Új Szó, 1958. április (11. évfolyam, 91-119.szám)
1958-04-20 / 109. szám, vasárnap
A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének programtervezetéről (Folytatás a 3 oldalról.) olyan szociális rétegei, amelyeknek érdekük volna a háború. A hatalom itt a munkások és parasztok kezében van, akik minden háborúban a legnagyobb áldozatokat hozták. Vajon a munkások és parasztok kívánhatnak-e újabb háborút? A kommunisták célja olyan társadalom felépítése, ahol biztosítva lesz a jólét mindenki számára, valamennyi nemzet felvirágzása és a nemzetek közötti örök béke. A szocialista országoknak szükségük van tartós békére, hogy ilyen társadalmat építsenek fel." A Békekiáltvány — amelynek kidolgozásában egyébként részt vettek és elfogadása mellett szavaztak a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének képviselői is — tehát megállapítja, hogy a békét a tőkés monopóliumok veszélyeztetik, hogy sem a kommunista országoknak, sem a szocialista országoknak nincs olyan okuk, amely háború kiiobbantására és más országok elleni katonai támadásra késztetné őket. A JKSZ programtervezete azonban a háborús veszély forrását a tömbök létezésében látja, egyenlőségi jelet tesz a szocialista országok békeszerető politikája és az imperialista állam uralkodó köreinek agresszív politikája kösé. Nagyon meglepő, hogy a programtervezet említést sem tesz a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének elmélyüléséről, ami az imperialista államok közötti ellentétek kiéleződéséhez vezet, említést sem tesz a nyugatnémet militarizmus felújításáról, az USA agresszív politikájáról, a fő kapitalista országok gazdaságának militarizálásáről. Ügy véljük, hogy a kommunisták programja mindezeket a kérdéseket nem kerülheti meg, annál kevésbé, mert azt a feladatot, hogy harcolni kell az imperialista agresszió ellen, főleg a nyilatkozat hangsúlyozta, amelyet a szocialista országok kommunista- és munkáspártjainak képviselői elfogadtak és amelyet támogatott az egész nemzetközi kommunista mozgalom. A nyilatkozat azt mondja: „Az USA agresszív imperialista körei az úgynevezett erőpolitika megvalósításával uralmuk alá igyekeznek keríteni a világ országainak többségét és megakadályozni az emberiségnek a társadalmi fejlődés törvényeivel összhangban való haladását. A „kommunizmus elleni harc" leple alatt igyekeznek még több országot gyámságuk alá helyezni, a demokratikus szabadságjogok megsemmisítésére törekszenek, veszélyeztetik a már fejlett tőkés országok nemzeti függetlenségét azáltal, hogy új formában akarnak gyarmati jármot tenni a felszabadult nemzetek nyakára és rendszeres ellenséges felforgató tevékenységet folytatnak a szocialista országok ellen. Az Egyesült Államok bizonyos agresszív körei politikájukkal maguk köré igyekeznek összpontosítani a tőkés világ összes reakciós erőit. Ezáltal e körök a világreakció központjává válnak és a néptömegek legrosszabb ellenségei." Mind erre azonban a JKSZ programtervezetének szerzői nem voltak tekintettel. A tervezet elolvasása után az a benyomás, hogy a bírálat élét objektíven a szocialista országok és a munkáspártok ellen irányították; a tömb bírálatának zászlaja alatt a valóságban a kommunista pártoknak és a szocializmus táborának egységét bírálják. Ismeretes, hogy az imperialisták és csupán az imperialisták folytatnak erőpolitikát. A programtervezet szerzői azonban ezt a politikát a szocialista államoknak is tulajdonítják. „A nemzetközi kapcsolatok hosszabbidejű és tartósabb stabilizálása elsősorban azért nem lehetséges, — írják a tervezet szerzői — mert a jelenlegi ellentétek kiéleződése még mindig olyan politikát tesz szükségessé, amely a