Új Szó, 1958. február (11. évfolyam, 32-59.szám)

1958-02-01 / 32. szám, szombat

Szovjet művészek kiállítása Prágában ' Prágában i Má• nes-pavilonban I nemrégen ért véget a szovjet képzőművészek kiállítása, mely a harmadik volt az eddig Csehszlovákiában megrendezett szovjet képzőművészeti kiállítások sorában s amely sajnos, nem keriil Bratislavában bemutatóra. Pedig jelentősen közelebb hozta a csehszlovák szemlélőhöz a szovjet képzőművészet alkotóvilágát és rávilágított annak néhány sokat vitatott s önmagában is érdekes problémájára. Amíg ugyanis a két megelőző kiállítás (1947-ben és 1953-ban) kimondottan reprezentatív jelleggel bírt s maradék nélkül felvonultatta a szovjet képzőművészet reprodukciókról is jól ismert s abban az időben hivatalosan propagált fő műveit, amelyek gyakran nem voltak mentesek sem a személyi kultusz, sem a naturalizmus bélyegétől, az idei tárlat kamara-formában tisztán művészi szempontokat követett s így közvetlenebb és mélyebb bepillantást engedett a szovjet festészet és szobrászat törekvéseibe. Mindenekelőtt példákat hozott a húszas és harmincas évek terméséből, tehát egy korból, amelynek szovjet képzőművészetét alig ismerjük. S bár kétségtelen, hogy a szovjet festészet és szobrászat ezen esztendőkben nem tudott egyenrangút produkálni a szovjet film, színház, költészet és zene nemzetközi értékelésben is kimagasló s ma már klasszikus alkotásaival, mégis voltak szovjet képzőművészek, akiknek műveiben megnyilatkozik a szovjet kuitúrának akkoriban általános és minden művészeti ágat átható szándéka: összhangba hozni a konvenciónientes, egyéni művészi kifejezést a proletárforradalom nagy társadalomalakító eszméivel. K. Sz. Petrov-Vodkin és" A. A. Gyejnyeka képei valók e korból, ám kiválogatásuk nem volt a legszerencsésebb; inkább e két nagy festő művészi törekvéseinek peremén született művek kerültek a kiállítás együttesébe, mint azok, amelyek alkotóik helyét a forradalom utáni szovjet festészet történetében véglegesein kijelölik. E nemzedék két másik tagja, K. F. Juon és Sz. Gerászimov aránylag jobban volt képviselve a kiállításon. Juon „Reggel Moszkva ipari negyedében" című hatalmas vászna szinte Brueghel epikus erejével tárja fel a táj életét, míg Sz. Gerászimov kaukázusi zsánere érdekesen kísérli meg, hogy plein-air festészetének megadja az ember és a természet földhöz kötött, sajátos és meg nem ismételhető jellegét. A régebbi szovjet arcképfestők sorából P. D. Korin és G. G. Rjazsszkij szerepeltek a kiállításon; mindkettő a nagy portrétista, M. V. Nyestyerov tanítványa s az impresszionizmus utáni kísérletekre annyira jellemző ikón-hatás bűvköréből jutott el a színeinek lágy, szonóris összhangjához. Ezen az úton haladt néhány tájképfestő is, akik közül A. A. Rylov (Apró hullámok) és A. V. Kuprin (Bahesiszaráji zug) érték el a legpoétikusabb eredményeket. A nemzeti köztársaságok művészetét főleg M. M. Szarjan (Örmény J. D. Sadr: Gránit — a pro! tariátus fegyvere Szovjet Köztársaság), Sz. A. Csujkov (Kirgiz Szovjet Köztársaság) és U. Tanszykbajev (Üzbég Szovjet Köztársaság) képviselték nem mindig szerencsés művekkel, de kétségtelenül gazdagították a tárlatot színeikkel, melyek a népművészet, főleg a szőnyegek hagyományára kapcsolnak, formavilágukban pedig