Új Szó, 1958. szeptember (11. évfolyam, 242-271.szám)

1958-09-04 / 245. szám, csütörtök

M

orvay Gyula: AZ UT0L30 SZÁL EMBER Kiballagtam a határi dűlőbe, ott volt egy darabka földünk, fattyazni fogok, estére majd kijön a kocsi, felrakjuk a kórót. Határi dűlő, mivel ez a gyomos árok választotta el Tardoskedd község parasztjainak földjeit a gróf Nemesek és gróf Károlyiak birodalmától, mivel azok a nagybirtokok — birodalmak voltak. Ott minden nagy, minden sok volt: a kazlak óriási, bikahomlokú hatalmas rakások, a magtárak emeletesek és hosszúak, a birka áklok teteje két helyen is behorpadt. Hiába, hosszúk voltak ezek az ezerbirkás aklok. Az intéző úr lakása majdnem kastély volt, lovní szebbek voltak, mint a grófé, ami érthető volt: a grófnak 99 majorja volt, — 100 majorja csak Ferenc Jóskának lehetett — nem ért rá mindenhová elmenni, lophattak az intézők. És loptak is. Párizs messze volt a dögösi majortól: ott a gróf úr verte a pénzt, itt a béresek éltek a ganajlé mellett. — Cikkcakkban megy itt a határ, mint mindenhol a falu körül, hiszen a primácia régesrégen kikanyarintgatta magának a jó földeket, a rosszakon meg döglöd jenek a parasztok. Ezért mondták hát, hogy a primaciának falunkban „jó" 33 ezer hold földje volt. Ez a gyomos árok, ez az összevissza kanyargó kataszteri határ — mint nevezik — valamikor kivonalozódott, aztán a térképészek felmérték, így került a papírra. Ki gondolta volna, hogy ez a gyomos, pocsolyás árok — országhatár lesz? Pedig az lett. Meztéláb mentem, mély porba süppedt a lábam, lábujjaim között — mint gyerekkoromban — felfelé csurgott a por, talpam nehezen szokta meg a tarlószúrást. Hatalmas, széles, csendes volt a határ, a haragoszöld kukorica susogott, nagyon messze valaki lovát nógatta, de — hogyan lehet ez? — senki sem énekelt. Miért is énekelnének most a parasztok? Nincsenek itthon, hanem a II. világháborút vívják, mint mondják, a fronton vannak, elestek, már a gyom is elsárgult sírjukon, vagy éterszagú kórházakban nagy pólyák között feküsznek, de leginkább otthon mászkálnak mankóval. Rongyosnadrágú gyerek vezeti a lovakat a kútra, rongyos nadrágszára seszinű, de az is összeolvad pocsolyás lábaszárának fekete színével. Lovai fejüket hányva mennek utána, a kút sugára lassan ing és nyikorog, verebek ülnek a kútkáván. Fattyazok, nézem a fekete földet, melynek éles szemcséi sütnek és szúrnak. Mindig gyomra lépek, az legalább hűsít egy kicsit. Magasan áll az ég, tiszta kék, sehol egy felhő. Mikor lehajítottam a nyaláb sürükórót, akkor vettem észre az emberi. Hol a tarlón, hol a kukoricasorban jött. Idevalósi, vagy idegen? Ezt nem tudni. Ki lehet ez? Lép, jön, kezében egy hosszú rozsszalmaszál, a fa kócolt a le a kocsikról, azóta is ott lógnak a gabonaszálak, csakhogy a verebek régen kivágták kalászaikból a szemet. Bakancs, cérnanadrág, egy ing, földszínű pruszlik van rajta, fején parasztos kalap, benéz rajta az ég. Lassít, köszön, de nem tud megszólítani. — Jónapot! — köszön, felemeli kalapját, aztán vár. Vásárokon, országutakon, kocsmákban és parasztházakban tapasztaltam, hogy a parasztembert az idegen nem tudja megszólítani. Azt mondja talán, hogy jónapot kívánok, sógor úr? Miért sógora, miért ura? Egyik se, tehát rossz ez a megszólítás. Akkor: jónapot atyafi! — ez egyenesen sértés. Hogyhogy — atyafi? Hát