Új Szó, 1958. szeptember (11. évfolyam, 242-271.szám)

1958-09-07 / 248. szám, vasárnap

A háború: gyilkosság (Egy német regény tanúsága) Amikor eljött az áldatlan idők tel­jessége, és megkezdődött korunk el­embertelenítése, amikor a türelmetlen csengetésre nem ^ tejes fiú állt előt­tünk, amikor intézményesen tervez­ték és terjesztették a félelem légkö­rét és az embereket kezdték házaik­ból elhurcolni, amikor a szégyenfol­tokkal egyidejűleg gombamódra csiz­mák és egyenruhák lepték el az uta­kat és tereket, amikor a szellem em­bere hallgatott vagy menekült és bitó, bárd, börtön és otthondúlás ál­landósult, akkor e baljóslatú évek­ben, mindez egy célt szolgáit, egyet akart és valósított: az erőszak to­tális formájának, — a háborúnak elő­készítését. Még nem éltünk 1939-ben, de már tudtunk mindent és rögtön az elején kimondtuk a döntő szót: háború he­lyén és helyett — a gyilkosságot. A háború: gyilkosság. A háború inté­zői, sztratégái jóval a háború előtt a gyilkosság félelmetes légkörét léle­geztetik az emberekkel. Szabad utat a háborúnak: ez nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint — szabad utat a tömegesen gyilkossá kitenyésztett embereknek. A háború korunkban elért teljessége megkívánja és megköveteli, hogy min­den a háború szolgálatába álljon. A test éppúgy, mint az agy. Hogy a test, az izom, a kéz gyilkolni tud­jon, az agyat kell kikapcsolni, vagy az agyat úgy trenírozni, hogy egész csodálatos munkájával a kriminalitást vállalja és szolgálja. Hiába Vannak a háborúnak filozófusai, Clausewitzei és világgá rohanó megszállotjai, Hitlerei, — a háború gondolati síkja a föld, a tömeg és az emberi test anató­miájává szűkül össze. Geográfia, pro­paganda és bonctan a vizsga anyaga. Ismerni kell a földet, a dúlás terepét, a gyilkosság színhelyét és ismerni kell eszközét: a tömeget és a gyil­kosság objektumát: az ember testét. . A háborúnak ez és ennyi az agy­munkája, kultúrája. A gyilkosság kul­túrája, mondottuk annak idején. Elő­legezett megérzés volt ez, intuitív meghatározás: a döntő bizonyítékok még nem voltak a kezünkben. A mil­liós néma tanúk: a gyilkosság áldo­zatai csak később igazolták kezdeti elszörnyülködésünket; borúlátásunkat. Emlékszem: régi, diákkori borzon­gás adta a számba a döntő meglátás szavát: a „gyilkosság kultúráját". Va­lamikor régen a tizennégy előtti béke­években, a diákponyva hőse az ame­rikai mesterdetektív: Nick Carter volt. Az egyik füzet címére pontosan emlékeztem: „A pittsburgi gyilkos­iskolában". A színes címlap lázbaverőn és ígéretesen előlegezte a szenzációt: ott lógott kötélen, a földtől lábujj­hegyire húzva az áldozat, a delikvens: maga a gyilkos csapdába esett mes­terdetektív, vagy a segédje, már nem emlékszem pontosan. A banditák ke­zébe jutott detektív anatómiai ob­jektummá degradálódott: bábú he­lyett rajta demonstrálták a legbizto­sabb azonnali halált okozó döfések helyeit. Közben, akárcsak egy anató­miai auditóriumban, mohón figyelve ültek a „tanítványok". Mondanom sem kell, hogy amikor a vizsgázó jelölt felemelte kését, hogy a biztos halál mestervizsgáját letegye, betörték az ajtót és — happy end. A happy endek azonban csak pony­varegényekben fordulnak elő. A va­lóságban minden másképp történik. De mert gyilkosságról, gyilkos-iskoláról van szó, a ponyvaregény elemei vál­tozatlanul fellelhetők a korvalóság rémregényében: a Hitler-indította má­sodik világháborúban. A pittsburgi gyilkosiskola ponyva­regény volt, az anatómiai tanterem, a próbagyilkosság — farítáziatermék. Mi mindennek kellett történni, hogy ez a giccses címlap világot vérbebo­rító realitássá lépjen elől? Rémre­génnyé, melynek valósága azonban mindenütt és mindenkor kitapintható. Egy regény bizonyítja, német regény: tanúság és tanulság művészi hatvá­nyon, tehát maradandón és cáfolhatat­lanul. Harry Thürk regényéről beszé­lünk: Die Stunde der toten Augen. (A holt szemek órája.) Amit 1933-ban éreztünk és amit a gyil­kosság kultúrájaként határoztunk meg, az itt e regényben kap végleges igazo­lást. Maga a volt német katona beszél, aki gyilkosnak tudja és mondja magá) és aki ezt el is tudja hitetni önmagával és másokkal, az olvasókkal. Itt a gyil­kossá kitenyésztett ember beszél, akit a legyilkoltak üvegesedő és mégis min­denütt jelenvaló, mindent meglátó szemel nem engednek élni. Szólnia kell: beszél­ni és — tanúskodni. Ő a koronatanú és senki más! Mi csak tapogatózhatunk, ml csak visszahatás lehetünk. De a hitleriz­mus realizálását, gyilkos éš gyilkoló igaz­ságát maguknak a németeknek, közelebb­ről — a német katonának kell klmon­l dani. Ezért fontos és ezért döntő Harry i Thürk regénye. Hiteles valóság: „E könyv 1 eseményei nem kitalálások, ezek a máso­dik világháború utolsó évében hasonló módon játszódtak le a mazuri szovjet­német fronton." Nem mese ez, gyermek! Gyengébb Idegzetűek ne nyúljanak ehhez a könyv­höz. Maguk a katonák sem bírták végig a gyilkosságot — futó szalagon: az ön­gyilkosság a felőrölt Idegek logikus csat­tanója, ahogy a rezignáció sem bírta meg­tenni a döntő lépést: az emberré undo­rodást, az öneszmélést, a visszafordulást. E regény katonái sorra pusztulnak, mind­egy, hogy az undor öli meg őket, vagy az ellenség golyója és gránátja. A regény rettenetes igazsága: a gyilkossá tett ka­tonák öntehetetlensége — gyávasága. A gyáva gyilkos: ez a paradoxon adja a kezünkbe az egész hitlerizmus nyitó kulcsát, a háború irrealitásának, emberi lehetetlenségének, korszerű meg nem en­gedettségének — lehetővé válását, mu­szájjá erőszakolását. „Értsd meg, ml va­gyunk a fejbólintó Jánosok generációja, melyet lassan trágyává dolgozhatnak fel. Mert parancsmegtagadásra gyávák va­gyunk, épp azért teljesítjük azt a leg­pontosabban és odaadóan mindig... Az embernek nincs más választása. A robo­gó vonatról nem lehet leugrani." E regényben nem bakákról, talpasok­ról van szó, nem a „frontdisznókról", akiket a szerencse tart meg, vagy a golyó és srapnellszilánk véletlenje pusztít el, itt egy különleges alakulat gyilkos és halálos kalandjait borzongatjuk. Ejtőer­nyősök a hősei a könyvnek: a Iegvakme­rőbbek, a legkiválogatottabbak. „Mi az ölés és rombolás specialistái vagyunk", mondják magukról. A front mögött hida­kat, vonatokat, autőkat robbantanak, öl­nek és gyújtogatnak. Az akciók simák és nesztelenek, az előkészületek zaj­talanok: az őrszemeket osonó árnyék­ként kézzel kell elintézni: késsel! Gyil­kolni kell ténylegesen és valójában és nem egyszer és nem kétszer és mindezt — sajátkezúleg. Sokszor kés sem kell: „A puszta kézzel való ölés hét fajtáját tanultuk meg." Kézzel és késsel: az ál­dozatot hátulról balkézzel kell nyakon ölelni és a kést pontosan a vesébe szúr­ni és a sebben — megforgatni. Az áldozat így hangtalanul csuklik össze, a gyilkos­nak most már gyengéden csak a holttes­tet kell a földre engedni. A gyilkosiskola tanításába azonban egy kis hiba csúszott. A gyilkos is ember, még ha katona is: bűnbocsánatos hazugsággal útjára bocsá­tott embervadász. A gyilkos gyilkossága foglyaként egyre több akadályba botlik: holt szemek vigyázzák és kísérik lépteit és a még élő szemek vádbeszéde: „me­gint az az átkozott,, ijedt gyerekarc fog rábámulni ha meghalt... én már nem birok halottakat és haldoklókat nézni ... ha ez még soká tart, a bolondok házá­ba kerülünk. Ezt nem lehet kibírni." így beszél a gyilkos, a „hős". Az un­dor öklendezését érezzük állandóan. Itt csak ital segít és a nők. Alkohol és szexus: a bevetések időközét teljes egé­szében