Új Szó, 1958. május (11. évfolyam, 120-149.szám)

1958-05-01 / 120. szám, csütörtök

Marx ... bármiképp fejeződik is be a küszöbönálló szörnyű háború, a világ munkásosztályainak az összefogása végül mégis ki fogja irtani a háborút. Az a tény, hogy miközben a hivatalos Franciaország és a hivatalos Németország testvérgyilkos közdelembe rohan, addig a francia és német munkások a béke és barátság üzeneteit küldik egymásnak; ez az egyetlen nagy tény, amelyhez hasonlót nem találunk a múlt történetében, derűsebb jövő elérkezését sejteti. Ez azt bizonyítja, hogy ellentétben a régi társadalommal, amelynek velejárója a nyomor és a politikai téboly — egy új társadalom születik, melynek nemzetközi elve a béke, mert minden nemzetnél ugyanaz az elv uralkodik: a munka! (A Nemzetközi Munkásszövetség Főtanácsának üzenetéből 1870) Paradis egy mellette fekvő tömeg fölé hajol: — Alszol? — Nem. De nem merek mozdulni — felel legott egy rémülettől fuldokló halig. Sürü, nehéz és csomós sártömeg lepi az illetőt, mintha csak megtaposták volna. — Azt hiszem, golyó van a hasamban. Nem tudom biztosan, de nem merem megnézni. — Hadd nézzem meg ... — Ne, ne még — feleli a katona. — Hadd pihenjek egy kicsit. A többiek is mocorogni kezdenek a sárban, könyökükön kúsznak ki belőle és lerázzák a pokoli ragacsot, amely már-már agyonnyomja őket. Az elkínzott embercsoport lassanként kihámozza magát, testükön felenged a fagy, mely megmerevítette őket. Pedig a nappal csak nem akar kivilágosodni a nagy, szabálytalan tócsákkal ellepett, Ingoványos síkság felett. Mintha a nappal nem is folytatódnék már: csak a pusztulás megy tovább a maga útján. Egyikünk szomorúan megszólal. Mintha csak gyászharang kondulna: — Mesélhetsz majd egyszer, senki sem hisz neked. Nem rosszindulatból és nem is azér", hogy kigúnvoljon, hanem egyszerűen azér", mert nem is lehet elhinni. Ha egyszer majd azt mondod — persze csak ha túléled ezt és egyáltalán lesz még szavad — ha azt mondod: „Földmunkán dolgoztunk az éjjel, tüzet kaptunk és aztán majdnem belevesztünk a sárba", akkor majd azt mondják: „Ügy!" Vagy meglehet, hogy azt mondják: „Bizony, akkoriban aligha lehetett tréfás kedvetek." Ezt mondják majd. de nem többet. Senki sem sejti, mi volt itt. Csak mi tudjuk. — Még mi se, még mi se! — kiáltja valamelyik. Igazad van: még mi, még mi is elfelejtjük. Máris feledni kezdjük, öregem. — Túl sokat láttunk! — Túl sokat mindenből. Az embert nem arra teremtették, hogy ezt megőrizhesse emlékezetében ... Elfelejtjük, mert gyengék vagyunk ahhoz, hogy megjegyezhessük. Mindent elfelejtünk! Nemcsak azt, hogy milyen sokáig tartott ez az iszonyatos nyomorúság, ez a nyomorúság, mely kezdettől fogva véghetetlen, mint ahogy te mondtad. De elfelejtjük a meneteléseket is, amikor felszántjuk lábunkkal a földet, újra és újra elkoptatjuk a lábunkat, lenyúzzuk testünket, ott roskadozunk terhünk alatt, ami akkorának tűnik, mint maga az égbolt és úgy kifáradunk, hogy már a saját nevünket sem tudtuk megmondani. Elfelejtjük az ácsorgást és a mozdulatlan várakozást, ami felmorzsolja az embert, a munkát, amihez nincs elég erőnk ... a végnélküli virrasztást az őrségen, mikor figyelheted az ellenséget, aki mindenütt, minden irányban ott leselkedik rád az éjben, miközben küszködsz az álommal, a mocsokkal és a tetvekkel. Nemcsak ezt felejted el, de a robbanógránátok átkozott históriáit, a géppuskát, az aknát, a fojtógázt és az ellentámadásokat Is elfelejted mind. Ebben a pillanatban még itt látod a rettenetes valóságot. Ez igaz. De mindez elhalványodik majd és eltűnik, magad se tudod hogyan. magad se tudod hova és nem marad több, mint az emberek és a