Új Szó, 1959. január (12. évfolyam, 1-30.szám)

1959-01-31 / 30. szám, szombat

i. Edith, drágám, bizonyára meg fogod bocsátani hosszas hallgatásomat, mert amit most végre közölhetek Veled, megmagyarázza, söt igazolja, ha akaratlanul is bármi rosszat követtem el Ellened életünk folyamán. Nyilván máris kitaláltad, miről van szó - drága Edithem, érzem, hogy kitaláltad: Igen, igen! A tények igazoltak engem — igazoltak, a legmegdöbbentőbb részletekig'. Legvakmerőbb feltevéseim, amelyeket az egyetemen olyan kétkedve fogadtak, bámulatosan beigazolódtak. Mert most itt pontosan annak az ezer év előtt eltűnt városnak a maradványait tanulmányozom, amelyről írtam és amelynek a gondolata mellett kitartottam az ásatások kezdete óta. HoKonsztantyin Fegyin: ELBESZÉLÉS NÉGY LEVÉLBEN Hiszen levelemnek majdnem világkörüli utat kell megtennie - alighanem Afrika megkerülésével ér el Hozzád. Idestova három hónapja már, hogy semmiféle hírt nem kapok Rólad, s éz az egyetlen, ami nyugtalanít. Remélem, egészséges vagy. Mi van a mi Dickünkkel? Bevonult-e már frontszolgálatra? Mesélj neki az én városomról, amelyet megszabadítok a halál bilincseitől. Huszonötödik születésnapjára gratuláltam Dicknek. A posta járása még engem is szkep1 l,v.\ í.r ^r* — mard Carter érezhette így magát, amikor kiásta a tizenkettedik lépcsőfokot és megpillantotta a lepecsételt bejáratot, amely Tutcnkhamen sírjához vezetett. Elmondhatom, hogy boldog vagyok! Elmondhatom, hogy teljesült életem álma. Micsoda öröm, hogy ezeket a szavakat írhatom Neked, drága Edith! Az ősi kínai városból írok Neked, amelyet én fedeztem fel. A város főterének egy részét már kiástuk, körülbelül a körterület egy tizedét. Ezen a részen három házat találtunk, mégpedig áz egyiket nagyszerű állapotban; falainak maradványai olyan magasak, mint én vagyok. Nem is említem a használati tárgyakat, amelyekre csoportunk tagjai lépten-nyomon bukkannak; víztartó edények, csaknem ép tálak, csészék cserepei kerülnek napvilágra. Tegnap például egy pince szögletében megtaláltuk egy pajzs bronzdíszeit, sőt, magának a pajzsnak egyes részeit is; igaz, erősen berozsdásodva, de mégis rekonstruálhatjuk a bronzdíszités egész rajzát. Apró sárkányokat ábrázol, s jellegük vitathatatlanul meghatározza korukat. Az utóbbi hetek legérdekesebb lelete azonban néhány érme volt, amelyeken csodálatosképp megmaradt a felírás. Egyszerre tizennégy darabot találtunk. Miközben szünet nélkül folytatjuk a leletek feldolgozását, estéimet azzal töltöm, hogy a jelentésemet írom az egyetem részére, napközben pedig a felásandó tér és a belőle szétágazó utcák tervrajzán dolgoztam. Már megtisztítottam a tér felszínét s egy kő-víztároló nyomaira bukkantam. Most már nemcsak sejteni, hanem világosan látni is lehet ezt a rejtélyes várost, amint lassan-lassan kiemelkedik a föld mélyének némaságából a külvilágra, a napfényre, amely ime lerántja a fátylat minden titokról. Az ajándék, amelyet sok tudósnemzedék kitartó munkásságának jutalmaként kapunk a történelemtől, az én számomra hallatlanul értékes már most is, amikor pedig cserépdarabkák és kiásott ko-romok szegényes öltözéke takarja még. Ez még csak a tizenkettedik lépcsőfok, de a kincsek káprázatos rejtekéhez vezet. Ez az én városom a 866 évig uralkodó Csu-dinasztia korszakának egyik híres városa. Ebből a korszakból kevés dokumentum maradt fenn, mert az utána következő Csin-dinasztia megsemmisített minden írásos emléket', amely felidézhette volna a múltat. Mégis bizcmyosra veszem, hogy ebben a városban két és félezer évnél régibb írásokat fogunk találni. Elképzelheted, Edith, milyen érzések