Új Szó, 1959. január (12. évfolyam, 1-30.szám)

1959-01-01 / 1. szám, csütörtök

DÁVID TERÉZ: Torkos Lajos mestersége EGY TIZENHÁROMÉ VES kis paraszt gyerekről szól a történet, aki egy szép napon fejébe vette, hogy otthagyja a falut, a földet és a városba megy mesterséget tanulni. A húszas évek elején történt. Nagy dolog volt akkoriban az ilyen elhatározás. Nem csoda, hogy az öreg Torkost, Lajos édesapját erre a hírre elöntötte az indulat. Nem volt nagygazda. Hét holdja volt, egy lova, egy tehénkéje, dehát azért kellett a liáz körül a munkás kéz. Lajos volt a legnagyobb gyerek, rossz példa lenne a négy kisebbnek, ha a legidősebb fiú otthagyná a Riskát, otthagyná a Szellőt és az egész dolgot adó falusi világot. De még csak akkor veresedett el a füle tövéig az öreg Torkos, amikor meghallotta, miféle mesterséget választott magának a haszontalan. — Fotográfus akarok lenni. — Így mondta'. Még hogy ... fotográfus! No hiszen! Mert ha már valaki elmegy a faluból, akkor legalább tisztességes mesterséget válasszon! Mint a Szabó István fia, a Jani! Az kovácsnak ment. Vagy az Asztalosék Marcija, aki nevéhez méltón a gyalupadhoz pártolt. Ilyen mesterseggel még büszkélkedhet is az ember. Akár vissza is térhet a faluba, ha úgy akarná egykor. De hogy ... fotográfus?! Honnan is szedte Lajos ezt a rusnya gondolatot? \ Hát bizony nem szedte máshonnan, csak a házuk faláról. A tiszta, belső szobából. Arról a nagy képről, amelyik megbecsülten és tiszteletet követelően csüngött arany rámában a komód felett. Még világ is díszelgett alatta zöld üvegvázában. Igaz, hogy papirosvirág ... de virág! A kép, amelyik a kis Lajost megbabonázta, katonakép volt, Torkos Andris huszárkorában. „Császárkép!" így nevezték, holott az öreg Ferencjóska és az egész hozzátartozó dinasztia akkor inár régen a pokol sötét fenekén pörkölődött. A képnek azonban elfeledtek új időkhöz illó, új nevet csinálni. így hát megmaradt császárképnek. De Lajost az elnevezés nem is érdekelte. Csak a kép! Cifra, színes ... igen daliás kép volt. Két oldalán faragott márványoszlopot ábrázolt, amelyre zöld tölgyfalombok kúsztak. Négy sárkára ágyúkat, puskákat pingált az ismeretlen mester, aki kigondolta, s a közepében Torkos András ült legényesen, ágaskodó szénfekete paripán, sárgazsinóros búzavirágkék dolmányban, cinóberszínü nadrágban, baljával a kantárt szorongatta, s jobbkezében fénylő karddal suhintott á világba, mintha éppen kiáltani akarná, hogy ... éljen a császár! Ezt az utóbbit ugyan már csak a kis Lajos képzelete adta hozzá, mert édesapja elbeszéléséből jól tudta, hogy ilyen ruha, meg ilyen paripa a valóságban nem is létezik. Gyerekfejjel éppen ezért, nem is huszár kívánt lenni, hanem . . . fotográfus! AMINT MÁR MONDTUK, nagy zenebona támadt, amikor az öregek megtudták, mit forgat fejében a legnagyobbik fiuk. S ahogy az már ilyen helyen lenni szokott, a Torkosék dolgába az egész falu beleszólt. , Bodnárné azt mondta, hogy a Lajos gyerek fejét az a kóbor fotográfus zavarta meg, aki évente kétszer eljárogat a faluba, és nagy albumából tarkánál tarkább nagyított képeket szedeget elő. A cifra képeket elhalványult kicsinyke másolatokról készíti, de olyan gyönyörűen, hogy mire elkészül valamelyik, múr nem is hasonlít az eredetijére ...'