Új Szó, 1958. október (11. évfolyam, 272-301.szám)

1958-10-25 / 296. szám, szombat

\lRDDALOMROLKÖNYVEKRŐL E. Krizán: Illik? Nem illik! — Vajon ez való, illik-e, illedelmes-e o viselkedésem? — fordul meg s.zázak és ezrek — különösen fiatalok, serdülő lányok és ifjak — ajkán ez a kérdés. Eltűntek ugyan a szélsőséges illedelmességnek kirívó válfajai, de o kölcsönös emberbaráti tisztelet megfelelő igényeket támaszt az egymás iránti tisztelet és megbecsülés szabályaival szemben. Hosszú éveken át vergődött az illemtan egyik sajátos módozatból a másikba. Most e laza állapotnak akar véget vetni az „Illik? Nem illik!" illemtani kézikönyv megjelenése, melynek az utóbbi időben már nagy hiányát éreztük. A könyv, amelyet E. Krizán több szerkesztőtársával összeállított, valóságos illemlexikon, melyben kielégítő feleletet kap, aki csak némi bizonytalanságot is tapasztalt magában az illedelmes viselkedés terén. A szerzők a könyvben ismertetik a társadalmi élet legkülönfélébb pillanataiban kívánatos helyes modor és illedelmes viselkedés szabályait. A négy fejezetbe sűrített gazdag anyag tárgyalja a kora reggeltől késő estig előfordulható események, ünnepségek, fogadtatások stb. illemszerű követelményeit, s a munkahelyen, a szórakozásban, az utcán és a családban való viselkedés, magatartás illemszabályait. Mindjárt az első részben összegezik az illem alapvető követelményeit, melyek betartása nélkül többé-kevésbé félszeggé válhat mindenki. A nyilvános fellépés, megjelenés sokak véleményét, kritikáját, megjegyzéseit szüli és mindenekelőtt a saját érdekünk, hogy ne keltsünk ellenszenvet mások szemében akár túlzott szerénységgel, vagy ellenkezőleg, egocentrikus viselkedéssel, esetleg helytelen öltözködésünkkel. E tanulságos mű ugyanis nemcsak a helyes viselkedés előírásait tartalmazza, hanem széleskörű áttekintést nyújt a különféle ruhák alkalomszerű használatáról is. Sajnos, a helyes öltözködést még sokán nem tartják fontos problémának. Gyakran megfigyelhetjük, hogy komolyabb nyilvános helyeken, ünnepi alkalmakkor a nem odavaló öltözet feltűnést kelt és kellemetlenül hat nemcsak a „vétkes megjelentre", hanem környezetére és valamennyi egybegyűltre is. A könyv megfelelő útmutatást ad a ruhafajták szabályszerű használatára, jóllehet, néhány helyen túlzott előírásokat is tartalmaz, pl. keménykalap, cilinder, frakk, stb. viselésére vonatkozóan, holott a modern ruhatárból, mint tudjuk, ezek a dolgok legnagyobbrészt már hiányoznak és valószínűleg nem is kerülnek vissza. A könyvnek fontos részei különösen a fiatalok, a jövendőbeli családalapítók számára azok, ahol a szerzők részletezik a családi események: születésnap, eljegyzés, esküvő, vendégfogadás, vendéglátás, temetés stb. megrendezésének szabályait, az asztalterítés „művészetét" és végül összefoglalva az ifjúság nevelésének egyes problémáit, az iskola szerepét, az ifjúsági szervezetek küldetését és a diákok helyes tevékenységét, feladatait és viselkedésüket az iskolai — illetve a szervezeti életben. A könyv többek között tartalmazza még a dohányzás, az étkezés, a bemutatkozás, a tánc, a levélváltás, az ajándékozás illemszabályait is. A könyv amellett, hogy tanulságos, hasznos oktató olvasmány, nem száraz, hanem érdekes és élvezetes, könnyed, gördülékeny a nyelvezete. Ügyes, ötletes meglátásai, szemléltető példái, jó illusztrációja izgalmas visszhangot keltenek az olvasóban, mert önkénytelenül is összehasonlítja viselkedését a könyvben