Új Szó, 1958. június (11. évfolyam, 150-179.szám)

1958-06-14 / 163. szám, szombat

Űrn* Vallat ás (8. folytatás) A „szűrőközpont" azonban csak éjszaka ébredt igazán életre. Hallgattam, hogyan készülnek razziákra. A folyosón dobogtak a bakancsok, zörögtek a fegyverek. Ir ... ordítva osztogatta parancsait. Aztán az ablakon keresztül más hangok hatoltak be hozzám. Az udvaron felzúgtak a jeepek és teherautók, kirobogtak a városba. Egy-két órára minden elcsendesedett, mindaddig, míg a kocsik vissza nem tértek telezsúfolva „gyanús" személyekkel, akiket az operáció során tartóztattak le. Csak egy pillanatra láthattam őket, amikor keresztülhaladtak azon a helyen, ahová a kulcslyukon keresztül elláthattam: a lépcsőház végén és a folyosón. Nagyobbrészt fiatalemberek voltak, mezítláb vagy papucsban. Néha asszonyokat is láttam köztük. Őket az épület jobbszárnyában tartották fogva. Ettől kezdve a „szűrőközpont" visszhangzott az ordítozástól, gyalázkodó szavaktól és hangos, gonosz röhögéstől. Ir... egy mohammedánt hallgatott ki. Ráordított: — Imádkozz előttem! Látni véltem magam előtt, ahogy a szomszéd helyiségben ez a lelke legmélyéig megalázott ember imádkozva arcra borul az őt gyötrő hadnagy előtt. Majd belehasítottak az éjszakába a megkinzottak első jajkiáltásai. Ir ..., Lo ... és a többiek számára csak most kezdődött az igazi munka. Egy éjszaka egy emelettel alattam kínoztak egy mozlimot, hangja után ítélve nyilván öreg ember lehetett. A kínvallatás közben melléből kiszakadó szörnyű jajveszékelés közepette néha kimerülten suttogta: „Éljen Franciaország! Éljen Franciaország!" Nyilván abban reménykedett, hogy ezzel megengesztelheti hóhérait. Az ejtőernyősök azonban tovább kínozták és az egész házat felverte durva röhögésük. Azokon az éjszakákon, amikor nem mentek razziázni, Ir ... és emberei a már letartóztatott gyanús személyeket vették munkába. Éjfélkor vagy éjjel egy órakor nagy zajjal felcsapódott valamelyik cella ajtaja, s az ejtőernyősök beüvöltöttek a sötét helyiségbe: Fölkelni, bitangok csapódott a szemközti falnak, s valaki hasba rúgott: — Fölkelni! Föltápászkodtam, de éppen akkor haladt végig a folyosón Ir..., megpillantott és rászólt a katonára: — Ezt hagyjátok! — és becsapta az ajtót. Visszafeküdtem a szalmazsákra, mialatt az épület csendjét fölverte a bakancsok dobogása, az ütések zuhogása és az emberek jajveszékelése. Reggel és este, amikor Boula... nyitott be az ajtón és beadta az ételt, vagy amikor a „mosdóba" mentem, a folyosón találkozni szoktam néhány mohamedán fogollyal, akik éppen visszatértek celláikba. Akadt köztük olyan is, aki a lapom szervezte népgyűlésekről emlékezett rám. Mások csak a nevemet ismerték. Még mindig kötésig meztelen voltam, testemen sebhelyek, kezeim és mellem teleragasztva sebtapaszokkal. Megértették, hogy ugyanúgy megkínoztak, akárcsak őket, s ahogy elhaladtak mellettem, rámköszön töttek: — Bátorság, testvér! Szemükből együttérzés, barátság és. bizalom sugárzott felém, s büszke voltam rá, hogy európai létemre itt vagyok, együtt szenvedek velük. így éltem egy álló hónapon keresztül, s nem hagyott el a küszöbön rám leselkedő halá! gondolata. Taián ma este következik be, vagy holnap hajnalban. Almomban egyre kísértett a lidércnyomás, hirtelen fel-felébresztett az idegláz. Nem lepett meg, amikor egy este Cha ... lépett be a cellámba. Tíz óra lehetett. Az ablaknál álltam, kinéztem a Bouievard Ciemenceaura, amelyen még egy-egy autó robogott végig. Csak annyit mondott: — Készüljön fel, nem megyünk messzire. Magamra öltöttem maszatos, gyűrött kabátomat. Hallottam még, hogy a folyosón Cha ... odaszól valakinek: — Készítsétek elö Audint és Hadzsadzsot is. Majd egymás után viszszük őket. Ügy éreztem, elérkezett a vég. Vagy tizedszer számba vettem eddigi életemet. Még egyszer felidéztem magamban Gilberte képét, s a többiekét, akiket szerettem. Sajnáltam Egy, két vágy három nevet mond- j ö

ket, ugyanakkor azonban felrázott tak. Akiket szólítottak, tudták már, mi vár rájuk. Ilyenkor mindig hosszú, gyötrelmes csend támadt, az ejtőernyős, kénytelen volt elismételni a neveket, amitől még nagyobb dühbe gurult: — Micsoda barmok! Még azt se tudják, hogy ha a nevüket hallják, azt kell mondaniuk: „Jelen!" A nevezettek felkeltek, s a következő pillanatban már hallottam, hogyan zuhognak testükön az ütések, mialatt az ejtőernyős maga előtt tereli őket. Egy éjszaka Ir... megparancsolta az embereinek, hogy egyszerre rontsanak be valamennyi helyiségbe. Gumibunkóval a kezükben törtek be a cellákba. „Talpra!" harsogott az ordításuk. Cellám ajtaja hirtelen fölpattant, akkora erővel, hogy nekiés büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy harcolva esek el anélkül, hogy legyőztek volna, s úgy halok meg, ahogy mindig is meghalni vágytam, híven eszméimhez, bajtársaimhoz. Az udvaron felzúgott egy autó motorja. Elindult. Pár pillanat múlva az olajfaligetben meghúzódó villa felöl hosszú géppisztoly sorozat dörrent. „Audin", mondtam magamban. Az ablak mellett vártam, hogy minél tovább magamba lehelhessem a hűs éjszakai levegőt, nézhessem a város fényeit. Múltak a percek, az órák, Cha ... azonban nem jött. Történetem végére értem. Még soha nem esett ily nehezemre az írás. Talán azért, mert az élmények még túl elevenen élnek emlékezetemben. Talán az az oka, hogy mialatt ezeket a sorokat írom, mások ugyanazokon a szenvedéseken mennek keresztül, amelyeket a magam testén megismertem és hogy ez így folytatódik tovább mindaddig, míg ez a szörnyű háború véget nem ér. De el kellett mondanom mindent, amit tudok. Köteles vagyok vele az eltűnt Audinnak és mindazoknak, akiket megkínoztak és megaláztak s akik bátran folytatják harcukat. Köteles vagyok vele mindazoknak, akik naponta meghalnak hazájuk szabadságáért. Ezeket a sorokat az algiri polgári fogház 72. számú cellájában írtam, négy hónappal azután, hogy az ejtőernyősök kezébe kerültem. Alig néhány nap telt el azóta, hogy az algíri Fernand Yveton szikkadt vére nyomát három fiatal algériai kiömlött vére mosta el a fegyház udvarán. Az algériai haza szelleme remegett a szörnyű jajkiáltásban, mely valamennyi cellából tört elő abban a pillanatban, amikor a hóhér az elítéltekért jött, s a jajszót követő ünnepi néma csendben. Eső hullott a városra, a homályban megcsillantak cellám rácsán a cseppek. Az őrök bezártak minden ablakot, mégis mindnyájan hallottuk, hogy az egyik elítélt, mielőtt betömték volna a száját, azt kiáltja: — Tahia El Dzsezair! Éljen Algéria! S körülbelül ugyanakkor, amikor a három elítélt elseje a vesztőhelyre lépett, az asszonyok fogházából egy szívvel-lélekkel harsant az algériai szabadságharcosok dala: Hegyeinkből, völgyeinkből szabad férfiak szava száll, szabad hazáról énekel: néked adok mindent, mit szeretek, néked adom életein, ó, én hazám, ó én hazám . .. El kellett hogy mondjam mindezt azoknak a franciáknak, akik kezükbe veszik majd könyvemet. Hadd tudják meg, hogy az algériaiak nem azonosítják hóhéraikat Franciaország nagy népével, amelytől oly sokat tanultak és amelynek barátsága oly drága nékik. De meg kell tudniuk azt is, mit tesznek ebben az országban az ő nevükben. 1957 november. (Vége) (Fordította Tóth Tibor) KÓNYA JÓZSEF: Sándor Károly: TAVASZI KÉP Lengve lágyan, mint a lányok könnyed sóhaja, száll a szellő: a friss tavasz bársonyos szava. Fent az égen tüzszemével kacsingat a nap, sugarai lent a vizén fürgén játszanak. Élénkül már a fii színe, bimbózik az ág s egy víg madár csengve zengi kis szíve dalát. / A CSKP XI. kongresszusa tiszteletére a szlovákiai mozikban bemutatják J. Rajzman szovjet rendező kommunista című színes filmjét. (CTK) M. Šimurda: Öreg bacsa — akvarell. Az idei Fraňo Kráf-irodalmi díjat, amellyel a legjobb ifjúságnak írt műveket tüntetik ki, Ladislav Mnačko kapta, a Marx-utca című művéért és Viera Handzová Madlenka című alkotásáért. (ČTK) Václav Talich nemzeti művész, a kiváló cseh karmester a napokban ünnepelte 75. születésnapját. (ČTK) A moszkvai Nagyszínház balettegyüttese május 30-a óta hatalmas sikerrel vendégszerepel Párizsban. Előadta a Rómeó és Júlia, a Giselle, a Mirandolina és a Hattyúk tava című baletteket. A francia sajtó elragadatatással ír valamennyi fellépésről. A szovjet művészek június 16-ig szerepelnek Párizsban, majd azután Brüsszelben naponta tartanak bemutatót egészen július 13-ig. (ČTK) Hatvanöt évvel ezelőtt született Jirí Kroha cseh nemzeti művész, a kiváló építészmérnök, aki az építészetben a szocialista elvek úttörője nálunk. (ČTK) A prešovi Ukrán Nemzetti Színház Ivan Jakovics Franko, az ukrán irodalom klasszikusa Elorzott boldogság című ötfelvonásos drámáját tanulta be, amellyel július 10-én csehországi körútra indul. (e. r.) A Csemadok és a CSISZ kistárkányi csoportjának tagjai nemrég színjátszó-csoportot alakítottak, amely előadta Csiky Gergely Buborék című darabját, (h. a.) ^jó éjszakát, yldargit néni. Vonszolom magam ebben a szokat- Ha valaki jellemezni akarna, azt ír- el, mert ugyanakkor a kis tanítványai lan májusi hőségben és szidom az ná rólam, hogy termeszetimádó és gyer. hálás szívvel gondolva rá, kívánják ne időjárást. Ki hallotta azt, hogy a leg- mekbolond vagyok. De hát nem gyö- ki: szebb tavaszi hónapban már reggel nyörű egy ilyen ártatlan csöppség, —Jó éjszakát, Margit néni! átizzadja az ember az ingét és verej- amint kerekre nyílt szemmel ismerke- £