nemzetközi kapcsolatokhoz kizárólag az egyik vagy másik nagyhatalom vagy tömb erőhelyzetébői.'" (68. oldal.) Mindazokat a vádakat, amelyeket a békeszerető emberek jogosan emelnek a nyugati hatalmak uralkodó köreinek imperialista politikája ellen, a programtervezet minden indokolás nélkül a szocialista országoknak is címezi, amelyek következetes békés külpolitikát folytatnak. A tervezet a „hegemonizmus" szóval egyformán értékeli az imperialista és a szocialista államok politikáját. Vajon például a Szovjetunió olyan külpolitikát folytat-e, amelyet „erőpolitikának" lehetne nevezni ? Természetesen nem! Az erőpolitika a világháború előkészítését jelenti saját világuralom felállítása érdekében, saját országa diktátumának rákényszerítését jelenti más országokra, a világ kizsákmányolására, monopolista nyereségtöbbletek elérésére irányuló törekvést jelent. A Szovjetunió békés külpolitikát folytat, nincsenek semmilyen agresszív hódító céljai. A Szovjetuniónak semmilyen gazdasági oka sincs arra, hogy megszálljon idegen területeket és kifosszon idegen nemzeteket. Az erőpolitika a monopolista burzsoázia világnézetéből származik, amely azt hiszi, hogy „erővel" fel lehet tartóztatni, sőt kiküszöbölni a történelmi fejlődés objektív törvényszerűségeinek hatását. Ez egy távozó osztály hitének jelképe. A Szovjetunió politikáját a marxizmus-leninizmuson építi, amelytől idegen a burzsoá idealista „erőszak-elmélet" és amely abból az objektív történelmi törvényszerűségből indul ki, hogy egy túlélt társadalmi rendet más, haladó társadalmi rend váltja fel. Kategorikus tiltakozást és kifogásokat váltanak ki a programtervezet teljesen indokolatlan mérlegelései az úgynevezett „érdekszférákra" és „befolyási szférákra" való oszlásról, amelyben állítólag részt vesz a világ első szocialista hatalma Hs. A tervezet azt mondja: „Az érdekszférákra való felosztás módszere és az ehhez hasonló politikai formák megnyilvánultak már a szövetséges hatalmak államfőinek teheráni, jaltai és potsdami értekezletein és tovább folytatódtak a háború utáni időszakban is." (68 — 69 oldal.) A tervezet egy másik része azt mondja: „Az érdekszférák politikája megmérgezte és továbbra is megmérgezi a nemzetközi kapcsolatokat. Németország, Korea és Vietnam népei különböző társadalmi rendszerű, mesterséges határokkal rendelkező államokra vannak felosztva és nyílt konfliktusok lappangó tűzfészkei." (68. oldal.) Általánosan ismert tény, hogy a Szovjetunió semmilyen „érdekszférát", sem „befolyási szférát" nem követelt sem Teheránban, sem Jaltában, sem Potsdamban. Ezeken a konferenciákon a Szovjetunió a közép- és délkeleteurópai országok nemzeti függetlenségéért és állami szuverenitásáért harcolt, s egyáltalán nem a saját befolyásának szférájáért. Ez volt egyike azon feltételeknek, amelyek a fasizmus jármából felszabadított országok egész sora nemzeteinek lehetővé tették, hogy a fejlődés szocialista útját válasszák. Ami azt illeti, hogy Németország, Korea és Vietnam nemzetei ketté vannak osztva, ebben az imperialisták a hibásak, akik szembehelyezkednek ezen országok békés egyesítésével. Amint a hivatalos dokumentumokból ismeretes, a Szovjetunióhak és Jugoszláviának e kérdésekkel, pl. a német kérdéssel kapcsolatos álláspontja eddig nem volt eltérő. Legyen szabad emlékeztetnünk arra, hogy a Szovjetuniónak és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságnak Joszip Broz-Tito elnök Szovjetunió-beli látogatása alkalmából kiadott közös nyilatkozata rámutat: „Mindkét kormány úgy véli, hogy most, amikor a háború utáni Németország területén két szuverén állam alakult, ezek egyesítéséhez szükséges, hogy a