ez tölti ki, a tompító mámorba feledkezés, a kilengésbe menekülő haj­szoltság: „az egész háború a halálféle­lem, undor és snapsz keveréke". A fér­fiak „hősök lettek és az asszonyok rin­gyók. Az ember eredendően nem volt gyilkos, gyilkossá, köteles gyilkossá, a háború tette: „Mi azok vagyunk, akikké tettek minket, és a kéz, mely a kést tartotta, a sötétben világítani fog, ha egy lányt próbálsz majd simogatni... Örült vagyok. De én nem őrültként szü­lettem. Én nem mint őrült vonultam be." Nem mint gyilkos! A háború embertele­nítő volta manifesztálódik itt mint a leg­logikátlanabb emberi lehetetlenség. Az undor, az őrület, mint a gyilkolás termé­szetes kísérő jelensége, felfedi e folya­mat és viszonylat egész tarthatatlanságát, lehetetlenségét. A gyilkos nem bírja a diktált ro­hamot: a gyilkos feladja önmagát, mert a gyilkos és gyilkoló lehetetlen­ségre későn döbben: „Mi túlsók hi­dat robbantottunk, mi túlsók embert öltünk, mi túlsók tüzet gyújtottunk. Abba kellett volna hagyni idejében. Most már késő." A beszélő egy fél­óra múlva főbelőtte magát. Késő volt mindenképpen: az egyes ember nem menthette meg a lelkét, amikor tö­megőrület abrincsolta egy egész nem­zet agyát. Beteg, beszámíthatatlan gyilkosok: a fasizmus patológiája mást nem eredményezhetett. Gyilkosok, akik „hősök" gyávaságból, megszokásból, kényelemből. Gyilkosok, akik betegek. Gyilkosok, kik az Erika és a Lili Mar­len hallatára bőgni kezdenek." Mi mindnyájan szentimentálisak vagyunk. Mint az aggszűzek, ha ránk jön. Mi már nem vagyunk férfiak, csak szen­timentális könnyzacskók, de perfekt gyilkosok. Gyilkosok, kiket egy sza­márság könnyekre indít. Mi így mind. nyájan együttvéve kitölthetnénk egy múzeumot, melybe a huszadik szá zad németjeit, az utókor okulására kiállíthatnák. Van aztán szentimentalitás, mely gyilkol és — gyilkost gyilkol az em­berré ébredés pillanatában. Az egyik fejezet címe: „A meggyilkolt harmo nika". Egy embert öltek meg, egy orosz katonát, kinek nyakán még es­tében is ott lógott a hangnyekkenő harmonika. A gyilkosság után a moto­zásnál kitűnt, hogy ez a katona — nő! Ez a harmonika és ez a felfedezés egyszerre adta meg a kegyelemdöfést a gyilkosnak. Ezzel a kettősséggel, ezzel a mindennél reálisabb „szenti­mentalizmussal" nem bír megbirkózni. Menekülne, de nem tud határozottan dönteni és menekülésében képletesen és ténylegesen is a két front közé kerül, ahol egy német lángvető sze­meit kiégetve, halálra pörköli. A holt szemek órája beteljesedett. És itt, a két front kereszttüzében álló lyukban, döbben rá társával az igazságra — későn: „Megmondták ne­künk, kit és hogyan kell megölni. Végighajszoltak minket egész Európán, míg végül Európa elátkozott minket. Bennünket már régen megöltek, ré gen, mielőtt e lyukban el fogunk pusztulni." Előzőleg még parancsno­kuk pusztul el: Timm őrmester: a gyilkosok embervadító és kérlelhetet­len edzője. Elpusztult, úgy, ahogy lé­nye, jeligéje kívánta: „Ahol én va­gyok, ott halva lesz." Timm mindig gyönyörködve nézte iskolája művét, vetése gyilkos aratását: „Ezeket a fiú­kat én neveltem. Csak vért kell velük szagoltatni és nincs többé nyugalmuk, míg nem ölhetnek. Ezek a fiúk azzá lettek, amivé tenni akartuk őket. Ha ebből a fajtából kétmillió katonánk lenne, megnyerhetnők a háborút." Kétmillió Timm-tanítvány, kétmil­lió precíz gyilkos: micsoda perspek­tíva! De ez volt a cél: a háború a gyilkosság magas iskolája. Hősei, ta­nítótói csak a Timmek lehetnek. A Timmek, kiket katonáik csodálnak és követnek, míg el nem jön a pilla­nat, mely leleplezi őket, mint itt és most a kilátástalan rókalyukban, ahol a végponton és az utolsó órákban — szemben a halállal és leszámolón — a tehetetlenség kínjaként tör fel az átok: „Nem