atyafia neki az a parasztember? Dehogy is az, akkor ezzel nem lehet megszólítani. Sógor bácsi? Hátha fiatalabb az a parasztember, mint akt megszólítja őt? Bácsi? Hátha nem is bácsi, mivel fiatalabb? Akkor hát hogyan kell megszólítani a parasztembert a határban, amint fattyazik? A paraszt embert az idegen — nem tudja megszólítani. Elég, ha köszön aztán majd összemelegednek, megismerik egymást, s akkor beszélgethetnek. Ekkorra aztán az idegen nagy kincsekhez jut, mivel a magyar ember nem beszél, — novellát vagy regényt mond. Vagy mindkettőt egyszerre, de semmiképpen sem csak olyan levegőbe-szóródó az ő beszéde. — Jónapot! — No, hová tart? — kérdezem az embertől. — Hát csak előre — mondja csendesen. Megtörli homlokát. Kockás zsebkendője van, nem idevalósi ez az ember. Még azt is tudni, hogy a falusi boltokban milyen zsebkendőket árulnak. Aztán valamilyen nem-paraszt szaga van a bőrének. Ez, ez. Ezt megérezni. — Az jó, ha mindig csak előre megy, — mondom neki. Kezemben maradt egy szál fattyú, kezében a rozsszál. Szeme körül ránc van, szeme tiszta, szája erősen szorított. Sovány az arca, ádámcsutkája sebesen jár, arcbőrén a szél és az eső köszörülte erejét, most olyan, mint a napon cserzett abaposztó. | — Nem biztos, hogy jó, mondja I csendesen. Előre megyek, de hová? — i Nem tudná megmondani? — Meg tudnám mondani. Ennek a földnek a végére ér. Az még fél kilométer. Jó hosszú dülö ez, itt hoszszúkat lépett a mérnök. — Hová aka

rna menni, ha szabad kérdeznem? Hallgatott. Körülnézett, nincs-e em ber a közelben, de nem volt senki. Ki lenne a közelben, a magas ég alatt, itt a rengetegben, ahol kukoricatenger van, ahol három kilométer messzire ha szánt egy asszony két tehenével, aztán — senki. Ha pedig hallgat, akkor dehogy is a községbe való. Idegen, látni, hallani és — érezni, hogy idegen. — Kérem ... No tessék: nem lehet parasztember, paraszt nem kezdi úgy, hogy kérem, az belevág, mondja, ami a szájára jön ami éppen kell neki. — ... mennék — Szlovákiába .. . — Minek? — Csak. Mennék. Ezt nagyon csendesen mondta: Tudta, hogy itt a határban, köröskörül minden ember a németek kémje, látszott rajta, már bele is fáradt a sok határátlépésbe, szökésbe, bujkálásba, gyanakvásokba. Mindenki — német, minden ember a németeket szolgálja. Kezével mintha oldalt kapott volna, hogy el ne essen, össze ne roskadjon. — Lépjen ide beljebb, ide a kukoricába — mondtam neki. Ekkor lioszszan, mélyebb pillantással nézett rám. — Maga jó ember. Behívott a kukoricába, — mondta, elhajtva a széles haragoszöld leveleket szája elöl. — Azt is megtehette volna, hogy a tarlóra lép, mintha megszárítkozna a napon, hiszen izzadt a homloka, de nem ezt tette, — behívott ide a kukoricásba. Gondolom — nincs messze a határ. Várni kell. Hallgatunk, én fattyazok, az idegen meg a kukoricasorok között ül a földön. — Halló, mondja csak, nem lótott senkit? — kiáltja oda nekem a katona. — Megáll, szétveti lábát. — Senkit se láttam— mondom neki. Fattyazok. — Azt látom, de azért megkérdezem. Nyitott erre ez a szakasz, az ember soha se tudja, mi hogyan. — Persze, persze. Azzal megindul felém ...! — Menjen gyorsan, de ne álljon fel — súgom az idegennek. Várjon meg a kukorica végén, én is megyek. Jön a katona...! Menjen, menjen, de ne féljen, majd én feltartom őt. A katona odaér, kezet ad, rágyújt, az