Új Szó, 1958. február (11. évfolyam, 32-59.szám)

1958-02-27 / 58. szám, csütörtök

BARNAINGES NÉRÓK Néró római császár Róma városát felgyújtotta, hogy ezen ürügy alapján megkezdhesse a keresztényüldözést, amivel saját gaztétteit akarta leplezni. Utána 1866-ban Chicagóban használták eredménnyel a munkások ellen e provokációs módszert s a bolgár fasiszták pedig 1925-ben gyújtották fel a Zsófia-katedrálist, hogy a gyújtogatásért a kommunistákat üldözzék. 1933-ban a régi recept szerint Göring barnainges hordái felgyújtották a berlini Reichstagot — a birodalmi gyűlés épületét. Gőring — akit fasiszta gaztetteiért 1945-ben utolért a sors lesújtó keze — akkoriban Németország leghatalmasabb embere volt és átmenetileg „vezérének", Hitlernek hatalmát is túlszárnyalta. Gőring volt Poroszország diktátora s éppen ezekben a napokban dőlt el az a kérdés, hogy ki kferül a volt berlini rendórigazgató helyébe. Míg 1932. július 20-ig szociáldemokrata volt ezen a poszton, utána a német nemzetiek, azaz Hugenberg pártja tartotta ezt a helyet. 1933 februárjában azonban Gőring akarata győzött és nemzeti szocialista Levetzow vette át a rendőrséget. Minden fontosabb állást egy csapásra a hitleristák töltöttek be, felfegyverezték az SS-t, és alárendelték a porosz belügyminisztériumnak, az SA-t és a Stahlhelmet segédrendőrségnek nevezték ki. Február 26-án, vasárnap a rendőrség már horogkeresztes zászlók alatt, horogkeresztes karszalaggal vonult fel a nemzeti szocialistákkal együtt. Ugyanakkor Gőring különparancsot adott ki, melyben kijelentette, hogy a kommunisták legyilkolása dicséretre méltó dolog és előléptetéssel jár. A kommunista párt január 30-a, azaz Hitler uralomrajutása után ugyan elvesztette legális agitációs lehetőségeit, de a tömegek között továbbra is nagy szimpátiának örvendett. Óriási feszültség volt a levegőben. Számtalan feltevés és hír keringett. Kitudódott, hogy az SA államcsínyre, a kommunisták tömeges letartóztatására készül, utcai harcokat akar kiprovokálni, valamint a kormánynegyed megszállásával kívánja a tiszta hitleri diktatúrát kikiáltani. Ez természetesen az akkori birodalmi elnöknek és a vele együttműködő csoporI toknak, a hadseregnek és vezérkarának sem volt egészen ínyére. Azt is rebesgettek, hogy Schlelcher generális katonai diktatúrára készül, s hogy a hadsereg néhány délnémet ezredét Berlinbe helyezték. Az SA-ban is január 30-a óta vártak Hitler „szocialista" ígéreteire, nagy volt alulról a nyomás, s ezért az SA-vezérek valamivel foglalkoztatni akarták legényeiket. Az SA-ban uralkodó elégedetlenségnek és forrongó hangulatnak valami szelepet kellett nyitni, mert ök Hugenberg és Papén ellen készítették elö katonai csínyüket, hogy kikiálthassák az egyedüli Hitler-diktatúrát. A puccs végrehajtása tehát közvetlenül lehetetlen volt. A katonai statárium és diktatúra kikiáltása annyit jelentett volna, hogy az egész karhatalom a hadsereg érdekkörébe kerül. Ennek következtében a harzburgi front (nemzeti- szocialisták és német nemzetiek együttműködése) széteséssel fenyegetett. Ez volt tehát a háttere annak az aljas nérói gaztettnek, amelyet ilyen gálád módon kieszeltek. Már február 27-én délután tüz tört ki az úgynevezett berlini palotában, melyet eloltottak. Néhány óra múlva pedig a birodalmi gyűlés épülete állt lángokban. Hitler és Gőring a külföldi újságíróknak már előzetesen olyan kijelentéseket tettek, hogy ezt a gaztettet „természetesen" a kommunisták követték el. Feltűnő volt az is, hogy a félkegyelmű merénylő, Van der Lubbe azonnal mindent bevallott, amit csak tudni akartak tőle. Bevallotta nemcsak azt, hogy a parlamentet mint kommunista gyújtotta fel, hanem azt is, hogy ez a cselekedete a kommunistaszociáldemokrata egységfront szellemében történt. Ez ürügy volt arra, hogy a szociáldemokratákat Is üldözhessék. Van der Lubben kívül még Georgij Dimitrovot, valamint Tanyev, Popof bolgár kommunistákat és Torgler német képviselőt tartóztatták le, s később bíróság elé állították őket azzal, hogy Van der Lubbevel közösen gyújtották fel a Reichstag épületét. A nácisták azt hitték, hogy senki sem fog törődni a bolgár kommunistákkal, sikerül majd iiket feláldozni és kivégezni. Nagyon csalódtak azonban, mert Dimitrovban veszélyes és bátor ellenfélre találtak, aki éles logikával, talpraesettségével, hallatlan energiájával zavarba hozta az osztálybíróságot és az ellene felsorakoztatott hamis tanúk tömegét. Magát Göringet, a gyújtogatás értelmi szerzőjét és Göbbelst, a nácik szócsövét is tanúként hallgatták ki. Dimitrov okos kérdéseivel és érvelésével Göringet kihozta a sodrából és leleplezte öt a főtárgyaláson. A világ közvéleménye is foglalkozott ezzel az üggyel, bizottságok alakultak Dimitrov és társai megmentésére. A nemzetközi vizsgáló bizottság Londonban „ellenpert" szervezett, a világ leghíresebb jogászainak részvételével. A per tárgyalásán nem tudták Dimitrov és társainak bűnét bebizonyítani, s a vád összedőlt. Egyedül Van der Lubbet, a nácik eszközét végezték ki. A per folyamán sok olyan részlet került nyilvánosságra, mely a nácik bűnét, illetve provokációját bizonyította. így a letartóztató parancsokat a kommunisták' ellen már az előző napokban elkészítették, s mindegyikhez fénykép volt mellékelve, csak a dátumra hagytak helyet. Február 27-én reggel Berlinben az egész SA-t gyülekező helyein és a kaszárnyákban összpontosították. Ernst, a berlini SA-osztagok parancsnoka, este Hitler előre elkészített parancsát olvasta fel, amelyben többek között azt mondta: „Ez isten által adott jel. Most már senki sem fog bennünket megakadályozni abban, hogy a kommunistákat vaskézzel meg ne semmisítsük." Ezenkívül február 27-én a szokás ellenére — már délután 1 órakor hazaküldték az összes szolgálatot teljesítő parlamenti hivatalnokot, akik a gyújtogató SA emberek útjában állottak. ^ Hitler és Gőring, a barnainges nérók azt hitték, hogy a Reichstag felgyújtásával, véres terrorral ferintartják majd hatalmukat és nagy reklámmal hirdetett „ezeréves birodalmukat". Tizenkét évig ez sikerült is nekik, de utána a győzelmes szovjet hadsereg hatalmas csapásai alatt saját barlangjában pusztult el a fasiszta fenevad. A Reichstag épületére pedig a szovjet katonák kitűzték a győzelem zászlaját. g-k Suclum Örvény című opprájának námütarszáqi visszhangja „Hiszek az opera jövőjében" mondotta Eugen Suchoň neves szlovák zeneszerző. Ilyen meggyőződésre az a művész jutott, aki korunk egyik legéletábrázolóbb és. leghatásosabb operáját komponálta. Elismeri ezt a Der Morgen című német lap kritikusa is az örvény február 1-i lipcsei és február 7-i berlini sikeres bemutatójáról írt cikkében. Arra a kérdésre, milyen időszerű értéke van az örvénynek és milyen szerepet játszott szerzője az európai zeneirodalom fejlődésének szempontjából, a Der Morgen kritikusa így válaszol: „Amit Muszorgszkij az orosz, Smetana a cseh és Janáček a morva operáért tett, azt tette Suchoň a szlovák operáért. Úgyszólván elsőként dolgozta fel alaposan hazája népzenéjét, belőle merített és igazi népi operát ajándékozott népének. Ez az ő történelmi érdeme. Operája éppen azért nemzetközi jelentőségű, mert szorosan összeforrt nemzetével." Helyesen értelmqzte-e a német dramaturgia a mű eszmei oldalát? „A* mű javát szolgálja, hogy szerzője a történet kriminalitását kezdettől fogva magasabb etikai területre vitte át. A gyilkosságot nem szenzációkeltésre használja fel a brutális operai verizmus értelmében, hanem az igazságért folyó küzdelmet ábrázolja, megmutatja az utat az emberiesség és az emberi társadalom erkölcsössége felé." — írja a National Zeitung A Neues Deutschland kritikusa csodálattal adózik a történet tökéletes egyensúlyú drámai kidomborításának és, megállapítja, hogy az irodalomban kevés példa van három ilyen önálló problematikájú alak hasonló összekapcsolására. * Milyen álláspontra helyezkedett a német hallgató a zene

4 nyelvezetével kapcsolatban? „Suchoň nem bőbeszédű" - áll a műsorfüzetben. „Amit mondani akar, világosan és röviden megmondja. Kifejező formáját becsületes, erős, gyakran szenvedélyes érzelem jellemzi, melyet élesszemű és megalkuvást nem ismerő értelem ellenőriz." A National Zeitung kritikusa azt dicséri, hogy Suchoň zenéje népies, de nem abban az értelemben, hogy egyszerű, hanem abban, hogy igazi, hogy melódiájával, lírai finomságával és drámai kitörésével mindenkit megragad. A zenekritika nem epigóni értelemben Janáčekhez és Bartókhoz hasonlította Suchoňt, a zene nemzeti nyelvének korszerűen megoldott problémájáért. A mű drámai megformálása? Lipcsében a domináns szerepet teljesen helytelenül Katrenának szánták, akit kiváló énekesnő alakított. Ml a főszerepek alatt a drámai háromszöget értjük: Stelina az igazságot keresi, Ondrej a megingó lelkiismeretet képviseli, Katrena pedig szenvedélyes és fájdalmas tapasztalatai árán váltja meg jóságos küldetését. A lakodalmi jelenetet a szlovák falusi népszokások igazi légkörének interpretálásával élénkítették és ezt főként a táncbetétben rajzolta meg autentikusan Milan Herényi bratislavai balettmester. Koreográfiáját elevennek és színesnek minősítette a kritika. Stelina jelentős szerepét G. Frei alakította. „Alakítását a negyedik kép végén nem felejthetjük el könynyen" — írja a Der Morgen. A berlini dramaturgiának sikerült az, amire színművészeink hiába törekedtek: az első három jelenétet szünet nélkül kötötték össze, ami a drámai összefüggőség javára szolgál. A bemutató politikai jelentősége? Ezt is a német kritika értékelte éspedig úgy, mint kívánatos és örömmel fogadott eseményt. v DR. J. TVRDOŇ Jánost šík JDrágáb qpí Samo Chalúpka és Ján Botto szlovák írók után Jirí Mahen a történelem adataiból és a népművészetből, népdalokból merítve alkotta meg Jánošík cínaü hőskölteményét, mely a cseh klasszikus^ drámairodalom legjobbjai közé tartozik. A Jánošíkot a prágai Nemzeti Színház először 1910-ben mutatta be és legutóbb 1949 májusában, Csehszlovákia Kommunista Pártja IX. kongresszusa tiszteletére vitte színre. A napokban a februári események tízéves évfordulójának megünneplésére a prágai Nemzeti Színház választása ismét erre az örökértékű drámai alkotásra esett és minden bizonnyal helyesen. Jánošík azon hősök közül való, aki az urak elnyomásának ellenállva történelmi követőkre, örökösökre talált. Mahen főhőse jellemét a legaprólékosabban dolgozta ki. Saját anarchisztikus nyugtalanságát, meditáló természetének színes képét örökítette meg benne. Az író a darabban kifejezésre juttatja az elnyomottak, a szegények iránti részvétét, bátor kiállását az igazságtalanság ellen, sőt a gazdagok elleni bosszúvágyát sem titkolja. A pórnép élete az 1700-as években egyre tűrhetetlenebbé vált. Az urak ugyancsak gondoskodtak róla, hogy megkeserítsék jobbágyaik amúgyis sanyarú sorsát. A száraz kenyéren kívül egyébhez aligha jutottak. Ehelyett ütlegekkel sújtották az elnyomottak robotolástól görnyedt hátát, kérges tenyerét. Nem csodálkozunk tehát Jánošík elhatározásán, hogy szegre akasztotta diáksipkáját. Társaival a szlovák hegyeket, erdőségeket —> a szabadságot választotta új otthonául. Itt van igazi működésének helye, csakis itt képes megtorolni a népen esett gaztetteket, itt szerez magának és népének elégtételt. Jánošík tíz társához intézett beszéde egyike a leghatalmasabb lázító szózatoknak, amely valaha is színpadról felhangzott. Magával ragadja társait, akik egy emberként követik, parancsait teljesítik. A népi erő jut itt kifejezésre, mely csak a feltétlen összetartás, az egység esetében győzedelmeskedhetik. Sajnos, a fegyelem felbomlása, mint mindig, most is a halált, a pusztulást hozza magával. Ennek az áldozata lesz Jánošík, akinek hősies halála az akasztófán semmiben sem csökkenti a dráma optimizmusát. Jánošík megmenekülhetett volna a haláltól, csak egy szavába kerül és gondtalanul élhette volna világát. De becsületessége, halálmegvető bátorsága és népéhez fűződő ragaszkodása nem engedte meg, hogy az ördöggel, a gazdagokkal cimboráljon, az urakkal szövetkezzék népe ellen. Nincsen győzelem áldozat nélkül, a haladás, a forradalom útja nem akadálytalan. Ebben a felfogásban rejlik a darab jelentősége, küldetése. A címszerepet Jirí Dohnal alakította. A többi szerepben különösen Jaroslav Prűcha nemzeti művész, V. Vejrážka, Jaroslav Vojta, Jarmila Krulišová, B. Waleská tűntek ki. A darabot František Salzer rendezte új felfogásban. Munkáján érezhető, hogy a lenyűgöző látványosságra, a folklór színeire fektette a súlyt. Az egyes képeket összekötő zene a szlovák Tibor Andrašovan műve. Az államdljas Jan Sládek ötletes díszlet* mindenben hozzájárultak a külső hatás emeléséhez. Amint már mondottuk, a Nemzeti Színház választása, Jánošík felújítása dicső évfordulónk alkalmából, jó gondolat volt. Jánošík a nép harciasságának, alkotó erejének, múltbeli győzelmeinek szimbolikus megtestesítője, mert valóban halhatatlan csak az lehet, aki szilárdan él a nép emlékezetében és szeretetében. Kardos Márta Borisz Giitnyikov zenekari hangversenye Borisz Gutnyikov szovjet hegedűművész Lídia Pecserszká leningrádi konzervatóriumi tanárnő társaságában. (V. Pribil felvétele) Borisz Gutnyikov, szovjet hegedűművész, a prágai és párizsi nemzetközi hegedűversenyek győztese Johannes Brahms D-dúr hegedűversenyével lépett a bratislavai hangversenyközönség elé. „Hegedűverseny a hegedű ellen" — így nevezte a kritika ezt a művet, mikor a lipcsei Gewandhausban először került előadásra. A szólórész technikai nehézségeit abban az időben még aránytalanul nagynak találták. Ma azonban már más a vélemény. A hegedűművészet fejlődött azóta, könnyebben megbirkózik a technikai nehézségekkel, és így a mű tartalmi szépsége zavartalanul érvényre juthat. Brahms ebben a kompozícióban gyönyörűen egyesítette a' romantikus érzelmességet a klasszikus formaérzékkel. Hegedűversenyét, amely alaphangjában igazi brahmsi muzsika, ma a hegedűirodalom legnagyobb alkotásai közé sorolják. Borisz Gutnyikov, a kitűnő szovjet hegedűiskola tehetséges reprezentánsa. Bravúros technikai tudással kezeli hangszerét. Elsőrendű balkéz technikáját különösen az első tétel nagy kadenciájában volt alkalmunk megcsodálni. Gutnyikov nagyon tisztán intonál, vonóhúzása széles, lendületes. A hegedűversenyt egészséges zenei temperamentummal, fiatalos hévvel adta elő, de a tónusa — bár különösen a magas fekvésekben voltak nagyon szép hangjai — néha nem volt elég meleg, elég bensőséges. Gutnyikov rendkívül intelligens muzsikus, szép és élvezetes játékát a lelki vonás elmélyülése tenné teljessé. A fiatál hegedűművészt a hallgatóság szívélyes ünneplésben részesítette. A műsor második felében Dimitrij Sosztakovics VII szimfóniáját halíettuk. A „leningrádi" megjelöléssel ismert szimfónia 1941-ben, Leningrád ostroma alatt született. A fasiszta hadaktól körülzárt éhező, szenvedő, hősiesen küzdő és ellenálló Leningrád — megrázóbb élmény aligha adott még zeneszerző kezébe tollat. A ritkán hallott szimfónia ismertetése helyett ezúttal inkább átadjuk a szót magának a komponistának. Sosztakovics erről az alkotásról így nyilatkozott: VII. szimfóniámon 1941 júliusában kezdtem dolgozni. Művemmel a hazafias harc magasröptű eszményeit akartam zenébe önteni. Ez a munka betöltötte minden érzésemet, minden gondolatomat. Alkotó fantáziámat sem a kegyetlen bombatámadások, sem az ostromlott város nyomasztó hangulata nem tudták bilincsbe verni... Az első tétel jellege drámai, súlyosan tragikus. A háború fenyegető eseményei hirtelen elvágták békés életünk menetét. Ennek a muzsikának amellett még egy feladata van: rekviemként kifejezésre ketl juttatnia népünk gyászát elesett hőseinkért. A két következő tétel intermezzo jellegű. Életigenlés a háborúval szemben... A negyedik tételt győzelmünknek szenteltem. A második és harmadik tétel egyenes folytatása, logikus következménye. A fény győzelmét szimbolizálja a sötétség, a bölcsesség győzelmét a téboly, az emberiesség győzelmét a zsarnokság fölött". Filharmóniánknak legjobban az első tétel előadása sikerült, amely egyébként is a szimfónia legérdekesebb tétele. A zenekar markánsan kihozta az erőteljes fótémát, szépen megrajzolva hangzott fel a lírai melléktéma, amelynek melegen áradó hangját hirtelen távolból felhangzó dobpergés szakítja félbe: közelednek a náci hadak. Az állandó dobpergés, az egyre szélesedő, egyhangúan visszatérő keményvonalú téma élő, drámai feszültséget teremt. A szimfónia második felében lankadt a játékosok lendülete, és lankadt a közönség figyelme is. Igaz, hogy a mű szokatlanul hosszú és így nemcsak zeneileg, de méreteiben is nagy feladatot ró mind a dirigensre, mind a zenekarra, és a hallgatóság figyelmét is erősen igénybe veszi. Dr.^ Rajtén Lajos nagyon koncentráltan vezényelt és erős kézzel tartotta össze a közel száz tagból álló kibővített zenekart. Az előadás azonban, valószínűleg a belgiumi hangversenykőrútból eredő időhiány következtéin részleteiben még nem volt teljem,

t kidolgozott. Havas Márta TUDÓSÍTÓINK JELENTIK DUNASZERDAHELY Az elmúlt napokban a Dunaszerdahely csatornázásánál dolgozó földmunkások egész estét betöltő műsoros estet rendeztek a dunaszerdahelyi Partizán-szálló nagytermében. Erről az eseményről szól Kunosík István tudósítása, aki többek között ezeket írja: — Az est műsorán egyfelvonásos vígjátékok, nép- és táncdalok szerepeltek. A jeleneteket humoros összekötő szöveggel tarkították. A szereplők mindegyike nagy lelkesedéssel játszott s tudása legjavát adta. Tudósítónk beszámolójában elmondja, hogy csak dicsérni lehet azokat a munkásokat, akik munka után a kultúrtermekbe sietnek, hogy ott színdarabot és más kulturális műsort tanulhassanak. Ugyanez a mi véleményünk is. Kövessék másutt is a dunaszerdahelyiek példáját. SZŐGYÉN Jónás Boldizsár tudósításában több problémát érint. Elmondja, hogy a szőgyéni színjátszók a Valahol Délen című operett bemutatásával értek el kimagasló sikert és sikeres volt a kisújfalusiak és a nánaiak Szőgyénben rendezett vendégszereplése is. A kisújfalusiak Heltai Jenőnek a Néma levente, a nánaiak pedig Kónya Józsefnek az Éles Marika mennyasszonyi fátyla című darabját játszották. Jónás Boldizsár bíráló megjegyzéseket is tett: — Az Éles Marika mennyasszonyi fátyla című darabban sok olyasmi van, ami a gyermekfülnek és a gyermekszemnek még nem való. Ennek ellenére Szőgyénben a darabot különélő . adáson mutatták be az iskolásoknak. Ez bizony helytelen volt. Kell a színdarab, a művészet, de határt kell vonni a felnőtteknek és a gyerekeknek való színművek között. A művelődési otthon vezetője, aki maga is pedagógus, erre gondolhatott volna. A szülőknek ez az általános véleménye. A magunk részéről egyetértünk Jónás ^Boldizsár megjegyzésével. CSÜZ Csúzról Peilinger László tudósít s a többek között ezeket írja: — A Boci-boci tarka című Vinceoperett, Bródy Sándor Tanítónője és Moliére Botcsinálta doktorjának előadása után a csúziak legutóbb Cslky Gergely Nagymama című előadásával bizonyították be tudásukat és akaratukat. Tudósítónk elismerően ír a szereplők teljesítményeiről és többek között elmondja, hogy a darabbal a csúziak versenyre készülnek, ahol tánccsoportjuk is fellép. Eddigi sikereikkel természetesen nem elégednek meg. Következő állomásnak a Radúz és Mahuliena című mesejáték játszását tervezik. ÜJ MAJOR Nagy Józsefet anyanyelvünk tisztaságának megvédése késztette írásra. Tudósításában nyelvészeti kérdésekkel foglalkozik és többek között ezeket írja: — Nyelvünk, beszédünk nagyon „rongyos". Sok eredeti szavunk helyett idegen szavakat használunk feleslegesen. Ma már sokan alig beszélnek becsvágyról, helyette ambíciót emlegetnek. Különbség helyett differenciát, minőség helyett kvalitát, fertőzés helyett infekciót, képtelenség helyett abszurdumot, tevékeny helyett agilist használnak. A sort tovább is folytathatnók... Tudósítónk megjegyzéseivel egyetértünk. Sajnos, valóban nagyon sokan vannak olyanok, akik majd minden mondatukat idegen szavakkal „tarkítják". Azt gondolják: így látszanak müveiteknek. Pedig sokszor éppen ellenkező a hatás: az idegen szót rosszul használják s ezzel műveletlenségükről és nem műveltségükről tesznek tanúságot. Ezért kerüljük a fölösleges, nyelvünket rontó idegen szavakat! (b) UJ SZÖ 5 * 1958. február 27.