Új Szó, 1958. január (11. évfolyam, 1-31.szám)

1958-01-18 / 18. szám, szombat

NÉMET KÖLTÖK VERSEI Peter Huchel: HAZATÉRÉS A fogyó hold sarlója alatt hazatértem és láttam a falut, a kihalt házakat s a patkányokat. Hamu fölé hajolva égett a szívem. Tán omladékba ülve elsirassak holtakat, mint árnyéka szétlőtt falaknak? Fekete granáthüvelyt nyitogassak, miket a nyár a kerítésen hagyott, s kaszáljam a jégesőben rég ledőlt, szétrágott s repedezett fakó zabot? Rothadt kalász a rothadt mezőkön, a termést nem hordta senki be. Burjánzik csalán és bürök e földön, követ karol az éhség-virág keze. Betört ajtókkal tátognak a házak s a régi Iszonyat reám rohan. Megköszörüljem a rozsdás kaszákat, szántsak, boronáljak? — nincsen lovam. De reggel — hidegen derengett — a vend erdőkből egy asszony jött elő, mikor a fény forrásán még a dér hártyája rezgett, a sovány barmokat kereste, melyek a sűrűségbe vesztek, csak ment a feldúlt utakon. Már termést látott s fecskét házakon? Lekalapálta az ekéről a rozsdát. 0 volt az, a tavasz anyja, minden népek anyja az időtlen, tág ég alatt. Ködben, viharban lépdelt a köves ugart szántva, csak hajtotta a feketefoltos sarlószarvú barmokat. MAJOR ISTVÁN: JANKÓ IM OTOV i C A ILMA A második világháború alatt, amikor a hitlerista Németország hitszegően megtámadta a Szovjetuniót, a szétdarabolt Csehszlovákiában az illegális kommunista párt nagy politikai tevékenységet fejtett ki. Gyülekeztek az antifasiszta erők, azonban a kommunistákon kívül még kevesen voltak, akik hajlandók voltak harcolni a fasizmus ellen. Hitler kezdeti sikerei még sok embert elvakítottak. A politikai propaganda érzékeny műszer, melyet nem lehet egyformán és minden körülmények között alkalmazni. Szükség volt más módszerekre is, melyekkel közelebb lehetett férkőzni a nép lelkéhez. Major István elvtárs, aki akkor a moszkvai rádióban működött mint szerkesztő, nem hiába volt tanító. Értette a módját, hogyan kell egyszerű szavakba foglalva, érthetően megmagyarázni az ellenálló mozgalom, a partizánháború szükségességét. A rádión keresztül nagy türelemmel, óriási tapintattal, kitartással tanította szeretett népét, melyet kénytelen volt átmenetileg elhagyni. De megingathatatlanul hitte, hogy visszatér, hogy a szovjet hadsereg meghozza a felszabadulást. A fasiszták által becsapott, agyongyötört nép pedig hitt a kommunista pártnak, vezetőinek, hitt tanítójának: Major Istvánnak. A munkás-paraszt szövetség döntő jelentőségét az osztályharc során, a megoldatlan földkérdés problémájának a súlyát is kevesen látták nála jobban és tisztábban. Tudta, hogy a legértékesebb humanista hagyományok örököse és állandó továbbfejlesztője a munkásosztály, amely a legszorosabban kapcsolatban áll a parasztsággal és a becsületes értelmiséggel, az olyan értelmiségiekkel, akik a «épnek

: nem pedig a nép ellenségeinek akarnak szolgálni. Az alábbi sorokban fordításban bemutatjuk Major István elvtárs írását, amelyet szlovák nyelven olvasott fel a moszkvai rádióban a háború alatt. Hajnal Gábor fordítása. © STEPHAN HERMLIN: Nem látják többé egymást Gyümölcs, ha majd beérett, együtt leszünk, tudod. A tengerár, ha kékebb, együtt leszünk, tudod, a harc vad évein túl, együtt leszünk, tudod, vándormadár, ha indul, együtt leszünk, tudod, ha éjfél jár felettünk, együtt leszünk, tudod, kik egymáséi lettünk, akkor együtt leszünk, ha meglepem a szádat, tudod, együtt leszünk, rajt ég bosszúd s a vágyad, együtt leszünk, tudod, semmi sem volt hiába, együtt leszünk tudod, az élet alkonyára együtt