s e

zért érdemes dolgozni és élni. téktől gyöngyözik a homloka, mint a dik a világgal? Bogárfekete szemecs- Margit néni apró tanítványainak anyuleghamisítatlanabb kánikulában. Mi kéjéből gyermeki ártatlanság tiikrö- kái 'bizonyosan nyugodtan dolgoznak lesz, ha tovább tart ez az örült hőség? zódik, finom kis arcocskája, mint a a munkahelyeiken, mert tudják, hogy Minden növény eső után epekedik. hamvas gyümölcs és amint a felesé- a szemük fénye gondos kezekre vein Szaladnak a gépkocsik, futnak a vil- gem fürdeti, olyan, mint a ficánkoló bízva, lamosok, az emberek az utca árnyékos aranyhalacska. £

z j

utoti es

Zembe, amikor elsuhant oldalát keresve sietnek a dolguk után, Hamarosan barátnőket szerzünk ne- mellettem a fehér autóbusz, meg aztán zajlik a városi élet, én pedig gondolat- ki, és felfordul a különben csendes felötlött az emlékezetemben egv hában a szomjas határt járom. házunk. Pompásari mulatnak, szóra- ro

m évtizedes kép is. Nyomott hangulatomat egyszerre el- hoznak a babáikkal, de mi lesz este? kergeti valami. Hófehér autóbusz su- A feleségem pizsamába bújtatja, behan el mellettem, benne tucatnyi takargatja, aztan bíztatja, hogy köapróság. Hálós ketrecekben gombsze- szonjon el mindenkitől, akit szeret. — - -- — Jó éjszakát, anyukám! Jó éjszakát, apukám! Jó éjszakát, Olguskám! — ismétli Irma néni után, de előmondás nélkül még hozzáteszi: — Jó éjszakát, Margit néni! Nem vagyunk tisztában a rokonmii fiúcskák és leánykák, közöttük egy fehér köpenyes néni. A gyermekbölcsőde gépkocsija szedi össze az apró emberkéket, hogy az anyukájuk nyugodtan mehessen munkahelyére. — Jó éjszakát, Margit néni! — mosolyodom el, mert a képzettársítás sokszor kiszámíthatatlan törvényénél fogva a mi kis Évikénk jut az eszembe. Ez az eleven kisleány csak három vének minden szeretetét és a szeme hétig volt a mienk, de azért még csillog, amikor a jó Margit néniről bemindig a sajátunknak tartjuk és sok- szé