fenntartják a rokonságot a miniatűr festészet szellemével. Gazdagítóan és frissen hatottak a fiatalok is (B. Berziny, A. A. Tutunov, I. V. Ribalcsuk), akiknek sorából P. F. Nyikonov érdekesen kísérelte meg, hogy Október című figurális kompozíciójával a húszas évek forradalmi filmművészetének eredményeiből merítsen. A. A. Gyejnyeka: Deáklány A kiállítás szobrászati része világosan mutatta, hogy mégis csak V. I. Muhina volt a szovjet szobrászművészet legnagyobb tehetsége. Hallatlanul kifinomult plasztikai érzéke azonban nem is annyira közismert monumentális művein, mint inkább egyéni meglátású, mélyen átérzett, intim portréiban jelentkezik, amelyek sorában dr. A. A. Zemkov bronz-képmása valóságos remekmű, A forma belső feszültsége s logikája, a felszín érzékeny játéka s az a fegyelem és mérték, mely a kifejezés erejéből árad, nagy plasztikai élménnyé emeli e portrét. A grafikai kollekció, mely talán szélesebb bepillantást nyújtott a szovjet művészek törekvéseibe, mint a festészeti, mert arányaiban is viszonylagosan nagyobb volt, külön kiemelte a fametszetet, linóleum-metszetet és litográfiát, mint a szovjet grafika legnépszerűbb technikáit s utalt azokra a kapcsolatokra, melyeket e műfajok a forradalom előtti nagy orosz grafikai művészet hagyományaival fenntartanak. Különösen V. A. Favorszkij formavilága merített szerencsésen s s egyéni alkotóerővel a régi népi fametszetekből s ritmusérzékével szinte megközelítette Sosztakovics muzsikáját. Ugyanakkor új mondanivalót hozott, a társadalom érzelmi problémáit, melyekről az orosz művészet humanista tradíciójának nyelvén beszélt. Vele szemben a fiatalok egyénisége kevéssé bontakozott ki; e nemzedék még mindig magán viseli az akadémiák jó mesterséget oktató, de egyszintű nézetet alakító iskolahatását. A legfiatalabbak pedig, akiktől a szovjet grafika új lendülete várható, valahogyan kimaradtak az együttesből. A kiállítás természetesen nem adta — és nem is adhatta — a szovjet művészet teljes képét, mégis sokban megmutatta azokat a tisztán művészi tendenciákat, melyeket a megelőző kiállítások nagyrészt elhallgattak. Mindemellett mégsem volt teljesen mentes azoktól a jelenségektől, amelyeket a múltban egy hibás művészetpolitika erőszakolt az alkotókra s amelyekből egy hamis pátosz hangja szól. Ilyenek például M. A. Szuzdalcev „Szemben az élettel" című vászna, mely tehetetlenül invokálja a predvizsnyikok egykori művészetét, vagy M. V. Kionszkij „Gyűlés után" című kompozíciója, mely naturalista eszközökkel akar illúziót elérni. De rövid két-három esztendő alatt nem is lehetett ilyen és ehhez hasonló tévedésektől a szovjet művészet összességét megtisztítani. Am kétségtelen, hogy ezek a fejlődést gátoló jelenségek ma már egyre ritkábbak s hogy a szovjet művészet újuló erővel halad az óhajtott kibontakozás felé. Erre utalt a kiállítás egész koncepciója. (X). A Rózsalovag premierje a Szlovák Nemzeti Színházban Tizenöt év után először ez év Január 25-én hallottuk új betanulásban Richard Strauss soha el nem múlóan gyönyörű vígoperáját. Ennek az operának műsorra tűzése az operaház dramaturgjának, Šimon Jurovskýnak az érdeme, aki jól ismerve az együttes képességeit, bízott a mű sikerében. A Rózsalovag komponistája, Richard Strauss müncheni születésű és a késői romanticizmus egyik oszlopa. Világhírét az Elektra, Arabella, Salóme és a Rózsalovag, című operáinak köszönheti. Az utóbbit 1911-ben komponálta. Ebben az operájában új irányt keres s az eddigitől eltérően áriákat, bécsi valcert művészileg köt egy színes virágcsokorba. A zenekar partitúrája színes és melódiákká' teli, dialógusai, drámai recitatívjai elsőrangúan szerkesztettek, az aíkkori kor leírását nem időszerű táncokkal jellemzi, hanem az egész müvet, mint egy nagy valcerfantáziát mutatja be. Az opera három felvonásból áll; az elsőben a hercegnő, hálószobájában Oktavián gróf szerelmi vallomásait hallgatja. Oktavián, hogy ezt az együttlétet ne fedezzék fel, átöltözik komornának. Megérkezik Ochs báró, és felikéri a hercegnőt, válasszon ki egy fiatal nemest, aki menyasszonyának az eljegyzési rózsáit átadja. A választás Oktaviánra esik. A következő felvonásban Oktavián a rózsa átadásakor beleszeret Sophie Faninálba. különböző bonyodalmak után Sophie apja, a meggazdagodott újnemes elutasítja Oktaviánt. A harmadik felvonás egy bécsi kisvendéglőben játszódik le, ahol Oktavián leánynak öltözve leleplezi Ochs bárót és elnyeri Sophiet. Az előadást bírálva elsősorban Tibor Frešo felkészültségéről, betanításáról kell beszélnünk. Ez az opera, ahol a szerző eltér az eddigi szimfonikus modortól és a mozarti lírából és költészetből akar meríteni, bonyolultságánál fogva nagyon neh&Ž feladat elé állítja a karmestert. Frešo az egyes hangszereikkel végzett gondos munka után, kidolgozta 3 művészekkel a szerepeket. Az előadáson érezhető is volt az alapos munka. Frešo a modern zene kedvelője, pontos és nagyvonalú, ami éppen e térén múlhatatlanul szükséges. Munkájának eredménye az elsőrendűen sikerült előadás. Elismerésre méltó művészi munkát végzett a rendező, Miloš Wasserbauer is. Rendezése stílusos és, hibamentes. Pedig számos nehéz kérdés merül fel a szereplők egymáshoz való viszonyából és jelleméből eredően s így nagyon nehéz reális és nem naturalisztikus rendezést nyújtani. A szereplőkről szintén csak az elismerés hangján szólhatunk, Olga Hanáková, mint Oktavián, szép meleg alt hangjával, színészileg elsőrangú betanulásban nagyot nyújtott. Sophie Faninál — Anna Hornungová — szimpatikus megjelenésével, szép, kulturált hangjával, jó játékával méltó partnere volt Oktaviánnak. Báró Ochs — Ján Hadraba — kiválóan áHta meg a helyét, basszusa jó festet* te alá szerepét. A hercegnő szerepében Mária Šteinerová vendégszerepelt. Szép hangjával, jó játékával eleget tett a kívánalmaknak. A többi szereplő szintén hozzájárult a mti sikeréhez. Fr. Hvastija meggyőzően hatott. Alex. Baránek, a.z olasz énekes nehéz áriáját szép, olaszos hang* színnel vitte sikerre. M. Majerová jő szerepfelfogással és hangtechnikával, D. Gabajová, a temperamentumos intrikáns szerepében tűnt ki. dr. J. Blaho érdemes művész megmutatta, hogyan lehet kis szerepből nagyot alkotni, s a többiek. Krčmár, Martvon és Gábris is kivették részüket a sikerből. A színpadi képeket Jozef Šálék oldotta meg a kívánalmaknak megfelelően, a Tcosztümöket pedig L Purkyňovfi stílusosan tervezte. (E.) Strauss •vígopera egyik jelenete. (J. Herec foto) eQRi vikroR: Eszméitető és leleplező irodalom A német irodalomban egyre sűrűbben jelennek meg olyan regények, amelyeknek