olvasottakkal. A mű fontos szerepet tölthet be a kommunista erkölcsre való nevelésben is. Őszintén ajánljuk ezt a könyvet. Meggyőződésünk, hogy rövid időn belül minden család kézikönyvtárában megtaláljuk majd ezt a jó modorra, ízléses öltözködésre, előzékeny, tapintatos, figyelmes viselkedésre és sok más hasznos, nélkülözhetetlen jó tulajdonságra oktató könyvet. Szabó Géza Gondolatok az irodalmi körökről NOHA AZ ORSZÁG különféle helyein már elég szép számmal levő irodalmi körök eddig is jól dolgoztak, most, az összejöveteleknek különösen kedvező őszi-téli időszak alatt minden bizonnyal fokozódik tevékenységük. Jönnek a hosszú esték, lesz idő kicáerélni a gondolatokat. Az idő azonban a régi közmondás szerint is pénz, s nem mindegy, hogy e „pénzt" mire használjuk feí. Bizonyára nem mindegy ez az irodalmi körök tagjainak sem. Ezért teszünk munkájukkal kapcsolatban egy-két megjegyzést. Bármennyire különféle színvonalúak is irodalmi köreink, a tagokkal folytatott beszélgetésekből ismételten azt állapítottuk meg, hogy nincsenek tisztában feladataikkai, nem látják mindig csoportjuk célját. Többen — különösen a szerénységgel távolról sem jellemezhető írójelöltek közül - már a csoportokat illetően általában használt elnevezést is fenntartással fogadják s az „irodalmi kört" „írói körre" helyesbítik. E látszólag semmitmondó különbség mély tartalmat jelent. A Csemadok helyi szervezetei és a művelődési otthonok keretein belül irodalommal foglalkozó csoportok tagjai közül egyesek ugyanis kicsinylik az irodalmi jelzőt, s magukat íróknak képzelve természetesnek tartják, hogy a kör, amelyben részt vesznek, „írói kör". TALÄN MONDANI sem kell; jelentős tévedés, ami azért is sajnálatos, mert e felfogás hozza magával a tulajdonképpeni feladatok és cél nem ismerését, az útvesztőben való botorkálást. Áz irodalmat szerető s az írással próbálkozó emberek csoportjának az irodalom szeretetére és megbecsülésére való nevelésen kívül az a feli adata, hogy fejlessze a tagság eszté• tikai és kritikai érzékét, az irodalomban tájékozódni tudó olvasókat, művelt embereket neveljen. Akik magukat „íróknak", csoportjukat pedig „írói körnek" nevezik, azok a körnek épp eme legfontosabb célját és feladatát hagyják figyelmen kívül és sok esetben mást nem csinálnak, mint „irodalmi műveik" véget nem érő felolvasásával untatják a tagokat. Ne essék félreértés! Nem a kezdő tehetségek, a valóban írónak indulók elképzelései és próbálkozásai ellen vagyunk. Helyes, ha az irodalmi körben a saját alkotásokat is megvitatják. E vitákban azonban nem merülhet ki a kör egész tevékenysége. A CÉLJUKAT ÉS FELADATUKAT helyesen ismerő irodalmi köröknek a tehetségkutatáson és a fentebb már említett feladatokon kívül éppen az önálló alkotások megvitatásakor kell a magukat zseniknek tartott műkedvelőknél kialakítani a helyes kritikai érzéket, és nem utolsósorban a szerénységet. A célját helyesen felfogott irodalmi körben ez így is van. Sajnos, e „problémára" éppen ott fordítják a légkevesebb gondot, ahol a legkisebb a valószínűség, hogy a kör egyes tagjaiból elismert írók is lesznek. „írói körnek" még a losonciak sem nevezik körüket. Pedig ez a kör már SZTYEPAN SCSIPACSOV: A SZERELEM STRÓFÁI Az első hajnali napsugárral az állomásról a Nyevkára siettem. Hozzád. Harmadszor kopogtam s vártam. Oly kínos érzés fogott el a csendben! S egyszerre csak halk, lassú kopajjal te jöttél. Ó, mily könnyű léptek! Feledhetetlen volt e hajnal! Ajtót