi alakí­tásait láthatjuk. A szovjet filmgyártás a serdülő if­júság nevelésének problémáihoz tér vissza M. Fjodorova „Egyszer majd megérted" című filmjében. Komoly erkölcsi nevelőhatású film, művészi kivitelezése, illetve témájának kidol­gozása azonban, a gyakori sablon. Ge­nya félárva fiú kisiklik az anyai kéz­ből, rossz társaságba keveredik. Kü­lönösen rossz hatással van rá társ­bérlőjük Prohorov részeges sofőr, aki a lopás titkaiba is beavatja Genyát. Másrészt kidomborodik a filmben Szergej Szergejevics kapitánynak, a milícia tagjának alakja, aki a Kom­szomol és egy Genyába szerelmes kis­lány segítségével küzd a fiú jó útra térítéséért. Izgalmas, drámai jelene­tek, Prohorov és Genya szembefordu­lása stb. után szerencsésen véget ér a történet. Prohorovot leleplezik, Ge­nya pedig felismeri a követendő, he­lyes utat. Egy koreai film is feltűnt a hét be­mutatói között: O Ben Cso „Viharos idő" című alkotása. Minden alkotási gyengéje ellenére kimagaslik mélyen emberi tartalmával. Egy dél-koreai f kisfiú a hőse, akit a háború elszakít anyjától. Megszökik a munkatáborból és észak felé igyekszik hazajutni any­jához. Sok nehézség és gyötrelem után elér a 38. szélességi fokhoz, de itt el­fogják. Imperialista ügynökök hang­szalagra veszik fel a hangját, hogy felkeresve anyját államellenes tevé­kenységre bírják. De a hős asszony rendületlenül kitart a nép államához való hűsége mellett. Hazaszeretete még az anyai szív keserveift érőt vesz és így csak az a remény élteti, hogy a fiától elválasztott határvonal egyszer örökre eltűnik. L. L. • \|R0 DALOMRÓL-KÖNYVEKRŐL * Egy regényről és egy regény kapcsán A szlovákiai magyarság történelmének 1919-töl napjainkig két alapvonása van. Az egyik: a történelmi és társadalmi vi­szonyok állandó változása. A másik: a már születése pillanatában irreális törté­nelmi illúziók összeomlása (Osztrák-Ma­gyar Monarchia, az első köztársaság bur­zsoá rendje. Nagy-Magyarország. Mindent vissza, Magyarok a határon túlra stb.) Mindez kialakított egy magatartást: a ha­za fogalma csupán az otthon fogalmára, az otthon féltésére korlátozódott. A haza­szeretet otthonféltéssé szűkült. Ezért nem véletlen, hogy az elmúlt negyven eszten­dő szellemi életében — a létért folyta­tott küzdelem mellett — legerősebb hang­súllyal a haza fogalma, a haza „magya­rázása" és a haza akarása domborodik ki. A haza akarása és vágyása nem szű­nik meg 1945—1948. után sem. Ebből kö­vetkezik, hogy irodalmunk nagyobb lé­leczetű alkotásai ma is megkülönböztetett figyelmet szentelnek a haza és a vele összefüggő érzések ábrázolásának. Nálunk ez nem irodalmi divat, hanem társadal­mi szükség. A haza fogalmával és kérdésével fog­lalkozó írások sorában jelentős helyet fog­lal el Ordódy Katalin: Megtalált élet cí­mű regénye. A regény a hazáról, a hazát­vesztésről és a hazáratalálásról szól. A re­gény cselekménye 1944 végétől 1948 kö­zepéig, illetve végéig játszódik le. Olyan korszak ez, amely a szlovákiai magyar­ság számára nagy megpróbáltatásokat tartogat, A háború után következő három év a hovátartozás, az otthon, a haza „ho­va és hol van"-Ját veti fel. Aki elmene­kült — elszakadt e földtoi. Gyökértelen­né vált. Aki itt maradt: kétségek közt hányódott. A Holnap bizonytalan volt itt is, ott is, azzal