tudom, mint jött, hogy ennyire gyűlölöm Timmet... Ha még élne, azt kívánnám, hogy hatszoros halált haljon, nem! tizenkétszereset!" Ez a fokozás, ez a csillapíthatatlanul spontán feltört mohóság pontos, lep­lezetlen kifejezése a háborús gyilkos­ság lehetetlenségének, természetelle­nességének! Aki a legközvetlenebbül felelős mindezért: az ember gyilkossá dresszirózásáért, a precíz, pontos kés­szúrásokért, — annak büntetése csak a lehetetlenségig fokozva érhetné el a célját. A bűn azonban, melynek ir­tózatosságában nincs, nem lehet mél­tó egyazonos büntetése — megfog­hatatlan. A háború mely gigantikus irrealitásban és milliós anonimitásban gyilkol, a gyilkos realitást: az em­ber bűnét és büntetését sem tudja kellően felmérni és elítélni. A háborús bűnösök — napjaink pél­dája bizonyítja — felmentést kapnak, de áldozatuk: az általuk gyilkossá ki­tenyésztett ember — kétszer hal meg, ötször, hatszor, tizenkétszer, huszon­négyszer: ahányszor gyilkolt. És ez sem elég. A holt szemek órája: őrü­letet hoz: a lehetetlenség egyazonos eredményét. A háború, a fölbujtó: megfoghatatlan. önatmoszférájában, önmagában a gyilkos megváltatlan. Kívülről kell segíteni: a háború lég­körébe rekedteknek és a kívülállóknak egyszerre és egyben kell megmutatni, hogy mi volt és hogy voit. Mint ez a könyv, ez a regény, mely utólagos felismeréssel, megszenvedett élményé­vel — tanúként és tanulságként és végső fokon mint író dokumentálja, manifesztálja imperialista korunk ret­tenetes függő bűnét és igazságát: a háború: gyilkosság! FÄBRY ZOLTÁN T Altalános vita az új oktatási rendszerről Az Iskolai és Kulturális Ügyek Mi­nisztériumának vezető dolgozói rend­szeresen tájékoztatják a sajtó képvi­selőit és rajtuk keresztül az egész nyilvánosságot azokról az alapvető változásokról, amelyek az oktatási rendszerben az elkövetkező években fokozatosan megvalósításra kerülnek. Az új tanév megkezdése alkalmából a CSKP KB és a minisztérium képvi­selői beszámoltak arról, mennyire ha­ladtak már az új oktatási rendszer előkészítésében és milyen feladatok­kal kell megbirkózniok, hogy bizto­sítsák az új iskolareform sikerét a XI. kongresszus szellemében. A CSKP KB iskolaügyi bizottsága és illetékes osztálya javaslatot dolgo­zott ki a csehszlovák iskolaügy táv­lati fejlesztéséről és a javaslatot át­tanulmányozás céljából az iskolák, több üzem és EFSZ rendelkezésére bocsátja, hogy szóljanak hozzá és mondják meg véleményüket. A vitát a CSKP alapszervezetei fogják irá­nyítani, a hozzászólásokat november 15-ig a CSKP járási bizottságai, de­cember közepéig pedig a KB elé ter­jesztik. Milyen célt szolgál a vita? Hogy felhasználják a pedagógusok és szülők tapasztalatait az új oktatási rendszer végleges kidolgozásában. Azt az alap­elvet, hogy a jövőben az elméleti ok­tatás a gyakorlati oktatással párosul, a széles tömegek kedvezően fogadták. Ugyancsak kedvező visszhangra talált, hogy a kötelező nyolcéves oktatás ki­lencéves lesz. A hozzászólások főleg a részletkérdések és a gyakorlati megvalósítás terén fognak nagy se­gítséget nyújtani. Mivel az új oktatási rendszer nem­csak a tanterv megváltoztatását tűz­te ki céljául, hanem nagyarányú át­szervezéssel is jár, az Iskolaügy! Mi­nisztérium alapos megfontolás után arra az eredményre jutott, hogy há­rom évre lesz szükség, amíg az ország összes iskoláiban megvalósíthatják az átszervezést. A következő 1959— 1960-as tanévben a tanulóifjúság 27 százaléka végzi el a IX. osztályt, eh­hez 1500—1800 új tanteremre lesz szükség, az 1960-61-es tanévben 61 százalék, ami 4000-4300 új tanter­met igényel, végül is az 1961 —62-es tanévben már kötelező lesz valameny­nyi iskolában a 9 éves oktatás és ez összesen 6000—6500 új tantermet és 8000-9000 új tanítót