. Ami Bodnárné szerint nem hiba, mert a nagyított kép mindig szebb, mint akit ábrázol. Hát ilyen nagy mester volt az a fényképész, s az ó tudását irigyelte meg a tizenhárom esztendős Lajos gyerek. A sok dicséret után András gazda gondolkodóba esett. Tisztességes úton nem lehetett azokban az időkben valamire vinni, ezt jól tudta, meg felesége is hajtogatta, hogy közeledik a tél... amúgy sincsen ilyenkor mezei munka... egy kenyérpusztítóval meg kevesebb lenne a háznál, isten neki, meg , kéne próbálni... András engedett. Megnyiratta Lajost, hogy ne riasszon senkit a bozontos üstökévél, váltás fehérneműt raktak a régi katona ládába, befogták a Szellőt és elindultak. A városban egyenest a megadott címre mentek. A mesterné fogadta őket, egy szúrós tekintetű szikár aszszony, mivel az úr akkor is éppen valamelyik faluban kódorgott kereset után. — No — mondta az asszony, miután szemügyre vette Lajost — osztón tudsz-e rajzolni? Mert az igen fontos ebben a szakmában! És fát hasogatni? Mert azt is kell! Meg vizet hordani a szomszéd udvarbéli szivattyús kútról? — No — felélték erre — rajzolgatni éppenséggel tanult valamicskét a falusi iskolában, ahová télvíz idején eljároqatott. Fát hasogatni, meg vizet hordani minden falusi gyerek tud, mihelyt kibújik a tojásból. Bár ... hát... sohse gondolták volna, hogy az ilyesmi a fényképezésnél megkívántalik. 'Aztán megcsinálták hivatalosan a szerződést. Három esztendőre. Ezalatt Lajos köteles engedelmeskedni mesternek, mesternének. Köteles segédkezni a házi munkában, ha a fényképezés gyatrán fungál. Kap ezért teljes ellátást, cipőtalpalást, évente egy öltözet ruhát, és ha jól meglesznek, a harmadik évben havonta 5 korona zsebpénzt is, hogy nagy fiú létére ne szaladgáljon pénztelenül. De a mosni való ruhát hazaküldik, mert drága a szappan. m-o-maa'o-tmm-o-am-o —»<>•—»<>•—»•<>' 30LE0G, BÉKÉS ÚJ ESZTENDŐT nSHí < \ t (j (P. HAŠKO felvétele) Lajos hát maradt, s úgy látszott, nem bánja meg. Először egy igen nagy, igen világos szobába vezették. Ügy mondták, ez a műterem. Üveg volt teteje-oldala, bár az előbbi esős időben tökéletlennek bizonyult, mert keresztül csepegett, csurgott rajta a víz. De mivel a vizet felfogták tálakba, edényekbe, hamarosan rájött Lajos, hogy amit károsnak vélt, hasznára válik. Azután egy háromlábú masinába pislogott bele. De igen megijedt, amikor a fekete kendő alatt fejükkel lefelé jelentek meg előtte az emberek. És csodák csodája.' Ruházatuk mégsem borult vissza a fejükre. Furcsaság furcsaságot követett az idők folyamán, mert olyan szakma volt az. Például egyszer egy esküvői képen a menyaszszony ölébe varázsolódott egy pucér kisgyerek. Holott esküdni mert volna Lajos, hogy a csecsemőt a násznép nem hozta magával. Farsangon pedig, a jelmezes boszorkány karon ragadta a fehérhajú tiszteletest, holott nem is egy napon fényképezték őket. KI TUDJA, meddig tartottak volna még a csodák, ha a mesterné egy napon, nyaklevessel fűszerezve meg nem magyarázza, hogy a sok ördöngösség a saját keze munkája, mivel egy lemezt kétszer is betesz a kazettába. Ez kiparancsolta Lajost a kopírozórámák mellé ' az udvarra, ahol kevesebbet hibázhatott. Ám ez lett a veszte! Mert tudni kell, hogy akkoriban nem sötét kamrában, veres lámpa mellett másolták a képeket, mint manapság. Négyszegletes farámákban kiraktál; a lemezeket a világosságra, ahol fényérzékeny papiroson, lassabban, vagy hamarabb előbújt a kép. Már aszerint, milyen volt az időjárás. Már akkor március elején járt az idő. A levegőben enyhe szél fújdogált, és valahonnan a rétek felől tavaszillatot hozott, amely megbirizgálta a Lajos orrát. Olyan nedves, részegítő földszag volt, amit az ember rögtön a tüdejével érez és ujjongani szeretne tőle, bár nem is tudná okát adni. Lajos belebetegedett a tavaszba. Az étel nem ízlett, mellét mintha mázsás kő nyomta volna! A kopírozó rámákból elfeledte kiszedni a papírosokat s ezért szénfeketére sötétedték ... s egyre az eget nézte ... A mesterné herbateát itatott vete és klistéroztatni küldte a kórházba. A betegpénztárban azt mondták, hogy nincs semmi baja. Pedig a vak is láthatta, hogy sápadt a fiú és sorvadoz. Még majd hektikás lesz — morfondírozott