Új Szó, 1958. december (11. évfolyam, 332-362.szám)

1958-12-13 / 344. szám, szombat

Szukumaren K. Pottekkatt indiai író Kerala állam 30 millié lakosának nyelvén ír, s e terület legnevesebb írói közé tartozik. Kedvelt műfaja a rövid elbeszélés. A békemozgalom aktív részvevője. Tagja volt a helsinki békekongresszus indiai küldöttségének. Visszatérte után hazája, Kerala állam békeblzottságának titkárává választották. I. Már néhány napja szüntelenül ömlött az eső. Könnyű köd emelkedett fel a földről s vékony takaróként fedte be a falucskát övezu dombokat. Az eső egyhangú zubogását csak néhanéha feltörő heves szélrohamok zavarták. A csupa szürke felhős ég alacsonyra ereszkedett. Lehetetlen volt meghatározni, hány óra lehet. Még korán volt, de a homály percről-percre sűrűsödött. Míg álltam és gondolkoztam, vajon nem esteledette be már. az eső kis időre elállt, s mihelyt zaja elcsendesedett, felhangzott a békák kellemetlenül hangos kuruttyolása és a rizsfpldeken a tücskök ciripelése. A magány bús érzése, amely rendszerint elfogja fiz embert, ha néptelen, végtelen mezőn vagy az embertől érintetlen természeti környezetben esteledik rá, mind nyomasztóbbá vált. Ügy éreztem, valami érthetetlen és rettentő kúszik felém, minden oldalról, lassan és kitartóan. Az égbolt észak-nyugati sarkában villám cikkázott, mintha valaki egyszerre több gyufát gyújtott volna. Előttem teljesen ismeretlen vidéken jártam. Most, hogy idekerültem, bőrig ázva, ilyen időben, amikor a kutyái se kergetik ki a házból, teljesen elvesztettem tájékozódó képességemet. Be kellett látnom, hogy eltévedtem. Egyetlen emberi lény se mutatkozott. Jobbra tőlem nagy erdő húzódott, előttem két oldalról lankás dombok közé fogott rizsföld. Kerala sajátos szépségű, nem hasonlít India más vidékeire. Jelenlegi helyzetemben azonban nem tudtam gyönyörködni a környező szebbnél szebb tájakban. A félelem, az izgalom hosszú csápjai szívemig hatoltak. Elviselhetetlenül szomorúan zúgtak az erdő fái. A közeli dombokról rozsdavörös szennyes patakokban folyt le a víz. Üjra zuhogni kezdett az eső. Nekiduráltam magam, könyveimet hónom alá szorítottam, s az eső ellen ernyőmmel védekezve, elindultam nyugati irányba. Igyekeztem a mezőt átszelő központi töltésen haladni. Utamat nemsokára csatorna vágta el. Meg kellett állnom. Egyszer csak hangos sírás, kiabálás hatolt el hozzám. Magasabbra emeltem ernyőmet és körülnéztem: jobbra tőlem, a csatorna partján, kicsi törékeny alak körvonalai rajzolódtak ki. Közelebb mentem. A sírás megszűnt. Még így homályban is látható volt, hogy tizenegy év körüli parasztleányka áll ott. Barna bőrű, sovány kicsi testét aligalig fedte be egy ugyancsak barna, vásott rongy. Más semmi sem volt rajta. Mélyen behorpadt hasa kiemelte élesen kiütköző bordájú mellkasát. Fejét levelekből font, széles karimájú ernyökalap fedte, de ez is annyira szakadt volt, hogy inkább rostához hasonlított. A kalap alól sötét hajfürtök hulltak homlokára. „Kop-kop", — csapódtak a nehéz cseppek kalapján. A lyukakon át néhány a mellére hullt s ott megtapadva gyémántként