eget nézi és kérdezés nélkül mondja, hogy meleg van, unalmas itt a szolgálat... Legalább valami kis kalamajka lenne, — teszi hozzá, és leveri a hamut cigarettájáról. Azzal visszamegy az árokpartra unatkozni és országhatárt őrizni. No, megyek, — mondja, — gyühet a sarzsi, — A sarzsi az isten, attól tartani kell. Az idegen a föld végén bent ül a kukoricában. Átmegyünk az úton, szemben van egy agacsfa, vén jószág, alig van alatta árnyék, le sem lehet ülni, mivel töviskes ágak potyognak róla, aztán olyan keserű szag van az agacsfák alatt, gyökerük is mérges, érezni a szédítő kipárolgást. — No, elment. Mondja el gyorsan, kicsoda maga, hová megy, mit akar odaát? Egyedül van? — Én? Egyedesegyedül. Az utolsó szál ember vagyok ... mondta. Ha valamit igaznak találunk, azt mondjuk rá: ez ül. Ez a szlovák ,,to sedí" fordítása. A „ha", „hogyha", „mert", kötőszók helyébe sokszor az „amennyiben' kerül a fordításokban, mert (nem amennyiben!) a szlovák szövegben gyakran a „nakol'ko"-t találja a fordító e kötőszók megfejtőjeként. Sokszor bosszankodnak pedagógusaink, hogy a tanulók írásbeli munkájukban elhagyogatják a határozott névelőt. Nemcsak tanulóink betegsége ez, mások is elég gyakran megteszik. Tanulóinkra azonban kétségtelenül hatással van e tekintetben a szlovák nyelv is. Különösen a mondat elején jevö szó és a birtokos jelző előtt tartják feleslegesnek a határozott névelőt. Ilyen mondatokat találunk dolgozatfüzetükben: „Májat Miklós a kutyának adta." „Elkapta bikának a szarvát." Ha a mondat elején van a birtokos jelző, akkor még több esetben elmarad a határozott névelő: „Gáz sűrűségéről tanultunk." Erezzük, hogy az első mondat első szava elé, a második mondatban a „bikának" szó elé és a harmadik mondatnak szintén az első szava elé kell a határozott névelő. Nemcsak germanizmus, hanem bizonyos mértékben a szlovák nyelv hatása is, hogy minduntalan használják a hangsúlytalan személynévmást: János megbetegedett, ezért bevitték öt a kórházba. A szlovák nyelvben nincs tárgyas igeragozás, ezért kénytelenek használni ilyenkor az „őt" névmást: zaniesli ho. A magyar nyelvben erre nincs szükség. Mondhatjuk így: János megbetegedett, ezért bevitték a kórházba. Nehéz leszokni a főnévi igenévvel való felszólításról is. Még a német hatás maradványa, de tnost ugyanúgy segít terjesztésében a szlovák nyelv, mint valamikor a német. „Felállni!" „Leülni!" „Egyszerre csinálni!" „Cipőt letörölni!" — halljuk és olvassuk a különféle felszólításokat még az iskolákban is. A szlovák nyelvben ez jó, de a magyarban nem. Nekünk megvan a felszólító módunk, azt használjuk! (Álljatok fel! Üljetek le! Csináljátok egyszerre! Töröljétek meg a cipőtöket!) Most pedig szóljunk néhány szót a ragok helytelen használatáról! Szlovákos a -ra, -re rag használata a -ba, -be helyett, valamint az -n rag használata a -ban, -ben helyett. Ezektől az idegenszerűségektől nem mentes tanítóink is iskolaügyi dolgozóink nyelve sem. A tanítók a „na škole" hatására iskolán tanítanak (pl. nyolcéves iskolán), nem iskolában. A tanfelügyelők is az iskolára mennek ellenőrzésre (na školu), nem az iskolába. Még szerencsénk, hogy tanulóink az iskolába járnak, nem az iskolára, s az iskolában tanulnak, ném az iskolán. Általános és nagyon aggasztó jelenség a -nál, -nél rag használata más ragok helyett. A