a mester — és üzentek a gyerek apjáért. Az öreg Torkos igyekezett is be a városba, mihelyt megkapta a hírt, de ö sem okosodott ki Lajosból. — Majd elmúlik. Fiú gyerek, tetszik tudni... növésben variképpen, látják ... maga se tudja mi baja ...! Lehet, hogy igaza volt. Tán Lajos se tudta. Legalább is akkor. De március végére ráeszmélt. Aznap nem rakta ki a rámákat az udvarra, hanem az aszszony elé állt és kipakkolt vele, hogy hát ö bizony haza szeretne menni! — Mi jut eszedbe? — mordult rá az asszony. — Majd húsvétra. Ügy beszéltük meg apáddal. Egy évben csak egyszer van szabadság. — Nem is szabadságra akarok menni asszonyság, hanem ... véglegesen! — — Ugyan! És mi lesz a szerződéssel? Ebadta? He? Azt csak úgy dísznek csináltuk? — — Már bizony nem tudom én, minek csináltuk — válaszolta Lajos — csak annyit tudok, hogyha nem engednek innét haza, akor én meghalok. Meghalok én igen hamar, meglátja ... — Mit csinálsz ebadta? Már mért halnál meg? Tán rosszul bánunk veléd? Hiszen ha néhanap a nyakad közé is csapok, csak a magad érdekében teszem ... — — Tudom én azt! Nem is panaszkodom. Sem a mesternére ... még kevésbé az úrra! A szakma is megfelelne... meg a város is tetszik... csak hát tetszik tudni, ha kiállók a rámák mellé és orromba csap az a jó friss földszag, amit a kertek alól hoz a szél, akkor eszembe jut a falum... a mező... a patak, az istálló ...! Belehalok én mesterné asszony, ha nem mehetek haza... A MESTERNÉ megsimogatta a Lajos arcát. Először, mióta szolgálatban volt. És utoljára is. Lajos másnap útra kelt. Gyalogszerrel....' Amint fütyörészve haladt az országúton, eszébe jutott, hogy az a fotográfus még arra sem tanította meg, hogyan kell császárképet csinálni... De nem bánta! Nagyot kurjantott a levegőbe... és a tavaszi szántást már együtt végezte apjával.,. írta: Henri Barbusse Henri Barbusse (1874-1935) a XX. századi regényírás egyik nagy alakja, a francia forradalmi irodalmi hagyományok folytatója. Az első világháború lövészárkaiban született „A tűz" című regénye klaszszikussá nemesedett. Igen értékes, halaáó szellemű regény a „Világosság" is. Az alábbiakban egyik novelláját közöljük. A sétány egyik padján ültem, a selyemzöld gyep szélén. Napsugaras tavaszi nap volt. A ragyogó fényben élesen kirajzolódtak a járókelők könnyed mozdulatai és jól érvényesültek a ruhák meg a táj színeinek különböző árnyalatai. Elmerültem látványukba, s csak később vettem észre, hogy fordítva tartom kezemben a könyvet. Ekkor befordult a fasorba egy fiatal pár és közeledett felém. Szépek voltak és választékos öltözékük ízlésre vallott. Áradt belőlük a tökélynek az a varázsa, amely minden ellenszenv dacára is hat a magamfajta szegény ördögre. emelte a szoknyát, akár a tenoristák kardja a díszes köpenyt. A hölgy hangosan felkacagott. Ez az ijesztő külsejű csoport, melyet még a legszánalomraméltőbbak sem érintettek volna meg szívesen, igen szórakoztatta. A kiskutya vakkantott. — Mutasd meg neki, Hófehérke! — uszította haragos kutyáját a hölgy. - Nem szívelheti a csúnyát. Hallod, Frank?! Nagyszerű kis kutya vagy. Nem félsz a gonosz majomtól. Hófehérke vinnyogva ugrált ideoda, póráza feszült, mint hegedűn a húr és ha megrázta fehér bundáját, ezüstös hangján megszólalt a nyakába akasztott csengettyű. Zalay Adrián rajza A hölgy kifogástalan szabású kosztümjét antik levélminta díszítette. Apró lábát hegyes fehér cipő ta; karta és csillogó foglalat tartotta ! kalapjának libegő kócsagtollát. Az egész jelenség finomművű perzsa miniatűrre emlékeztetett és az édenkert magános virányain sem keltett volná nagyobb feltűnést, mint ezen a népes sétányon. Kísérője is az utolsó divat szerint öltözködött azzal az eleganciával, amelyet már csak másoknái ismertem. Mindez eszembe juttatta gyűrött kézelőmet — előző nap véletlenül ügyetlenül ráültem — elviselt, formátlan cipőmet és kopott zakómat, amely még csak fokozta természetes félénkségemet. Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, hogy mégis belenézzek ebbe a tündérien rózsás, nemesvonású arcba, amely ípasztellképhez hasonlított. Amikor az úr hölgyével elhaladt melíettem, önkéntelenül felálltam és lehajlott fejjel követtem árnyékukat. Vonzott ennek a két gazdag embernek a gondtalan ragyogása. Érdeklődéssel figyeltem őket. Tulajdonképpen hárman voltak, mert elfelejtettem említeni, hogy a fiatalasszony karját előqe húzta egy kutya póráza. A hószínű spicc nagy szőrbundtájában egészen elveszett az állat nyurga teste. Hirtelen mind a ketten

1, megálltak. — Förttelmes! — kiáltotta a hölgy. Odanéztiem, hogy mi keltette fel ellenszenvét, s bevallom, bennem is furcsa érz(ést ébresztett, amit láttam. Egy nyomorék cigány harmonikázott a fasor végén. Kreol bőrével és koromfekete hajával keleti varázslóhoz .hasonlított. Előtte négyszögletes ládáin egy táncosnői ruhába bújtatott ma^om guggolt. Ez a két toprongyos, ápolatlan alak valameftyik csatornából bújt elő, vagy egyenesen a pokolból szabadult ide. Nagyon elütött a környezettől és válósággal beszennyezte a sétány harmonikus képét. A férfi vihariért, alattomos arca, meg az elnyűtt, rózsaszínű gyapjúszoknyába ôltôztťtett, koszos majom rendkívül visszataszító volt. A kis állatnak kétlábon kellett állania és jobbra-\balra forognia. De pirosas-szürke mancsaival minduntalan a láda széliébe kapaszkodott és fáradtan gubbasitva, keserves pofákat vágott. A cigány időnkéiKt a ládába rúgott. Ilyenkor az ijedten felugró majom farka néhárj; percre megA majom is nyugtalan lett és leugrott a földre. Talán azért, hogy felszedjen egy szivarvéget. Gazdájának torokhangú parancsa azonban visszakergette a ládára. Félősen összekuporodott és jobblábát bánatosan arcához emelte. A hölgy nevetett, a kutya morgott. A fiatalember elbűvölten nézte minden mozdulatukat, miközben egész sereg ember vette őket körül. A hölgyet mulattatta ölebének mérge és nevetve uszította a kutyát a koszos kis táncos ellen. Hófehérke nekiugrott és dühösen a rózsaszínű gyapjúszoknya után kapott. A majom szemét forgatva cincogott, mint valami csapdába esett egér és két mancsával testéhez szorította a kis szoknyát. Ez a mozdulat a maga groteszk szemérmességében igen komikusan hatott. Majď mérges fintort vágott és a fogait vicsorgatta. Az egyik gyerek követ dobott felé, amely az üres alamizsnatányérba esett. Elfogott az indulat, de uralkodtam magamon. Sokkal félszegebb és kopottabb, vagyis sokkal gyávább és szegényebb voltam, semhogy hangosan mertem volna gondolkodni ennyi ember előtt. Ebben a pillanatban halk reccsenéssel szétszakadt a rózsaszínű szoknya. A kétségbeesett majom sovány kezének begörbített ujjaival hóhéra pofajába vágott. A kutya elengedte áldozatát és vérző szemmel, szűkölve menekült gazdája lába közé. Ekkor a fiatalember felemelte botját és teljes erővel a majom barna combjára sújtott. A kis állat még egyet fordult a lábán, aztán összerogyott. Szakadt ruhája ráborult, akár a szemfedő. Mindez percek alatt történt. A majom ványadt teste utolsót rándult, a cigány haját tépve, hangtalanul sírt és a tömeg soraiban a kikerülhetetlen sorsnál zordabb arccal feltűnt egy réndőr. Gyors elhatározással félretoltam néhány bámészkodót és a fiatalember elé ugrottam. Egy pillanatra farkasszemet néztünk, majd lendült a karom, s arculütöttem. Elvesztette az egyensúlyát és megtántorodott. Elegáns kalapja az úttestre repült. Amikor távoztam, a tömeg szótlanul nyitott utat. Boldog Balázs fordítása, ÍJ J SZÓ 8 * 1359. január 1.