Német Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság tárgyaljanak egymással. Ügyszintén úgy vélik, hogy a többi államoknak, elsősorban a nagyhatalmaknak egyformán kell eljárniok mind a német nép érdekében, mind a közös érdekben". A programtervezet szerzői ismét mindkét félnek szemrehányásokat tesznek a lázas fegyverkezés miatt, „a fegyverkezés segítségével fenntartott erőegyensúly" politikája, az atomenergia felhasználása miatt, jóllehet mindenki előtt ismeretes, hogy a szocialista tábor nem felelős a lázas fegyverkezésért. E tábor országai mindent megtesznek, ami erejükben áll, a lázas fegyverkezés megszüntetésére. Magától értetődő azonban, hogy a szocialista országok minden szükséges lépést megtesznek biztonságuk biztosítására is. Ez a körülmény ugyancsak nem csekély jelentőségű azon államok biztonságának biztosítása szempontjából, amelyek nem tartoznak a szocialista táborba. Feltűnő, hogy azok a támadások, amelyekkel a programtervezet a Szovjetunió és más szocialista országok külpolitikáját bírálja, ellenkeznek azzal, amit Joszip Broz-Tito, a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság elnöke 1956. június 27-én a jugoszláv kormányküldöttség Moszkvából való viszszatérése után tartott belgrádi gyűlésen mondott. „A nyilatkozatnak a nemzetközi problémákkal foglalkozó részéből — mondotta akkor — az következik, hogy nézeteink azonosak a béke és a nemzetközi együttműködést, az államok és a nemzetek közötti kapcsolatokat, a különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élését érintő számos legfontosabb kérdésben". Tito elvtárs nagyon meggyőzően beszélt arról, hogy „a Szovjetunió nemzeteinek mindenekfelett drága a béke és hogy a nép ezen törekvéseivel azonosítják magukat a legfőbb szovjet képviselők is". Nem tartható helyesnek az, ahogy a JKSZ programtervezete új módon ecseteli a nemzetközi kapcsolatokat. A szocializmus táborának külpolitikáját egy kalap alá veszi az imperializmus táborának külpolitikájával. A Szovjetunió szoros szövetségben a többi szocialista országokkal, a világ valamennyi békeszerető nemzeteivel vállvetve óriási erőfeszítést tesz az új háború elhárítására. Az utóbbi időben a Szovjetunió számos új konstruktív javaslatot tett és a külpolitikai lépések egész sorát foganatosította, hogy enyhüljön a a nemzetközi feszültség, hogy megszűnjön a lázas fegyverkezés és betiltsák az atomfegyvereket. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa nemrégen határozatot hozott az atom- és hidrogénfegyverkísérletek egyoldalú beszüntetéséről a Szovjetunóiban. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa felhívta az Amerikai Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, hogy kövessék a Szovjetunió példáját. És vajon a Szovjetunió bűne-e, hogy javaslatai mindeddig nem találkoztak az USA és más nyugati hatalmak uralkodó köreinek pozitív állásfoglalásával? Vajon a Szovjetunió hibás-e abban, hogy a nyugati hatalmak nem akarják követni példáját és beszüntetni az atom- és hidrogénfegyverkísérleteket? A Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság és a szocialista tábor többi országai tudatában vannak történelmi küldetésüknek és ezért rendületlenül és következetesen folytatják a béke és a nemzetek biztonságának politikáját. *** Ami a szocialista fejlődéi tapasztalatait illeti a Szovjetunióban és más szocialista országokban, a JKSZ programtervezetének szerzői elismerik, hogy ezek a „tapasztalatok" a „nemzetközi szocializmus számára rendkívül értékesek." A tervezet hangsúlyozza a Szovjetuniónak, mint a szocializmus első országának történelmi szerepét, amely a többi országoknak a társadalom haladó fejlesztésének példáját adta. A tervezet