Új Szó, 1958. április (11. évfolyam, 91-119.szám)

1958-04-20 / 109. szám, vasárnap

A Jugoszláv Kommunistá

k Szövetségének programtervezetéről (Folytatás a 4. oldalról) az adminisztratív központi irányítás az átmeneti időszakkal és általában a szocializmussal szervesen összefüggő ellentét. Mint ismeretes, a szocialista társadalomban az irányítás a demokratikus centralizmus alapján nyugszik, amelynek a különböző szakaszokban a konkrét feltételek .szerint különféle szervezeti formái vannak. A 'lemokratikus centralizmus lenini elveinek bármilyen kiforgatása egyáltalán nem a szocializmussal szervesen összefüggő ellentét. A dialektika arra tanít bennünket, hogy a jelenségekben levő lényeges ellentéteket nem lehet összekeverni a lényegtelen ellentétekkel. Ha a politikában megengednék az ilyen öszszevegyítést, ez alááshatná a dolgozók egységét, a munkásosztály és a parasztság szövetségét és így a szocializmus ellenségeinek tenne szolgálatot. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kapitalizmusból a szocializmusba való átmeneti időszakban még megvannak a kizsákmányoló osztályok és megvan a kis magántulajdonosok ösztönössége, tehát az állam elhalásának kérdése nem lehet gyakorlati kérdés. Sőt, a kizsákmányoló osztályok felszámolása után is megmarad az állam, jóllehet a kizsákmányolók elnyomásának funkciója már elhal. Lenin Az állam és forradalom című müvében azt írta: „Marxnak az államról szóló tanítása lényegét csak az sajátította el, aki megértette, hogy az egy osztály diktatúrájára nemcsak általában minden osztálytársadalomnak, nemcsak a burzsoáziát megdöntő proletariátusnak van szüksége, hanem az egész történelmi időszaknak is, mely a kapitalizmust elválasztja az „osztálynélküli társadalomtól" a kommunizmustól." Miért nem halhat el az állam mindjárt a kizsákmányoló osztályok megsemmisítése után? Először azért, mert az államra szükség van az ország védelmére az imperialisták mesterkedéseivel és katonai támadásaival szemben, akik nem gyengítik, hanem fokozzák felforgató tevékenységüket a szocialista országok ellen. A szocialista államok a békés egymás mellett élésnek, a két ellentétes társadalmi-politikai rendszer versenyének hívei, de az agresszív imperialista körök nem tesznek le azon szándékukról, hogy a szocializmus országaiban erőszakkal felújítsák a burzsoá nagybirtokos rendet, felszámolják a szocialista rendet. A szocialista országok védtelenek volnának a nemzetközi imperializmussal szemben, ha elhatároznák az állam oly rendkívül fontos funkciójának korlátozását. és megszüntetését, mint az ország védelme. Másodszor: a szocializmusban is megmarad még a munkások és parasztok baráti osztályai közötti különbség, nem szűnnek meg a szellemi és a testi munka közötti különbségek, nem érik még el a szükségleti cikkek bőségét és az elosztás a munka alapján történik. Ebből származik a társadalom, az állam legszigorúbb ellenőrzésének szükségessége a munka mértéke és a fogyasztás mértéke felett. Lenin azt írta: „Az állam akkor halhat el teljesen, ha a társadalom megvalósítja a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint" elvet, vagyis ha az emberek annyira megszokják az együttélés alapvető szabályainak betartását és munkájuk oly termelékeny lesz, hogy önként fognak dolgozni képességeikhez mérten." Harmadszor: a szocialista forradalom győzelme után még sokáig fennmaradnak a nemzetiségi ellentétek, a nemzeti szuverenitás nemcsak nem hal el, hanem ellenkezőleg, ekkor lesz igazán biztos és szilárd. De mindenki előtt világos, hogy a nemzeti szuverenitás összefügg az államhatárok kérdésével. Az államok sorsának