nyitottál s csókod égett ajkamon, ahogy átkaroltam szorosan meleg tested, vállad ... Megállt a napfény ablakodban, s megleste tán könnyű ruhádat, míg folyt a fákról a tetőkre, majd megpihent a könyvespolcnál. Te kipirultán álltál a csöndbe', és mint a napfény, olyan voltál. Kulcsár Tibor fordítása egy időszaki folyóirattal ís rendelkezik s a csoportban vannak író-ígéretek. Fejlődésükre azonban mi sem lenne károsabb, ha a kör tagjai máris íróknak gondolnák magukat és mitsem törődnének önképzésükkel, írásaik színvonalának állandó emelésével és azzal, hogy betöltsék elsőrendű feladatukat: az irodalom népszerűsítését. Hogyan nevezhetik akkor magukat íróknak, csoportjukat „írói körnek" azok, akik bizony mélyen a losonciak színvonala alatt vannak? A jószándékkal párosult ügyszeretet, különösen ha az adottság sem hiányzik, az írói köröknél szerényebben hangzó irodalmi körben is meghozza az eredményt. Ne legyenek ezért az irodalom barátai sehol se szerénytelenek. Az eddig mondottak üres szócséplés lenne, ha nem hoznánk példát annak bizonyítására, milyen a hivatását betöltő, jól működő irodalmi kör. A losonciakról rríár írtunk, a csoport tevékenysége többé-kevésbé ismert olvasóink előtt. Egyébként a losonciak körében többen vannak, akik írásaikkal lapjainkban is gyakran szerepelnek. PÉLDÁUL A ROZSNYÓI irodalmi kört kell említenünk. E csoportnak minden törekvése az, hogy betöltse az irodalmi körök elsőrendő: feladatát: megismertesse és megszerettesse a klasszikus és a jelenkori haladó irodalmat. A csoport bányászokból, földművesekből, iparosokból és értelmiségiekből tevődik össze. Nem csinálnak rendkívülit, de amit csinálnak, azt jól, közmegelégedésre csinálják. Eddigi működésüket például — a körön belül folyó élénk és sokirányú irodalmi vitán kívül — Arany János, József Attila, Fábry Zoltán, Hviezdoslav és Móricz Zsigmond irodalmi estjei jelzik. Az esték iránt mindig nagy volt az érdeklődés. A rozsnyóiak így jól végzik feladatukat. Nemcsak maguk igyekeznek ^ minél jobban megismerni és meg- fl szeretni az irodalmat, de másokat is az igazi irodalmi értékek megismerésére és megszeretésére nevelnek. A többi körök miért nem dolgoznak hasonlóan? CIKKÜNK ELEJÉN említettük, hogy az idő pénz, és nem mindegy, hogy e „pénzt" mire használjuk fel. Véleményünk szerint az őszi-téli időszak alatt kínálkozó időt az irodalmi körök akor használják ki helyesen, ha elsősorban a klasszikus és a jelenkori haladó irodalom megismerésére és megismertetésére törekednek. Balázs Béla Pártunk XI. kongresszusa ideo-. lógiai téren egyik főfeladatul az emberek gondolkodásában megnyilvánuló burzsoá csökevények, a burzsoá ideológiák elleni következetes harcot jelölte meg. A kongresszus hangsúlyozta annak fontosságát, hogy kulturális forradalmunk gerincét és lényegét az új ember kialakításának és nevelésének kell képeznie. Annak az új embernek a nevelését kell szolgálnia, aki minden tettében és gondolatában, cselekvéseiben és megnyilvánulásaiban a most épülő és kialakuló új társadalmi és gazdasági rendszernek tudatos formálójává, cselekvő részesévé válik. Aki nemcsak kapni akar a társadalomtól, annak kialakuló új rendszerétől s nem úgy tekint a társadalomra, mint egy tőle távol álló, akaratától, cselekvésétől, egyéni és emberi törekvésétől független valamire, hanem helyét leli és tudja ebben a társadalomban, tudatában annak, hogy magatartása és munkája, emberi érdekei és vágyai nemcsak elválaszthatatlanul öszszefonódnak