Új Szó, 1958. augusztus (11. évfolyam, 211-241.szám)

1958-08-14 / 224. szám, csütörtök

UTOLSO ÜZENET Egy nagy költő, egy nagyszivű em­ber utolsó üzenete fekszik előttünk az asztalon. Két szemérmesen szür­ke kötet, melynek súlyát csak akkor érzi az ember, ha felemeli, kezébe veszi, s belelapoz. Szabó Lőrincz 40 éves műfordítói működésének gazdag és hatalmas anyaga közel kétezer oldalon most érkezett el hozzánk. Életének utolsó percéig dolgozott ezen az emberfeletti teljesítményt Igénylő csodálatos művön, melynek gondolata még az ifjú Szabó Lőrinc­ben fogamzott meg, s amely gon-^ dolat mellett kitartott hűségesen, v mint az egyszer szerető nagy lelkek, egy egész életen keresztül. „Örök barátaink". Ezt a címet adta első műfordításgyűjteményének évekkel ezelőtt, ezen a címen jelent meg utolsó üzenete is egy 40 éves költői életmű ráadásaként, kiegészítőjeként és szerves részeként. Az „Örök ba­rátaink" végleges formáját ő maga adta meg. Halála megakadályozta, hogy a befejezett nagy mű elé elő­szót vagy bevezetőt írhasson, mi azonban, akik Szabó Lőrinc költésze­tét nem csak szeretjük, de emberré válásunk egyik lépcsőfokának tart­juk, mi, akik tanítványai szeretnénk lenni abban a mélységes embersze­retettel átszőtt nemes egyszerűség­ben, mely egyéniségének a magyar lírikusok népes táborában igen elő­kelő helyet biztosít, mi, előszó nél­kül is megértjük a tanító utolsó üze­netét. Öt, magát kell idéznünk, az Örök barátaink első kötetéhez annak ide­jén írt bevezetőjét, ha meg akar­juk fogalmazni, miért született meg e negyven éven keresztül készült hatalmas mű. „Ez a könyv azért szü­letett, hogy gyönyörködtessen és hogy barátunk legyen. A barátaimat mu­tatja be. akik között otthon élek, mindnyájunk örök barátait... Og.y érzem köztük magamat, mint a há­zigazda a vendégei közt. Felelős va­gyok értük, felelős vagyok nekik. Az országomat, magyar nyelvünket is­mertetem velük, őket pedig a ma­gyar közönséggel... Készült ez a könyv azért is, hogy ne legyek, ami mindjobban fenyeget, túlságosan egyedül. Társaságra szorulok, ked­vemrevaló barátokra, velük beszélge­tek. Magyar beszédük mégis csak más, mint néma jelenlétük a könyv­táramban. Segítséget, igazolást, bá­torítást kapok tőlük s remélem, azt adok vele másoknak. Cáfolatot sok­modern és sok konzervatív elfogult­ságra. Helyesebb léptéket az időt­len szemléletre. S készült ez a könyv Somorjai aratóünnepély Lapunk hétfői számában közöltünk már hírt a somorjai aratási Ünnepélyről. Az­óta ugyan elszaladt pár nap, azonban még mindig időszerű, érdemes rá vissza­térnünk és foglalkozni vele. Ez azért is fontos, mert az ott fellépett Csemadok csoportok műsora hivatva volt egyben pótolni azt, amit Zselízen elmosott az eső. Hasonló „Zselíz-pőtló" rendezvény lesz 17-én Gútán, a hó végén pedig Tor­naiján. A Csemadok Központi Bizottsága helyesen fontolta meg a zselízi Ének­es Táncünnepély ilyen „felújításának" szükségességét. A kultúrcsoportokat így az eddiginél sokkal több néző tekint­heti meg. Tehát többen szórakozhatnak, de egyben többen beszélnek, gondolkod­nak is majd a Csemadok munkájáról. Már­pedig gondolatokat ébreszteni az embe­rekben, okot adni