vizsgálatánál nem lehet megfeledkezni határaik kitűzéséről. A leninizmus azt tanítja, hogy a győzelmes szocializmus, amely egész szélességében teljes demokratizálást valósít meg, nem mondhat le az államhatárok demokratikus meghatározásáról. Hiszen ha nincs állam, nem áll fenn határainak kérdése sem. Lenin azt mondotta: „Köztársaság sem lesz, ha az állam „elhal"." A JKSZ programtervezetének szerzői az állami függetlenség megszilárdításáról beszélnek és ezzel egyidejűleg gyakorlati feladatnak jelentik ki az állam elhalását. Ha következetesek volnának, fel kellene állítaniok az államhatárok elhalásának kérdését is. De vajon valamelyik szocialista országban megérett-e már az államhatárok elhalásának kérdése? Mélységes igazság rejlik Leninnek abban a meglátásában, hogy az állam elhalásának kérdését összefüggésbe kell hozni nemcsak az osztályok teljes eltűnésével, hanem a nemzetek egyre szorosabb közeledésének és egybeolvadásának problémájával is. „A nemzeti elnyomás kiküszöbölésének nélkülözhetetlen alapja a szocialista termelés — de ezen az alapon még meg kell lennie az állam demokratikus szervezetének, a demokratikus hadseregnek stb. is ..." — mondotta Lenin. „És ezen az alapon viszont gyakorlatilag sor kerül az apró nemzeti súrlódások, a kicsinyes nemzeti bizalmatlanság teljes kiküszöbölésére, a nemzetek gyors közeledése, egybeolvadása következik be, aminek betetőzése az állam elhalása lesz." Lenin szempontjából tehát a nemzetek közeledése és egybeolvadása nem kezdődik az állam elhalásával, hanem azzal fejeződik be. Ezek a lenini tanok ma is valóban nagyon időszerű jelentőségűek. Ismeretes, hogy számos ország nemzeti önállóságát a szocialista fejlődés útjára való áttéréssel nyerte el. Nem kétséges, hogy a jövőben is számos ország elnyeri nemzeti függetlenségét a szocializmus újabb sikerei és a kapitalizmus további gyengülése következtében. Ebben a helyzetben az állam elhalása kérdésének felállítása azt jelenti, hogy eltörlik az évszázadokon át gyarmati rabszolgaságban sínylődő nemzetek nemzeti szuverenitása és államuk függetlensége biztosításának egész rendkívül fontos problémáját. A programtervezet szerzői nyilvánvalóan nem vették tekintetbe az állam elhalása alapvető feltételeinek kérdését. Nyilvánvalóan abból indultak ki, hogy az állam egyes funkciói már most elhalnak és ehhez a dologhoz tisztán' mennyiségi szempontból közeledtek, úgy vélve, hogy az állami funkciók mennyiségi csökkenése már az állam teljes elhalását jelenti. Nem helyes azonban az állam egyes funkcióinak változásait és megszűnését összekeverni az államnak teljes elhalásával, mint bizonyos társadalompolitikai jelenséggel. A szocialista állam egyáltalán nem túlhaladott és ezért nem lehet mérlegelni gyors elhalását. A szocialista állam nagyon széles teret nyújt a szocialista demokrácia fejlesztésére. Nem tehető fel, hogy az állam teljes elhalását valamilyen adminisztratív intézkedésekkel, dekrétumokkal meg lehet gyorsítani. Az állam teljes elhalásának kérdése, mint már mondottuk, az osztályok és osztálykülönbségek teljes megszűnésének, a nemzetek további közeledésének és egybeolvadásának kérdése. A politika az osztályok, a nemzetek közötti kapcsolatokat jelenti. Es éppen ezek a kapcsolatok tükröződnek vissza az állami rendszerben. Meg lehet változtatni állami intézmények neveit, funkcióikat társadalmi szervezeteknek lehet átadni, de ezzel sem az intézmények, sem funkcióik nem vesztik el politikai lényegüket. A nyilvános funkciók csupán a teljes kommunizmusban vesztik el politikai jellegüket és a szocialista érdekeket követő puszta adminisztratív