Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)
1958-01-25 / 25. szám, szombat
QÁBOR ZtMbORJ Csontos Vilmos: í Bányászének Sohasem voltam csodákra váró, Mert bíztam a magam erejében, S neki gyürkőztem, - kincsre találó Bányász így lettem fekete mélyben. Így lettem csákányt markoló, s edzett, Sötétben mécsese önmagamnak. Míg az idő mást rabsággal vert meg; A rabláncok rólam leszakadtak. Görnyedt gerincem győzelmes harcot Vívott, s nem fojtott meg a bányalég, S nem tört meg a fájás, amíg sajgott, Hiába hasalt rám vakon az ég. A tárnán kívül dermesztő fagyok Zúzmarát szórtak a fák hegyére, S mi ott mélyen, sóhajtalanok, Kinccsel készültünk a földszinére! Sziklát véstünk a tárna fenekén, Hevítő vággyal, elszánt - keményen, Emlőit hozta hozzánk a remény, Hogy a mélységben ne vesszUnk éhen. S mire a csákány éle megkopott, Mind a két kezünk kinccsel lett teli, S most, hogy a sorsunk felszínre hozott, Tenyerünk ékét a földre teszi. REHAK.NE LELKEM (A földrajzi helyzetről) Az irodalmi világ és a széles közvélemény a napokban emlékezett meg Gábor Andor, a jeles magyar író halálának 5. évfordulójáról Gábor Andor írásainak nemcsak szellemességével, ötletes jókedvével, hanem első sorban szocialista szemléletével, forradalmi humanizmusával és bírálatával nyerte meg a haladó világ elismerését, írásainak legtöbbjében a gyötrelmes Hort hy-korszak huszonöt esztendejének bűneit leplezte le és állította pellengérre. A bátor kommunista hangján szólt a reakciós, haladás ellenes rendszerről és versei, karcolatai vitriolt jelentettek az ellenség szemében. Nem csoda, hogy a régi rend urai üldözték és hosszú időn keresztül méltatlanul mellőzték. A Szovjetunióban töltött sokéves tartózkodás után hazatérve, értékének megfelelően a népi demokrácia emelte a megillető irodalmi rangra. Gábor Andor alábbi írásában két pesti szomszédasszony beszélgetéseiben kommentálja Horthyék politikáját a második világháborúban. Gytire Lajos: Az ósdi törvényekre Húsunkban benne még a múlt. Ő, ki érzi a mi avult törvényeink, mit öngyötrő némasággal rejtegetünk; mint kelekótya utcai bolond rossz rézgyűrűjét, mit aranynak mond. A szokás, ez őserő köt a földhöz. Ö, mennyi vér, mennyi halál és göthös szárazbetegség, mennyi akarat vész el és sorvad; véres verejték hull hiába, s tapad e néma röghöz, míg minden porát'termő földdé öntöz. Mennyi szenvedély, mennyi gyűlölet; s elvetélt tehetséget zár öled, és még többet kívánsz, mindig többet! Hogy meddig, és mennyit? Rajtunk múlik! Szakítsd, döntsd össze ósdi szokások sárból rakott falát, és meglátod: Tündöklőbb lesz orcád, mert győztél magadon, s erőd több mint bősz szél, mi nem volt képes útjából seperni egy rozoga alkotmányt: enyém, tied, övé. S a holnap napja már ragyogva kél neked, messzi viszi a szél szabad, víg éneked! H » H M H •»•••••••••••>•• Rehákné lelkem, most már megint mit lapatyolnak össze a mi uraink, hogy asszonygya, mink csak a földrajzi helyzetünk miatt kerültünk bele a háborúba és azért senki mitülenk a háborút rossz néven nem veheti: Hát ez megint csak olyan, mint a Kesztheli Nanica esete, ákirül már beszéltem magának, aki összekeveredett a Rogozs Petivel és a tudósasszony kidobta, mert a Naca sehogyse akarta tűnni, hogy mi van, mi nincs a köténye alatt. De amikor már nem lehetett letagadni, akkor bevallja a Nanica az esetet az édesanyjának, aki áldott jó asszony vöt és megtudakolta: — Hát