a társadalom érdekeivel és célkitűzéseivel, hanem annak kialakításában tevékeny résztvevő is. Kétségtelen tény, hogy a burzsoá ideológiák, csökevények és hatások elleni harcban igen jelentós helyet foglal el a kispolgári mentalitás elleni küzdelem. Olyan fogalomról, felfogásról, élet- és társadalomszemléletről van szó, melynek létezésével és hatásával lépten-nyomon találkozunk, s amely mélyen begyökerezett az emberek gondolkodásába, élet- és társadalomszemléletükbe. Az ellenük való harcot bonyolulttá teszi az a körülmény, hogy hordozóik és terjesztőik dolgozó, munkájukból élő emberek, hogy magát a kispolgárságot nem számolhatjuk fel forradalmi úton, mint ahogy felszámoltuk a burzsoázia gazdasági 0 ILLÓ és politikai uralmát, hogy a kispolgárt a munkásosztály szövetségesévé téve meg kell nyernünk a szocializmus gondolatának és ügyének. A kispolgár osztályhelyzeténél fogva nem ellenségünk, ám világnézete, életszemlélete és erkölcse, egész mentalitása idegen a munkásosztálytól és annak politikájától, szemben áll a munkásosztály célkitűzéseivel és törekvéseivel. A kispolgársággal kapcsolatos feladatunk tehát kettős: egyrészt meg kell nyerni a munkásosztály politikájának, a szocializmus gondolatának, s ki kell vonni a megvert burzsoázia befolyása alól, amely igyekszik tömegbázist teremteni magának a kispolgárság körében, másrészt meg nem alkuvó, következetes harcot kell folytatni a kispolgári mentalitás minden megnyilvánulása ellen, mint a szocializmustól idegen, a marxizmus-leninizmussal ellenséges nézetek ellen. Ahhoz, hogy megértsük a kispolgári mentalitást, hogy megtaláljuk gyökereit, amelyeken keresztül az új viszonyok között is táplálkozik és virul s hogy tudatosíthassuk veszélyes voltát az új, a szocialista társadalmi rendszerre nézve, meg kell határoznunk magának a kispolgárnak a fogalmát és osztályhelyzetét. Kit nevezünk kispolgárnak? A kistulajdonost: a földművest, az iparosokat, a kiskereskedőket és más ehhez hasonlókat. Rendszerint különbséget teszünk még a városi kispolgárság és a kispolgárság egyéb rétegei között, és ide, a városi kispolgársághoz számítjuk még az értelmiség alacsonyabb kategóriáit, a kisés középtisztviselőket is. Látjuk tehát, hogy a kispolgár alapvető jellegzetessége kistulajdonosi mivolta, aki ugyan termelőeszközökkel rendelkezik — pl. a földműves —, de dolgozik, a maga munkájából él, vagy ha foglalkoztat is idegen munkaerőt — pl. a kisiparos — megélhetését döntő mértékben a saját munkájából fedezi. Tehát nem kizsákmányoló, aki csupán mások munkáján élősködik, de nem is munkás, aki csupán saját munkaerejének áruba bocsátásából volna kénytelen élni. Éppen ez a „se ez, se az" helyzete kelt illúziókat a kispolgárban ,s ringatja magát a valóságban nem létező arany középút ábrándjaiban. Viszont éppen ez a „se ez, se az" helyzete határozza meg osztályhelyzetét is és egyrészről azt — amiről már az előbb szóltunk —, hogy a kispolgárt osztályhelyzeténél fogva a munkásosztály szövetségesévé lehet és kell is tennünk, másrészről jedig azt, hogy a kispolgárság nem számolható fel forradalmi úton, mint a burzsoázia. A kispolgársággal szemben folytatott politikánk helyességét, azt, hogy a szocializmus oldalára állítsuk, maga az élet igazolta. A dolgozó parasztságnak a nagyüzemi, szövetkezeti gazdálkodásra való áttérése, a kisiparosoknak a kisipari termelőszövetkezetbe tömörülése összhangban van a szocializmust építő társadalom érdekeivel és célkitűzéseivel