német „bei" hatására terjedt ez el a magyar nyelvben. A csehszlovákiai magyarok nyelvében még fokozottabban terjed a „pri" hatására. A -nál. -nél, a hely- és hasonlító határozó ragja. Ebben az értelemben helyes a hasznáiata: az asztalnál (mellett) ülünk, a testvéremnél vagyok, nagyobb az apjánál (nagyobb, mint az apja). De mi nemcsak ilyen értelemben használjuk, hanem úgyszólván valamennyi rag helyett. Használjuk a -ban, -ben helyett: A barátom az iskolánál dolgozik. Ha az iskola mellett dolgozik valamit, akkor helyes. De ha az iskolában dolgozik mint alkalmazott, akkor helytelen. Helytelen a használata a -kor rag helyett: A nagymosásnál fáztam meg. Helyesen: Nagymosáskor fáztam meg. Helytelen: Lövésnél visszarúg a fegyver. Helyes: Lövéskor visszarúg a fegyver. Helytelenül használjuk az -n helyett: Meglátjuk, ki fog keresni a vasút megépítésénél. Helyesen: megépítésén. Gátépítésnél dolgozik. Helyesen: gátépítésen. A -ra, -re helyett: A nagyobb ruhadarabok mosásánál a nagyobb mosógépet használjuk. Helyesen: mosására. A -val, -vei helyett: Ennél a kísérletnél bebizonyíthatjuk... Helyesen: ezzel a kísérlettel. Ennél a módszernél nagy eredményeket érhetünk el. Helyesen: Ezzel a módszerrel. Még a birtokos jelző ragja helyett is használjuk: Megállapították, hogy az egyik alkalmazottnál nem kielégítő a munkateljesítmény. Helyesen: ...hogy az egyik alkalmazottnak a munkateljesítménye nem kielégítő. IV. A szlovák nyelvben a birtokszó végén nincs biríokrag. Ha ezt akarjuk szlovákul mondani: az apa és fia, nem ismételjük ugyan meg az apa szót mint birtokos jelzőt (az apa és az apának a fia), de birtokos névmást használunk helyette: otec a jeho syn. Az ilyen kifejezést magyarra rendszerint így fordítják: az apa és annak fia, vagyis a „jeho" szlovák britokos névmás helyett a magyar mutató névmást használják. Erre pedig semmi szükség nincs, mert van birtokragunk. Sok ilyen kifejezést találunk: A? ember és annak életmódja... Helyesen: Az ember és életmódja. A rendeletek és azoknak megtartása... Helyesen: A rendeletek és megtartásuk. Tapasztalhatjuk ennek a jelenségnek az ellenkezőjét is: elhagyják a mutatónévmást olyan helyről, ahol szükség lenne rá. Különösen az alárendelt mondatokban, mégpedig a jelzős összetételekben történik ez meg. Pl.: „Az ember, akit tegnap elfogtak, bűnös volt." Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem elég a határozott névelő, hanem mutató névmás is kell: Az az ember, akit tegnap elfogtak, nagy bűnös volt. De ha már itt tartunk, szóljunk arról is, hogy feleslegesek és idegenszerűek az ilyen közbevetett mondatok is. A szlovák nyelvben sok ilyen mondatot találunk, hiszen ott nemek vannak, és a ktorý, -á, -é vonatkozó névmásnak azt az alakját használják, amelyik éppen a kiemelt szóra vonatkozik. Ezért több esetben mindjárt ez után a szó után következik a vonatkozó névmás a közbevetett mondattal együtt (človek, ktorého ...). A magyar nyelvben elkerülhetjük az említett példában a közbevetett mondatot: Az az ember nagy bűnös volt, akit tegnap elfogtak. Néha helyesebb, ha az alárendelő összetételt elkerüljük és mellérendelővel helyettesltjük. „A bűnöst elfogták, akit fejbe lőttek." Ez értelmetlenség. Azt a bűnöst fogták el, akit fejbe lőttek? Nyilván ezt akarjuk mondani: A bűnöst elfogták, és fejbe lőtték. Nem akarom