csillogott. A kislány karjai között töröttnyakú, nyilván petróleummal teli üveget s néhány tacskót szorongatott görcsösen. Kebeléből, ruhája közül két-három lepényke kandikált ki. Az eső már szétmálasztotta őket. A kislány egyetlen ékessége jobb keze ujján két vasgyűrű volt. i Kicsi családanya Hidegtől elkékült arcocskájának megdöbbentő soványsága és sápadtsága ellenére is, nagyon szép volt ez a kislány. Ijedten szegezte rám fekete szemének parázsként izzó tekintetét. Valamelyik eldugott kicsi faluból való leányka állt előttem mozdulatlanul, mint a látomás. — Miért állsz itt, kislányom? — kérdeztem részvéttel. Nem kaptam választ. — Mondd hát. Vársz talán valakit? — Át kell jutnom a másik oldalra és nincs itt a híd... Ha apám hiába vár, akkor... — Sírva fakadt. Két kicsi könnypatak csordogált areán. Közelebb mentem a parthoz. Láttam, hogy valóban nincs ott híd. Nyilván elvitte az esőben megáradt folyó. — Ne félj, kislányom, — próbáltam vigasztalni. — Segítek neked átjutni. Hol laksz? — Ott fenn, a hegy túlsó oldalán, — mondta és felemelte a fejét. Mondtam neki, várjon itt rám, s elindultam a part mentén, Körülbelül kétszáz méterre attól a helytől, ahol a kislány maradt, kenyérfa törzsre bukkantam, amely régebben pallóul szolgált. Előbbi helyére vonszoltam. Átkeltünk. Kikérdeztem a kislányt, messze van-e innen a műút. — A tizedik oszlopig kell menni. Jó messze van innen, — felelte. Hosszan elnyújtva ejtette ki a „jó messze" szót. . Beláttam, ha sikerül is minden nehézséget leküzdenem és elvergődnöm az útig, ma már aligha ülhetek fel a Kozsikodéba tartó autóbuszra. Így hát elhatároztam, hogy kicsi útitársnőmtől kérek menedéket. — Meghálhatnék nálatok? — kérdeztem. Némán bólintott és elmosolyodott. — Hát enni adsz-e? — Persze, — válaszolta felbátorodva. — Hogy hívnak? — Mannienak. • — Kid van otthon? — Apápi és két öcsém. — Es anyád? — Anyám meghalt a tavaly. — Es mit dolgozik apád? — Azelőtt pálmanedvet gyűjtött, de aztán leesett a fáról és eltörte a két karját és lábát. Most fekszik. — Szegény'. És ki tartja el most a családot? Nem válaszolt. — Mi van a zacskókban? — Só és paprika. PETRIK JÖZSEF: TÉLI VÁGYAM Téli vágyam Ketten vagyunk az esti utcán, készülődünk a télbe; én elmerengve, a szél pedig gondtalan fütyörészve. Neki könnyű, ő vágya szerint szökell, szabadon szárnyal, de én hogy töltsem vágyaimat jj^ színültig valósággal? — Szeretném, ha egy falusi házban vígan pattogó tűzhely lennék, s hozzám jönnének, körülfognának meghitt csendes családi esték. Vagy ha lehetnék szelíd nyugalom lángolt-szalonnás ebéd után, — elszenderülnék simogatón fáradt favágók bronz homlokán. Es bár lehetnék havas domboldal! Gubbasztanék a faluvégen s szánkázó, síző gyermeksereggel V osztoznék a tél örömében. Lennék én deres deszkapalánk is támaszkodóul fiataloknak, hűen titkolnám, hogy mozi után egymáshoz bújva miről susogtak. ^ De lennék akár nyeles seprő, lábtörlő, tűzifa is szívesen, csak tudhatnám, hogy hideg napokban használtam, csöpp örömet szereztem. — Ha majd megláttok a téli utcán járni egy ifjút elmerengve — én vagyok