Új Szó, 1958. február (11. évfolyam, 32-59.szám)

1958-02-20 / 51. szám, csütörtök

A februári események visszhangja a Távol-Keleten Az elmúlt hét folyamán is rendkívüli figyelmet szentelt a vi­lágsajtó a tuniszi eseményeknek. Mint ismeretes, a francia légierők barbár módon bombázták Szaťciet­Szidi-Jusszef tuniszi falut, ami óriási felháborodást keltett világszerte. Ez a francia agressziós tett rendkívül kiélezte a tuniszi-francia viszonyt: a tuniszi kormány az összes francia csapatok azonnali kivonását követeli és a francia agresszió ellen panaszt emelt az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt. Az imperialista köröknek —- első­sorban az USA imperialistáinak — egyáltalán nem vágott számításaiba a dolgok ilyetén alakulása és min­dent elkövettek, hogy még a Bizton­sági Tanács tárgyalásainak megkez­dése előtt meghiúsítsák e kérdés ottani érdemleges megvitatását. Az Egyesült Államok és Anglia a szín­falak mögött arra törekedtek, hogy a Biztonsági Tanácsban elhalasszák a francia-tuniszi viszállyal kapcsola­tos vitát. Ügyszólván a tizenkettedik órában a tárgyalások megkezdése előtt az amerikai kormány felaján­lotta „jó szolgálatait" a francia-tu­niszi válság megoldása érdekében. Az amerikaiaknak ehhez az ajánlatához csatlakozott London is — állítólag Burgiba tuniszi miniszterelnök kez­deményezésére. A nyugati imperialisták e „mentő akciója" —, amelyet Francia­ország és Tunisz elfogadott — át­látszó mesterkedés annak érdeké­ben, hogy meghiúsítsák NATO-beli szövetségesük, Franciaország elítélé­sét a Biztonsági Tanácsban. Egyúttal félnek attól, hogy nagyon is homá­lyos szerepükre e kérdésben a világ közvéleménye előtt éles fény vető­dik. A „jó szolgálat" alapján köz­vetlen megbeszéléseket terveznek Tuniszban és Párizsban. Ez esetben nem kerülne sor közös tárgyalásokra még Tunisz, Franciaország, az USA és Nagy-Britannia között sem. A nyugati hírügynökségek szerint az amerikai kormány azért tette meg ajánlatát, hogy Tunisz esetleges kártalanítása mellett érvényesíthesse a NATO érdekeit is, hogy Tunisz, de főleg Bizerta kikötője megmaradjon előretolt amerikai támaszpontnak. Ugyanakkor saját javaslatokat ter­jeszt elő a francia csapatok tuniszi tartózkodására vonatkozólag is. Ezzel szemben a tuniszi kormány­körök újból hangsúlyozzák, hogy a francia-tuniszi tárgyalások újrafel­vételére csak azzal a feltétellel kerül­het sor, ha a francia kormány bele­egyezik a francia csapatok kivo­násába Tuniszból. Mint látjuk, az amerikai diplomácia most olyan ja­vaslatokat szándékszik tenni, ame­lyek szerint Tuniszból kivonnák a francia csapatokat s oda NATO-egy­ségeket — értsd amerikai erőket — helyeznének el. Ezen megoldás ellen Franciaország eddig kézzel-lábbal hadakozott, északafrikai gyarmati pozícióit látva veszélyben. Felmerül a kérdés, miért sie­tett az USA felajánlani „jó szolgála­tait", miért ajánlkozott a közvetítő szerepére? Egy pillanatig sem kétsé­ges, hogy nem a franciák szép sze­méért és még kevésbé a tuniszi is­kolásgyermekek életének védelmére tette. Indítékai nem újak: az ame­rikai monopolisták minden alkalmat megragadnak, hogy gyengülő part­nereiket kiszorítsák gyarmati pozí­cióikból, a Közép-Keleten az ango­lokat, most meg Tuniszból a fran­ciákat és ók kerüljenek ott nyereg­be. Egy másik, nem kevésbé fontos tényező, ami