funkciókká változnak, vagyis akkor, amikor az osztályok megszűnnek, a szellemi és fizikai munka közötti lényeges különbségek megszűnnek, a nemzetek további közeledéséig és egybeolvadásáig. Az a követelmény, hogy a párt programjában hirdesse az állam elhalásának tézisét a szocialista átalakulások első szakaszaiban, nem jelent semmi újat a jelenlegi kommunista mozgalomban. Ilyen követelményeket támasztottak a Szovjetunióban egyes teoretikusok már 1918-ban Oroszország Kommunista (bolsevik) Pártjának új programtervezete megtárgyalásánál. Lenin akkor szembeszállt az ilyen követelésekkel és megmagyarázta, hogy ezeket a kérdéseket lehetséges és szükséges elméleti művekben, cikkekben, előadásokban és beszédekben fejtegetni, de még nem a programban. „Az állam elhalásának előzetes hirdetése a történelmi távlat megsértése volna." A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége programtervezetének olvasásakor az a benyomás, hogy a szerzőket az a helytelen elképzelés vezeti, hogy a szocializmusban összeegyeztethetetlen az állam és a demokrácia. Nyilvánvalóan úgy vélik, hogy a szocialista demokrácia fejlesztése az állam megszüntetése és elhalása nélkül nem lehetséges. De az ilyen szempont nem felel meg a marxizmus-leninizmus és a társadalmi fejlődés nézeteinek. A szocialista demokráciát nem lehet szembeállítani a szocialista állammal és úgy vélni, hogy a demokrácia fejlesztése csupán az államhatalom meggyengítése és elhalása útján lehetséges. A marxizmus-leninizmus klasszikusai a szocialista demokráciát nem állították ellentétbe a proletariátus diktatúrájával, hanem ellenkezőleg, úgy vélték, hogy éppen a proletariátus diktatúrája a demokrácia legfelsőbb formája. Nem véletlen, hogy a „Kommunista Kiáltvány" két fogalmat állít egymás mellé, „a proletariátus uralkodó osztállyá való átalakulását" és a demokrácia kivívását." A kérdésnek ez a megfogalmazása nagyon jól jellemzi az állam és a demokrácia kölcsönös viszonyát a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet időszakában. A proletariátus diktatúrája nem a szokásos állam, nem a kisebbségnek a többség elnyomására szolgáló apparátusa, mint ahogy az a kizsákmányoló osztályok diktatúrájában volt. A marxizmus-leninizmus klasszikusai nemegyszer kijelentették, hogy a proletariátus diktatúrája már nem állam a szó szokott értelmében, mert itt a hatalom a többségé, a társadalomé, valamennyi dolgozóé. A munkásosztály államának egyik legfontosabb sajátosságát a marxizmus alapítói abban látták, hogy valóban demokratikus állam lesz. Marx hangsúlyozta a proletariátus diktatúrájának megbonthatatlan szövetségét a néptömegekkel, azt írta, hogy ez „a hatalom átvitele maguknak a néptömegeknek kezébe, amelyek elnyomásuk szervezett erejének helyére saját erejüket alakítják ki..." A terv összeállításánál nyilvánvalóan nem vették tekintetbe azt, hogy az állam elhalása az objektív fejlődés hosszú folyamata, hogy a szocialista demokrácia bővítése egyáltalán nem jelenti azt, mintha megszűnt volna az államiság. Amikor a demokrácia legteljesebb lesz, akkor az államisággal egyidejűleg elhal maga a demokrácia is. „A demokrácia természetesen szintén államforma, amelynek el kell tűnnie, mihelyt eltűnik az állam, de ez csak a véglegesen győztes és megszilárdult szocializmusból a teljes kommunizmusba való átmenete idején következik be" — írta Lenin. Később Lenin megmagyarázta, hogy szándékosan hangsúlyozta azt a tézist, hogy „a demokrácia államforma, amely szintén elhal, ha elhal az állam". A programtervezet szerzői szembehelyezkednek az állam iránti szolgai imádat álláspontjával, de a szolgai