az... Magamban ^y súgom: éltem hasznosabb is lehetne .. i iRrz* : sz. k. porrekkznrc * Az eső nekizúdult. Egészen besötétedett. Eljutottunk a mező közepéig. Az ösvényt már nehéz volt megtalálni. Helyenként víz öntötte el, máshol beleveszett a környező földbe vagy teljesen járhatatlanná vált. Időnként bokáig vízben jártunk. Mannie azonban kitűnően ismerte az utat. Előttem ment és kalauzolt. — Most egy gödör következik ... Itt elmosta az ösvényt... Vigyázzon, oldalt árok van ... — figyelmeztetett. Kisvártatva egy másik keskeny, két lábnál nem szélesebb ösvényre tértünk át. Hegynek fel vezetett. Még most is megremegtet a félelem, ha visszagondolok az árkokkal, szakadékokkal átszelt, kővel beszórt ösvényen megtett utunkra. Az esöhordta kövek élesek voltak, akár a késpenge. A sziklákról lekúszó vad liánokba botladozott lábunk. Azt hittem, soha sem lesz vége annak az útnak. Néha-néha megkérdeztem a kislányt, soká kell-e még mennünk és mindannyiszor azt felelte: — Már nem sokáig. Végre felértünk a hegyre. Felkapaszkodtam legmagasabb pontjára és körülnéztem. Sötétség borított mindent. A láthatáron felhőkbe burkolózva felkelt a hold. Sok-sok mécsbogár fénylett távoli csillagként a levegőben. Aztán újra ösvényre tértünk, ez már a hegyet kerülte. Áz eddigieknél még járhatatlanabb volt. Mannie nemsokára megállt. — Ez a mi házunk. Nagy megkönnyebbüléssel meresztgettem szernem a sötétben; baloldalt kicsi ház körvonalai rajzolódtak ki halványan. Arról semmi zaj, semmi emberi hang nem ért el hozzárik. Lámpát nem gyújtottak, tűzhelyet nem fűtöttek. A kislány magamra hagyott az udvaron, a verandán letette kalapját és szemlátomást izgatottan bement a házba. — Te vagy az kislányom? — szólította valaki reszkető hangon. Mannie odament apjához és halkan beszélni kezdett. Csak egy szót — adóhivatalnok - értettem meg. „Mannie fináncnak nézett, — gondoltam, — szegényke! Számukra mindenki, akin ing és kabát van, adóhivatalnok." Mannie kevéske petróleumot töltött egy bádoglámpába és meggyújtotta. A gyenge, pislogó fény bevilágította mosolygó arcocskáját. Majd kis kókuszszönyegct hozott ki a verandára és hellyel kínált. Levettem kabátomat és letelepedtem. Nézelődni kezdtem. A kunyhó egyik fala melleit vaskampókat láttam. Házigazdám bizonyára ezekkel kapaszkodott fel a pálmafa törzsekre. A kampók mellett nedvgyűjtésnél használatos éles kés hevert. A magas, tágas veranda tiszta és rendes volt, noha földes padlójába nem egy helyen vájtak gödröt az esőcseppek. Az agyagból vert házfalat igazi ajtófélfa osztotta ketté, de magát az ajtót pálmalevelekböl fonták. A kunyhó bejárata mellett lámpatartó állvány, fölötte bekormozódott a vöröses fal, amelyről folyóiratokból hevenyében kivágott képeket ragasztottak. A félig nyitott ajtón át még egy szobácskát láttam. A verandai lámpa fénye ágyat s benne gondosan bekötözött lábú embert világított meg. Ez volt a kislány apja. A veranda északi fala toldalékhoz csatlakozott. Ott volt a konyha. Elülső és hátsó fala pálmalevelekből készült, oldalfala hiányzott, ott tyúkketrec állt. Néha kodácsolás