beszél a Szovjetuniónak az ipari alapok építésében és a szocialista viszonyok továbbfejlesztésében elért nagy sikereiről, ami a Szovjetuniónak lehetővé tette, hogy a hitlerellenes tömb többi országaival szövetségben a második világháborúban győzelmet érjen el a fasiszta erők tömbje felett. A tervezet szerzői kiemelik az iparosításban elért sikereket, de egyáltalán nem említik a Szovjetuniónak egyik legfőbb és a proletárdiktarúra számára a szocializmus építése egyik legbonyolultabb feladatában szerzett tapasztalatait — a parasztok, a kis egyéni magángazdaságok sokmilliós tömegeinek a fejlődés szocialista útjára való vezetésében elért tapasztalatait. Vajon nem állnak e probléma előtt mindazok az országok, amelyek a szocializmus építésének útjára léptek? Ha általánosítjuk a szocialista országépítés tapasztalatait, hogy feledkezhetünk meg a Szovjetuniónak a kolhozok építésében szerzett gazdag tapasztalatairól ? Meg kell mondani, hogy a JKSZ programtervezete túlságosan egyoldalúan világítja meg azt a történelmi utat, amelyen a Szovjetunió haladt. A tervezet nem világítja meg kellőképpen a Kínai Népköztársaságnak és a többi népi demokratikus országoknak a szocialista építésben nyert tapasztalatait. Mint ismeretes, a Szovjetunió és a többi szocialista országok tapasztalatai teljes mértékben megerősítették azon marxi-lenini tézis helyességét, hogy a szocialista forradalom és a szocialista országépítés folyamatai a fő törvényszerűségek egész során alapulnak, amelyek általánosan érvényesek a szocializmus útjára lépő valamennyi országra. -A programtervezet sajnos nem szentel figyelmet a szocializmus fejlesztése általános törvényszerűségeinek. Ellenkezőleg, főleg azon fogyatékosságokra és hibákra összpontosítja figyelmét, amelyek a múltban a Szovjetunióban előfordultak. A tervezet szerzői ezeket a fogyatékosságokat valamilyen „állami bürokrata irányzatnak" ecsetelik, ami alatt az államapparátusnak „a társadalom urává" való' átalakítása törekvését értik. A „személyi kultusz elméletsi és ideológiai indokolására" tett állítólagos kísérletek bírálatának zászlaja alatt a tervezet szerzői a szovjet kommunistákat azzal vádolják, hogy állítólag revideálták a marxizmus-leninizmus legfontosabb tanait elsősorban az állam és a jog elmélete terén. Azt írják: „A proletariátus diktatúrájáról, mint olyan államról, amely elhal és amely a munkásosztály harcainak eszköze a kapitalizmus gazdasági alapjai széthullásának és az új szocialista társadalmi viszonyok szabad fejlődése politikai és anyagi feltételei megteremtésének folyamatáról szóló marxi-lenini elméletet Sztálinnak az olyan államról szóló elméletévé változtatták, amely nem hal el, amelyet a társadalmi élet minden területén egyre jobban szilárdítani kell és olyan apparátussá változtatták, amelynek a szocializmus építésében túlságosan nagy szerepet juttatnak, úgyhogy előbb-utóbb fékeznie kell a szocialista, társadalmi és gazdasági tényezők fejlődését." (46. oldal.) Teljes határozottsággal mondhatjuk, hogy mindezek az állítások kiforgatják a társadalmi élet és az elméleti gondolkodás fejlődésének folyamatát a Szovjetunióban. Nem igaz, hogy Sztálin úgy vélte volna, hogy az állam nem hal el, s hogy azt egyre jobban szilárdítani kell az élet valamennyi területén. Sztáliin nézetei az államról, a proletárdiktatúráról a marxizmus-leninizmus szempontját fejezték ki. Sztálin helyes marxistaként ítélte meg a szocialista államot annak fejlődésében. Egyáltalán nem hitte azt, hogy a szocialista állam formáinak változatlanoknak kell maradniok, hogy valamennyi eredeti funkcióját továbbra is meg kell őrizni. A szocializmus győzelmével öszszefüggésben lényegesen megváltoztak a szovjet szocialista állam formái és funkciói. Ezekről a változásokról Sztálin azt mondotta: „Megszűnt, elhalt a fegyveres elnyomás funkciója az országban, mert a kizsákmányolást teljesen kiküszöböltük, nincsenek már kizsákmányolók és nincs kit elnyomni." Jól ismertek Sztálin gyakori kijelentései arról, hogy az államhatalom a kommunizmusban nem fog fennállni, hogy azután az állam elhal. Sztálin a XVIII. pártkongresszuson újból kijelentette, hogy az állam a kommunizmusban megszűnik, ha nem fog fennállni a tőkés körülzárás, ha kiküszöbölik a kívülről jövő katonai támadás veszélyét. Kijelentette, hogy az állam a kommunizmusban ideiglenesen csak addig marad fenn, amíg tart a tőkés körülzárás és amíg kiküszöbölik a külső katonai támadások veszélyét. Az állam kérdésében éppúgy, mint számos más kérdésben, a JKSZ programtervezetének szerzői nyilvánvaló következetlenséget mutatnak. A tervezet helyesen mutat rá, hogy harcolni kell az állam anarchista lebecsülésének irányzatai ellen, helyesen mutat rá, hogy az állam a tőkés rend gazdasági alapjai felszámolásának és a szocialista építés alapjai kiépítésének nélkülözhetetlen hajtóereje. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a szocialista állam jelentős szerepének elismerése és az államhatalom anarchisztikus lebecsülésétől való intelem csupán frázisnak tűnik, mert mindinkább előtérbe lép az a tézis, hogy az állam elhalása közvetlen és fő mai feladat. Azt a gondolatot, hogy az államot egészen a kommunizmusig meg kell őrizni, a tervezet szerzői a „marxizmus állami pragmatikus revíziójának" jelentik ki és azt hirdetik: „ebből következik, hogy a munkásosztály és általában a dolgozók hatalmának megszilárdítása után az állam fokozatos elhalásának kérdése a szocialista társadalmi rend alapvető és döntő kérdésként merül fel." (34. oldal.) Mivel a programtervezet szerzői az államról szóló marxi-lenini tézis revíziójának vádját emelték, meg kell világítani a tudományos kommunizmus alapítóinak nézeteit az államról és a proletariátus diktatúrájáról. A marxizmus-leninizmus sarktétele, az állam elismerése mindaddig az ideig, míg a győzelmes szocializmus nem fejlődik teljes kommunizmussá. Lenin nemegyszer kijelentette, hogy az állam teljes elhalásához teljes kommunizmus szükséges. A revizionista elemek számos országban az utóbbi időben a „sztálinizmus bírálatának leple alatt „eltorzított és hamis elképzelést terjesztettek Lenin és a leninizmus állásfoglalásáról a proletariátus diktatúrájához. Az ő beállításukban Lenin csaknek liberálisnak tűnik, csaknem a proletariátus diktatúrája ellenzőjének látszik. Ismeretes azonban, hogy éppen Lenin alkotta meg a kapitalizmus, ból a szocializmusba való átmenet időszakának sokoldalúan kidolgozott tanait, a proletariátus diktatúrájáról szóló tanítást. A történelmi tapasztalatok megerősítették azt a lenini tant, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában az osztályharc nem ér véget, hanem új I formákat ölt. Ismeretes, hogy a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállásának formái különfélék: összeesküvés, szabotázs, szocialistaellenes propaganda és rágalmak, a kispolgárságra gyakorolt hatás és végül fegyveres akciók a proletariátus diktatúrája ellen. Emellett ellenállást tanúsítanak mind a kizsákmányoló osztályok csökevényei az országon belül, mind pedig az emigráns tőkések és nagybirtokosok, valamint a nemzetközi reakció erői is. A munkásosztálynak érdeke a lehető legbékésebb és legkevésbé fájdalmas átmenet a szocializmusba. Ez érthető, mert a harc kiéleződése nagy veszteségeket, a termelőerők pusztulását, gazdasági nehézségeket, zűrzavart, a