imádatnak nem szabad érvényesülnie a demokrácia, mint az államiság bizonyos formája iránt se. A marxizmus, amely minden jelenséget fejlődésében vizsgál, nem csinál bálványt sem az államból, sem a demokráciából, mely az államnak egyik formája. A JKSZ programtervezetében a demokrácia fejlesztésének, a bürokratizmus elleni harcnak kérdése egybe van kapcsolva az állam elhalásával. De természetesen helytelen úgy vélekedni, hogy a bürokratizmus leküzdése és a demokrácia fejlesztése csupái. az állam elhalásával képzelhető el. Lenin könyörtelen volt a bürokratizmus elleni harcban, erélyesen követelte e rákfene gyökeres kiirtását, de óva intett attól, hogy visszaéljenek a bürokratizmus elleni harccal. Amikor egyes tényezők a szakszervezetekről folyó vita idején „Vessünk véget az állam bürokratizmusának és a népgazdaság bürokratizmusának" jelszót hangoztatták, ezt demagógiának minősítette. „1919-bei. programunkban azt írtuk, hogy van nálunlk bürokratizmus — mondotta Lenin." Aki azt javasolja nektek, hogy vessetek véget a bürokratizmusnak, demagóg. Ha valaki beszél önök előtt és az. mondja — „vessünk véget a bürokratizmusnak", akkor ez demagógia, ostobaság. A bürokratizmus ellen hosszú éveken át fogunk harcolni, mert a bükratizmus leküzdésére száz és száz különféle intézkedés szükséges, szükséges az általános írástudás, az általános műveltség, a munkás-paraszt felügyeletben való általános részvétel." A bürokratizmus elleni harc azt jelenti, hogy egyre szélesebb tömegeket kell megnyerni az irányításban való részvételre. A Szovjetunió Kommunista^ Pártja biztosítja, hogy a tömegek alkotó módon megtárgyalják az összes fontos kérdéseket, mindenképpen növeli a dolgozók kezdeményezését és aktivitását. A törvényjavaslatok, az állami költségvetés, a népgazdasági tervek, az egyes vállalati tervek összeállításában és megtárgyalásában, az ipari, a lakás és a kulturális építkezésben foganatosított intézkedések kidolgozásában, a népgazdaság irányítása kérdéseinek megoldásában tevékenyen részt vesznek az államhatalom és a társadalmi szervezetek választott szerveinek képviselői, a nép legszélesebb tömegei, a dolgozók milliói. Éppen így értelmezte Lenin a szocialista demokrácia lényegét, amelynek fejlődésével a tömegek egyre szélesebb mértékben kapcsolódnak be az állam irányításába, a politikád és gazdasági feladatok megtárgyalásába és gyakorlati megvalósításába. „A szervezés demokratikus elve... azt jelenti, hogy a tömeg minden egyes tagjának, minden egyes polgárnak olyan feltételeket kell adni, hogy részt vehessen az államtörvények megtárgyalásában, képviselőinek megválasztásában, az államtörvények megvalósításában is", — mondotta Lenin. A JKSZ programtervezetének szerző: „az állami és pártapparátus egybeforrásának" bírálata zászlaja alatt lényegében tagadják a munkásosztály politikai pártjának vezető szerepét a szocialista államban. Ügy vélik, hogy a pártnak csupán „ideológiai tényezőnek", a szocialista öntudat fejlesztése tényezőjének" kell 'ennie, de fel kell hagynia azzal, hogy „politikai tényező", „hatalmi tényező legyen." A szocialista országokban a vezető és irányító erők a munkásosztály forradalmi pártjai, mint az egyformán gondolkozó emberek, a kommunisták harci szervezetei. A burzsoázia legyőzésére és a lakosság dolgozó tömegeinek vezetésére hazánk és a népi demokratikus országok munkásosztálya csak a legszigorúbb központosítással és saját sorainak fegyelmével volt képes. Ezt a fegyelmet és szervezettséget a proletár élcsapat öntudatossága, a szocializmus iránti hűsége, becsületessége, szívóssága, a tömegekkel való megbonthatatlan