igényel. Az 1962 —63-as tanévtől kezdve tehát a 12 éves iskolák a X. évfolyammal kez­dődnek. A fenti számokból világosan kitű­nik, mennyi befektetésre lesz szükség a kötelező kilencéves oktatás beve­zetésével és ebben még nincsenek feltüntetve a politechnikai oktatás­hoz szükséges segédeszközök, műhe­lyek. Pártunk azonban mint ahogy azt a kongresszusi határozat kimondja, a kulturális forradalom megvalósítá­sának fontos feltételét az ifjúság he­lyes nevelésében és alapos képzett­ségében látja. Nem sajnálunk erre semmilyen anyagi és erkölcsi áldoza­tot. Kétségtelen, hogy a meginduló vita nagy segítséget fog nyújtani a nehéz­ségek leküzdésében, mert a tanítók, a nemzeti bizottságok és a szülők egyaránt azon lesznek, hogy javasla­taikkal támogassák és megkönnyítsék e nagyszabású változások megvalósí­tását. —ya. találkozás a szpulľiyikkal Én a szabály s rend alkotója éjbe dőlt utcákon bolyongtam, mikor homlokod villó fénye felizzott egy csillagcsoportban. Bolygó létedre pontos ívvel száguldtad kimért égi pályád — A csodálkozás dobpergéssé hajrázta szivem dobogását. Már ezelőtt is hittelek új tagnak a csillagseregben. Tudtam pályád, súlyod, neved — nem vagyok hitetlen Tamás, hogy mindent látva látnom kelljen. — Ám milyen ünnepi varázs volt e szaggatott fényes ívben: Ez az éji találkozás tudássá tette, amit hittem. — Szerelmes vágyak éjjélén mondtam már csillagot enyémnek; te válóban vagy az enyém s mindenkié, akik remélnek nyugalmat, s gazdag életet szerte e felosztott világban, hol az eget átíveled, s hirdeted győztes igazunkat tömören: szerény villogásban. PETRIK JÓZSEF A bányásznap megünneplésére készülnek Közeledik a bányásznap, mindenütt az országban ennek megünneplésére készülnek. így van ez Rozsnyóbányán is. A termelési eredmények fokozása mellett nem feledkeznek el arról sem, hogy a bányásznapot méltó módon megünnepeljék. Az üzemi klub kul­túregyüttese is erre a nagy ünnepre készül. Az együttes a közelmúltban a Radúz és Mahuliena című színdarabot adta elő nagy sikerrel mind helyben, mind a járás több községében. A fia­talokból álló együttes a fáradságos napi munka után vidám esztrádműsort gyakorol a bányásznapra. Az együttest Ug orčák Ľudovít helybeli tanító és Erlich Július művészeti vezető oktatja rendszeresen és nagy igyekezettel. Minden remény megvan arra, hogy a bányászfiatalok kultúrműsorukkal méltó módon hozzájárulnak a bá­nyásznap megünnepléséhez. A sztalinói Opera- és Balettszín­ház bemutatta V. Gomolják „Fekete arany" című új balettjét. A szö­vegkönyv szerzői. A. Lukackij és N. Tregub, fő témája pedig egy kár­pát-ukrajnai komszomolcsoport tör­ténete, amely a párt felhívására a Donyec-medencébe megy, hogy mi­nél több „fekete aranyat" adjon ha­zájának. A darabot A. Bardovszkij és N. Jefremov rendezte. Díszlet­tervező: E. Ljahovics. Bakuban nemrégen arab nyelv­könyv látott napvilágot. Az új tan­évben az azerbajdzsáni iskolák 4000 tanulója tanul arabul. Ezzel egyide­jűleg megjelent egy a.ab nyelvű tankönyv az azerbajdzsáni főisko­lák számára is. I Illegalitásbeli lengyel versek an­' tológiája címmel nemrég versgyűj­temény jelent meg Varsóban. A gyűjtemény 120 költő verseit, va­lamint ismeretlen szerzők - par­tizánok műveit tartalmazza. Sokat közülük a háború idején, illegális folyóiratokban már közöltek. A köl­temények fő mondanivalója: a fasiz­mus ellen harcoló népek hazafisága és nemzetközi szolidaritása. A Moganbong-Domb címmel fil­met forgatnak a Koreai Demokrati­kus Köztársaságban, amely leleplezi az amerikai hadsereg kegyetlenke­déseit a koreai háború idején. A film forgatókönyvét Armand Gatti újságíró írta, rendezője a francia Jean Claudet Bonnardot. ÜJ SZÖ 5 * 1958. szepten>t>Mr f

Next

/
Oldalképek
Tartalom