l- P

ed

i9 már vagy két hónapja nem Szálatnán tanítottam valamikor. Egyik délután át akartam sétálni Felsőszemerédre egyik barátomhoz. Utam a kukoricaföldek közt vitt. Amint megyek, éktelen sivalkodásra figyelek fel és látom, hogy az egyik bokor mellett háromlábú ágasra kötött lepedőben egy pólyás baba ordítja rekedtre magát. Legyek és bögöly ök felhőznek köriilöt- - . .. te és rátelepednek a szája csücskére saggal, hat erdeklodunk es a kis Évi meg a szem

e szögletére. Az édesanyja mesei, mesei Margit néniről, aki őt vagy szá

z lépésnyire kapálta a kukoaz ovodaban tanítja. Kiönti kicsi szí- ri

cát. _.. - _ a

ny

a m

ag

a? Nincsen magának szíve? Mit csináljon az ember, tanító szor emlegetjük. is látt

a '

ó

t> mert ez a csúnya köhögés úr? — remeg a menyecske 'szája. — A véletlen hozta hozzánk. Anyukáié- " *

H

a " Nmeket dajkálom, a kukorica U l

S

t,

e V

ä/

ti

U"!

<

:' h,°

9y a mi,

ki

s sose lesz bekapálva. Hát igen! A paraszt gyereknek már s„ ísarjs, rssxz f = ätäot x _ , 2SÄJSÄXS.S ftSWSKSBfÄ: - *«•'<«" kijöhetne hozzánk falura. Nem merek em e . r , ' .. .. . határozott Ígéretet tenni, mert az ~ Jo el

szaka

t- «em! ugyan igaz, hogy én vagyok az úr a háznál, de minden úgy történik, ahogy találkoztam vele, de a tiszteletem és a feleségem akarja. nagyrabecsülésem napról napra nőtt hogy az élet nem csupa lakoda'om. A Selmec-patak partján aztán lá„ , tom, hogy valaki öt kutyát sétáltat Nem ismerem Margit nénit, sohasem szíjra fűzve. Kié ezek a kutyák? — kérdem a meglett legényt, aki a hűs fák alatt Es ha sírni fog az anyja után? iránta, mert annak, aki egy kicsi em- vez

etqette az ebeket. — mérlegel az oldalbordám. — A gye- berpalánta szívébe ennyire bele tudja rekféle nappál el van, de ha iön az magát lopni (és bizonyosan belelopta CR J R. TĽL TF\ AT .. I F.J J '' . "F olA méltóságos gróf úré. ...... „. „„ Erre csendesen, de annál bensősémagot a többi 20-30-eba isj, kituno gesebbe

n elkáromkodtam manam -. pszihologusnak es pedagógusnak kell és letéve a barát

l látogatásról vissza1PÝ1Ý11P ' , . , , mentem hajtani a legyeket a kis póMargit néni nem napszamosa, hanem hjásbabáról - - „ - művésze a hivatásának Két kézzel A vUá

g ' megváltozott. A hófehér kapott, s így tudta, hogy majd érte sze

t ?

z™nek minden szeretetet „utóbusz nem ä kiváltságosak gyermejön egy néni meg egy bácsi. Minden kicsi tanitvanyai kozt es sohasem lesz kei

t szedte össze és már a falvakban pityergés nélkül búcsúzott el a „nagy" szegenyebb, mert a szeretet furcsa jó- i

s szerető Margit nénik vigyáznak az nővérétől, aki már az iskolában hada- ss

ad> minél többet ajandekozunk belő- apr

ó emberkékre, míg az édesanyjuk kozott a kis- és nagybetűk félelmetes l

e> annal tob

b marad nekünk. a kukoricát kapálja. És ez a gondolat hadával. Lehet, hogy Margit néni este fárad- elfeledtette velem még a májusi káni— Olgus fekete pontot kapott a ta- tan hajtja nyugalomra a fejét, lehet, kulát is, amikor a fehér autóbusz elnító nénitől, — árulta el nővére szé- hogy néha meg is csömörlik a nagy suhant mellettem, gyenfoltját a kis vendég. gyermekzajtól, de jutalma nem marad Ügye, jobban van ez így, kicsi Évit este? — Akkor reggel hazavisszük, dom meg a problémát. így aztán elmentünk a kis betegért, aki már előzőleg lelki „masszázst' ÜJ SZŐ 6 * 1958. június 14.