az amerikaiakat a köz­vetítő szerep felajánlására késztette és amit a nyugati sajtó is többé-ke­vésbé leplezetlenül megír: a tuniszi falu elleni támadásban amerikai re­pülőgépek vettek részt, sőt a falura dobott bombák is amerikai gyártmá­nyúak voltak. Már maga ez a tény is nehézzé teszi, hogy a Biztonsági Tanácsban, amelynek a Szovjetunió is tagja, az amerikaiak számukra kedvező eredményt érjenek el. Mindezek az imperialista mester­kedések azonban nem akadályozhat­ják meg az észak-afrikai és más gyarmati sorban élő népek további szabadságharcát és a világ haladó erőinek rokonszenvét és támogatását igazságos ügyükben. Az Egyesült Államok és egyéb tőkés országok gazdasági válságje­lenségei is egyre nagyobb mérték­ben vonják magukra a világ figyel­mét. Ez a figyelem a kapitalista ve­zető körökben már mély aggódássá vált — mondhatnánk: elérkezett a . pánik határáig. Nem sokat segít az; amerikai gazdasági válság lefolyásán. Eisenhower elnök hivatalos optimiz­musa sem. Január elején áz év máso- i dik felére jósolta az új konjunktúra­hullámot, de miután az utóbbi he­tekben a válságjelenségek megsűrű- • södtek és elmélyültek, szükségesnek 1 tartotta mindennapi beszédében, • hogy a javulást már „márciusra" ígérje. Vederemo — mondja az olasz • —, meglátjuk, mondjuk mi. Igaz. az Egyesült Államok kormá-; nya — kenyéradói, a monopóliumok. érdekében — kapkodó, egyre zava-' rosabb intézkedéseket tesz a válság megakadályozására, vagy legalább le- . lassítására. Eddig az infláció leküz­déséről beszélt, most kétségbeesésé - • ben számos inflációs intézkedést tesz. Csökkentette a hivatalos bankka-; matlábat, vagyis olcsóbbá tette a • hiteleket, így is serkentve a meg-' torpant vállalkozási kedvet. Eisen-; hower és kormánya már nem törődik • vele, kiegyensúlyozott-e a költségve- ! tés, emelkedik-e az államadósság. Látható és láthatatlan módon, a • „szputnyik-veszély" örve alatt újabb " milliárdokat fordít a fegyverkezés­re, így igyekezve biztosítani legalább. a monopóliumok nagy vállalatainak; foglalkoztatottságát. A legújabb — januári — adatok. azt mutatják, hogy az ideges kap- [ kodásnak vajmi kevés az eredménye. • Az Egyesült Államok kulcsiparágaza­tában — az acéliparban — a terme-" lési kapacitás kihasználása e hó ele- • jén 53 százalékra, vagyis a felére. csökkent! A beruházási tevékenység ; és az építőipar foglalkoztatottsága egynegyedével alacsonyabb. mint ] tavaly. Az eladhatatlan raktárkész-; letek a termelés csökkenése ellenére • is emelkednek, a nyersanyagok ára' viszont zuhan. A réz tonnájáért két • évvel ezelőtt 400 fontot kellett fi­zetni és nem lehetett eleget kapni. Ma már 160 fontért keresnek rá ve­vőt. Nemrégen a chilei, amerikai • kézben levő rézbányák 20 ezer tonna rezet adtak el a Szovjetuniónak, amely elől eddig a rezet, mint stra­tégiai nyersanyagot, gondosan zárol- ! ták. A válság-jelenségek leírását hosszan lehetne folytatni. Ben- . nünket, dolgozóinkat érthetően a 1 legfontosabb, a foglalkoztatottság, ! jobban mondva a munkanélküliség érdekel. A múlt, a saját kapitalista ' múltunk tapasztalatai alapján ezek­nek a számoknak a beszédét értjük ' meg legjobban. A legújabb hírek • szerint január végén 4 millió 494' ezer, kereken négy és félmillió • nyilvántartott, teljesen munkanélküli ' volt az Egyesült Államokban. Azóta • ez a szám bizonyosan túlhaladta a 4 millió 684 ezret, vagyis a munka­nélküliek számát 1950 februárjában, • a koreai háború előestéjén, amikor! az a háború utáni időszakban a leg­magasabb volt. Az utolsó két hónap- ! ban a munkanélküliek számának • emelkedése meggyorsult és ez a fo- . Iyamat egyelőre beláthatatlan. A másik jelenség, amire az idő- • sebbek nálunk szintén emlékeznek, ' a részletfizetéses vásárlások össze- . omlása. Ezek összege az Egyesült • Államokban 1946-ban nyolcmilliárd! volt, tíz évvel később negyvenmii- • liárd dollárra emelkedett. A munka- ! nélküli, de még a részben dolgozó • sem tudja kifizetni a részleteket és * az így vásárolt autó, mosógép, tele­vízor az első részlet be nem tartása után menthetetlenül elvész, a keres­kedő visszaveszi, de élvész az addig befizetett összeg is. Hasonló a helyzet — ezt is ismer- ' tük — a jelzálogkölcsönök, a betáb­lázott adósságok terén. Ezek össze-! ge közel százmilliárd dollár, amely­nek jelentős részét a válság hatására ; a bankok felmondták. Hozomra könnyű élni, amíg a tőkés ! konjunktúra lehetővé teszi a részié- • tek betartását. Amint azonban a' konjunktúra megtorpan, a részlet­és hitelüzleteknek a munkanélküliség ' következtében azonnal bekövetkező • összeomlása a válság elmélyítésének" egyik fő tényezőjévé válik — amin • még az oly őrületes fegyverkezés; sem segít. Az imperialisták egyelőre ezeket a ! jelenségeket — kissé szégyenlősen • — depressziónak nevezik. Mi vál-] ságnak hívjuk. Hogy ez mennyire­mélyül el és az amerikai gazdaság ' kulcshelyzeténél fogva mennyire • rántja magával az egész kapitalista ; gazdaságot, azt tényleg csak az 1958-as év további gazdasági esemé­nyeinek alakulása mutatja meg. —cs — n A csodatevő útlevél rr Íz évvel ezelőtt, a sorsdömtö *- februári események idején •Csang Kaj-sek Kínájában, főleg Sang­haj városában éltem. Érdekes vissza­; pillantani az akkori időkre, amelyek \ kétszeresen drámaiak voltak: hogyan \ hatottak a Csehszlovákia népei to­• vábbi sorsa szempontjából olyan je­lentős februári események a messze Távol-Keleten akkor, amikor a kor­hadt, feudális-kapitalista rendszer a :világ legnépesebb országában éppen véanapjait élte. Tudvalevően 1948 elején még Kína : nagyrészét a ma már Tajvan szigeté­re kiszorított Csang Kaj-sek-féle ' rendszer uralta, amely egyes „benn­: fentesek" vagyonharácsolásának tá­mogatásán kívül semmiféle nemesebb célt nem ismert. Az egész nép nyo­morúságos helyzete egyáltalán nem aggasztotta, hanem alázatosan szol­gálta Amerikát, melynek iparmágná­sai korán felismerve Csang Kaj-sek csillapíthatatlan pénzszomját és egyed­uralkodási vágyát, tehetetlen bábbá tették a népe iránti oly könyörtelen diktátort. Ezt akkoriban minden kínai tudta, erről beszéltek teljesen nyíltan és leplezetlenül utcán, üzemekben egy­aránt. Nemcsak a munkásság, de a maroknyi szolgalelkű haszonlesőn kí­: vü. ugyanolyan feneketlenül gyűlölték őt az értelmiségiek és a diákság is. — Többek között még egy volt ma­gasrangú Csang Kaj-sek kormányától busás évjáradékot húzó, nyugalmazott rendőrtisztviselő is kijelentette előt­tem- „Bárkivel szövetkezünk, csak [ ez a sátánfajzat amerikai bérenc ta­karodjék ki hazánkból!" Ilyen puskaporos volt a levegő egy évvel a város felszabadítása előtt, midőn Sanghajtól kb. négyszáz kilo­méterrel északra, Nanking magassá­gában állt a front. Nap^nap után szá­nalommal, figyeltem lakásom ablaká- \ K é ból a harctérre induló, Csang Kaj-sek­: féle menetszázadokat, a rongyos, szomorú katonákat, akik a vállukra veteti puskán kívül ősi kínai szokás ' szerint e"vik kezükben napernyőt, a másikban pedig sámlit cipeltek! (So­: hasem sikerült megtudnom, mire kel­: lett nekik a zsámoly). 