helységek neve, akár egy hadijelentésben. — Igaza van — szólal meg erre valaki, aki olyan mozdulatlanul tartja a fejét, mintha kalodába zárták volna. — Észrevettem. amikor szabadságon voltam, hogy nagyon sokat felejtettem el mindabból, amit azelőtt láttam. Amikor elolvastam saját leveleimet, amiket a frontról írtam, azt hittem, hogy regényt olvasok. És ennek ellenére elfelejtettem háborús szenvedéseimet. Feledékeny gépezet az ember. Olyan masina, aki egy keveset gondolkodik és nagyon sokat felejt. Ilyenek vagyunk. — Szóval mi is elfelejtjük, meg a többiek is! Hiába volt a sok szenvedés. Ez a lehetőség még Jobban elkeseríti a nyomorultakat, akár egy újabb hatalmas vereség híre, mely még mélyebbre meríti őket keservük özönvizébe. — Igen, ha legalább emlékezni tudnánk! — kiáltja az egyik. — Ha nem feledkeznénk meg róla — mondja egy másik — akkor nem lehetne többet háború. Egy harmadik ünnepélyes hangon tette hozzá: — Ügy van: ha nem feledkeznénk meg róla, akkor ez a háború nem lenne olyan haszontalan, mint amilyen. Valaki, aki a földön feküdt, de még élt, feltérdelt, megrázta sáros karját, úgyhogy a mocsok lehullt róla és feketén, mint egy nagy, ragacsos denevér, most tompa hangon így kiáltott: — Ne engedjük, hogy ezután is legyen háború! A férfi, aki úgy tárta szét karját, mintha el akarna repülni, visszhangot keltett szavaival a legyengült, tehetetlen emberek körében, akik ebben a sáros gödörben kuporogtak, miközben a szél újult erővel cibálta őket, hogy a föld is szinte beleremegett. — Ne engedjük, hogy ezután Is legyen háború! A földhöz bilincselt, sár-rágta emberek tompa, dühödt kiáltozása úgy repült fel és szállt a szélben, mintha szavaik szárnyra kaptak volna: — Ne legyen háború, ne legyen többé háború! — Ogy van! Elég! — Őrültség a háború ... őrület — morogják. — És lényegében mi értelme is lehetne, ha meg szavakba se tudjuk foglalni? Összevissza beszélnek és hörögnek, mint a vadállatok, zord és sebekkel szaggatott arcukkal, itt, ezen a fagyott földdarabon, melynek birtokáért az elemek kelnek velük birokra. Felháborodásuk olyan erővel korbácsolja őket, hogy szinte fuldokolnak tőle. — Azért születtünk, hogy éljünk, nem pedig azért, hogy így kelljen megdöglenl! — Az ember arravaló, hogy felesége, gyereke legyen, hogy ember legyen! Nem pedig vadállat, akit a másikára uszítanak, aki a másikát fojtogatja és dögvészt hoz reá! — Amerre nézel, csak állatokat látsz Itt, vadállatokat, vagy széttaposott állatokat. Nézd. nézd csak! i József Attila: A LEGUTOLSÓ HARCOS Sohasem felejtem el ezt a látványt. A véghetetlen mezőséget, melynek színeit felfalta a mocskos víz, a néhány maradék földkupacot, melyeket a rohasztó nedvesség mállasztott és hordott szét minden irányban és keresztben a karók, drótsövén.vek és deszkák felszaggatott bordázatát ... És itt, a komor alvilági végtelenségben, reszketegen ébredezik a józan ész, a logika, az egyszerűség, s hirtelen úgy megrázza az embereket, mint az őrület. — Látszott, mint kínozza őket a gondolat: nemcsak joguk, hogy megpróbáljanak élni és boldogságot keresni ezen a földön, hanem egyúttal kötelességük is — sőt eszményük és legfőbb erényük — és hogy a társadalom arravaló, hogy megkönnyítse az egyén életét. — Élni!... — Nekünk! ... Neked ... Nekem .... \— Soha többé háborút. Soha!... Nincs értelme!... Sőt rosszabb, még sokkal. .. Majd megszólalt valaki, mintegy választ adva az emberek kusza gondolataira és szaggatott beszédére ... Egy ember emelkedett fel, homlokán sárkoronával és ajka, nem messze a földtől, azt mondta: — Két egymással küzdő hadsereg voltaképpen egj'etlen roppant hadsereg, mely öngyilkosságot követ el! — Tulajdonképpen mit is csinálunk két esztendő óta? Szegény, leírhatatlanul nyomorult teremtések vagyunk. De ugyanekkor vademberek vagyunk, bestiák, banditák, zsiványok. — Ennél is rosszabbak — nyögte valaki, aki már csak ezt tudta mondani. — Ogy van, beismerjük! A kétségbeesett, reggeli csendben ezek a fáradtságtól elnyűtt, esővert és az ágyúdörgéses éjszakáktól megkínzott férfiak. akik elkerülték a golyókat és megmenekültek a vízbefulástól — kezdték megérteni, hogy erkölcsi és fizikai szempontból egyaránt milyen undorító a háború. Megértették, hogy nemcsak a józan ész tiltakozik ellene, hogy nemcsak minden nagy eszmét megcsúfol és bűnözésre késztet — hanem azt is belátták, hogy bennük és itt, egész környezetükben mennyire kivétel nélkül csak a leggonoszabb ösztönöket szabadította fel: a kéjelgő, vérengzésig menő kegyetlenséget, az állati vadsáaban megnyilvánuló önzést és a tébolyig felkorbácsolt élvhajhászá3t. Mindezt elgondolták most, csak úgy, ahogy az imént tulajdon nyomorúságuk képét festették maguk elé. Átkok viharzanak fel bennük: szeretnék szabadjára engedni őket, szavakat keresnek. Nyöszörögnek és kiabálnak. Azt mondhatni róluk, hogy igyekeznek levetkezni tévedéseiket, meg akarnak szabadulni tudatlanságuktól, mely bemocskolta őket, mint a sár. Szeretnék tudni: miért büntették őket? — És mi lesz ezután? — kérdi az egyik. — Mi lesz? — ismétli egy másik, még ünnepélyesebben. A szélroham megreszketteti az elárasztott síkságot. Majd belekap a térdelő vagy fekvő emberekbe és megborzongatja őket. — Ha nem lesz többet Németország, háború se lesz többé — mondja dühösen az egyik katona. — Nem ezt kell mondani — kiáltja egy másik katona. — Ez nem elég. Csak akkor nem lesz többet háború, ha legyőzzük a háborús szellemet. És mert a dühöngő szélroham elsodorta szavát, felemeli fejét és megismétli szavait. TAVASZ VAN, látom, ahogyan a peredi gyerek nyolcéves, ölég rongyos, vézna kis ember, az ágas boronát húzza maga után a földjükön végig. Május hatodika van és kukorica alá szántok a homokban, a messzi sebesi dűlőben és ott látom a nyolcéves gyereket a lómunkában. Apjával jeszélek: torz, roncs, mélyen ülő zavart szemekkel, bután néz, nem érti magát se, ahogyan a gyerekét gyilkolja zsarnokul. Bennem a lázadás ágaskodik, véremet pofozkodásba hajtaná, és ő istenről beszél, aki az emberek gonoszságát azzal bünteti, hogy esőt adott a tavaszon. Talajvizet engedett az emberekre csapásnak, hogy megismerjék az ő nagy hatalmát és belássák, liogy csak ha hozzá térnek, változik meg a sorsuk. Amikor lázadásomat bevallottam neki, amikor háborogva beszéltem róla. hogy a cukorgyár kezében sínylődik a paraszt, aki előleget a-ott egy el nem vetett termésre, a parasztot magához láncolta, még az álmát is, hogy nyugta ne legyen és csak azon igyekezzen, hogy a répát bevesse, megdolgozza, megtermelje, minden istendacon, vizén, esőn át is. ami az, hogy lám ő. hogy a répaföldön több hantot ne gyúrjon a 16. íme nyolcéves gyerekével végezteti el a lómunkát. máskor a lovát fogta be. ha boronált, most a fiát. aki nyolcéves, mert sárbavetett répáját, ha még NIKIINK BÉKE KELI. Valami forró, nyári éjszakán Gyárfüst ölelt át lomha földszagot S a legnagyobb lélek szökkent belém: Az ucca és a föld fia vagyok. Ma hat földrészre nyílik bimbaja — Szép szívem óriás, piros virág És vülamos hullások lengetik Világbalengö, kitárult szagát. Börtön, kaszárnya, temolom nem elég, Hogy a hegyekről ledooja szavam és minden ige fö'öttem lebeg És minden más szándék szándéktalan. Ha én sírok, a világ vére hull. Ha káromkodok, minden trón remeg, I Joh annes R. Becher: • 3 Ébredés május elsején Mily könnyen lengtem