íróit közvetlen erős élmények, torkot fojtó igazságtalanságok késztettek vallomásra és határozott állásfoglalásra. Az emberiesség az igazi emberszeretet, s haladás ügye szól figyelmezte tön és eszméltetón ezekből a művekből. A tegnapot, a háborút, a két világháború közti évek eseményeit, a fasizálódás folyamatát elemzik, azt a sokak szemében ma is érthetetlen folyamatot, amely egy hetvenmilliós nép legjobbjait kevés kivétellel a gyűjtötáborok poklában pusztította el, majd egy világot lángba borítva mérhetetlen szenvedéseket zúdított az emberiségre és végül rettentő sebeket ütve önmagán is, legerőszakosabb és leghirhedtebb j vezéreivel együtt dicstelenül kimúlt. E könyvek a sötét középkornál is j sötétebb időket idézik, amelyekben döntő szava volt az erőszaknak és önkénynek, melyekben kiveszett, eltipródott, s elhalt a közösség iránti szeretet hangja, mint a pusztába kiáltott szó. Az írói szándék és eltökéltség ezekben a művekben félreérthetetlenül világos és céljuk közös: meztelenül fel kell tárni a történtek miértjét, le kell leplezni a valóságot, eszméltetni kell az olvasót, akit a Német Szövetségi onhard Frank, Ludwig Renn, Erich Maria Remarque mellett egyre sűrűbben találkozunk fiatalabbak nevével, sőt nemegyszer a Szövetségi Köztársaságban élö fiatal német író is a vallomás kényszerét érezve mond ítéletet a hitleri idők eseményeiről, figyelemre méltó művészi igénnyel és bátorsággal beszél a Wehrmachtnak és más katonai alakulatoknak a háború iéején a szovjet földön elkövetett gaztetteiről. Az utolsó hetekben a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztősége két ilyen regényt jelentetett meg, amely eszméltet és a leleplezés ügyét szolgálja. Az egyiknek, a Mephist o című regénynek szerzője az alkotó ereje teljében nemrég fiatalon elhúnyt Klaus Mann, Thomas Mann fia, A másiknak, a Jézus tanítványai-nak írója a Német Szövetségi Köztársaságban élő Leonhard Frank, akit három esztendővel ezelőtt, születése nyolcvanadik évfordulóján az NDK kormánya nemzeti díjjal tüntetett ki. Klaus Mann könyve kulcsregény. A német színházi vűágban és irodalomban jártas olvasó főhősében felismerheti Gustáv Gründgenst, a hirhedt Jud Sűss-film címszereplőjét, aki Hamburgban haladó szellemű művészként. kezdte Köztársaságban az elburjánzó memoár- • pályafutását, indulásakor „forradalmiirodalom, generálisok életregényei, fü- színházró

l ábrándozott, ám a fasizmus V. Muhina: Dr. A. A. Zemkov mek és újságcikkek, az újjáéledő fasizmusnak körmönfonton kiépített apparátusa napról napra mérgeznek és mételyeznek. Nem tudjuk itt lemérni e művek otthoni hatását, ám örvendetes jelenség, hogy az eszméltetés és leleplezés gondja nemcsak a német nép nagy íróinak javát foglalkoztatja, Anna Seghers, Arnold Zweig, Lion Feuchtwanger, Leelőretörése idején a karrier, a siker és a könnyű élet kedvéért szögre akasztva elveit, mint Gőring kegyeltje a berlini Állami Színház intendánsa lett. Felismerheti az olvasó Thomas Mannt és színésznő lányát, Erikát, ugyanígy Dora Martin vázlatosan odavetett alakjában a filmjeiről nálunk is jól ismert Elisabeth Bergnert, ezt a csodálatos tehetségű német színésznőt, akit a hitlerizmus angliai emigrációba kény szeritett, hogy ott az angol színpadok csillagává váljon és az angol filmművészek élsorába kerüljön. Goebbels, a fasizmus véresszájú hírverője, a sánta kis doktor és Göring, a hájas légi marsall, a diktátor legvéresebb hóhéra is színre lép elképesztő korlátoltságával, amelyen csak nyárspolgári pompakedvelése és dölyfössége tett túl. Nem mint történelemformáló személyek fordítják vissza a regény lapjain az idő szekerét a legsötétebb középkorba, hanem úgyszólván csak hálóköntösben és papucsban ágálnak. De mint egy dögletes rendnek hatalomhoz jutott mániákusai így is félelmetesek, egy szavuk, egy mozdulatuk kegyvesztett séget, fizikai megsemmisülést jelenthetett. Az élet körülöttük alakoskodás és árulás, aranymocsár és szellemi fertő. Hogyan történhetett, hogy nagy költők és bölcselók, Goethe és Hegel, Marx és Engels hazájában uralomra kerülhetett az őrmesteri szellem, annak tipikus képviselője, az istenként ünnepelt Führer, tuskólábú propagandafönöke él Hájasnak becézett marsallja? Nos, Klaus Mann könyve erre egyszerű feleletet próbál adni. Mert a nagytőkések a demokrata és liberális urak bizalmasan letompított hangon és komoly pillantássál azt állítják, hogy „az ellenség balról fenyeget." Mert rendőrfőnökök, akik szocialistáknak mondják magukat, munkásokra lövetnek. Mert a polgárság java, beleértve a szellem emberét, a „nemzeti érzés" feltámasztását örömmel üdvözli és a nemzeti szocializmus uralomra jutásától várja felsőbbrendűsége igazolását. Mert ködevő költök sopánkodnak, hogy a „demokráciában veszélytelenné válik az élet" és a lét „elvesztette hősi eposzát". Mert jó néhány száz német kommunista kivégzése csökkenti a keletről fenyegető veszélyt, mert lordok és nyugati újságírók véleménye szerint a Führer energiája bámulatos; mert minden szerződésszegést benn az országban népünnepély követ, és a tőkés világ fejcsóválással ugyan, de élesebb tiltakozás nélkül tudomásul veszi. Es végül, mert aki lázongani vagy igazat terjeszteni merészel, azt halál fenyegeti és roppant gyötrelmek, melyek a Harmadik Birodalom börtöneiben a halált megelőzték. A tanulságos regény végén a nácizmusnak teljesen behódolt színész még egyszer szembenéz az igazsággal, idegileg összeomlik, majd mentséget talál arülására: , „Mit akarnák tőlem az emberek? Miért üldöznek? Miért olyan gonoszak hozzám? Hiszen én csak egészen egyszerű színész vagyok?" Klaus Mann regényének hőse nem öl, nem szennyezi be vérrel a kezét, csak megalkuszik és mentséget talál magának, ahogy ezrek és százezrek megtalálták és ma talán végképp el akarják felejteni, hogy a fasizmus idején már a puszta hallgatás is szennyezett, bűnt jelentett, tolta az elfajzott gyilkosoknak, Európa megtipróinak szekerét. Szétes sodrású a regény története és hatalmas élményanyag zsúfolódik össze lapjain. Stílusa, művészi magformálása azonban — óhatatlanul is összehason• litva a szerző apja, Thomas Mann utolérhetetlen művészetével — különösen a regény első részében sajnálatosan csaknem műkedvelői és Lányi Sarolta fordítása sem mondható elég színesnek ezekben az első fejezetekben. E hibától eltekintve e regény kitűnően teljesíti küldetését: leleplez és eszméltet. A munkáscsaládból - származó Leónhard Frank, aki ma szülővárosában, Würzburgban, a Német Szövetségi Köztársaságban él, még az első világháború ÜJ SZO 7 TÄ- 1958. február 3.