részletezni a jelzős összetételekben előforduló nyelvi 'hibákat, hiszen ezek nagyrészt már régebbi keletűek, s alaposan elszaporodtak a magyar nyelvben a szlovák nyelv hatása nélkül is. Csupán egy jelenséget említek még meg a vonatkozó névmással kapcsolatban mint szlovák hatást. Kezdjük egy példával! Sokszor találkozunk ehhez hasonló fordításokkal: „Újraépítettem a ház falát, amely házat vettem." Tehát a ház szó ismétlődik a mellékmondatban. A szlovákban ez nem ismétlődik, mert ott a fal (stena) nőnemű, a ház (dom) pedig hímnemű, s a kötőszónak (ez esetben a vonatkozó névmásnak) azt az alakját használják, amelyik éppen a nemnek megfelel. A vonatkozó névmás a' ház szóra vonatkozik, tehát a ktorý alak tárgyesetét használják. (Dal soni obnoviť stenu domu, ktorý som kúpil.) JAKAB ISTVÁN Gyönyörű az alma (P. Haško felvétele) f t — Nincs. Igaza van. És abban is igaza van, azért hívtam ide, nehogy a deszkatoronyból az őr meglássa távcsövével. — Barátom. Maga jó ember. Maga — az én barátom. Nevettem. Nagyon is hamar a barátja lettem, de valóban azért hívtam be a kukoricába, hogy senki meg ne lássa. — No és... hogyan is mondjam csak: tehát Szlovákiába megy? Ki mondta meg, hogy itt a határ? Aha: lépésről lépésre mondták magának. Helyesen mondták, jó irányba küldték magát. A parasztasszonyok? Hát a parasztok nem? Azokkal nem beszélt? Ertem. — Azokkal nem beszéltem, csak az asszonyokkal, de azokkal se sokat. Tejet kértem, megfizettem, aztán egy szó, egy mondat: merre van Tornác, merre van Jattó, merre van Dögös, onnan még mennyire van a határ. Útlevelem van — mondtam nekik. „Menjen csak egyenesen a kút felé, az az út kivisz a bódéhoz, ott van most az országhatár" — Én tehát lecsavarni tam az útról, mivel — nem akarok nekimenni a katonának.. . Megért engemet, ugye? — Megértem, hogyne érteném. Magú — szökik. Még beljebb húztam őt a kukoricába, mivel nem messze, az árokparton feltűnt a határőr. Vállán puska, mellére távcső lóg. Néha szeméhez emeli, megáll, körülnéz, aztán a kék égre is feltekint, de az ég tudja, mit lát ott, hiszen egyetlen egy szem felhő sincs semerre, csak kékség, kék levegő egészen a csillagokig. — Vigyázzon... Lépjen beljebb! Látja, ott a katona. — Ott a határ? — Igen. Az az árok. Azon túl már — Szlovákia . Mondta, hogy szökik ... — Nem mondtam. Én csak — megyek. Meglátja, hogy én erre vissza fogok jönni, vagy vissza fogunk jönni... — No és... honnan jön, ki legyen, ha szabad kérdeznem? — Messziről jövök, délről, Jugoszláviából és megyek Szlovákiába. Most úgy örülök, hogy megtaláltam a határt. — Ne örüljön, barátom. Ott is németek vannak! — Tudom, tudom, de mégis, ott erdők is vannak, erre meg maguk felé csak síkság, csak síkság, semmi más. Ezer kilométerre el lehet látni maguk felé ... Én az erdőkbe akarok menni. — Hát azt lehet. No készüljön. Ha akarja, átvezetem ... A katona azonban megfordult és ki tudja miért, ott sétikált az árokparton, Máskor a deszkatoronyban kopog, onnan nézelődik, ott könyököl, nem is néz a látcsőbe, bajuszát pödri, vagy levelet ír, melege van, semmivel sem törődik, már a deszkára sem firkál, hiszen nincs hely: egymillió név, szó, mondat van odafirkálva: címek, ezer szeretlek. Őrizzük meg anyanyelvünk tisztaságát Nem tudom, ki hogy van vele, de én í nem tudem megszokni, hogy különösen \ fiataljaink