kapcsolata, helyes politikai vezetése teremti meg és támogatja. A munkásosztály pártjának küldetése a proletariátus Dártonkívüli tömegeit és az összes dolgozókat nevelni és egybetömöríteni, szembeszállni a kispolgári ingadozással és befolyásokkal, a proletariátus egész tevékenységét politikailag irányítani és ennek útján az összes dolgozó tömegeket irányítani. Teljesen helytelen egyes teoretikusok azon állítása, amely szerint a párt vezető szerepének elismerése a munkásosztály azon harcában, amelyet a társadalom szocialista átalakításáért folytat, állítólag ellenkezik a társadalmi fejlődés objektív törvényeiről szóló marxista tanítással. A kommunisták tevékenységükkel nem kerülnek szembe a társadalom objektív törvényeinek hatásával, hanem ezeket a törvényeket felismerik, forradalmi gyakorlattal általánosítják, nem szubjektív vágyak és nézetek, hanem az objektív igazság szerint igazodnak. A párt vezető és szervező szerepének lekicsinylése a munkások és az össszes dolgozók pártonkívüli tömegeivel szemben elhajlás a tudományos kommunizmustól, az ösztönösség, „elméletének" és gyakorlatának megnyilvánulása. A harcokban egybeforrott éis cnegacélozódott párt nélkül a munkásosztály az állam útján nem irányíthatja a társadalmat, nem dolgozhatja ki és valósíthatja meg a szocialista állam politikáját, nem irányíthatja egy cél — a kommunizmus győzelme érdekében az összes állami szervek és társadalmi szervezetek Utal kifejtett tevékenységet. Lenin azt tanítja: „A párt a proletariátus közvetlenül uralkodó élcsapata, a párt a vezér." A JKSZ programtervezetének szerzői, akik e programban a marxizmusleninzmu; „pragmatikus-elasztikus" revíziójának vádját emelték, a valóságban ők maguk hajlottak el az alapvető marxi-lenini tanoktól, a proletariátus diktatúrájáról, az állam elhalásáról, a kommunista párt szerepéről szóló marxi-lenini tanoktól. A világon az utóbbi évtizedekben bekövetkezett mélyreható és haladó jellegű változások és fordulatok következtében mérhetetlenül megnőtt a proletár nemzetköziség eszméinek szerepe. A marxista-lenini pártok óriási figyelmet fordítanak a dolgozók nemzetközi szolidaritása szilárdításának, a nemzeti feladatok helyes egybekapcsolásának a nemzetközi célkitűzésekkel. E kérdésekkel sokat foglalkozik a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének programtervezete is. Azt olvashatjuk benne, hogy a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége „soraiban fejleszti a proletár nemzetköziség eszméjét és ennek szellemében neveli a jugoszláv dolgozó tömegeket". A tervezet számos, kétségtelenül helyes tételt tartalmaz. A programtervezet azonban egyoldalúan és a kommunista világmozgalomban gyökeret vert nézetekkel ellentétben jellemzi a proletár nemzetköziség lényegét, a szocialista országok kapcsolatait és azon célokat és feladatokat, amelyek megvalósítására a tervezet szerzőinek nézete szerint törekedniük kell a kommunista pártoknak az egymás közötti és a szocialista államok közötti kapcsolatokban. V. I. Lenin ezt írta: „A tényleges internacionalizmus csak egy, egyetlen egy lehet: a forradalmi mozgalom és a forradalmi harc áldozatkész szervezése a saját országunkban az ilyen harc, az ilyen irányvonal és csupán az ilyen irányvonal támogatása (propaganda, rokonszenv-megnyilatkozások és anyagi segítség) útján, kivétel nélkül minden országban". Miben nyilvánul meg konkrétan a jelenlegi helyzetben a proletár nemzetköziség, amikor fennáll a világ szocialista rendszere, amikor megnőtt és megerősödött a nemzetközi munkás- és kommunistamozgalom, óriási mértékben fellendült a népek nemzeti felszabadító mozgalma? Megnyilvánult abban a támogatásban, amelyet a szocialista világrendszernek, a Szovjetuniónak, a Kínai Népköztársaságnak és más szocialista országoknak a tőkés világ munkásmozgalma nyújt, abban a segítségben, amelyet ennek a mozgalomnak a szocialista országok dolgozói nyújtanak, valamennyi ország kommunista - párt jának egységében és tömörségében, a nemzeti függetlenségéért az imperializmus ellen küzdő nemzetek szolidaritásában. A proletár nemzetköziség elméletében és gyakorlatában ma az az új vonás, hogy teljes egészében megőrizte jellegét mint a nemzetközi munkásmozgalom alapvető elve és ugyanakkor alapját képezi olyan országok kölcsönös kapcsolatainak, amelyek felszabadultak a kapitalizmus béklyói alól és a szocialista társadalmat építik. Ezek az országok egymás között egyenjogú politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatokat létesítettek, amelyeket áthat a kölcsönös elvtársi segítség szelleme. Termelési tapasztalataikat, tudományos és műszaki ismereteiket kicserélik. A programtervezetben azonban éppen a szocialista országok kölcsönös segítségnyújtása és együttműködése nem tükröződik vissza, pedig ez az a lényeges és legfőbb vonás, amelyben megnyilvánul a proletár nemzetköziség ezen országok közötti kapcsolatokban. A szocialista országok kölcsönös kapcsolatainak nemzetközi jellege a programtervezet szerint csupán abban rejlik, hogy betartják az egyenjogúság és az egymás belügyeibe való kölcsönös be nem avatkozás elvét. Ezek kétségtelenül rendkívül fontos elvek. A marxisták-leninisták rendíthetetlenül követelik valamennyi nemzet és ország feltétlen egyenjogúságát, harcolnak érte és a népek jogainak tiszteletben tartásáért, jogos érdekeikért, nemzeti hagyományaikért, érzéseikért, kultúrájukért. A programtervezet szervezőinek szempontja lényegében nem abban tér el a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban általánosan elismert szemponttól, hogy vajon kell-e, vagy nem szigorúan betartani az egyenjogúság elveit. A lényeg abban rejlik, hogy a programtervezet a proletár nemzetköziséget kizárólag az egyenjogúság elveire, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásra szűkíti le, elfeledkezik a szocialista országok és a marxista-leninista pártok egysége és együttműködése megszilárdításának szükségességéről. A nemzetek egyenjogúsága elismerésének követelményét a kispolgári nacionalizmus is hangoztatja. Lenin megállapította, hogy a kispolgári nacionalizmus internacionalizmusként ismeri el a nemzetek egyenjogúságának elismerését, ezt is csupán szavakkal és érintetlenül hagyva a nemzeti egoizmust. Lenin megmagyarázta, hogy amikor a proletárdiktatúra néhány országban uralomra jut és képes lesz döntő befolyást gyakorolni az egész világpolitikára, különösképpen időszerűvé és sürgetővé válik a gyökeret vert kispolgári nacionalista előítéletek elleni küzdelem. A proletár nemzetköziség bizonyos helyzetben megköveteli, hogy az egyes országok proletariátusa harcának érdekei alá legyenek rendelve ezen világméretű harc érdekeinek. A Jugoszláv Kommunisták Szövetségének programtervezetében azonban csak arról esik szó, hogy a szocialista országok közötti kapcsolatoknak „minden egyes ország függetlensége, teljes egyenjogúsága' és sajátosságai tiszteletben tartása elvein kell nyugodniok". (71—72 old.) A szocialista országok és a proletár pártok közötti kapcsolatokban ezen elvek megszilárdításáért folyó harcot a programtervezet lényegében a nemzetköziség egyedüli problémájaként veti fel, ez „a szocialista országok és a szocialista (Folytatás a 6. oldalon)" ÜJ SZÖ 5 * 1958. április 32. /