hallatszott. Kis emelvény szolgált Mannienak munkahelyül. Ott szőtte kókuszrostból szőnyegdarabkáit. A már kész szőnyegek kővel lenyomtatva a földön feküdtek. A veranda körös-körül tele volt aggatva zöld rosttal. A konyhában a tetőről bambuszpalackok csüngtek le a tűzhely fölé. Ezekben tartotta Mannie a mustárt, a zellermagot és egyéb fiiszereket. Ott függött a gyömbértartó pálmalevél zacskó is, s „szerencsehozóként" néhány kormos tojáshéj. Mellette polcon néhány agyagkorsó állott s egy halom sült kenyérfa-gyümölcs. A tűzhely másik oldalán mindenféle konyhaeszköz hevert. A konyha közepén meztelen kisgyermek ült s kenyérfagyümölcs-héjat rágott. Mannie erélyesen kikapta a kezéből és eldobta. Majd a tűzhelyhez ment és kezdte berakni a gyújtást. Közben a gyermek hangos sírásra fakadt. . 2. — Kérem, jöjjön ide hozzám, — hallattszott a kunyhóból Mannie apjának a hangja. Bementem a kis szobába; a beteg közvetlenül a falnál feküdt.• Arcát a sötétben nem láthattam. Az ágy mellett álló fatnskóra telepedtem. Kikérdezett: hogy hívnak, hol lakom, mi a foglalkozásom. Szemmelláthatóan megkönnyebbült, mikor megtudta, hogy nem vagyok adóhivatalnok. Beszélgetni kezdtünk, s ő elmondta élete folyását. — C satu a nevem. Pálmafák nedvét gyűjtöttem, meg néha kókuszdiót is. De sohasem sikerült annyit keresnem, hogy napjában kétszer jóllakhattunk volna. Így aztán elkezdtem pálmabort erjeszteni, hogy valamivel többet kereshessek.' Elkapott a finánc. Azt mondta, ha adok neki tizenöt rúpiát, elrendezi a dolgot. Nem volt pénzein. Erre feljelentett, s négy hónapra börtönbe csuktak. A feleségem gyermeket várt akkor. Pár nappal azután, hogy kiengedtek a börtönből, fiút szült. A szülés után nemsokára meghalt. A feleségem, Csirutta Kutti, szerencsés asszony volt. Mióta elment tőlünk, folyton éhezünk. Manniet és Kelkant valahogy még tudtam etetni, de mit adhattam volna egy újszülöttnek? A közelünkben lakik egy ács, az ó feleségének is akkoriban született gyermeke. Elvittem hozzájuk a fiamat. Az asszony egy hónapig szoptatta, de aztán haza kellett hoznom. Most Mannie gondozza a gyerekeket. És ezenkívül is mindent neki kell elvégeznie a házban. — Három hónapja, hogy leestem egy válma tetejéről. Összetörtem magam, « a közelben senki sincs, aki segíthetne rajtam. Régi barátom, Szaidal Mapelat elhozott hozzám egy Pannikkar nevű embert. Most ö kötöz engem. De már három hónap elmúlt s én nem leszek jobban. Mindennap eljön kötözni és borzalmasan megkínoz. Azt hiszem, csak fölösleges fájdalmat okoz nekem, de segíteni nem tud rajtam. Azt kérdi, van-e pénzem? Szaidali adott három rúpiát, de elköltöttük orvosságra. Ezenkívül minden, amit Mannietiek sikerült a bambuszpalackokba gyűjteni, elment Pannikkar ctetésére-itatására. Mióta ágyban fekvő vagyok, Mannie, az én kicsi lányom tart el bennünket. Ha Isten nem adta volna öt nekünk, rég nem lennénk az élők sorában. Virradatkor kezdi szőni szőnyegeit és ezenkívül mindent elvégez a házban, ápol engem, ellátja a gyerekeket, bevásárol, főz. — De hát mennyit tud egy nap megkeresni? — szóltam közbe. — Hát persze, csak pár garast, — felelte, — de semmi mást nem tud csinálni. Egy paiszát kap hét hüvelyknyi szőttesért és még a rostért is fizetni kell. Ha kora reggeltől egy folytába dolgozik, megszö tizenkét darabot. Ennyiért egy annát kap. — Vagyis maguk napi egy annából élnek? — kérdeztem. A kíváncsisággal vegyes csodálkozás arra késztetett, hogy folytassam a kérdezősködést. — Igen. Mi mást tehetnénk? Ki adna nekünk pénzt? Aztán Mannie még néhány tyúkot is nevelt. A tojás darabjáért másfél paiszát kap. Ezenkívül ágybetétekbe való leveleket gyűjt, s eladja az üzletben. Ebből is kapunk kéthárom paiszát. Valahogy csak eltengődünk. Más egyében lehet takarékoskodni, de rizs, só és petróleum nélkül az ember nem lehet el. Háromnegyed annáért veszünk fél mérce rizst, két "-'•í,

A" paiszáért petróleumot, egyért sót, egyért paprikát, egyért bethelt, egyért dohányt. így aztán minden kiadásunk kitelik egy annából. Némelykor két, paiszáért halat veszünk. Hanem, amikor megérik a kenyérfa gyümölcse meg a mango, feléledünk. Azok a mi szép napjaink. Ha az ember egy kicsit beljebb megy az erdőbe, ingyen gyűjthet kenyérfa-gyiimölcsöt. Megfőzzük és úgy esszük. Nagyon sok vizet töltünk a fazékba és nagyon kevés riszt, megfőzzük és ebben áztatjuk meg a gyümölcsöt. Néha sikerült fiatal pálmafát szereznünk. — Mit, pálmafát? — Maga bizonyára nem is hallott ilyesmiről. A fiatal pálma kérgét apróra kell vagdalni, vízben áztatni, aztán kiszárítani. Liszt lesz belőle. Ezt eszszük rizs helyett, mikor nincs rizsünk. Mi nagyon jó ételnek tartjuk, pláne, ha a pálmalisztet jó vastagra főzzük be, mint a kását. Lehet készíteni salátát is a zöld levelekből és „feljavítani" ilyen „rizzsel". Nagyon jó az. •— Miből vesznek ruhát? — A múlt hónapban Mannie eladott két tyúkot hat annáért. Abból vettünk két törülközőt s valami fehérneműt. Az egyik törülköző itt van rajiam. — Kész a rizs — jelentette az ajtó mögül Mannie. Kimentem az első szobába. Tisztára volt seperve. Egy kókuszszönyegecsken tál állott, benne víz. mellette levélből csavart kanál és ülésül szolgáló deszkácska. Leültem. Mannie kókusztejes rizst hozott, mellé pálmalevél-tanyérkán csöves vöröspaprikából vagdálékot. Még most is érzem ennek a rizsnek és paprikának remek izét. Míg ettem, a mellettem alvó gyermek jelébredt és torkaszakadtából bömbölni kezdett. Mannie karjára vette és átvitte a másik szobába. Vacsora után, míg a verandán pihentem, Mannie bevitte Csatunak azt a kevés rizst, ami a tányéromon megmaradt; csak egy kevés vizet- töltött hozzá. Csatu a sötétben megevett mindent, amit Mannie adott neki. Benéztem a konyhába s szemem előtt a következő jelenet játszódott le; Mannie a kis emelvényen lábait kinyújtva ült. Mellette ült idősebb öccse, Kelkan. Páltnalevél-kanálkából levest szürcsölt, hozzá ugyanazt a kenyérfa-gyümölcshéjat rágta, amit nővére az imént elvett tőle. A kisebbik gyermek Mannie térdén ült és időnként kitátotta a száját. Ilyenkor Mannie egy kevés levest adott neki s közbe-közbe egy-egy falatka szárított halat is. Nagyritkán Mannie is evett a levesből. Kínnalbajjal, mintha igazgyöngyöt halászna a tenger mélyéből, sikerült kiemelnie a tányérból néhány szem rizst. 3. A vacsora befejeződött, ideje volt alvásra is gondolni. Csatu felajánlotta, hogy aludjam az első szobában, de szívesebben maradtam a verandán. Mannie ugyan kihozott nekem egy rongyos takarót, de annyira szennyes és rossz szagú volt, hogy le kellett mondanom róla. Lefeküdtem egy ócska kókuszszónyegre, fejem alá kis deszkát tettem, s kabátommal takaróztam. Mannie eloltotta a lámpát és becsukta az ajtót. Eltelt egy kis idö. Ismét esni kezdett. Bár a veranda tetejét sűrűn befedték pálmalevéllel, a víz megtalálta a szemmel nem látható réseket és vékony sugarakban hullott alá. Átnedvesedett a lábam. Felkeltem és más helyre húztam fekhelyemet. Ámde alighogy ismét elaludtam, vízsugár lövellt egyenesen a fülembe. Felugrottam. Ezután sokáig nem bírtam elaludni, vállamra vettem kabátomat és felültem. Háromnegyed óra múltán elállt az eső, kitisztult az égbolt. A látóhatáron felragyogott a hold. Varázslatosan szépek voltak a távoli kékesszürke hegyek. Az esőcseppek mint gyémántok csillogtak a pálmaleveleken. Ültem és a kunyhó lakóin gondolkoztam. A kicsi családanya becsületességére gondoltam, amely arcára volt írva, gyors, ügyes mozdulataira, gyakorlati érzékére. Minden — külseje, jelleme, önérzete, gyengédsége — rokonszenvet ébresztett bennem. És a szerencsétlen, nyomorék ember bátorsága és türelme lelkem mélyéig megindított. Mérhetetlen, kegyetlen nyomort láttam magam előtt, de ez a nyomor nem volt képes kiölni a kunyhó lakóinak szívéből az egymás iránti végtelen szeretetet és ragaszkodást. Igazi kincse volt ez a kis kunyhónak, felbecsülhetetlen értéke, amelyet nem semmisíthetett meg sem a földbirtokosok szidalma, sem a gazdagok lenézése. A rettegés megdermesztette ennek a parasztnak érzésvilágát, a kétségbeesés elhomályosította gondolatait, a szegénység eltaposta életét, de ragyogott a szeretet, amely kicsi lánya mosolyában mindig vele volt... Virradatkor ébredtem. Baromfihangok kórusa költött fel. De Mannie minden jel szerint nálam is korábban ébredt. Már kinyitotta az ajtót, tiizet gyújtott és munkához látott. Felkeltem, megmosakodtam, felöltözködtem, aztán odamentem Csatuhoz elbúcsúzni. Csak most tudtam jól megnézni. Szőrrel benőtt sötét bőrű arca volt. Amint ott feküdt összetörve, dagadtan, bekötözve, villámsújtott, görbe fára emlékeztetett, a Kallai folyó partjának fáira. Egy rúpiát adtam Csatunak. Szeme könnyel telt meg, s hálálkodni kezdett. — Jótettéért majd ... Nem hallgattam meg. Az ajtóban ott állt Mannie. — Mannie, ez a tied, vegyél magadnak .blúzra valót, — mondtam és nyolc annát nyújtottam oda neki. Le kellett ereszkednem a hegyről s egy darabig a mezők szélén haladnom, hogy kijussak az útra. Alaposan "kikérdeztem Manniet, merre tartsak, s aztán mindiárt el is hagytam ezt a nyomorült kunyhót. Mikor leértem, megfordultam és felnéztem a hegyre. Csúcsán, szokatlan gondolatokba mélyedve, ott állt a kicsi családanya. Kitekintett a rizsföldekre. SZÁNTÓ IRÉN fordítása Zalay Adrián rajzai ÜJ SZÓ 6 * 1958 december 13.