töltenek el most .engem, hogy olyan levegőt szívhatok, amely a Kínai Falnál sokkal, de sokkal régibb város felett terjeng. Meg fogod tehát bocsátani kényszerű hallgatásomat. Mindig Rád gondolok, s lélekben mindig írok Neked Bár el sem tudom képzelni, mikor fognak eljutni hozzád ezek a sorok. tikussá tesz, pedig amint tudod, mélységes hitemet a régészet fenséges tudományának köszönhetem. Kérlek, írj gyakrabban. Ha öt levél közül egyet megkapok - szorgalmad hosszú időre boldoggá tesz. Mindig a Tiéd Anthony 2. Tony, drágám, úgy érzem, hogy mi itt árnyak furcsa gyülekezetévé váltunk s én csak bolyongok a többiek közt, semmiben sem különbözöm tőlük, csak ténfergek s bizonytalanul ingadozom a sötétség váratlan megrázkódtatásai közt - a békességnek már az emlékét is elveszítettem. Azért nem írtam Neked, mert a világért sem akartam beismerni a kishitüséget, amely erőt vett rajtam — hazudni pedig sohasem tudtam. Megromlott a postai összeköttetés az olyan távoli országokkal, mint Kína — ezzel akartam magyarázatát adni hallgatásomnak. A Te hallgatásod azonban az enyémnél is hosszabbnak bizonyult s ez sok szenvedést okoz nekem. Ráadásul váratlanul még az egyetem is nálam érdeklődött, hogy mit tudok Tőled az expedíció munkálatainak előrehaladásáról, s így derült ki, hogy nyugtalankodnak expedíciótok sorsa miatt. Nincs hát erőm tovább hallgatni. Legfőbb bajom, hogy titkolni sem bírom ezt a jelenlegi lelkiállapotomat, sem az okát, amelybe pedig semmiképp sem akartalak beavatni. Rosszul írtam: nem kishitűségről van szó, hanem olyasvalamiről, ami nem - s ennek köszönhetem, hogy valamennyire visszanyertem éjszakai nyugalmamat. Ez azonban egy héttel ezelőtt volt. Épp egy hete, reggel, amint távozom Smithéktöl, a csatorna hídján a postásunkkal találkozom. Azt mondja: tessék, az újságjaik. Kérdem, hogy miért nem tette szokás szerint a levélszekrénybe. Jaj, hát még nem tetszik tudni? - feleli - önöknek, asszonyom, új címet kell majd megadniuk. Nem értettem, s ekkor megmagyarázta: az önök eddigi címe nincs többé - azért kérdezem, hogy ezentúl hová kézbesítsem a postát... Rohantam haza s amint befordulok a sarkon, valami elképzelhetetlen látvány tárul elém. Megtorpantam. Sokáig semmit sem tudtam megkülönböztetni — az volt az érzésem, hogy megfordult körülöttem a világ és az utca lefelé lóg az égboltról. Azután elmúlt a szédülésem, és egy szemét- meg törmelék-hegyet láttam, rajta emberek mászkáltak. Majd megpillantottam a házunkat: nem volt teteje. Az ablakok helyén üregek ásítottak felém s láttam, mögöttük hogy esik az eső. Az egyik ilyen üregen esömosta függöny lógott, a szél lobogtatta, mint valami súlyos zászlót. Felismertem. Tony! a dolgozószobád zöld függönye volt. Csak ekkor értettem meg, hogy hajléktalanok lettünk, Tony. Mindkét emeletünk elpusztult, akárcsak a többi lakás a házban. Eleinte még valahogy uralkodtam magamon. A törmelékhegy körül cipeltek ugyan még néhány hordágyat, de közölték velem, hogy a sebesülteket már elszállították a korházba. Katonák árkot ástak. Leereszkedtem az árokba, hogy odajussak a ház romjaihoz, de nem engedtek. Ekkor én is ásót ragadtam és a katonákkal együtt ásni kezdtem. Rád gondoltam és a gyűjteményeidre, a könyvtáradra, amikor pedig belefáradtam, felvetettem a fejemet és azt a függönyt néztem. Ügy lengedezett, mintha engem bíztatna, hogy ne hagyjam abba az ásást - és én megint hozzáláttam a munkához. Annyi ember volt körülöttem és mind nagy egyetértésben ástak! Azután végigvittek az árokban egy hordágyra fektetett embert. Vitorlavászonnal volt letakarva s a vásznon nedves foltok látszottak. Valamelyik