leszünk, tudod. Fény és bőség jut ott, együtt leszünk, tudod. Finály Olga fordítása. Letelepedett a fa alá és alig pihentette meg fáradt végtagjait, máris álomba szenderült. A Ďumbier fölött alkonyodott. Hideg szél süvöltött a sűrű erdő fölött. Az erdő susogott, a fák hajladoztak, nyikorogtak, recsegtek és pirossárga leveleket hullattak arcára. Komor őszi este volt. De sem a tarka levelek nedves csókja, sem az őszi éj borzongató hidege nem ébresztette fel. Aludt, mint ahogy egy öt napon és öt éjjelen át hegyen-völgyön bolyongó, erdőkben bujdosó, az országutakat, a csendőrrel, katonával, vagy Gestapo pribékkel való találkozást kerülő ember tud aludni. Ján Hotovec 22 éves parasztfiú katonaszökevény volt. Bevagonírozták és útnak indították a keleti frontra. Zord, sötét éjszaka volt. A vonat valahol Trencséntól nem messze leállott a határban. A katonák kiugráltak, a tisztek szitkozódtak és üvöltöztek, börtönnel és agyonlövéssel fenyegetőztek és ismét visszakergették őket a vagonokba. Jcmko meglapult az árokban, mozdulatlanul feküdt és csak akkor kelt fel, amikor a vonat már messze robogott. Éhségtől űzve sötét éjjeleken, amikor nem fenyegette nagy veszély, beosont a hegyi tanyákra, bekopogtatott a szegény pásztorok és favágók viskóiba, és ittott kapott egy kis tejet, sajtot, vagy meleg levest. így vergődött el a Ďumbierig. Most az igazak álmát alussza. Alszik és álmodik apáról, mamáról, a barátokról, akikkel nemegyszer csendesen elbeszélgetett, hogy bizony ők. nem fognak az oroszokra lőni. Mihelyt lehet, megszöknek. Hirtelen... mi az, mi történik? Az erdő kivilágosodott, mintha nyári nap . fényáradata érné. Óriási tölgy mögül előlép egy nem annyira magas, mint inkább közepes termetű férfi. Széles vállán hímzett halinadolmány, derekát veretezett tüsző övezi körül, jobb kezéA képzőművészet egyes kérdéseiről Bernáth Aurél Kossuth-díjas művész, a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára, kétségkívül egyik vezető egyénisége a modem magyar festészetnek. Szlovákia magyar dolgozói jól ismerik nevét s müvének régebbi fejezetét, hisz Bernáth a két világháború között közel másfél évtizedig élt önkéntes emigrációban Pöstyénben s 1936-ban gyűjteményes kiállítása is volt Bratislavában. A Csehszlovák Képzőművészek Szövetsége tavaly júniusban reprezentatív tárlaton mutatta be Bernáth életmüvét Prágában a Szláv sziget pavilonjának valamennyi termében s ez a művészi szempontból nagy jelentő

ségü kiállítás, melyre méltán figyelt fel fővárosunk közönsége, nagyban hozzájárult a csehszlovák-magyar képzőművészeti kapcsolatok elmélyítéséhez. Már augusztusban megnyílt Budapesten Bazovský és Hložník szlovák képzőművészek kiállítása. Prágában pedig rövidesen megrendezik Szőnyl István magyar festő és Medgyessy Ferenc szobrászművész közös tárlatit. Bernáth Aurél személyesen vett részt prágai kiállítása megnyitásán s utána néhány hetet töltött fővárosunkban, ahol egy új müve is született; Prága látképe a Moldva zöld vizével, az ódon Károly-híddal s a Kisoldal tarka házkoszorújával, melyet a Vár sötét tömbje fölött Szent Vítus dómjának magasratörő fehér tornya koronáz. Erről a képről, mely új festői megfogalmazást ad egy régi prágai motívumnak, kezdődik beszélgetésünk a nagy magyar művésszel: — Zavarba jövök, ha éppen erről a képről kérdez — mondja Bernáth —, amikor elég nagyszámú kiállítási anyag volt látható tőlem a prágai tárlaton. De a zavart legfőképp az okozza, hogy végül issaját képemről kell beszélnem. Prágáról már évekkel ezelőtt, mikor legutoljára jártam ott, szerettem volna valamit festeni, de akkor rövid volt az idő, úgy hogy csak tavaly tudtam nekilátni, mikor mégis pár hétig tartózkodtam a csehszlovák fővárosban. A kiállításon egyébként szerepelt egy prágai tájképem 1925-ből, egy kisebb pasztell, amelyet akkor mint fiatal festő hevenyészve az utcán festettem. Most, több mint harminc esztendő múlva, ugyanazt a motívumot, Prága fő panorámáját festettem meg olajjal és a magam számára Is érdekes e két képet egymás mellé képzelni s bizonyos önvizsgálódást tartani fölöttük. Milyen természetű ez az önvlzsgálódás és — ami a legfontosabb — hová vezet? — Harminc évvel ezelőtt kötetlenebb és szabadabb voltam, most jobban köt a természet. Az ember, mire megöregszik, sok mindenen megy át és belefejlődik korszakokba, amelyek alkatelemei másképp állnak össze, mint valamikor. így próbálja aztán kiépíteni saját határait, amelyeken belül biztosan mozog. De minden korszak mélyén valami azonos, közös szellemiségnek kell lenni, amely azokat összekapcsolja. bármennyire eltérők ls legyenek a stílusjegyek. Mégis — nem gátolja az elsajátított formavilág a festőt új feladatai teljesítésében? — Ma működő festőknek, akik már kialakították a maguk világát és főleg azoknak, akik már valamiféle múlttal kerültek bele a társadalom által felvetett problémakörbe, rendkívül felelősségteljes szerepük van. Kétségtelen, hogy a múltban, egy más társadalmi rendbén kialakult érzelem világ formát nyert művészetükben, amelynek rettentő nagy visszahúzó ereje van, egyrészt azért, mert a már megtalált forma magát az embert is jelenti, másrészt azért, mert egy kialakult művészi profilon változtatni máról holnapra nem lehet. De tovább megyek és azt mondom, hogy minden művésznek kvalitásörzőnek is kell lennie és maradnia. Ez a művészi munkától elválaszthatatlan, mert erkölcsi kérdés. Minden igény tehát, amely új és arra törekszik, hogy fordítson egyet a művész profilján, csak rendkívül hosszadalmas, belátó s magával a művésszel egyetértésben lezajló folyamat eredményeként jöhet létre. Hogyan megy, vagy menjen végbe ez a folyamat? — Nekem az a véleményem, hogy a művész ne őrizze fétisként önmaga kialakult világát, hanem amennyire érdeklődése és együttérzése engedi, merüljön bele az élet olyan jelenségeinek szemléletébe, amelyeket közvetlen környezete, vagy kapott feladatköre számára nyújt. Edzze magát s tegye próbára önmagát és stílusát a feladatokon, ha úgy érzi, hogy ez a feladatkör számára megoldható. A festő érzi, hogy mi az, amit még nem tud oldani, söt bizonyos pillanatokban tágítani ls tudja önmagát, hogy a kvalitás feladása nélkül meg tudjon felelni a feladatoknak. Milyen a művész viszonya a valósághoz? — Én rendkívüli eredményeket várnék attól, ha a képzőművészek a szocializmus eszményeit mélyebben, emberibben fejeznék kl. A húszas-harmincas években, tehát akkor, amikor a művészek társadalmi feladatok teljesítése nélkül csak „maguknak" dolgoztak, nagyon sok festő forgott a saját tengelye körül, hogy az elsekélyesedett naturalizmussal szemben a művészi Igazság alapjaira fektesse művészetét, bár nem igen tudott „témakörhöz" jutni, akármennyire is szeretett volna, mert a témák a festők magukramaradottsága folytán mindig csak intimek voltak. És talán itt van a helye annak, hogy emlékezzünk a századforduló mondvacsinált témavilágáról, amelynek ma szemünkben alig van hitele, mert e képekről leolvasható, hogy a „témát" az át nem éltség s a valótlanság Ize hatja át. Micsoda festőkapitányok dolgoztak abban az időben és mekkora tudással! Ám nézetem szerint munkájuk hiábavaló. E tragikomédiának nem szabad mégegyszer megismétlődnie. A festő nem nélkülözheti müvében az őszinteséget, ezért egy olyan egybeforrottságnak kell létrejönnie a művészi érzés és a valóság között, amilyen egybeforrottságot a nagy művészi korok mutatnak. Végül még érdekelne egy kérdés, mely művészeinket, de közönségünket is, már évek óta izgatja: a realizmus megfogalmazásának kérdése. — A realizmus fogalmának, értelmezéséről nálunk — úgy ahogy valószínűleg Csehszlovákiában is — nagyon sokáig élénk vita foiyt. Előre kell bocsájtanom, hogy a „realizmus" fogalmát itt kizárólag a festői előadásmód gyakorlatára értem. Nekem kezdettől fogva az volt az álláspontom, hogy a realizmus formáját és mértékét, fogalmának értelmét elsősorban a festőknek kell kifejteniük művészi indulataik és feladataik harcában. Egy múlt századbeli realizmus, tehát magát kiélt történeti stílus újraátvétele szükségszerűen a művészeti gyakorlat megmerevedését eredményezi és óhatatlanul újabb akadémizmusra vezethet. E hibás törekvések ellen évekig sok harcot kellett vívni. Közben a legtermészetesebb perdöntőként maguk a tehetséges festők, akik kellő kezdemé- J, nyezéssel rendelkez- £ tek és keményen dolgoztak, hozták a dolgot nyugvópontra, már mint olyanra, hogy ma egyre kevesebb szó esik a kérdésről. Mert a problémát csak a tehetségek oldják meg, akik formát tudnak találni és olyan iskolát tudnak teremteni, amelyre a jövő generációja építhet. (T) ben fokost szorongatott. A dalia fokosára támaszkodva Jankóra mereszti szemét és egyre csak nézi. Átható, szigorú kutató tekintettel fürkészi arcát. Ajkán alig észrevehető mosoly bujkál. — Ki vagy? — kérdezte a titokzatos vendég Jankót. Jonkó felugrott és katonához ülőén vigyázzba vágta magát. — Ki vagy? — ismételte a kérdést a titokzatos férfi. — Mi közöd hozzá — rántott egyet a vállán Jankó. ... Hogy ki vagyok ... Ján Hotovec Terchováröl. — Ján Hotovec Terchováröl? ... Mi a fenét keresel itt? Minek neked az a puska? — Minek ... minek? ... Hát megszöktem ... — Ügy, hát akkor katonaszökevény vagy. Inadba szállt a bátorságod és kereket oldottál, mi? — Mennydörgős mennykőt szállt inamba a bátorságom! — kiáltott fel bosszúsan Janko, és szerette volna adni a nagy legényt. — Tetszel nekem, Jcmko Hotovec. Tehát megszöktél... — Meg én... nem akartam szolgálni azoknak az átkozott németeknek. — Nem akartad gyilkolni orosz testvéreidet, mi? Nem akartál testvérgyilkos lenni. Bölcsen cselekedtél, Janko. Jankónak megeredt a szava. — Amikor berukkoltam — kezdte — anyám sírva fakadt, sírták a fivéreim és a húgom. Apám szeme is könnybe lábadt. Aztán levél jött. Mama írta. Rekviráltak nálunk. Mindent elvittek, amit láttak. Raboltak a gazemberek. Az emberek villákkal, fejszékkel, botokkal védekeztek és elűzték a rekvirálókat. De aztán ... átkozott bestiák!... — Mi volt aztán? — •Csendőrök és katonák törtek ránk. Kínozták, gyötörték az embereket. Nőket, gyerekeket, öregeket, mindenkit agyba-főbe vertek. Húgomnak a kezét összetörték, Mara nénémet halálra kínozták, apámat lllavára hurcolták ... — Janko, Janko, te meg itt nyugodtan lopod a napot? Otthon rabolnak, öldösik hozzátartozóidat, gyötrik, börtönbe vetik őket, te meg nyugodtan pihensz babéraidon? — Nem, nem pihenek — jajdult fel hangosan Janko. Görcsökben vonaglott és összeszorította öklét. — „Haza" — ordította és felemelkedett, mint a viharzó tenger hulláma. Haza, mielőbb haza: bosszút kell állnia az átkozott német gyilkosokon, és mindenkin, akt velük egy követ fúj. A különös férfi vállára tette a kezét és Janko az ismeretleh acélkeze alatt akaratlanul is megint leült. — Várj csak, ne siess ... A katonaszökevény legyen óvatos. Hazamennél s mi lenne aztán? Elfognának, bíróság elé állítanának ... Katonaszökevénnyel nem sokat teketóriáznak. — De hát mit tegyek, mihez kezdjek? — kérdezte zavarodottan Janko. — Tedd azt, amit én. Az enyéimet is kizsarolták és halálrakínozták. Én is megszöktem. Űztek, mint a vadat. Sűrűségekben, lápokban, erdőkben, barlangokban rejtőzködtem. Bosszút álltam leigázott fajtám minden fájdalmáért, a rajta erkövetett minden igazságtalanságért. Hegyi legényeim a kegyetlen hóhérok rémei lettek. Kérded, mit tégy?... Látod magad előtt azt az ösvényt? — Látom. — Látod azt a magas fenyőfát a Ďumbier tetején? — Látom. — Látod azt a fényes pontot, amely ott csillog, hol eltűnik, hol megint előbukkan ... mint valami messzi kis csil' lag? • — Látom ... látom .., — Eredj ezen az ösvényen, ne térj se jobbra, se balra, hanem tarts egyenesen felfelé a dombnak, míg el nem éred azt a fenyőfát, ahol az a kis fény imbolyog. — Igen ám, de hol imbolyog — ismételte Janko álmában. — Az alatt a fa alatt derék legények ülnek a tűz körül. Katonaszökevények, mint te, népük hű fiai mint te, fájdalom és elszántság tölti el őket, és bosszút akarnak állni az idegen gazembereken. — Ügy van, úgy van — kiáltotta Janko — bosszút állni, ütni őket, leölni ... kiűzni gyönyörű hazánkból... — Igazad van. Orosz testvéreink keleten verik őket, nekünk meg nyugaton kell őket irtanunk. Eltorlaszoljuk előttük az utat. Árkokból, bokrok mögül, sűrűségből fogjuk lőni őket. Leromboljuk a hidakat, felszedjük a vasúti síneket, hogy a katonavonatok ne jussanak el keletre. Ügy, ahogyan azt orosz, cseh, szerb és horvát testvéreink csinálják... No, elindulsz ezen az ösvényen és ha meglátod a fiúkat a tűz körül ülni, elkiáltod magad: „Halált a náciknak, szabadságot a szlovákoknak!" Ismételd! Mit mondasz, ha meglátod őket a tűz körül? — Halált a náciknak, szabadságot a szlovákoknak! — kiáltotta Janko, s hangja még a hegyeket is megreszkettette. — Hát akkor, Janko Hotovec, a szlovák hadsereg volt sorkatonája, ez idő szerint katonaszökevény, bátor és megfélemlíthetetlen szlovák hazafi, sok szerencsét! — Várj csak, várj, csodálatos férfiú — kiáltott utána Janko. — Mondd meg legalább, ki vagy, mi vagy, hogy megháláljam. De az ismeretlen férfi éppen olyan különös módon, mint ahogy, megjelent, el is tűnt. Még egyszer megpillantotta őt Janko. A hegytetőn állt, annál a fenyőfánál, amely alatt a fénysugár állandóan imbolygott. Hatalmas szoborként állt fokosára támaszkodva. És mennydörgő hangon megszólalt: Jánošík vagyok, népem bosszúállója!... Janko felébredt. Fájt minden porcikája. Feje szédült, hideg rázta. Felkelt, tántorogni kezdett és megint a földre rogyott. De abban a pillanatban vidáman, frissen, rugékonyan fel is ugrott. Már tudta, mit tegyen. Egy-kettő vállán a puska. ... Egy-kettő és erőteljes, katonás léptekkel kilép. Felfelé, egyre csak felfelé tart a hegyi ösvényen ... Megy, megy, amerre a fényt látja imbolyogni... i.apunk múltneti szombati számában olvasóinkkal ismertettünk négy békeharcost, akiket a Lenin-békedíjjal tüntettek ki. Fenti képeinken balról jobbra G. Brandweiner osztrák professzort, M. R. Oliver argentin írónőt, közéleti dolgozót és E. d'Astier de la Vigerie francia békeharcost mutatjuk be, akik úgyszintén elnyerték ezt a nagy nemzetközi díjat (TASZSZ felvételei) 0J SZO 8 * 1958. január 18. «