s megfelel és kielégíti az egyén érdekeit és célkitűzéseit is. Ám az a körülmény, hogy a kispolgárság elveszíti gazdasági pozícióit, egyáltalában nem jelenti azt, hogy ezzel megszűnt társadalmi tényező lenni. A kispolgárság mint olyan túléli önmagát, az emberekre gyakorolt hatása és befolyása tovább terjed, behatol és gyökeret ver az emberek gondolkodásába és szokásaiba és a megváltozott társadalmi és gazdasági viszonyok között is sokáig érezteti káros hatását. A kispolgári mentalitás rugalmasan alkalmazkodik az új helyzethez, felveszi annak külsőségeit, sokszor forradalmibb a forradalminál, ámde mindez nem változtat azon, hogy a kispolgári mentalitás alkalmazkodó külsőségei ellenére is reakciós szemlélet és visszahúzó erő. A kispolgári mentalitás egyik fő jellegezetessége az illúzió keltés saját helyzetét illetően. A már előbb említett „se ez, se az" elmélettel a saját örökkévalóságát szeretné valósággá tenni, arról ábrándozva, hogy túlél minden rendszerváltozást. Ismeretes az „örök paraszti sors" hamis, a valóságot elkendőző illúziója, amely tagadta a paraszti sors forradalmi átalakulását. Ez a „örök"-nek hirdetett „sors belenyugvás" szülte aztán a parasztnak a „magam embere vagyok" ábrándját, azt a csalóka nézetet, hogy a néhány holdas kisparaszt mindenkitől független ember, aki nem tartozik számadással senkinek, azt tesz, amit akar, mint mondani szokta: „akkor kelek föl, amikor akarok, akkor dolgozom és azt, amit akarok, a magam ura vagyok, nem parancsol senki." Mily csalóka ábrándja volt ez a paraszti embernek. De még mennyire, hogy függött a kapitalista társadalmi rendszertől, a piaci árak alakulásától, az adótól meg a banktól, a végrehajtótól és az egész burzsoá hatalomtól. Dehogy is volt a saját ura, aki akkor kelt, amikor akart és azt dolgozott, amit akart. Tette azt, amire a társadalmi rendszerből eredő életkörülményei és szükségletei kényszerítették. Ez pedig lényegében a puszta létért való szüntelen élethalál harc volt. Ez a „se ez, se az", a „magam embere vagyok" illúziói a szövet- A kezeti mozgalom kezdeti éveiben ^ súlyos kerékkötői és gátjai voltak a nagyüzemi gazdálkodás térhódításának és azok még ma is az egyénileg gazdálkodó földművesek körében. Tévedne azonban az is, aki úgy vélekednék, hogy az a földműves, aki a közös gazdálkodást választotta, mint egy parancsszóra egyszeriben közösségi emberré válik, elvetette régi szokásait, erkölcsét és egész eddigi mentalitását. Ennek ellenkezőjére mennyire jellemző az egyes szövetkezeti tagok szinte durva individualizmusa, az önzéfe, az egyéni érdek előtérbe helyezése és hajszolása s mindez a közösség rovására, amely számára egyelőre még idegen, távoli, amelytől csak kapni akar, de minél többet, ám adni annál kevesebbet. Emlékezhetünk még arra az egy-két év előtti időkre, amikor nem egy szövetkezetben súlyos problémát okozott, hogy a szövetkezeti tagok a legnagyobb nyári munkák idején is csak napi nyolc órát akartak dolgozni. Ugy képzelték el, hogy a szocializmus, a közös gazdálkodás valamiféle sültgalamb várást, a csodálatos terülj asztalkámat jelenti, hogyha szocializmus van és ha a kapitalizmus alatt oly embertelenül sokat dolgoztak, még hozzá másokra, az urakra, akkor most már, hogy fordult a kocka, dolgozzanak mások ránk, dolgozzanak ránk az urak. Abból kifolyólag, hogy a kispolgár „se ez, se az", se nem tőkés, se nem proletár — most nem a parasztságról beszélünk, amelynél ÚJ SZÖ 6 * 1838 október 25.