szomszédunk volt s nekem nem tellett az erőmből, hogy megkérdezzem, ki az. Magamon kívül voltam, egyre csak ástam, ástam és bámultam, a függönyünket. Este erőszakkal vittek el Smithékhez s ma már egy hete, hogy nem engednek ki az óvóhelyükről, és nem látom a napvilágot. Napok óta egyre bizonygatom magamnak: nincs jogom, hogy mindezt megírjam Neked., vagy Dicknek, hiszen ti a kötelességeteket teljesítitek. Ámde napról napra hevesebben gyötör a vágy, hogy elmondjam Neked: egyedül vagyok, irtózatosan egyedül, úgy, mint még soha életemben, Tony! Nem vagy itt Te, nincs a lelkiállapot függvénye. Lehetséges, hogy közönséges betegség, ragályos elfásulás az ok. Ha ismerőseim szemébe nézek, ugyanazt az álomkóros ürességet látom, amely az én agyamból és szívemből is kiűzött mindent. Nem is emlékszem már, hány éjjelt töltöttem a földalatti vasút alagútjában, s bizony megesett, hogy csak délben tértem haza lakásomra. Végül már nem bírtam tovább szívni azt a levegőt, azaz, hogy nem is levegőt, hanem a gázoknak azt a felhőjét, ami minden reggel valósággal ájulásba döntött. Ettől kezdve barátainkhoz, a kedves Smithékhez kezdtem járni éjszakánként — ók ugyanis remek óvóhelyet építtettek és ott nekem is felállítottak egy pamlagot ha sok-sok esztendő múlt volna el azóta, hogy utoljára láttam. Titkolnom kell, mennyire sóvárgok Teutánad és Őutána. Ez kötelességem, ezt megkívánja tőlem a társadalom. De megborzadok a gondolatra, hogy a ti sorsotok miatt érzett szenvedésemet elhomályosíthatja személyes bánatom: . az önmagamért érzett bánat. Ezt talán nem is kellene közölnöm Veled, Tony. De látom, milyen megrendülve figyelnek engem Smithék: arra gondolnak, hogy az én sorsom az övéké is lehet. S ilyenkor megint leginkább önmagamat féltem. Mindig mondtam Neked, hogy utálatos kerületben lakunk. Az az átkozott gázgyár, az csalogatja ide a bombázókat, ehhez a negyedhez. 3. Drága Édesanyám, sietve közlöm Veled, hogy a mai napon igazi bevetésen vettem részt. Meg kell mondanom, remek dolog volt, és most, kora reggel, egész csapatunk talpon a katonai hatóságok elkobozták a rá• diónkat is, mert az ásatások vidéke frontövezetbe került. Körös-körül mindent élözönlött a katonaság. Beszámoltam Neked az eredményeinkről. Meglehet, hogy puszta emlékké foszlik az egész. A katonák elhatározták, hogy a mi területünket is bevonják az erődrendszerbe. Az én ősi városomból erődöt akartak csinálni. A legnagyobb nehézségekkel küzdve sikerült megtalálnom a hadosztályparancsnokot és a szó szoros értelmében kikönyörögtem nála, hogy parancsban biztosítsa ásatásaink sértetlenséget. Amikor visszatértem, barátaimat nagy fejetlenségben találtam: amíg oda voltam, repülőgépek a mi munkálatainktól fél mérföldre dobták le bombáikat. Meg kellett hát mentenünk a talált ősi leleteket. Ogy határoztunk, hogy mindent visszatemetünk a földbe. Néhány napja hihetetlenül ostoba munkával vagyok elfoglalva. Betemetem a városomat. Visszaadom a sírgödörnek, amelyből csak nemrég emeltem ki saját kezemmel. Visszatér hát a föld mélyébe, talán megint hosszú évszázadokra, anélkül, hogy végleg feltárta volna titkait. Lehetséges, hogy itt is hagyom a földben? Lehetséges, hogy a végzet folyitt a fiúnk, mintha csak elfelejtetted volna, hogy volt valamikor egy Edithed, Dick pedig mintha nem is emlékeznék az anyjára. Nincs egy kuckóm, amelyet gondozhatnék, hogy megőrizzem Neked és Dicknek! Földönfutó lettem, és jó emberek irgalmára vagyok utalva, amíg még vannak ilyenek a világon. Egyedül, egyedül. Örökké egyedül! Nem tudom, drágám, rászánom-e magam végül is, hogy elküldjem Neked ezeket a sírásaimat, Ha mégis elszánnám rá magam, kérlek bocsáss meg, bocsáss meg a Te szerető Editednek. U. i. Dick negyedik hónapja, hogy bevonult. Ügy érzem azonban, mintvan, pedig két teljes napja egyikünk sem hunyta le a szemét. Mind egy szálig visszatértünk, makkegészségesen, egyetlen karcolás nélkül, pedig hát... jaj de kár, édesanyám, hogy nem szabad beszámolnom Neked a részletekről. Egyszóval - az ellenség híres kikötőjében történt. Vaksötétben tapogattuk ki, a szárazföld felöl, s már az első körözésnél felgyújtottuk a faraktárakat, majd azután még valamit, és ezek a tüzek nagyszerű jupiter-lámpák módjára világították meg célpontjainkat. A kikötőhelyeket és az úszó-dokkokat vettük tűz alá, és addig bombáztunk, amíg ki nem ürült a poggyászunk. Figyelőm világosan megállapította két telitalálatomat. Egyik sem sikerült rosszul, elhiheted nekem. Csapatparancsnokunk épp az imént tekintette meg a müvelet sorárt készített fényképfelvételeinket, és kijelentette, hogy úgy működtünk, mint az ördögök. Mialatt mi a bombázógépekkel szántottunk, fejünk felett kísérőink összecsaptak az ellenséggel, es — akár hiszed, akár nem — spitfiregépeink is visszatértek mind egy szálig. Láttad volna, micsoda fiúk vannak nálunk! Most azután csak a mi csapatunkról beszél mindenki. Ez a bevezetés belekerül a hadijelentésbe is, semmi kétség. Kíváncsi vagyok, hogyan hangzik majd mindez a minisztérium nyelvén. Fényképezésre hívnak, mindnyájunkat, az egész csapatot, így hát befejezem a levelet. Nagyon köszönöm a küldött dohányt. Csakhogy, tudod, itt nagyon eldurvultunk és a capstan-dohányt már émelygősnek érezzük. Legnagyobb sikere nálunk mostanában a Karvetbladtobak nevű norvég dohánynak van, az azután-csuda olcsó. A lányok egyszerűen elájulnak a füstjétől. Ha ilyet tudnál találni nekem, szörnyen hálás lennék érte. Csókollak és egyetlen tanácsodat sem felejtem el. Dick. U. i. No és mit ír a mi kedves kínai utazónk? Jobban tenné, ha kikecmeregne a föld alól és repülne velem! Roppantul élvezné és kipihenhetné a nagyítóval való pepecselést. Neked van igazad, édesanyám, ezek a nagyítók feltétlenül oda fognak vezetni, hogy a papa megvakul. 4. Drága Edith, nincs és nincs Rólad hírem, pedig még sohasem gyötört. Miattad ilyen aggodalom, mint éppen most. Mi van Veled? Itt nagyon rég nem láttunk újságot, minap pedig tán én leszek a Csinek legújabb szövetségese — a Csineké, akik némaságra kárhoztatták a nagy Csu-dinasztiát ? Láttál volna minket ezekben a percekben, drága Edith! Olyanok vagyunk, mint a barlanglakók, akik kezdetleges vadászattal szerzik meg táplálékukat. Reggeltől késő estig sírnak a fűrészek, zuhognak a fejszecsapások; deszkaruhába öltöztetjük a romok értékes köveit. Ássuk és kubikoljuk a földet. Lassan, túlságosan is lassan nőnek ki a dombok ott, ahol nemrég még falak örvendeztették meg tekintetünket és töltötték el büszkeséggel a lelkünket. Szeretnék afféle egyszerű katona lenni, aki csak tulajdon életéért reszket, amikor a feje fölött felzúgnak a motorok. S inkább haljak meg ásóvdl a kezemben, semmint hogy egy értelmetlen robbanás megsemmisítse művemet, mielőtt még a föld alá rejthetném. Iszonyú leírnom ezeket a szavakat és mégis leírom. Iszonyú az is, hogy sírhantokat hordjak mindarra, ami életem értelmét jelenti — ét mégis megteszem. Az én városom egyre mélyebbre süllyed a föld színe alá! Zalay Adrián rajzai Ő, Edith, mi van Veled, hát sohasem fogom megtudni, hogy mi van Veled? Anthony V. i. Megígérték, hogy a tábori postával fogják továbbítani ezt a levelemet. Ezért az egyért hálás vagyok a háborúnak. Kadó György fordítása ÜJ SZÖ 14 * 1959. január 3L