igenlés helyett ezzel a szóval I feleljenek: 1 — No? A cseh nyelvből terjedt ez át szlovák) ba, s mi a szlovákból vesszük át egyre 1 nagyobb mértékben. Ha valamit megér" tettek, vagy egyetértenek velünk valami)ben. ezzel adják tudtunkra: — No? " Annyira terjedt ez a rövid, kérdő hangi súlyú igenlés, mint a járványos beteg\ ség. Jó lesz gátat vetnünk terjedésének. ! Nagyon elszaporodott a sajtóban, küj lönösen a fordított cikkekben a „továb( bi" szó a szlovák ďalší, -ia, -ie (további) j hatására. További 300 000 katonát szereljnek le, további eredményekre számítanak, [további győzelmet arattak sportolóink, to} vábbi gépeket gyártottunk, további gépeli ket viszünk a kiállításra, az említett trakí toros-brigád további dolgozói is szántanak j már — olvassuk újságjainkban. Kívánhatunk valakinek sikert további Í munkájához, figyelhetjük további tevéí kenységét, de a fenti mondatokban na(gyon idegenül hangzik a „további", j s érezzük, hogy más. odaillőbb szavakat \ szorított ki. További 300 000 katonát sze)relnek te — helyesen: ismét 300 000 kaj tonát szerelnek le. vagy: újabb 300 000 (katonát szerelnek le. Ugyanígy mondhatIjuk: újabb eredményekre számítanak, i újabb győzelmet arattak sportolóink, újabb "gépeket gyártottunk, úiabb gépeket visszünk a kiállításra, az említett traktorost brigád más dolgozói is szántanak már. Az Új Szó 1958. február 6-i számában i az ötödik oldalon az egyik címben ezt (olvashatjuk: Üj önműködő megmunkálót gép. Többször is megtörtént már, hogy \az obrábací stroj t megmunkálógépnek [ fordították, holott a magyar neve: szery'számgép. A magyar nyelv nem különbözteti meg fa szavakat nemek szerint. Ennek ellenére j szinte meggátolhatatlanul terjednek s ,,nö" utótagú összetételek. A „tanítónő", „orvosnő", „takarítónő", „elárusítónő" , szavakban felesleges a „nő" utótag, hiíszen a ,.tanító", „orvos", „takarító", „eli árusító" szavak sem fejeznek ki csupán \ hímnemét. A „nő" utótagú összetétel terI jedésének az az oka. hogy még nem rétgen férfiak töltötték be az állásokat, a (női alkalmazott kevés volt. Ezért a taní> tón, orvoson, elárusítón férfit értettek, s ha véletlenül nő töltötte be ezt az állást. egyenesen hangsúlyozták, hogy nő ý az illető. Most mér a nők előtt is szabad minI den pálya, csak az a nagy baj, hogy a {női alkalmazottak számának növekedésé(vei nem csökken, hanem növekszik a ) „nő" utótagú szavak száma. A szlovák nyelv hatására egyesek még * az eddig mindkét nemet jelentő „tanuló" (szóhoz is hozzáteszik a „leány" utótagot. Sok kétnyelvű iskolai nyomtatványon láthatjuk a „žiak" szó megfelelője! ként a „tanuló", a „žiačka" szó megfelelőjeként pedig a ..tanulóleány" szót. Er} re a megkülönböztetésre egyáltalán nincs v szükség. III. A sajtóban gyakran közzéteszik az államférfiak üdvözlő táviratait. Idegennek érezzük, amikor magyarra is többes számban fordítják az üdvözlet szót. s az egyes államférfiak nem üdvözletüket, hanem üdvözleteiket küldik egymásnak. A magyarban felesleges és idegenszerű üdvözleteket küldeni valakinek, elég ha íl üdvözletet küldünk. \ Ügyszintén felesleges és magyartalan a páros testrészeket jelölő birtokragos )szavakat többes számba tenni: kezeim, ŕ szemeim, lábaim, füleim. A magyar nyelv J ezeket egyes számmal fejezi ki: kezem, ' szemem, lábam, fülem. ÜJ SZÖ 6 * 1958. szeptember 4.