át e napba én! Sugárzó ének lengett, gyűlt körém — Almomban lágyan messzi dallam zengett, S fölébredtem, hogy zengve együttlengjek. Zászlók suhogtak át az ablakon, S az ajtók nyílni vágytak szabadon, Minthogyha sok barátra vártak volna. Ott lenn az úton mentek ők dalolva. A vén asztal a fény felé vonult A falra sugárkévék dísze hullt, S a szürke tárgyakon boldog derengés, — Ö együttzengés, zengő együttlengés! í Zeng a világ: ez május elseje. J Egy áradat megy, s mintha menete í Áthömpölyögne végtelen időkön, ; Hogy egy napon hatalmasan kitörjön. í Ha nevetek, az Isten is örül S tavaszba szöknek akkor ľ telek! Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk Akar csodátlan, új legszebb csodát — Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az Arcunkról ömlő. lelkes lavinák. Minden jövendő tűz is bennem él, Hogii az utolsó, harcos én legyek, A simogatás az én lobogóm S minden megindul, hogyha én megyek! A lelkesedés zengő süvegét Égig haiítiák a görnyedt napok. Ha szívetekben a tükör leszek: Az ucca és a föld fia vagyok. egyszer legyúrná, a mag ki se kelne, mélyre kerülne, alulra a vízhez, ami a talajban ott ásítozik és kikukucskál röhögve a parasztakaraton, amelyik kényszerek hatása alatt termésre erőlteti a hantot a peredi paraszt csak hápogott, nem tudott mentséget, az isten már nem segítette és ő se futott feléje mindenbe megnyugodva, hanem már ez volt a szava: há miccsinájjak; háromszáz korona előleget adott a gyár, be kő dolgozni, ha megvárnám, hogy kiszáraggyon a lapos, két hétig kőne várni még, mikor vessek. MÁR ÍGY IS elkésett a vetés a laposban. úgyis bizonytalan, mert egy éjszakás eső fölönti a talaj színére a benne bujkáló vizet, és minden úgy néz ki, mint május elsején és előtte pár nappal, azzal a különbséggel, hogy ekkor az ősztől voltak üresek a földek, míg most tavaszi megmunkálás után, drága magokkal vetve hullámozna a föld felett a tócsa bíbicek tanyájául, a belőle felnövő gyomok között. Itt nyolcéves gyerek végzett lómunkát: apja keskenyebbre csinálta a nyírvesszőboronát, hogy könnyebben menjen a gyerek. Négy mázsás a ló, sokat gyúrna az embernek is menni kellene a ló vezetésében, az is gyúrná, és a két teher helyén huszonhétkilós qverek ténfereg. Kenyér röhög, biztonság röhög kényszer röhög ásító kémények fölött, útmenti füzek fölött, a nyolcéves gyerek fölött és az apja fölött, aki a járomba belefogta. Neki más segítsége nem volt, a számítása, ha eredményt akar, világos. De miért kellett az eredmény neki egy földről, amelyik megművelhetetlen, s ha művelhető, csak így művelhető gyerekkel a borona előtt. Aki nem lázad, ne lázadjon, hogy itt egv gyerek boronát húz május hatodikán a földön végig és vissza és újra végig és újra vissza és újra, hogy itt a gyár parancsol: őszig kamatmentesen adja az előleget, de ha répa nem terem vagy nem szállít a paraszt eleget, tavasztól számít kamatot. És ezzel a fogással őrületbe kergeti az embert, abba, hogy nyolcéves gyerek végezzen lómunkát, mert könnyebb, mint a 16 és ó is eszik, és őérette dolgozik az apa is és őmaga is, hogy adósai ne maradjanak a gyárnak, mert jövőre kifizethetik-e és a gyerekre marad húsz év múlva, apja halála után az adósság a földekkel, amit örököl. AKI NEM LÄZAD, ne lázadjon és mondja csak, hogy maradjon buta vakságban a paraszt, markolja két kézzel a munkát és hasznot ér el. Aki nem lát, nem lázad, de aki lázad, a parasztokért is lázad, és azért, mert ők nem lázadnak, istenhez futnak ijedten lapulva és isten elveti magától; egyszer a kutva is meglátja hogy nem azért qazda a gazdája, hogy örökké verje; egyszer a paraszt is meglátja... ÚJ SZÖ 8 * 1958. május 1.