a különbséggel, hogy itt­hon megmaradt a legbiztosabb támasz: a földbe kapaszkodó gyíkér. Mi ottho­nunknak mondhattuk e földet, s a mun­kásosztály hatalmi küzdelme reményt táplált az emberekben. Akkor ez a győ­zelembe vetett hit és az otthonlevés tu­data erkölcsi erőt jelentett. Akit a bűnösök keltette menekülési pá­nik megtévesztett, útra kélt. Bűnhődni indult idegenbe. Ordódy regényének első fejezetében Bede — a fiatal szolgabíró — az „Egyedül vagyunk" jelszavával ágál a zsidó Kelennel szemben: „Az új, — egészséges Magyarország szócsöve az „Egyedül vagyunk". Kelen így üt vissza: „Akinek az „Egyedül vagyunk" kedves olvasmánya, az a végén csakugyan egye­dül marad." Az „Egyedül vagyunk" a nemzeti tragédiába torkolló magyar poli­tika siralomházi hallelujája volt. önví­gasztalás és a zsákutca-politika magára eszmélése. Utolsó lobbanás, nincs tovább. De a háború befejezésével, a csatazaj el­csitulásával még nem teljesedett be a tragédia: kezdődött és tovább folytató­dott a menekültsorsban. Az összeomlás, a csöd, a történelem visszacsapása az ide­genbe szakadásban teljesedik ki. A törté­nelem logikája kegyetlen és könyörtelen, de igazságos. „A nemzet vezető osztá­lyának" „Egyedül vagyunk"-jától bizto­san vezet az út az „Egyedül vagyok", „Magamra maradtam" felismerésig, a menekültsors lelki elnyomorodásáig. A bűn: forgassuk vissza az idö kerekét, erősza­koljuk meg a történelmet. A bűnhődés: az idegenbe sodort, a megmérgezett kis­emberek menekültsorsa. Ordódy Katalin regényében a második világháború utolsó hullámcsapásai kelnek életre. Az illúziók világából józanító mély­bezuhanást, a kiszolgáltatottságból, az emberréérés útját példázza Korláth Zsu­zsa, a Megtalált vélet főhősének útja. Közeledik a front. A kispolgári értelmiség válaszút előtt áll: Hová. merre? Maradni vagy menni? Zsuzsa testvére, Márta így érvel ezekben a pillanatokban: „Elsősorban az életet kell menteni. Fiatalok vagyunk Zsuzsa, itt a gyerek is, vigyázni kell, túl kell él­ni, túl kell élni." Ez a senkihez és sem­mihez nem tartozó kispolgári értelmiség történelmi dilemmája itt ér el az össze­gezéshez: túl kell élni, túl kell élni. Szét­foszlik, megszűnik minden: múlt, emlék, szülőföld, haza, munka. Csak egy ma­rad: az életmentés. A magam életének féltése. A kispolgári értelmiség dilemmá­ja megoldódik ugyan, de nagy az ára. Leszűkül az emberekhez, a társadalom­hoz fűződő kapcsolat. íme a szépre fes­tett és nagynak hirdetett történelmi il­lúzió köddé foszlott. Köddé, sűrű köddé, amelyben csak magamat és a legköze­lebb állókat látom. Az „Egyedül vagyunk" nemzeti tragédiája itt csap át egyéni tra­gédiába. SzénásI és Korláthné indítják útjára a cselekmény egyneklátszó, egymástól mégis elkülönítő szálait. Kétféle ember pakol a menekülteket szállító utolsó vonatba: az összeomlás politikai paprikajancsija, Széná­si nyilas járásvezeto testvér és Korláth Zsuzsa, a megtévesztett, megrémített, el­sodort özvegy gyógyszerészné. £s a vonat elindul, A csúszás, a lefelé zuhanás ezzel meg­állíthatatlanná vált. A szülőföldre, az ott­honra rárakódott a távolság. Ordódy az összeomlást megelőző napok zűrzavarából jó megérzéssel ragadja ki a helyzet lé­nyegét kifejező figurákat. Szénási nyilas járásvezeto testvér, a hisztérikusan nagy­ravágyó Gálné és férje, a tanácstalanul sodródó Korláthné, a menekülés feszült­ségévei induló Márta, a kirendelt fiatal levente-pártszolgálatosok, stb. Nem széle­sen alapozott történeti figurák ezek, ha­nem helyzetszülte élősködők és áldozatok. Az írónő nem kutatja az összeomlás tár­sadalmi és történelmi okait, összefüggé­seit, hanem a menekültsors napról napra változó helyzetét körvonalazza. Helyzetem­berek, helyzetszülte érzés és gondolatvi­lág rögzítője a Megtalált élet. A menekülteket szállító vonat megállt. Korláthék és a többi menekült előbb gyűjtőtáborba került. Kis idö múltán to­vább utaznak, majd hosszabb időre meg­állapodnak egy Alpesek alatti kisvárosban. Korláthék eleinte egy környező tanyán kapnak szállást, később őket is a város­ban helyezik el. A menekültsorban az ember kétféle­képpen semmisül meg: történelmileg és emberileg. Korláthné és menekült társai esetében itt idegenek között elkezdődik a menekültsors beteljesedése: „Az egye­dül maradtam". Az úton még egybefüzi őket a mindnyájukra nehezedő bizonyta­lanság, az együvétartozás tudata s nem utolsó sorban a parancsnak való enge­delmeskedés. De amint nő a távolság az otthon és a menekültek vonata között, úgy gyengülnek egyik napról a másikra az életüket összefűző szálak. Az elindító történelmi illúzió márcsak messzehagyott porfelhőnek tűnik. S mi maradt helyette? Az idegenbeni szétszórottság. Itt már csak egy fontos: a létért folyó küzdelem, ä meztelenre vetkőztetett élet biztosítása. Otthonuk, hazájuk nincs. Megtűrtek. Ez már menekültsors, menekülterkölcs. Itt már csak én vagyok, a magamra hagyott, az egyedül hagyott. A hamis illúziók kora véget ért. Elkezdődik az emberi leala­csonyodás. A menekültsors emberileg két lehető­séget kínál: az egyik: feladom önmagam, felszívódom. Megszűnők az lenni, aki vol­tam, egyszóval: énem, egyéniségem meg­semmisül. A másik: igyekszem a felszí­nen tartani magam, próbálok szembesze­gülni, hű maradni önmagamhoz. Ember­nek maradni. Korláthné, egyéniségéből következően az utóbbi lehetőséget választ­ja. És képes ezt az útat végigjárni? Nem! Élete fenntartásának ára: az énerkölcs feladása. Korláthné egyetlen és utolsó erőssége a magába szívott és magával ho­zott polgárerkölcs. Fegyelmezett életrend­erkölcs ez, amelynek az értelem, a meg­szokottsága, a józan belátás a támasztéka. Korláthné értelmével próbál ellenállni, vé­dekezni. De erőlködése csak a nekiszegü­lés erejével hat. Körülfolyja, körülmossa az idegen világ. És éppen a legérzéke­nyebb pontján kezdi ki: a darab kenyé­rért, a puszta fennmaradásért szerelmét, testét követeli tőle. S az eddig biztosnak vélt egyensúly megbillen. A tisztának és igaznak hitt erkölcs egyre kevesebbet ér, egyre jobban alámerül. Zsuzsa Márton­hoz, a gazdag amerikai rokon házába ke­rül. Háztartást vezet és Márton gyereké­re vigyáz. Húgának, Mártának néha-néha juttat egy kis pénzt vagy ennivalót. Már­ta eleinte tiltakozik: „Köszönöm, nincs sok pénzem, de amennyire szükségem van, annyi akad." Zsuzsa újból meg újból megismételte ajánlatát és jött egy nap, amikor az el­utasító szavak elmaradtak. Márta büszke­sége szenvedett, de elfogadta, el kellett fo­gadnia a felkínált összeget. Könnyed han­got erőltetett magára és hogy szépítse a dolgot, határozottan szólt: „De csak köl­csön, igazán csak kölcsön, Zsuzsa! A jö­vö héten kilátásom van pénzre, majd visszaadom". Zsuzsa és huga eltartottak. Zsuzsát a gazdag rokon, Mártát a kitar­tott Zsuzsa segítsége tengeti. Ez már a menekültsors beteljesedése. Mélypont. Em­beri alárendeltség és kiszolgáltatottság. Az emberi, de erkölcsi mélypont egyetlen kí­sérő érzése: a fennmaradás vágya. Meg­állni, fennmaradni minden áron. A me­nekültsors: a történelem perifériája. Me­nekültsors: a folyam zavaros partszéli vizének körbenforgása. A menekültsors: útszélen állás, kiszolgáltatottság, eladásra kínált emberi test és lélek. Merre, hová vezet a visszaút, a törté­nelmi, az emberi lealacsonyodás mély­pontjáról? Van-e még lehetőség a fel­emelkedésre? Van! Korláthnéban, amikor pénzt kap Mártontól, először ébred fel a hazavágyás. Imre a visszaút kiváltó kény­szere! A testi és lelki kiszolgáltatottság egy új, egy embert újjá szülő érzést ter­mékenyít meg Korláthnéban. Zsuzsa tudo­mást szerez a hazatérés lehetőségéről. Jelentkezik a csehszlovák hazatelepítési bi­zottságnál. Hazatér új hazájába, Csehszlo­vákiába. Hazavágyás, hazátakarás, tehát kényszer és lehetőség eredménye. Szá­munkra ebből az a tanulság: a történelem előrehaladása könyörtelenül lerombol min­den hamis és hazug illúziót. De ez nem­csak a történelmet mozgató társadalmi erőkre vonatkozik, hanem az emberre is érvényes. A magyar úriosztály történel­mi analfabetizmusa a menekültek testi és szellemi prostitúciójában teljesedik ki. Ezt példázza Korláth Zsuzsa és társainak me­nekült sorsa. Irodalmunk és szellemi éle­tünk számára ebből egy igen fontos kö­vetkeztetés adódik: A hazáról és a haza­szeretetről szóló művészi alkotás illúzió­rombolást is kell hogy végezzen. Ezt kí­vánja a szlovákiai magyarság történel­mének logikája és jelenlegi helyzete. A másik tanulság az, hogy a történel­mi fejlődés magában hordja a felemel­kedés lehetőségét is. Korláth Zsuzsa ha­zatér s ha tétovázó léptekkel is, de jár­ni kezd. A szocializmus történelmi és társadalmi feltételei nemzetek és nem­zetiségek felemelkedésének lehetőségét jelentik. A történelmi felemelkedés lehe­tősége pedig az emberi felemelkedés biz­tosítéka. A szlovákiai magyarság történelme nem azonosítható a menekültsorssal, de törté­nelmi tanulságuk egyezik: a hazugsággal termékenyült illúzió történelmi és embe­ri nehezékké válik. A felemelkedés fel­tétele a történelmi tehertételtől való megtisztulás. Innen, a történelmi és em­beri megtisztulésból sarjad jelen törté­nelmünk, szocialista felemelkedésünk fel­tétele is. Megtisztuláá, amely nem azonos önmagunk feladásával. Ellenkezőleg: ön­magunk helyzetének tudomásulvételét és tudatosítását jelenti. Nemzetiségi létünk új életérzést alakít az emberekben. Mit tehet e téren irodalmunk? Segíti ennek a szocialista életérzésnek a kialakulásét. Pontosabban: történelmileg megalapozot­tá teszi azt. Szükség van erre, mert az otthon, a haza, a hazafiság fogalmának kialakításában kétségtelenül nagy szere­pe van a tömegek életérzésének, de nem kisebb a fontossága a szellemi élet — eb­ben az esetben az irodalom — tudatosí­tó, történelmi mezsgyéket jelző szerepé­nek sem. ,tJJ SZÖ 6 * 1959. április 9.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom