Új Szó, 1958. július (11. évfolyam, 180-210.szám)

1958-07-10 / 189. szám, csütörtök

Fiatal képzőművészek szólnak a ma ifjúságához Az ifjúság dunai találkozójának résztvevői vidám, boldogan hömpölygő áradatukkal magukkal ragadták városunk apraját-nagyját. Gazdag programmal jöttek az ország különböző tájairól. S Bratislava is gondoskodott sokirányú szórakoztatásukról. Abból a tapasztalatból kiindulva, hogy az emberi tudat általánosságban hajlamos a művészet felfogására s hogy ez a hajlam fejleszthető, fokozható, ifjúságnevelésünk határozott törekvése, hogy a művészet megértő szeretetére mind szélesebb rétegeket nyerjen meg. Ezért iktatták a találkozó műsorába a fiatal képzőművészek alkotásainak bemutatását. Változatos és összhangzó egységben, frissen, bátran, a ma szellemében szólnak h zzánk a mai ifjúság — Sillerová, tágranyílt szemű lánykái, Bartošíková sablontól eltérő virágcsokrai, Antálová pezsgő ritmusú Lúčnica jelenetei. Ďobeš modern életérzéssel mutatja meg vámosunk múltból itt maradt régi utcáit. A Duna partjához, vagy a Főrévi hídhoz nemcsak optikai kapcsolat fűzi. A tájat nézi s magáévá teszi, átéli mai civilizációs elemeivel együtt, tgy lesz a táj tipikussá, s korunk változásait is feltüntetővé. Valocky . és Ilavskv jó festői és kompozíciós érzékkel jellemzik a szlovák vidéket és népet, hogy még szebbnek és érdekesebbnek lássuk. Lebiš grafikáiban nemcsak a finom vonalak összjátékában gyönyörködhetünk, hanem megtanulhatjuk, hogy voltak a múltban események, melyeknek nem szabad meglsmétlődniök. Pataky Klára Anya szobrában s a többiben figyeljük meg, hogyan igyekszik általánosítani és tömöríteni, átformálni abból a célból, hogy a mélyebb igazságot ragadhassa meg.. Čutek Emlékezés című szobrában nemcsak egyszerű modellállásra, de kompozíciós feszültségre is törekszik. Bizonyára sokan s érdeklődéssel keresték fel ezt az ösztönző és tanulságos kiállítást és szépért lelkesedő benyomásokra fogékony lényük okul a látottakon, s magukkal viszik napjaink ezen művészi megnyilvánulásának emlékét. Bárkány Jenöné Korunkat, színmíívészetíink színvonalát méltóképpen tükröző együttes A prágai Nemzeti Színház drámai együttesének nagysikerű bratislavai játékáról Az elmúlt hét ünnepet jelentett Szlovákia fővárosa színházkedvelő közönsége számára. Cseh művészek, a prágai Nemzeti Színház drámai együttesének tagjai látogattak el közénk, hogy nyolc előadás során öt darabot vigyenek színre és így dokumentálják játékuk színvonalát, az ország első színpadához méltó fejlettségét. Végre megvalósult a régi terv, amelynek értelmében minden évben egyszer eljönnek Bratislavába a prágai művészek és viszonzásul a .bratislavai P. 0. Hviezdoslav Színház együttese az ország fővárosában öregbíti hírnevét. Már most bátran mondhatjuk, hogy ez nemcsak a két város közönségének javát szolgálja majd, hanem hozzájárul a két együttes művészi alkotó erőinek továbbfejlesztéséhez is. A bratislavai előadások természetesen telt házak előtt zajlottak le, sőt igen nagy volt azok száma, akiknek fájó szívvel kellett lemondaniok erről az érdekes és értékes találkozásról. Az első előadás, Nazim Hikmet, a nagy török költő és drámaíró Csudabogár tímü müve a szerző hónába röpített minket, a török forradalom utáni időszakba. Hikmet a darab cselekményének középpontjába a megvesztegetés, a társadalmi igazságtalanság és erkölcstelenség e'.