dolgozóknak nélkülözést és szenvedéseket okoz. A munkásosztálynak azonban le kellene mondania a szocializmusról, ha kizárólag abban bízna, hogy a nagybirtokosok és tőkések nyugodtan átengedik neki a hatalmat és a termelőeszközök tulajdonát, le kellene mondania a szocializmusról, ha megszüntetnék a megdöntött kizsákmányoló osztályok ellenállásának elnyomását. Tekintettel a szocializmusnak a Szovjetunióban aratott győzelmére, a szocialista világrendszer kialakulására, a munkás és nemzeti felszabadító mozgalom világszerte történt óriási növekedésére ma kedvezőbb feltételek vannak arra, hogy a szocializmusba való átmenet aránylag békés és fájdalommentes legyen. A szocializmus építésének rendkívül gazdag tapasztalatai Kínában és más népi demokratikus országokban szemléltetően mutatják a szocialista fejlődés ezen új lehetőségeinek fejlődését. Ez azonban nem zárja ki teljesen az ellenséges elemek ellenállásának fokozódását és az osztályharc kiéleződését a szocializmusba valő átmenetnél. Nem lehet elszakadni a nemzetközi helyzettől, nem lehet megfeledkezni arról, hogy olyan időben élünk, amikor két világrendszer létezik: a szocialista és a tőkés világrendszer, olyan idqfjen élünk, amikor a nemzetközi imperializmus nagyon éles harca folyik a szocializmus tábora ellen. Főként az 1956. évi magyarországi események emlékeztetnek arra, hogy ma sincs kizárva az, hogy a proletariátus diktatúrájának gyengülése esetén ellenforradalmi provokációkra és akciókra kerülhet sor azokban az országokban, amelyek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakában vannak. Míg fennállanak a kizsákmányoló osztályok csökevényei, míg van valamilyen reményük arra, hogy a kispolgári elemekre támaszkodhatnak, megvan az a veszély is, hogy fokozódik az ellenforradalmi tevékenység, amelyet a nemzetközi impevrializmus serkent, sőt közvetlenről támogat. * Az állam elhalása kérdésének megfogalmazásánál a JKSZ programtervezetének szerzői nem veszik tekintetbe valamennyi szocialista ország fejlődésének tapasztalatait és a jelenlegi nemzetközi helyzet jellegét, lebecsülik a szocializmus országai elleni imperialista agresszió veszélyét, valamint a kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszak osztályellentéteinek veszélyét. A tervezet a társadalom fejlődésének számos ellentétét sorolja fel az átmeneti időszakban, de nem emeli ki a fő ellentétet — a szocializmus növekvő erői és a kapitalizmus túlélt erői közötti ellentétet. Ez a fő ellentét elhomályosodik, sőt elvész más ellentétek áradatában, amelyeket a programtervezet bőbeszédűen leír. De nemcsak ez: a dokumentum szerzői az alapvető ellentétet nem a munkásosztálynak a kapitalizmus csökevényei és az apró magántulajdonosok maradványai elleni harcban látják — amelyek a kapitalizmus táptalaját képezik —, hanem — ahogy ők nevezik — a gazdasági és egyéb közéleti funkciók irányításának formái és módszerei problémáiban, a demokrácia és az „adminisztratív-központi irányítás" stb. kérdéseiben. Azt írják: „A kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszak ellentéteinek megoldása azt jelenti, hogy elsősorban ezeket a problémákat kell megoldani és ezzel biztosítani a szocializmus felépítése valamelyik formájának szüntelen fejlesztését." (48. oldal.) Ha el is ismerjük, hogy mindezek a kérdések, amelyekről a programtervezet említést tesz, mindazok a kérdések, amelyekre rámutattunk és amelyekre nem mutattunk rá, bizonyos jelentőségael bírnak, mégsem mondhatjuk, hogy az átmeneti időszak ellentéteinek magvát képezik. Egyébként a tervezet szerzőinek nincs igazuk, amikor azt írják, hogy (Folytatás az 5. oldalon.) ÜJ SZÖ S S 1958. április 20.