Nanicám, hogyan esett? Elpirul erre a Nanica és ezt mondja az édesanyjának: — Mi tagadás, édes szülém, nem esett rosszul, inkább is hogy nagyon jól esett. De erre elfutja a méreg az öreg Keszthelinét: — Nem azt kérdem én, te cemende, hogy ízlette neked a tilos legelő, hanem azt akarom megtudni, hogy hogyan történt, hogyan lett? — Mondja rá a Nanica: — Édes-egy-szülém, én ártatlan vagyok, tisztára a földrajzi helyzet miatt kerültem bajba. Eltátja a száját a Kesztheliné. — A földrajzi helyzet miatt, te pofátlan? — Igen, igen — hüppögi a Nanica — mer mikor este a kis kapuban a Petivel incselkedtünk — huzálkodtunk, elestünk a padka mellett és én kerültem alul, hát nem volt jó a földrajzi helz etem. Hiába kiabál rá a Kesztheliné: — Hát ha elestetek, mért nem ugrottál talpra? Idebe hagytad a szobába a lábad? Es mér nem sikonyáltál segítségért, mér nem hívtál engem, hogy édesanyám, gyüjjön hamar, mert nem jó a földrajzi helzetem? Nem felel erre Kesztheli Nanica, csak harapdálja a keszkenője sarkát és mondja a szegény Kesztheliné, akibül nagymama lett, pedig nem is akarta: — Hát persze, hogy nem szóltál te egy szót se, mert tetszett neked a te földrajzi helzeted. így vöt ez a mi urainkkal is, Rehákné lelkem, mikor az a haramiafőnök, az a mindenrossz, Hitler Adolf rájuk parancsolt, hogy most neki az orosznak, gyertek, raboljátok ki velem együtt, akkor tetszett nekik a földrajzi helyzet, nem mondták, hogy mi idehaza akarunk maradni, a mi jó meleg földrajzi helzetünkbe, hanem odaadták a honvédet, akit a Hitler Adolf elvitt ezer kilométerre, meg másfélezerre és a mi urainknak nem jutott eszükbe a földrajzi helzet, mikor a mieink Voronyezsnél állták, ami a földgoló másik felin van és egy kukkal sem mondták, hogy nekünk ott a világon semmi keresnivalónk sincsen, mert olyan a földrajzi helzet ott, hogy a magyar ember az se télen, s nyáron ki nem bir. Hát aztán ottvoltunk a földrajzi helzetben, akkor is, amikor az orosz akkorákat kezdett ütni a német fejire, hogy a holdvüágot is zsebórának nézte és mindennapi ötven kilométerrel tolta hátrább a földrajzi helzetét. De még akkor is kivártuk, hogy az orosz ránkterítse a lepedőt, s csak azóta van úgy, hogy mink véletlenül kerültünk el Voronyezs alá és csakis a földrajzi helzet miatt mentünk a némettel az oroszra, pedig ugyanonnan, ahunnan elindultunk, az orosszal is mehettünk volna a németre, egyik se volt_közelebb, se távolabb mitülenk, mert mindegyik a szomszédunk volt, de az orosz böcsületes, csöndes szomszédunk, a német meg nagypofájú, nagypipájú, aki egyre öklezte a mellét és ígérte a mennyei mannát, de közben már akkor is elzabálta a búzánkat. És még most is elzabálja, Rehákné lelkem, mer az urainknak, mint a Kesztheli Nanicándk, még most is tetszik a mi földrajzi helzetünk. Most is keresnek rajta! (1944) A tartalom és a forma egysege az irodalmi alkotásokban K. Zelinszkij a Voproszi lityeraturi (Irodalmi kérdések) című szovjet lapban a művészi alkotás nemzeti formájával és a szocialista realizmus módszerével foglalkozik és tudományos szempontból elemezve e kérdést, rámutat kölcsönös összefüggésükre. A nemzetiesség művészi eszközökkel való kifejezésekor két problémára kell szerinte választ adni: 1. Az írott szó művészetében a nemzeti különlegességnek az általánost, a közös emberit kell szolgálnia; 2. * Milyen módon fejezheti ki a művész a nem ismétlődő nemzeti konkrétumot, a