íen küzdő Ahmed Riza ügyvédet áll'.tja. Ne.ncsak egy túlélt társadalmi re .dszert ítéltet el a nézővel ez a darab, hanem ugyanakkor gondolataival a mába nyúl, a mához szól és éppen ezért felette időszerű. A rendezés (Otomar Krejöa) éppen ezt hangsúlyozza ki, mégpedig rendkívül hatásosan s egyben az utolsó mozzanatig átgondoltan. A rendező koncepciójának megvalósításában kiváló színészgárdára támaszkodik. Elsősorban Karéi Höger személyére gondolunk, aki a címszerepben tanúságot tett rendkívüli művészetéről. De mellette Jaroslav Marvan (Rendzseb), Vlasta Fabianová (Nichal) és a többi szereplő is remekelt. A második előadást felfokozott érdeklődéssel vártuk, már csak azért is, hiszen az utóbbi időben nagyon sok szó esett a hirtelen feltűnt fiatal angol drámaíró, John Osborne személyéről s főképpen A komédiás című darabjáról, amelynek számos európai város mellett Budapesten is nemrég volt a premiérje. A darab nem mondható remekműnek. A szerző elvitathatatlanul nagy tehetségét éppúgy tükrözi, mint bizonyos eszmei és művészi kiforratlanságot is. Mégis ez a tragikomédia igen érdekes mondanivalót visz színre, bizonyos vonatkozásban Brechtre emlékeztető korszerű formanyelven s különösen a nyugati országok színpadain van nem lebecsülendő, de nem is túlértékelendő eszmei funkciója. Osborne egy komédiás-család sorsának tükrében rántja le a leplet a jelenlegi angliai társadalmi rendszer csillogó hazugságairól. A kabaré pezsgő életű színdús forgata s benne Archie Rice, a komédiás. Játszani kénytelen, ajkán mosollyal, könnyed táncoló lábbal, vidám kupiét énekelve, hogy ideig-óráig még fenntartsa magát a víz fölött, míg minden ereje elhagyja s minden összeomlik. S ezzel a képpel váltakozik a másik. Ugyanaz a komédiás, Archie Rice újra, de egészen másképp, egészen más emberként — otthon, ahol nem kell és nem is lehet színészkednie, ahol csak alkoholmámorba menekülhet az életüket összeroppantó rideg valóság elől. Osborne dühösen támadja az uralkodó osztály által meghonosított rendet, amely megfojtja a kisembereket, de még csak keresi mindennek okát és nem tudja még megtalálni a kiutat. Ezért hat a mi nézőnkre kissé nyomasztóan ez a mű s kérdés, vajon hatványozott mértékben nem tölti-e el ez az érzés a nyugati országok színházlátogatóit. Ladislav Pešek (Archie Rice) nagy színész. Az ember akarva-akaratlanul a nemrég itt járt Arkagyij Rajkinra, a pantomim leningrádi mesterére gon. dolt, amikor Pešek az egyik pillanatban még ott, szteppelt a csillogó függöny előtt s néhány pillanatra rá a függöny mögötti otthonában személyében egy egészen új, más, lehervadt mosolyú embert láttunk, aki nemcsak a külsőségeket tekintve változott meg, hanem lelkileg is új alakot formált lenyűgöző zsenialitással. Az öreg komédiást, Billy Ricet alakító Jaroslav Marvan, valamint J. Sejbalová (Phoebe), J. Petrovická (Jane) és a többiek is a legmagasabb mércével mérhető színészek. A rendező Alfréd Radok személyében pedig egy rendkívül érdekes, kiforrott egyéniséggel ismerkedtünk meg, aki átfogó erővel uralja a színpadot. A harmadik rendező, akivel megismerkedtünk, Jaromír Pleskot volt. Moliére Don Jüanját nem a klasszikus fetfogásban vitte színre, hanem teljesen új meglátásban. Ezen az előadáson is lemérhettük, hogy a prágai Nemzeti Színház művészgárdája a modern színház fejlesztésének útján járva a fő hangsúlyt arra helyezi, hogy minden egyes darab mondjon valami előremutatót a ma emberének. Nagyon helyesen nem a forma megváltoztatásában látják a korszerű színjátszás lényegét, hanem elsősorban a müvek gondolati mélységeinek feltárásában. Ennek keretén belül természetesen egyes gondolatokat, amelyek ma is idószerűen hatnak — kiemelnek, aláhúznak, mások hatását pedig tompítják. Így tettek a Don Juan esetében is. Don Juan ebben a felfogásban elsősorban nem nöszédítö, élvhajhászó kalandor, hanem sok vonatkozásban rokonszenvesen ható, ésszel gondolkodó ember, aki elsősorban az álszentességet tudja maró gúnnyal ostorozni. Romlását végül is határtalan individualizmusa okozza, amely ellentétbe hozza az egész társadalommal. Ezt a gondolatot, amely érvényre jutva helyenként ugyan kissé elszűrkíti a komédia egyes vonásait, de kiemeli a mához szólót, az örökérvényűt — művészi tökéllyel szémélyesíti meg Otomar Krejča a címszerepben. A többi színész játéka is ennek a célnak van alárendelve, éppúgy, mint František Tröster színpadi megoldása, amely a kosztümök korabeliségériek és a színtér modernségének ellentétére épülve a rendezői felfogással összhangban álló keretet teremt. A színház képességeit, művészi hitvallását legjobban mai író jelenünkkel foglalkozó müvén mérhetjük le. František Hrubín, az ismert nevű cseh költő első drámája, az Augusztusi vasárnap ilyen próbakövet jelentett. Maga a darab cselekménye egyetlen egy napon zajlik le egy Tŕeboň-vidékí kis nyaralóhelyen. Alakjai többnyire a múlt emberei. Alfréd Mórák a volt költő, aki mindent sérelmezve letette a tollat s most nyomdai korrektorként dolgozik, mindenre borúlátóan tekint s a passzív ellenállásban éli ki önmagát; a Vach házaspár, a lecsúszott kereskedőcsalád kispolgári kicsinyességében és korlátoltságában mesterien tipizált figurái; és Viera Mixová, a férje mellett boldogtalan, tőle elhidegült és megoldást kereső, de nem találó nő, — éppúgy, mint a postamester és a fiatalok a mában, közöttünk és körülöttünk élő emberek, akiket Hrubín nagy életismerettel rajzolt meg. Ez a darab szintén elsősorban értelmünkre hat és csak annak közvetítésével érzelmeinkre. Atmoszférájával, tartalmi mondanivalójával meggyőz minket arról, hogy azoknak akik csökönyösen a tegnaphoz kapaszkodnak, napjuk már leáldozóban, mert ú] világ fejlődik itt — új emberek* kel. Hrubín bemutatkozása határozott tan sikerült. Meggyőződésünk, hogy további drámai alkotásaiban is újat, számunkra értékeset mond majd. Legalább említenünk kell, hogy a dráma szere-olői egytől-egyik nagyszerűen megállták a helyüket, többet nyújtottak, mint amit vártunk. Ez különösen Karel Högerre vonatkozik, aki A. Mórák szerepében is bebizonyította, hogy a cseh színjátszás egyik legnagyobb alakja. Hasonlóképpen csak elismeréssel szólhatunk V. Fabianováról, B. Záhorskýról, J. SejbalovárÖl, R. Lukavskýról, M. Tomašováról és a többiek játékáról. Valamennyien hozzájárulták a darab sikeréhez. Vendégeink a Mrštík-testvérek Maryša című klasszikus cseh drámáját vitték színre záróelőadásként. Ez a

z előadás is méltó volt a prágai Nemzeti Színház nevéhez. Közönségünk hosszan tartó tapssal búcsúzott a cseh színészektől, megköszönve így ezt a néhány ajándékba kapott emlékezetes színházi estét. Már most örülünk a. viszontlátásnak. Gály Ivdri A Faluszínház szlovák együttese az elmúlt Idényben bemutatta R. Kazík: Verona c. falusi drámáját. Képünk az új darab egyik jelenetét ábrázolja (J. Herec felvétele.) musát, a munkás-paraszt szövetség előmozdítója legyen. A demokratikus és antifasiszta törekvések jelentős erősödése, sőt időleges központba kerülése, amit a Márciusi Front 1937-es programja fejezett ki legtisztábban, együtt járt a „népi" írók szépirodalmi tevékenységének mennyiségi és minőségi emelkedésével. Cbben a szakaszban íródnak, illetve jelennek meg 'a „népi" Irodalom kimagasló alkotásai: szépirodalmi müvek és szociográfiák egyaránt. (Illyés Gyula, Féja Géza, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Szabó Zoltán, Darvas József társadalomleíró, valóságfeltáró müvei.) Németh László ekkor fejezi be a Gyászt és írja meg a Bűnt, legkíérleltebb, legkiegyensúlyozottabb müvét, amely egyúttal eddigi útjának kritikája is. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ezeknek a müveknek erjesztő hatását. Nem véletlen, hogy az uralkodó osztály élesen reagál- elkobzások, perek következnek. A tömegek elégedetlensége ezekben az években az elhúzódó válság, a gazdasági pangás, a kormánytól megígért, de füstbement reformtervek, s a háborús előkészületek hatására nő. Elősegíti a fejlődést, hogy a nemzetközi kommunista mozgalomban Is új szakasz kezdődik. A III. Internacionálé 1935 nyarán lezajlott VII. kongresszusának határozata új távlatokat nyit. A KMP közvetlen ösztönzésére alakul meg a Márciusi Front. A párt befolyásolja a mozgalom programját is. Jelentős segítséget nyújt ekkor Révai József könyve és a Gondolat c. folyóirat szerkesztőségi munkája. A KMP népfront-politikája, a párt eszmei harca volt a legfontosabb tényező a „népi" mozgalom 1935—38 közötti demokratikus fellendülésében. Jellemző tünet, hogy Szabó Dezső, féltve a maga „harmadikutas" ideológiáját a népfront-politikától, „óvja" tanítványait a balratolódástól. „A magyar munka, a magyar vetés tolvajai egy új, Igen alkalmas taktikához folyamodtak" — írja a maga torzító nyelvén a párt akkori politikájáról. A népfront-politika komoly hatással volt a kommunisták és a „népiek" viszonyának alakulására. A mozgalom azonban korántsem volt egységes. Az elvi tisztázódást akadályozta az ideológiai opportunizmust szülő nemzedéki szolidaritás, a tömegek forradalmi demokratikus aktivitása iránti kétség, a forradalmi munkásmozgalom iránti bizalmatlanság erős hagyománya, s végül, de nem utolsósorban: a többé-kevésbé minden árnyalatnál meglevő nacionalizmus. Ezek az ideológiai gyengeségek gátolták a főbb kérdések következetes elvi tisztázásit. A mozgalmon belül a demokratizmus és antifasizmus erői elégtelenek voltak a „harmadik úttal" és a nacionalizmussal szemben. A fasizmus győzelme a spanyol háborúban, az Anschluss, az antikomintern egyezmény, a müncheni paktum, a hazai reakció előretörése, a falukutatók elleni hatalmi harc, az irói perek, s végül a jobboldal lekenyerező gesztusai: csődbe juttatták a Márciusi Frontot. Szabó Lőrinc, Féja — a kormány, Erdélyi, Sinka, Sértő, Matolcsy a szélsőjobboldali pártok mellé állnak. Á nagypolgári sajtóban helyezkedik el Zilahy és Szabó Zoltán. Illyés Gyula visszavonul az irodalomba. Újra középpontba kerülnek a „harmadik út" fő ideológiai képviselői: Németh László és Kodolányi János. Több-kevesebb következetességgel kitartanak korábbi álláspontjuk mellett: Darvas József, Erdei Ferenc, Kovács Imre, Veres Péter, Szabó Pál. 1938—1944: a „népi" mozgalom polarizálódásának időszaka. A mozgalom tagjainak egy része határozottan baloldali álláspontra jut, részt vesz az antifasiszta mozgalomban, s többen eljutnak közülük a kommunista párthoz is. Ez a csoport számszerűen kisebbség ugyan, történelmi jelentősége mégis nagy. Az ö magatartásuk jelzi, hogy a „népi" mozgalomból vezethetett út a következetes baloldali állásponthoz is. A tanulmány itt részletesebben szól a Szabó Pál szerkesztette Kelet Népe, a Magyar Csillag és a Szabad Szó c. orgánumok működésének haladó tendenciájáról, majd áttér a „népiek" másik részének jobbratolódására (a Magyar Életvállalkozás, a Turul Szövetség). Azután így folytatódik: A jobbratolódás jele volt az 1942 novemberében tartott lilafüredi találkozó, • ahol a kormány vezetői (Kállay Miklós, j Antal István, Szombathelyi vezérkari főI nök) találkoztak és tárgyaltak a magyar i írókkal, köztük a „népiekkel" is, a fegj[ veres és a szellemi honvédelem összehan[ golásáról. A „népiek" nagy többsége többkevesebb szubjektív fenntartás -ellenére sem tudta maradéktalanul függetleníteni magát a hatalom megejtő hívásától, újra beletéved a fasiszta hatalom utcájába. Az ingadozó erők túlsúlya jellemzte az 1943-as szárszól konferenciát is. Németh László itt már a szovjet győzelem bizonyosságának tudatában fejtette kl a „hari madik út", a „bennszülött magyarság" > ideológiáját, mintegy felkészítve a magyar j értelmiségi ifjúságot a szovjet győzelem j utáni magatartásra („A szocialista állam I aligha lesz jobb a legsötétebb jobbágyságnál ..."). 3 A felszabadulás változást jelent a „népi" mozgalom történetében is. Mín a felszabadulás előtt a „népiek" ideológiája több-kevesebb következetességgel bizonyos ellenzékiséget jelentett részben a Horthy-rendszerrel és főleg a hitlerizmussal szemben, addig a „harmadik út" és i a nacionalizmus a felszabadulás után, különösen a fordulat évét követően, a népi demokráciával került szembe, a szocializmus hadállásait gyöngítette. A felszabadulás megrostálta és differenciálta a tábort. Erdélyi József és Matolcsy Mátyás háborús bűnösként került a nép bírósága elé. A mozgalom szélsőjobboldalának képviselői, Féja, Sinka, Kodolányi stb. nem ismerték el morális felelősségüket a tragikus eseményekért, nem voltak képesek szembenézni saját hibáikkal, sőt néhányan — mint például Kodolányi is — a fiatal magyar demokráciát támadó írásokkal jelentkeztek a sajtóban. Ezzel Féja, Sinka és Kodolányi önmagukat szorították ki a felszabadulás után az erjedni kezdő demokratikus szellemi életből. Súlyos hibát követtUnk el, amikor ezeknek a tényeknek ismeretében szótlanul tűrtük, hogy újrajelentkezésüket ideológiai rehabilitációnak tüntesse fel a jobboldal (1956). A „népi" írók többé-kevésbé tisztán maradt, sőt antifasiszta magatartásával érdemeket szerzett tábora a Nemzeti Parasztpárt zászlaja alá gyülekezett. Jelentős részt vállalt a földosztás körüli politikai harcban és a földosztás lebonyolításában. A „népi" tábor egykori jobboldala most részben a parasztpárt jobbszárnyán, részben a kisgazdapártban helyezkedik el. Ez utóbbi csoport egyre élesebben szembekerült a népi demokratikus fejlődéssel. Nagy Ferenc szűkebb köréhez tartoztak, s nagy részüket ott találjuk a „Magyar Közösség" illegális szervezkedésében, amelyet 1947-ben lepleztek le, mint a demokratikus hatalom megdöntését célzó szervezkedést. A Magyar Kommunista Párt támogatja a Nemzeti Parasztpártot, szoros szövetségesének tekinti, s különösen nagy jelentőséget tulajdonít neki a kisgazdapárt hatásának ellensúlyozásában (1945-ös választás). A „népi" írók megpezsdülő tevékenysége és bizakodása akkori szépirodalmi munkáikban is tükröződik. A Magyar Kommunista Párt ekkor — helyesen — nem élezte ki az ideológiai ellentéteket, sőt megvédte a „népi" írókat a szociáldemokrata jobboldal és a polgári demokraták oldaláról jövő támadásokkal szemben. De már 1945 őszén megmutatkoztak azok a problémák, amelyek később szakadást idéznek elő a parasztpárton belül. A nacionalista jelleg erősen előtérbe ugrott a béketárgyalások idején. A „népiek", erősebben vagy halkabban, de megmaradtak a nacionalista hangulatkeltés talaján, bármennyire irreális volt ez a talaj. Nacionalista alapon kezdték „védeni" a magyarságot. Ha a magyarság védelmének jelszava 1945 előtt elsősorban a hitlerizmus ellen irányult, most ez a jelszó, amelyet a parasztpárti írók és politikusok ismét hangoztattak, elsősorban a Szovjetunió, pontosabban a nemzeti kérdésben a valóságot a nemzet előtt őszintén kimondó, egyenes politikát folytató marxizmus ellen fordult, ha nincs is kimondva a célzat. S mint 1945 előtt, úgy 1945 után is kísért az antiszemita hangulatkeltés. A parasztkérdés értelmezésében is hamarosan kiüt a „népiek" nacionalizmusa. Szerintük a magyarság felszabadítása egyet jelent a parasztság felszabadításával, mivel a parasztság a „legmagyarabb" osztály. Az Ideál a kisbirtokos paraszt, ami egyet jelent a kollektivizálással való szembenállással (lásd Veres Péter: A paraszti jövendő). A kollektivizálással szemben hivatkoznak a magyar mezőgazdaság sajátos szerkezetére, arra, hogy a minőségi termelésnek és specializálódásnak a kisbirtok telel meg legjobban stb. Veres Péter is, aki 1945 előtt a kollektivizálás mellett foglalt állást, 1945 után azok között van, akik a kisparaszti birtokot igyekeztek összeegyeztetni a szocializmussal, hangoztatva, hogy az nem tőkés gazdaság, nem szül kapitalizmust. Lényegileg tehát ő is a kollektivizált ipar és a kisárutermelö parasztság alapjain képzelte el a szocializmust. Látnunk kell ezt, nehogy teret engedjünk annak a velejéig hamis nézetnek, hogy a „népiek" 1956-os magatartása a pártvezetés hibáira való reagálás volt. Nem, nézeteik már a hibák előtt készen voltak, a hibák csak elősegítették reaktivizálódásukat, s erősítették bennük igazoltságuk hitét. A tanulmány itt kitér azokra a belső vitákra, amelyek még inkább kiélezték a harcot a Nemzeti Parasztpárt jobb- és balszárnya között, továbbá eltíéli azt az egyoldalú bírálatot, amellyel a polgári radikálisok és szociáldemokraták illették a „népieket". 1948 a fordulat éve a magyar társadalom fejlődésében. Fordulópont ez a „népi" mozgalom történetében is. A proletárdiktatúra megteremtése, a szocializmus építésének megkezdése a „népiek" „harmadikutas", nacionalista elképzeléseinek teljes csődjét, katasztrofális vereségét jelentette. 1948 után a hatalom ereje, a szocialista építés nagy eredményei, a szövetkezeti mozgalom bíztató kezdetei a gondolatok és érzelmek nagy erjedési folyamatát indították meg a „népiekhez" tartozó írókban. Fenntartás nélkül vállalták az új 5'endet, lényegileg kommunistákká fejlődtek: Darvas József és Erdei Ferenc. Eljutottak a kommunista pártig a parasztpárt köré csoportosult egyes fiatal Irók. Aggályaik fenntartása mellett is szövetséges volt Veres Péter és Szabó Pál. Az ingadozás, fenntartás és vonzódás jellemezte Ily-* lyés Gyulát. Az ellenzékiség mutatkozott meg Németh László, Tamási Áron, Féja Géza, félrehúzódásában. Görcsösebb, ellenforradalmi színezetű volt Sinka István és Kodolányi János belső emigrációja. A pozitív fejlődés jele volt egyes „népi" írók szépirodalmi tevékenysége a 40-es évek végén, 50-es évek elején. A „népi" írók szépirodalmi munkásságában ez időben a mozgalom legjobb szándékai tükröződnek; sőt egyes művekben már teljesen eltűnni látszanak azok a különbségek és fenntartások, amelyek őket a proletárdiktatúra, a szocializmus teljes elfogadásától eddig visszatartották (Próbatétel, Pályamunkások, Üj föld. Hajdú Klári). De a „harmadik út" és a nacionalizmus istrángjai újra és újra viszszarántják ezeket az írókat az ellenzéki pozícióba. Fenntartásaik a szocializmussal szemben, az irodalom pártirányításával szemben, a szövetkezeti mozgalom irányával szemben alapvetően nem azért fogalmazódtak meg, mert e téren súlyos hibák fordultak elő, hanem mert ezeket a fenntartásokat már másfél évtizede beléjük oltotta a „harmadikutas" ideológia s ennek az oltásnak az erejét nem tudták végképp legyűrni. Ugyanakkor kétségtelen az, hogy a szocialista építés torzulásai erősítették fenntartásaikat, fokozták kételyeiket. 4 Az 50-es évek elejei közeledést 1952-1954-ben a „népi" mozgalomhoz tartozó írók távolodása követi. Ezt a változást lehetne úgy is értelmezni, mint a rendszer hibáinak szükségszerű bírálatát. Ebben is van igazság, de látnunk kell emellett a^t is — s ez a döntő —, hogy ez a kritika már túlmegy bizonyOs hibák bírálatán, egyetemessé váiiK, s újra ÜJ SZŐ 7 * 1958. július lft.