vélemény-nyilvánításra, egészséges vitára — ez is a kulturális forradalmat szolgálja és szélesiti ki. Értékelése előtt azonban előbb néhány Szót a helyről, hiszen a környezet nagy befolyással van a műsor hatásosságára. A Békepark lidezöld fái lombsátorukkal védték a részvevőket a tűző naptól, itt­ott azonban átszűrtek egy-egy fénycso­vát. Jókedvű bácsik, kiöltözött asszo­nyok, kacagó fiatalok jártak keltek a Laci-konyhák, a sátorboltok, asztalok kö­zött. A hangok és dalfoszlányok pecsenye­illattal vegyültek egybe. Voltak, akik a fűbe telepedtek, mások állva kóstolgatták a zöldes-sárga, valódi bazinit, sétáltak, udvaroltak a fiatalok. Egyben azonban mindenki egyforma volt: az arcokon lát­szott a jólvégzett munka utáni felszaba­dult, feszéljtelen érzés, az elégedettség és elemi életöröm. S volt a szővetkeze­tesek napszítta arcában büszkeség ís, hogy elsők voltak! Ez a szabadban töl­tött néhány óra, szomszédfalubéliek ta­lálkozása, véleménycseréje — ez is kul­turális érték, a ma emberének lelki táp­láléka. Amikor a galántaí énekkar tagjainak ajkán felcsendült a dal, az elszéledt tö­meg odavonult a nézőtérre. Háromórás kultúrműsor kezdődött, amelynek leg­nagyobb részét tánccsoportok adták. Ismert dolog, hogy az énekkaroknak nem megfelelő a szabadtéri fellépés. Az elég kisszámú galántai énekkar szereplé­sének hatását tehát ez a körülmény is csökkentette. Utánuk Sztriezsenyec Rudolf csoportja jött a színpadra. Ez a csoport méltán viseli egy nagyobb terület, a Csallóköz nevét. Képes arra, hogy szín­vonalasan képviselje. Csupán legújabb táncuk, a Gyöngyvirág szedéstől-hóhullá­sig nevű összeállítás nem pereg olyan jól, mint már többi számuknál megszok­tuk. A tardoskeddi csoport a Váskatán­cával már sok tapsot aratott. Ez a tánc egyike a legsikerültebbeknek, amit Cse­madok-együttes adott elő. E két együt­tesnek jó érzékű, hozzáértő vezetője van; más csoportoknál éppen ennek a hiányát tapasztaltuk. Cjböl mutatkozik a Kerületi Népművészeti Tanácsadók gondosabb munkájának szükségessége. Vonatkozik ez az élénk tevékenységéről ismert magyar­béli csoportra is. Farsangolójuk nem vé­giggondolt feldolgozás. Láttunk már jobb táncot is tőlük: A magyarbéli borozót. Mivel a csoport tagjai szorgalmasak, megérdemelnék, hogy jobb, szakember ál­tal feldolgozott táncot tanulhassanak be. A taksonyi együttes nem rég kezdett sze­repelni nagyobb rendezvényeken. A kez­det velejárója, a bizonytalanság meg is mutatkozott táncukban. A táncszámok között szólisták léptek fel népdalokkal, és a műsort így tarkáb­bá, színesebbé tették. Megszoktuk már, hogy legalább egy szavalat is hangzik el az ilyen rendezvényeken. Somorján ez nem így történt. Azt jelenti ez, hogy a bra­tislavai és a nyitrai kerületben, (ezek csoportjai léptek fel) egyetlen irodalmi szakkör sincs. Pedig ideje lenne már, legalább a járási székhelyeken megszer­vezni. P. J. | játékból és gyönyörűségből. A rnű­I fordítás sokféle örömöt egyesít, nél­küle vak és süket maradna az érdek­lődés, majdnem mindarra, ami a köl­tészetből kívül esik a nemzeti nyelv határain. Általa indult meg és folyik szakadatlanul a világirodalom lélek­cseréje, gondolatcseréje az emberiség egyetemes, együttes töprengése, az élet kis és nagy dolgai fölött." Hasztalanul keresnénk gondolati rendszert e két kötet műfordításai között, egy költői lélek szeszélyes csapongásai ezek, de olyan csapon­gások, melyek végső soron egyetlen célt szolgálnak, gazdagítani a ma­gyar nyelvet és a magyar lelket. Gazdagítani oly értékekkel, melyek költői műfordítások nélkül örökké ismeretlenek maradnának előttünk. A műfordítás sohasem volt hálás egyetlen költő számára sem. A mű­fordítás csak egyetlen nyelven érték, s műfordításaival még egyetlen költő sem vált világhírűvé, hiszen a va­rázs szertefoszlik, midőn más kéz érinti művét. Műfordító, jó műfordító csak az lehet, ki maga is költő. Át kell éreznie a lefordítandó versben muzsikáló szépséget és igazságot. Azonosulnia kell vele, aztán újra megkölteni, megszülni önmagából, mint új alkotást. S a legnagyobbak mindig megérezték, hogy a világ „szellemi árucseréjében" részt kell hogy vállaljanak műfordításaikkal. Megérezték, számukra a műfordítás nemcsak kötelességérzetből végzett szükséges munka volt, hanem éppoly belső, egyéni izgalom, éppen olyan magánügy, mint a líra, az eredeti al­kotások. Szabó Lőrinc ezt tette. Ő maga írja, hogy a kitűnő műfor­dítás, az egyben kitűnő költészet, s a benne megoldott nyelvi feladatok egyenértékűek az eredeti alkotás ha­sonló eredményeivel. Olyan ez a két kötet, mint egy ér­dekfeszítő útleírás, a nagy felfede­zések korának érdekfeszítő olvas­mánya. Mindenegyes darabján érez­zük, hogy az illető vers egy-egy nagy felfedezés volt a költő számára, s e felfedezését elénk tárta, hogy mi is együtt örvendjünk vele. Hányan vagyunk úgy, hogy rengeteget olvas­va azt hisszük, ismerjük már az egész világirodalmat, aztán évek múl­nak, s rá kell jönnünk, hogy ismere­teink nagyon is hézagosak, s ilyen­kor némi reménytelenség önt el ben­nünket, hogy a szakadékokat valaha is képesek leszünk betölteni. Szabó Lőrincz könyve rengeteg hézagot, szakadékot betölt lelkünkben, s ugyanakkor felveti a gondolatot, vajon mikor lesz teljes ismereteink tára. A két köteten keresztül egy hal­ványan észrevehető fejlődési vonal húzódik végig, az ifjúkori rajongás­tól az elmélkedő öregkor önmagába­merülő, szemlélődő, áhítattal való lelkesedéséig. Egy költő önéletrajza ez a két kötet, szellemi életének fejlődési rajza, a lélek gazdagulásá­nak lírai története. D. S. A napokban Bratislavában lezajlott ejtőernyős világbajnokság egyik csoportos ugrását mutatja be Greiner Sybill festőművésznő rajza. PETRIK JÓZSEF: üers'irás köibevi I Néha cél-fontoló utasként megakad tollam a papíron, és versem értelmét fitymálva évődöm, vajon mért is írom. Mit szolgálok erőm elrejtve szóképekben, hasonlatokban? Nagy polcokon hány versre váltott élet pusztul — nem olvasottan! Lehetnék szántó, — két karomban szoríthatnám munkám gyümölcsét, vagy kovács — s nagy kalapácsokra diktálnám, hogy erőm üvöltsék. — Ám a mindenség zajjal, színnel esdekel új összhangra szomjan. S gyönyörű rendelés vezérel, hogy lássam, értsem, egybefonjam. Látom az embert* fénybe nőni, tettbe érni a gondolatot, éhes álmot kenyérre váltó nagy napok sortanúja vagyok. — Ha nem szólok, dalolnak mások; tán fásult szívvel, csonka szóval, s ajkukon a nagy küzdelemből kél csak érzelgős, csacska sóhaj. Ha nem szólok, majd játszanak dalt illatos ujjú, vers-daliák: nyálkás, selymes rímekbe fojtják az alkotó nép nyers igazát. Az daloljon igét e népnek, akit ő szült, ki véle érez, s lelkének tiszta lángolása méltó az építők szívéhez! — Kétségem leküzdve így lettem szólni vágyó és írni bátor. Egy világ dőlne össze bennem, ha e nép ellökne magától. 1 John Steinbeck: A LINCSELŐ E. FUCHS SZIDÖNIA illusztrációja Az izgalom hulláma, az emberek tülekedése és zsibongása lassan elült a városi parkban. A szilfák alatt még embertömeg álldogált, amelyre hal­vány fényt vetett a két háztömbbel távolabb égő utcai lámpa. Fáradt csend ülte meg az embereket; néhá­nyan rendre elosontak a sötétben. A oark pázsitját tönkre taposta a te­mérdek emberi láb. Mike ráébredt, hogy vége az egész­nek. Erezte, hogy elernyed. Ólmos fá­radtság nehezedett rá, mintha éjsza­kákon át nem aludt volna, álmos fá­radtság volt ez, szürke, jóleső fáradt­ság. Szemére húzta sapkáját és elin­dult, de mielőtt távozott volna a park­ból, mégegyszer utoljára visszanézett. A csődület közepén valaki meggyúj­tott egy összecsavart újságot és ma­gasra tartotta. Mike láthatta, hogyan nyalja körül a láng a szilfáról lelógó meztélen szürke test talpait. Furcsá­nak találta, hogy a halott négerek kékesszürke színt öltenek. Az égő új­ság megvüágította az emberek fejét, akik némán, merőn néztek fölfelé; nem vették le szemüket a felakasztott emberről. Miket némi ingerültség fogta el az iránt, aki igyekezett megégetni a holttestet. Egy férfihez fordult, aki rrteUette állt a félhomályban. — Ennek semmi értelme — mondta. A férfi szó nélkül elment. A papírfáklya ellobbant, s a park most majdnem feketének tűnt. De nyomban újabb összecsavart újságot gyújtottak meg és tartották a két láb alá. Mike egy másik bámészkodóhoz lépett. — Ennek semmi értelme — ismé­telte. — már halott. Ügy se fáj neki. A másik felhorkant, de nem vette le tekintetét a lángoló papírról. — Jó dolog ez — mondta. — Meg­spórol a városnak egy csomó pénzt és azok a csirkefogó ügyvédek egy fity­inget se zsebelnék be. — Ezt mondom én is — helyeseli Mike. — Egy fityinget se azoknak cs csirkefogó ügyvédeknek. De semmi ér­telme, hogy meg akarják égetni. A másik tovább bámulta a lángot. — Annyi szent, hogy sokat már nem árthat neki. Mike mohón itta szemével a jelene­tet. Erezte, hogy ostobán viselkedett. Nem látott eleget belőle. Olyasmi tör­tént itt, amire szedetett volna emlé­kezni később, hogy mesélhessen róla, de ez az ástota fáradtság mintha el­tompította volna a kép élességét. Az agya azt súgta, hogy borzalmas és je­lentős dolog ez, de a szeme és az érzékei ellentmondtak. Egészen kö­zönséges dolog. Félórával előbb, ami­kor ott üvöltött a tömeggel és küzdött azért, hogy maga is segíthessen fel­tenni a kötelet, a melle úgy tele volt, hogy azon vette észre magát: feljaj­dul. De most halott, valószerűtlen volt minden; a sötét tömeg csupa merev bábból állt. A láng fényében olyan ki­fejezéstelenek voltak az arcok, akár a fa. Mike önmagát is merevnek, való­szerűtlennek érezte. Végre elfordult és kisétált a parkból. Mihelyt elhagyta a tömeg külső gyűrűit is, fagyos magány szakadt rá. Sietve lépkedett az utcán és azt kí­vánta, bár menne mellette még valaki. A széles utca elhagyott, üres volt, éppen olyan valószerűtlen, mint a park. A villamosvágány két acélvonala j csillogva nyújtózott végig az utcán o I lámpaoszlopok alatt, s a sötét kirakat­üvegek visszatükrözték az éjféli fény­gömbőket. Mike enyhe fájdalmat kezdett érez­ni a mellében. Kitapogatta; az izmok fájtak. Ekkor eszébe jutott minden. A tömeg élén járt, amikor az megro­hamozta a zárt börtönkaput. Negyven ember hosszúságú sor lökte Miket a kapunak, mint egy faltörő kos fejét. Élesen belenyüált akkor: most tompán sajgott 'föl benne a fájdalom, akár­csak a magány. Két házzal előtte a SÖR szó égett neonbetűkkel a gyalogjáró fölött. Mike arrafelé sietett. Azt remébe, embere­ket talál ott, és beszélhet, megtörheti ezt a csendet; azt is remélte, az em­berek nem voltak jelen a lincselésnél. A kocsmáros egyedül volt kis kocs­májában; apró, középkorú férfi, méla­bús bajusszal és olyan arckifejezéssel, mint egy bölcs borzas és félénk öreg egér. Gyorsan biccentett, amint Mike be­lépett. — Ügy fest, mint egy alvajáró — jegyezte meg. Mike csodálkozva pillantott rá. — Ügy is érzem magam. — Hátba vághatom, ha kívánja. Mike habozott. — Nem: szomjas vagyok. Sört ké­rek ... Ott volt? A kis ember újra bólintott egérfe­jével. — Éppen a legvégén, amikor már felhúzták és vége volt mindennek. Gondoltam, sokan megszomjaznák a fiúk közül, így hát visszajöttem és ki­nyitottam. De csat maga jött el idáig Ügy látszik rosszul számítót tam. — Később is jöhetnek — mondta i Mike — Sokan vannak még a parkban, i Pedig átfázták már. Néhányan meg I akarják égetni újságpapírral. Semmi értelme az egésznek. — Egy csöpp értelme sincs — hagy­ta rá a kis ember. Vékony bajuszát huzigálta. Mike néhány szem sót csippentett a sörébe és jót kortyolt belőle. — Jól esik — mondta. — Kifullad­tam. A kocsmáros hozzáhajolt a pult fö­lött, szeme csillogott. — Egész idő alatt ott volt... a börtönnél és mindennél? Mike ismét ivott, azután keresztül­nézett a sörén és a gyöngyös buboré­kokat figyelte, amelyek a sószemekből szálltak fel a pohár fenekéről. — Mindennél — felelte. — Az elsők közt voltam a törtönben, és segítet­tem feltenni a kötelet. Van, amikor a polgárok maguk kell igazságot tegye­nek. Jön egy csirkefogó ügyvéd és ki­veszi a kezünkből a gazembereket. Az egérfej fel-alá himbállózott. — Isten uccse, igaza van — mond­ta. — Az ügyvédek kirántják őket mindenből. Ügy sejtem, bűnös is volt az a néger. — Persze! Valaki beszélte, hogy ép­pen vallott. A fej megint közel hajolt a pult te­leit. — Hogy kezdődött uram? En akkor kerültem oda, mikor már mindennek vége volt, úgyhogy csak egy percig maradtam, aztán viszajöttem kinyitni, hátha a fiúk közül valaki egy pohár sört akarna. Mike kiürítette poharát és odatolta, hogy a másik megtöltse. — Mindenki tudta, hogy ez fog tör­ténni. A kocsmában voltam, a börtön­nel^ átellenben. Ott ültem egész dél­után. Bejött egy pasas és azt mondta: „Mire várunk itt?' így aztán átmen­I ÜJ SZÖ 5 * 1958. augusztus 15.

Next

/
Oldalképek
Tartalom