különlegeset. A forma és a tartalom megbonthatatlan kölcsönös összefüggése hégeli elvéből kiindulva az orosz és szovjet irodalmi művek példáján mutat rá ennek az elvnek helyes érvényesítésére. Tolsztoj például művéről maga mondta, hogy a Karenyina Anna című regényének eszmei mondanivalóját (tartalmát) nem tudta volna kifejezni a regény megírása (forma) nélkül. Zelinszkij azt írja, hogy ha a nemzeti formát a tartalommal való összefüggésétől elszakítva, vagy egyáltalán a tartalom figyelembe vétele nélkül magyarázzák, metafizikus módon, akkor „a tartalmával szocialista, formájával nemzeti" irodalom fogalma csupán politikai jelszó marad. A nemzeti valósághoz való viszonyulás nemzeti képet eredményezhet, mely visszatükrözi ezt a valóságot. Ilyen nemzeti kép például a szovjet irodalomban Vaszilij Tyorkin alakja, mint a Nagy Honvédő Háborúban megnyilvánult orosz népi jellem ábrázolásának formája. A szocialista tartalom és a nemzeti forma egybeforrásának példája Solohov: Oj barázdát szánt az eke című regénye. Az orosz nép élete szovjet korszakának ábrázolása ugyanis megköveteli a művésztől, hogy olyan kifejező eszközöket és formákat válasszon, amelyek legjobban megfelelnek a művészi ábrázolás általános, azaz népi, nemzeti és emberi jelentőségének. <L) • •••••••••••••••••••••••••• M • HMHHM Mt HHHMHMMHHMHHMHMH igazgatásról nyújt megdöbbentő képet, nemcsak a gyarmati nép sorsa miatt emel halhatatlan érvényű vádiratot a régi holland hatóságok ellen, hanem a regény hősén, Havelaaron kívül szerepeltet valakit, aki nem járt ugyan a gyarmatokon, de önzésével s rideg üzletességével bűnpártolónak tekinthető. Ez Batavus Droogstoppel, foglalkozása: nagykereskelmi ügyletek lebonyolítása kávéban, olyan gyarmatáruban, mely a 34 000 négyzetkilométernyi nagyságú Hollandia tőkés közvetítő kereskedelme számára a Kelet-Indiai-szigetek „smaragd-övnek" nevezett s közel 2 millió négyzetkilométernyi területéről a szakadatlan gazdagodás egyik forrását jelentette. Gondolatvilágának uralkodó képzetei: a börze, a kéthavonként rendezett kávéárverések, a kávékereskedelmi kapcsolatok a külfölddel. Neki imponált az olyan ismerős, aki 30 milliót keresett teán, amit a gyarmatokon hihetetlenül olcsón kaparintott meg, s Európában drágán el tudott adni. Batavus Droogstoppel a kávékötési üzletek utáni hajszának monomaniákusa. De ebben a monomániában nyoma sincs valami nagyvonalúságnak, a kerete csupa kicsinyesség, önzés és műveletlenség. Az utcán meglát egy külföldinek látszó embert, nyomban az jut az eszébe, nem kávét akar-e talán exportálásra vásárolni. Képes odamenni hozzá, bemutatkozni, büszkén hivatkozva a maga kávéügynöki mivoltára s átadja annak a kávét forgalmazó cégnek a címét, melyben mint társtulajdonos dolgozik. Mikor társaságban hallja, hogy egy fiatal hivatalnok Heine valamelyik finom lírai versét olvasta fel egy leánynak, a vers tartalmát elítéli, mivel az ellenkezik a józan üzletember elveivel. Ügy hat ez, mint amikor esetlen kéz letörli a lepkeszárny leheletfinomságú mintázatú hímporát. e Droogstoppel durvasága nemcsak esztétikailag, hanem erkölcsileg is bántó, kirívó. Multatuli regénye azzal kezdődik, hogy a kávéügynök találkozik Amszterdamban a regény hősével, akiről kiderül, hogy valamikor régen neki iskolatársa volt s ennek a barátnak köszönhette, hogy mint diák egy szörnyű elpáholástól megmenekült. Bár Droogstoppel látja, hogy barátjának a hideg időben felső kabátja nincs, nem adja meg az általa kért anyagi segítséget, nem szerez neki, noha tehetné, állást, ellenben átvesz tőle és megtart magánál egy hatalmas csomagot, telve érdekes és értékes feljegyzésekkel indonéziai tapasztalatokról. A szegény barát ugyanis onnan tért haza. Droogstoppel egy hivatalnokkal kiíratja az iratcsomóból mindazt, amit a gyarmatáru-kereskedelem szempontjából közlésre alkalmasnak tart, hogy azután a kéziratot regényként eladja egy könyvkiadónak. Droogstoppel csak a kávé miatt érdeklődik az indiai dolgok iránt. Mikor találkozik egy meggazdagodva visszatért gyarmati tisztviselővel, elhiszi neki, hogy a gyarmati nyomorról szőlő hírek hazugságok, a gyarmati nép elégedetlenségéről szóló esetek valótlanok, s iskolatársa öszszeférhetetlen ember, akit méltán zavartak el Indonéziából. Ez a hivatalnok elmeséli a kávéügynöknek, hogy amikor ő még Jáva szigetén élt, ottani házatáját 100 bennszülött gondozta, és ezek minden ellenszolgáltatás nélkül, pusztáň odaadásból és tiszteletből végezték dolgukat. A szegény emberekről megvan Droogstoppelnek a maga külön véleménye. A pauperizálődást szerinte maguk a szegények okozzák, mivel rendszerint olyan hibájuk, fogyatkozásuk van, amiből nyomorúságuk származott. A pauperizmust a kávéügynök az emberi társadalom elkerülhetetlen tartozékának tartja. Pl. a szóban forgó és általa sokszor emlegetett iskolatársról kijelenti, hogy lusta, nehézkes és beteges, különben bizonyára nem tért volna vissza anyagilag olyan leromlottan, s nem kellene télikabát nélkül, csupán egy sállal a nyaka körül rónia az utcákat. Droogstoppel szívesen hallgat templomi prédikációt arról, hogy a gazdagság az úristen jutalma az igazak számára. A hit hozza magával azt a sok vagyont, amelynek boldog tulajdonosai Hollandiában élnek, ő az „ora et labora" elvet úgy értelmezi, hogy „a mi dolgunk imádkozni, a munkát pedig hadd végezzék a pogány jávaiak-, akik nem ismerik a miatyánkot". Multatuli regénye igazi világképet ad a földrajzi-fizikai térben s a tudás és az eszmeiség terében. A Droogstoppelhez jutó iratcsomag tartalomjegyzékéből kitűnik, hogy a regény írója nyelvészettel, irodalommal, képzőművészetekkel, történelemmel, közgazdaságtannal, fizikával, technológiával, stb. foglalkozott, valóságos enciklopédiát hordozott a fejében. Megtudjuk a regényből, hogy az egyenlítő környékén is foglalkozott kedves költőivel, aki közé többek között Walter Scott, Byron, Béranger, Heine tartozott. A leírások kitűnőek, járunk nagyvárosokban, mint Amszterdamban és Hágában, azután egy kertvárosban, ahova a gazdag hollandiaiak pihenni vagy nyugalomba vonultak vissza, utazunk postakocsin Jávában, az ottani fő forgalmi úton, mely szédítően magas hegyeken halad keresztül, s az író megjegyzi, hogy hasonló postaút sem Angliában, sem Oroszországban, sem Magyarországon nincsen. evelezés útján vagy élőszóval folytatott beszélgetésekből bontakoznak ki a jellemek, látjuk a gyarmati szolgálatból visszavonuló főkormányzőt, akinek Havelaar odavágja, mikor nem tud nála audienciát kieszközölni az általa jelentett viszszaélések ügyében: „Excellenciád a rablásnak és gyilkosságnak, a hivatalos hatalommal való visszaélésnek rendszerét, amely alatt a szegény jávai ember görnyed, jóváhagyta, szankcionálta." A főkormányzóval egyhúron pendülő tartományi főmegbízott — rezidens — hivataloskodásába és moráljába is betekintünk, amikor eredeti okmányokat olvashatunk arról, hogy Havelaart jelentései nek visszavonására akarta rábírni és így azoknak a szegény embereknek elárulására, akik sérelmeiket vele bizalmasan közölték, és akiknek segítséget igért. A regény szerkezete érdekesen bonyolult, több szálon fonódik. Havelaarral, mint Indiából visszatérttel, Amszterdamban találkozunk, azután kerül a sor 1856 januárjától márciusig tartó jávai hivataloskodásának elmondására és itt az elbeszélésbe beleszövődik más szigeteken, így Szumatrán való tevékenysége. Végül kiderül, jobban mondva az olvasó ki tudja következtetni, hogy a Shawlmann néven emlegetett ifjúkori barát azonos a gyarmatokról visszatérő Havelaarral s az utóbbinak életkora és pályafutása a regény írójának valóságos életkorával és életkörülményeivel teljesen egyezik. A kávéügynöknek átadott iratcsomóból készített kivonatokat a leírást végző fiatalember felolvassa egy amszterdami cukorkereskedő családnál tartott összejöveteleken, a felolvasáson jelen van a kávéügynök s kommentáló megjegyzéseket fűz az elkészült fejezetekhez. Abból azonban semmi nem lesz, hogy kiadja a regényt, mert a könyv végén megszólal maga az író, Multatuli, s kijelenti, hogy ő alkotta meg Droogstoppel alakját, az ő tolla alatt vált a polgári önzésbe belemerevedő burzsoázia képviselőjévé. Havelaarnak, a regény főalakjának visszatekintések formájában megelevenedő története hasonló egy széles mederben ömlő folyamhoz, de körülötte érdekes búvópatakok igyekeznek a meder felé. A kéziratmásoló hivatalnokon kívül nemcsak a kávéügynök szől minduntalan bele az elbeszélésbe, hanem maga a regény meseszövése essayszerű vagy elbeszéléssé bővülő betétekkel bővül, szóval a meder fővonalától ágaznak el érdekes és változatosságot nyújtó utak. A legkülönbözőbb tartalmú fejtegetések váltakoznak egymással, szóval az egész regénynek enciklopédiaszerü jellege van, ha nem is mesterségesen, alfabetikus egymásutánban rendezve. Multatuli a regény végén tiltakozik az ellen, hogy úgynevezett indiai szakemberek és a gyarmati tekintélyed egymásnak kölcsönösen bizonyítványokat állítsanak ki becsületességükről, hogy a Kelet-indiai szigeteken bántalmazásokkal lázadásba kergetett szegény teremtmények ellen hadjáratokat vezessenek és közben hőstettekre hivatkozzanak, hogy szégyenletes mőd#n adakozásra szólítsák fel a nyilvánosságot a krónikus tengeri rablásnak nevezett gyarmati uralom kifosztottjai javára. Multatuli reméli, hogy a nép meggyőződik az általa regénybe foglalt panaszoknak konkrét hitelességéről és ő helyet fog kapni a hollandiai népképviseletben. Ha azonban nem hisznek neki, gondoskodni fog könyvének idegen nyelvekre való lefordításáról, s majd minden fővárosban dalok hangzanak fel a következő refrénnel: „Egy rablóállam terül el a tengerparton Kelet-Frizföld és a Schelde folyó között". éltán írta Multatuli 1860-ban leleplező regényében, hogy kevés európai ember vette magának a fáradságot megfigyelni azoknak a kávé- és cukortermelő robotoknak érzéseit, akiket bennszülötteknek neveznek. Ő, mint bátor humanista, az elsők egyike volt, aki harcba siôllt a gyarmati fosztogatás és önkény Leviatánjával, s nem az ő hibája, hogy egyedül állt törekvéseivel, amelyekért íme egy évszázad távolából elégtétel jár és jut neki, a társadalmi előítéletekkel leszámoló embernek s a világirodalmi elismerésben részesülő írónak. ÜJ SZÔ 7 & 1958. január 25.