1/ eveset tudva a távoli hazámban időközben kialakuló előzetes : fejleményekről, annál jobban megle. : pett az •3llamfo<rdulatról szóló hír. : Midőn t. i. egy ragyogó február végi : reggelen trolibuszon utaztam munka­: helyemre, kínai barátom ölembe nyo­• mott egy nyaláb angol nyelvű újsá­; got és miközben jelentőségteljesen : mutatntt a vastagbetűs címekre, kis­\ sé kesernyésen megszólalt: ; ,Ti már legalább révbe jutottatok, : de nekünk méa verekednünk kell! Én már nem is hallgattam meg­: jegyzésére, hanem csak olvastam, ol­: vastam ... A sok kusza, egymásnak ellent­; mondó, a várakozási álláspontra he­lyezkedő angol politikát annyira jel­' lemző cikkek egyik sora máig is emlékezetemben él: „Not even one : pláne took off in Prague." Egyetlen ; repülőgép sem szállt fel Prágában, — : mintha csak azt fájlalták volna a de­rék ánglusok, hogy Prágában nem rendeztek különjáratokat a nép el­lenségeinek sikeres megszöktetésére! De az álarc csakhamar lehullott, mert a tapogatódzó, óvatos hangot nemsokára felváltatta az angol lapok mindent piszkoló részben gúnyos, részben rosszindulatú, gyalázkodó sajtóhadjárata: Prágában éhségtünte­tések, más városokban utcai harcok, annyira, hogy aki nem ismerte a nyu­gati tőkés sajtó szenzációhajhászását, akár el is hihette volna az ostoba ko­holmányokat. Az első tárgyilagos híreket a mesz­szi, tizenkét ezer kilométernyire fek­vő hazából a sanghaji kisszámú cseh­: szlovák kolónia akkor kapta, amikor : néhány hét múlva megérkezett a han­: kingi csehszlovák nagykövetség út­levél-attaséja, akitől részben cseh ­• szlovákiai újságokat, részben megbíz­; ható híreket kaptunk a hazánkban : lefolyt eseményekről. Az attasé bevonta régi útlevelün­'• ket azzal, hogy néhány nap múlva \ megkapjuk az új, népi kormányunk • által kiadott útleveleket. Őszintén : szólva, akko>- még nem tudtuk fel­: mérni, miért volt szükséges becserél­í ni a még érvényes útleveleket. De el­[ jött az idő, mikor áldottam ezt a helyes és előrelátó intézkedést. A mikor aztán tényleg megkaptuk az új utiokmányt, érdekes dolog történt velem: útlevelemet meglátta egy orosz nemzetiségű, fia­tal kollegám, akinek a szülei harminc évvel ezelőtt menekültek el a forra­dalmi Oroszországból, s aki irigyked­ve mustrálgatva a vadonatúj okmányt, sóhajtva megszólalt: — Bárcsak nekem volna üyen út­levelem, — mondotta az orosz emig­ránsok gyermeke, aki sok más tár­sával együtt értetlenül állott szem­ben azon ténnyel, hogy neki nin­csen hazája! De mintha csak valami magasabb hatalom meghallotta volna a szeren­csétlen fiatal hazátlan keserves fohá­szát, másnap falragaszok hirdették Sanghaj utcáin, hogy minden orosz me. nekült, aki nem küzdött fegyveres kéz­zel a Szovjetunió ellen, jelentkezhet ct nagykövetségen, ahol ügyének ki­vizsgálása után szovjet útlevelet állí­tanak ki számára. 1948-ban még kb. háromszázezer orosz emigráns élt magában Sanghaj­ban. Amint értesültem, a fia. talok csaknem kivétel nélkül megkap­ták a szovjet állampolgárságot és út­levelet, még hozzá — hazatérési kény­szer nélkül! Köztük volt az én öröm­től sugárzó Szergej barátom is, aki, amint később megtudtam, nemsokára hazatért hazájába. ét év múlva Sanghajból küldték utánam bratislavai címemre Szergej levelét a Szovjetunióból, melyben boldogan számol be arról, hogy az Uraiban egy nagy üzemben dolgozik és már családot is alapított azóta. A hazátlan, csalódott, okmá­nyok nélkül tengődő „tékozló fiúkat", akiket mindenki ide-oda lökdösött a nagyvilágban, akik szorongó szívvel, tértek minden este nyugovóra a bi­zonytalan holnaptól való télelmükben, ezeket egy nemes gesztussal vissza­fogadta az anyaföld, a szovjet haza! 1948 tavaszán a kínai nép angol­szászellenes hangulata annyira foko­zódott a még fel nem szabadított területeken, tehát Sanghajban is. hogy mindenki tudta és érezte, elér­kezett az ideje annak, hogy nyugati „tanácsadóikkal" és kizsákmányolóik­kal egyszer s mindenkorra leszámol­janak. — Már csak négyszáz kilomé­terre volt tőlünk a felszabadító nép­hadsereg, — volt az általános jelszó utcaszerte, városszerte! Először csak középületek falaira mázolt jelszavakat láttam: „British go home!" „Ami keep out!" Ango­lok, amerikaiak, takarodiatok haza! De nem maradtak a puszta jelszavak­nál. A Nathé nevű rakparton azelőtt angolul: The Rund sorakoztak a nyu­gati hatalmak parkokkal övezett kö­vetségi luxusépületei, valamint a „U. S. Navy" és „U. S. Army" ame­rikai katonai hadiszállások, melyek kertjei csak úgy hemzsegtek a har­cikocsiktól, nehéz gépfegyverektől és ismétlőpisztolyos katonáktól. Ilyen nagymérvű előkészületek láttára csakis azt gondolhatta az érdekelt szemlélő, hogy ezen állig felfegyverzett katonai alakulatok azért vannak harci készültségben, hogy ha kell, harcoljanak. Tévedés! Csak addig adták a marcona katonát, aníg a követségi parkok kerítésén kí­vül egy Csang Kaj-sek-katonáiból álló második, fövédelmi gyűrű gondosko­dott biztonságukról. Egyszer arra jár­tam egy amerikai vállalat titkárával, aki rámutatva a kettős védelmi öve­zetre és félelmetes harcikocsikra, megjegyezte: — Látja? Nincs az a hatalom, mely szembe merne szállni ezekkel! Ame­rika és Anglia sanghaji gazdasagi érdekeltségei olyan nagyarányúak, hogy a várös kiürítéséről szó sem le­het!" Amint tudjuk, a 'derék titkár úr alaposan tévedett, mert még mielőtt bevonult volna a városba a kínai nép­hadsereg, a harcikocsikat nagy seb­bel-lobbal behajózták az utolsó, hor­gonyait sürgőser felszedő amerikai páncélos csatahajókra. A főleg munkásokból s főiskolások­ból álló sok tízezer főnyi tömeg tün­tetése májusban már olyan arányokat öltött, hogy Csang Kaj-sek katonái csak sortüzekkel tudták megvédeni a Nathén levő nyugati hatalmak kö­vetségeit a tömeg elől, gy alkalommal villamoson utaz­va, kocsink belekerült a tüntető sokaság kellős közepébe. Alig állt meg a villamos, máris golyó fúrta át az ab­laküveget, melyet további recsegések követtek. Mindnyájan levágódtunk a piszkos padlóra s ott hasaltunk, amíg a lövések ritkulni kezdtek. Ojból fel­emelkedve észrevettem, hogy gyűlöl*­ködó tekintetek vesznek körül, 3»o­nyára európai mivoltom miatt, hisz én voltam az egyedüli fehérbőrű utas a kocsiban. Izgatott hangok hallatszot­tak, nyilvánvalóan ellenem, majd öklök emelkedtek a levegőbe. Rádöb­bentem helyzetem veszélyes voltára, mert akkor már előfordultak esetek, hogy a felbőszült és vég sókig elkese­redett tömeg minden fehérben angol­szász elnyomót látva, meglincselte őket. S ekkor az egyik kínai utas an­golul rámordított: — Get away, you British swine! Takarodjál, te angol disznó! Önkénte­lenül belső zsebembe nyúlva, felmu­tattam új út'evelemet azzal, hogy sem angol, s>em disznó nem vagyok. A diák külsejű, angolul tudó kínai tüzetesen megvizsgálta utiokmányo­mat, mire arca hirtelen felderült, karbafont kezekkel meghajolt előt­tem, majd megölelve megszólalt: — Nem tudtuk, hogy Ón csehszlo­vák. — Majd pedig visszaadva út­levelemet folytatta: — Látjuk, kivel van dolgwík, me­lyik állam -Olgára Ön. Testvérek va­gyunk! — A tömegnek, mely vasgyű­rűként vett körül bennünket, röviden elmagyarázta kínaiul, melyik állam polgára vagyok. Az arcok szinte egy csapásra mosolygóvá váltak, s az öklök lehanyatlottak. Utolérhetetlen kínai udvariassággal mellükön kereszt­be fonták kezüket és barátságosan meghajolva üdvözöltek a villamos utasai, akik még egy perccel ezelőtt meg akartak lincselni. tl/1 ikor megszűnt a lövöldözés, villamosunk folytatta útiát s az előbb még oly hangos útitársam mellém telepedve, megszólalt: — Szerencséje volt, hogy éppen itt voltam a kocsiban, s tudok angolul Így módunkban állott tisztázni a kel­lemetlen félreértést, mely az adott viszonyok között bizony balul üthetett volna ki!" — Az' átlagember Kínában természetesen nem tudja, merre van és micsoda Csehszlovákia, de az en f 't.skolás barátom nemcsak ezt tud ta, hanem azt is, hogy hazánk nem is olvan régen, a szocializmus építé­sének útjára lépett, amiből nézete szerint, lényeges előnyök származ­hatnak Kínára nézve is. Csodálkozó kérdésemre, vaion mi­lyen e'ónyöket biztosíthatna a távoli, aránylag kicsi Csehszlovákia, az óriási kiterjedésű, sok száz millió lakosú Kí­nának, a főiskolás így folytatta magya­rázatát: „Ha rfiajd Sanghaj is szabad lesz, Kína felépítésében nagyon is fontos szerepe lesz a két ország közötti ke­reskedelmi kapcsolatnak. Csehszlová­kia rohamosan fejlődő iparával éppen városunkon keresztül, - melyet Kína kapujának neveznek, — fontos ipari cikkekkel láthatja majd el hazánkat, hiszen a „Made in Czechoslovakia" — jelzésű áruk nálunk már régen i*» teretesek." Ojabb meglepetésemre, vajon ho-' gian ismerheti aránylag fiatal ember. létére árucikkeink minőségét, útitár­sam fölényesen legyintve kezével, hozzáfűzte: — Már ki nem ismerné a Távol-, Keleten a csehszlovák gyártmányokat? Többek között legidősebb bátyámtól tudom, hogy 1937-ben, mikor ránk' tört a japán katonai túlerő és a be-, tolakodók megtámadták városunkat, a sanghaji proletariátus élethalálhar-' cát jórészt csehszlovákiai gyártmá-' nyű fegyverelkel vívta meg: Ezt nem;» felejtjük el soha! J^iérve a veszélyes övezetből, uti-­célom végén szívélyesen bú-' csútam el „megmenťómťól". Mindenki élénken elképzelheti, hogy a történtek után még gondosabban siorítottant magamhoz az életmentő útlevelet, melynek segítségével aztán 1948 jú­niusában Ázsián, Afrikán és Európáti keresztül tértem vissza fetszabadítdr hazámba, amely tényleg megkezdte a szocializmus építését. Kozics Eda Oj SZO 4 & 1958. február 17.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom